A tiszaeszlári Solymosi Eszter

Krúdy Gyula regényes kor rajza

Már akkor szerettem volna találkozni az eszláriakkal, mikor 1967-ben különautóbuszokon jöttek be Miskolcra, Tiszaeszlár című drámám előadására. A beszélgetés elmaradt, de két esztendeje, mikor egyik kiadónk felkérésére belekezdtem a kilencven év előtti per körülményeiről szóló szociográfia írásába, elutaztam a faluba.

Nemcsak az események egykori színhelyét, a régi Ófalut, a Tisza-partot jártam végig, hanem öregekkel is beszéltem, akik a per évében, 1883-ban születtek. Volt közöttük olyan, akinek családja tanúként részt vett a nyíregyházi főtárgyaláson, és találkoztam Farkas Gábornak, az egykori tiszaeszlári községi bírónak, Bary József vizsgálóbíró munkatársának unokáival is. Ők a nagyapjuk elbeszélése alapján részletesen ismerték a régi eseményeket. Felvettem magnószalagra vagy háromórányi elbeszélést, gyűjtöttem emlékeket, dalokat. