Sándor Dezső:

Emlékezés Krúdy Gyulára

Hatvanyné Marton Erzsébet rajza

Születésnapját ünnepeljük. A 90 éves Krúdy Gyula írásai ma is frissek, modernek. Egyre szélesebb rétegek olvasóit andalítanak annak az írónak az írásai, akit egykor úgy skatulyáztak be, mintha csak írástudók írója lenne.

ötvennégy évet élt. De negyven esztendősnek mondható írói pályája során csaknem annyit írt, mint Jókai 79 éves koráig. Újságok százaiban szétszórt írásait a maguk teljességében még nem is igen vették számba, de Krúdy-szakértők az író életművét 100—120 kötetnyire becsülik.

Az első sikerek Írói talentuma a lángelme természetességével korán kiteljesedett. Egyik beszélgetésünk alkalmából maga mondotta, hogy első írása már 14 éves korában föltűnést keltett. Édesapjával ausztriai kiránduláson vett részt, és haza jövet a Szabolcs-megyei Híradóban színes írásban rajzolta meg benyomásait az adelsbergi cseppkőbarlangról. Krúdy Zsuzsa írja, hogy gimnazista korában Krúdy több diáklapot is szerkesztett, és már akkor rendszeresen küldött tudósításokat pesti lapoknak.

Korai sikerei megrészegítik a diákgyereket. Kezdi terhesnek érezni az iskolai fegyelmet, és amikor a Debreceni Ellenőr is írásokat kér a nyíregyházi maturandustól – néhány hónappal az érettségije előtt –, megszökik hazulról. Detektívek bukkannak Debrecenben a nyomára, és édesapja – osztályfőnökének, Porubszky tanár úrnak a társaságában –, érte megy és hazaparancsolja.

Írásai – küzdelmes, nélkülözésekkel teli kezdő évei során is – sűrűn jelennek meg a lapok tárcarovataiban. Csakhamar napvilágot látnak regényei, elbeszéléskötetei. Amikor sikerül megszabadulnia a mikszáthi hatásoktól, utolérhetetlen finomsággal fejezi ki régi világok biedermeier hangulatait. Varázslatos tájakat ábrázol festői szemléletességgel. A Nyírség szerelmeseként tárja fel a magyar életnek ezt a különös, elmaradottságában is vonzó táját. Kisvárosi hősei színes, fura, esendő emberek. Asszonyfigurái vérmes, fiatalon is, szelíd öregedőn is vonzóak. Duhajkodó korhelyei szánandóan szomorúak. Poétikusnak mondható realizmussal, társadalomábrázoló művészetének erőteljes vonásaival, ízes magyar nyelven, belülről rajzolja meg annak az osztálynak feltarthatatlan süllyedését, amelyhez maga is tartozott. Krúdy társadalomkritikáját elemezve állapította meg Hatvany Lajos: „A magyar irodalom története Kazinczy Ferenctől Ady Endréig és Jósika Miklóstól Krúdy Gyuláig az osztályáruló nemesek történetének oly fontos sora, hogy néha úgy tűnik, mintha az írói tehetség és az osztályárulás között titkos hajszálcsövességi kapcsolatok volnának...”

Irodalmi jelentősége – a bravúros pályakezdés ellenére – csak 10-15 év után bontakozott ki, amikor megtalálta a maga legegyénibb hangját. Szindbád figurájának megteremtésével megalkotta önmaga kifejezésének legsajátosabb formáját, és fokozatosan olyan „krúdys” világot teremtett, amelyben olvasói is egyre otthonosabban mozogtak. A vörös postakocsi átütő sikere egyszerre az érdeklődés homlokterébe állította. (Ady: „Ez a könnyes, drága, gyönyörű könyv ... édes szívfájdalmú emléke tíz év előtti budapesti sorsunknak, ellágyulásainknak, s az éjszakáknak, amelyekben akkori ifjúságunkat meghurcoltuk...”)

A megrendült óriás Olyan időszakában ismertem meg Krúdyt, amikor hosszú időn át felfelé ívelő írói pályája látszólag veszedelmes törést szenvedett. A forradalmak idején a forradalmi eszmék felé fordult, amikor azonban 1919 augusztusában megint az ellenforradalom ragadja magához a hatalmat, a mindig elkényeztetett író egyszerre szorongva érzi: ellenséges légkör veszi körül. Riadttá, bizonytalanná válik. Egyetlen életeleme az írás, szeretné folytatni a munkásságát, két család eltartásának kötelezettsége növeli amúgy is krónikus anyagi gondjait. A nehézségek láttán kész akár megalkudni is, de az ellenforradalom nem felejt. Indexre kerül, ugyanúgy, mint Móricz Zsigmond, vagy Móra Ferenc. Húzódoznak tőle azok a kiadók is, akik azelőtt versengtek műveiért. A hírek szerint ez a csalódott, magányos ember mértéktelenül iszik, dorbézol, és szertelen életmódja kezdi aláásni a mindig makkegészséges, cédrustermetű férfi egészségét.

Milyen lehet ez a megrendült óriás?

Margitszigeti otthonában keresem fel. Négy évtized távlatából úgy emlékezem az akkori Margitszigetre, mint egy elsüllyedt világra. Lóvasúton kocogok Krúdy Gyulához, aki ott él a szigeti, ütött-kopott „régi kastély” vastag és barátságtalan falai között.

Sétára indulunk. Szálfaegyenes tartású, nagyon elegáns, hatalmas férfi. Szürke felöltőt és fekete keménykalapot visel. Frissen borotvált, telt, sima arcán szinte állandó a kedves, majdnem pajkos mosoly. Közvetlen, derűs és barátságos. Van valami méltóság benne. Semmi külső nyoma megromlott egészségének. A kérdésekre közvetlenül, könnyedén válaszol. Zárkózottabbá csak akkor válik, amikor politikai kérdésekre, a személye elleni támadásokra terelődik a beszélgetés.

Szóba kerül, hogy Pekár Gyula Magyar Múzsa című lapja Krúdyzmus vagy bolsevizmus című cikkében nemcsak politikailag próbálta komporomittálni Krúdyt, megkísérelte írói jelentőségét is csökkenteni, Csak ennyit mond:

– Megadtam a válaszomat!

Valóban föltűnést keltően megadta válaszát. Herczeg Ferenchez, a Petőfi Társaság akkori elnökéhez intézett levelében bejelentette kilépését a Petőfi Társaságból. Meg is indokolta: „...Pekár Gyula úr tudomásommal a Petőfi Társaság egyik vezetője. Kényelmetlenül érzem magam továbbra is e társasághoz tartózhatni...”

– Én azonban más válaszára gondolok most – jegyzem meg – arra, amit A tegnap ködlovagjai című könyvének egyik írásában adott: a Károlyi különös pályafutása című írás bátor állásfoglalás volt az adott helyzetben.

Krúdy szótlanul, emlékezőn bólogat. Én is tovább emlékezem, próbálva őt megszólaltatni:

– Fiatal gyerekként lelkesen olvastam egy nagy riportját a kápolnai földosztásról...

Krúdy szemében fény villan. Ez a fény azonban hamarosan újra kialszik. Kicsit szomorúan mondja:

– Kápolna nagyon nagy élmény volt. Nagyon nagy – ismétli. – Ma nehéz a nyilvánosság előtt arról beszélni, mit jelentett az, hogy 1919 februárjában egy félig-meddig feudális jellegű országban egy földesúr odaáll a beláthatatlan nagy síkságon rongyos, reménytelenséghez szokott paraszttömegek elé és két karjával körbemutatva a világ négy tája felé, azt mondja: „Ez eddig az enyém volt. Mától fogva maguknak adom.”

Vita Ady özvegyével Beszélgetésünk idején élénken foglalkoztatta az irodalmi közvéleményt egyik Ady Endréről szóló, feltűnést keltő írása is. Krúdy kissé kegyetlen őszinteséggel írt Ady utolsó napjairól, a költő állítólagos elhanyagoltságáról, az ápolás hiányosságáról. Ady özvegye, Csinszka – aki akkor Márffy Ödön festőművész felesége volt – érthető érzékenységgel igazította helyre Krúdy megállapításait. Nyilatkozatában a többi között azt írta, hogy Krúdy annál kevésbé írhat kedvezőtlen benyomásairól, mert Ady utolsó hónapjaiban nem is járt a költő betegágyánál...

Krúdy nem válaszolt Csinszkának. Megkérdeztem tőle, nincs-e mégis mondanivalója erről a nyilatkozatról?

Kicsit félrebillentette a fejét és gondosan formulázta a szavait:

– Nem vitatkozom egy asszonnyal. Különösen ebben az esetben nem, amidőn Adynénak megvan minden oka arra, hogy olyannak lássa a helyzetet, amilyen az ő morális érdeke. Egy a fontos: Ady nekem jó barátom volt, és én jobban szerettem őt, mint a feleségét. Én láttam, hogy az asszony nem mindenben érti meg őt. Mi férfiak szolidárisak voltunk. A beteg Ady nekem sok mindenről beszélt...

Maga elé nézett, elgondolkodott. Néhány pillanatra csend támadt. Aztán elmosolyodott :

– Különben semmi sem fontos. Író vagyok. Írtam Ady Endréről megemlékezést. Nem az a fontos, hogy igaz legyen,, hanem az, hogy szép legyen. És én tudom, hogy szép volt.

Krúdy és a Nemzeti Színház Beszélgettünk egy másik, korábbi sérelméről is, amely Krúdyt mint színdarabírót érte. A vörös postakocsiból színdarab készült és a lapok is írtak arról, hogy Krúdy darabját a Nemzeti Színház mutatja be. Miután a bemutató indokolás nélkül elmaradt, megkérdeztem az írót, mi történt a dramatizált „postakocsival”?

– Átadtam annak idején Ambrus Zoltánnak, lelkesen is fogadta. De hát más erők is érvényesülnek, nemcsak az alkotás ereje. Egy szép napon levelet kaptam Ambrus Zoltántól, amelyben a Nemzeti Színház igazgatójaként közölte velem az Országos Színművészeti Tanács határozatát: „A vörös postakocsi” nem adható elő a Nemzeti Színházban. Nem is adták elő... Én azonban jobban hiszek egy valamirevaló mű életképességében, mint emberek politikai elfogultságú ítéletében...

Több mint 40 esztendő telt el azóta, hogy Krúdy Gyula ezt mondotta. És a Vígszínház éppen most készül A vörös postakocsi bemutatójára.

 

Magyar Hírlap, 1968/158. /október 20./ 11. p.)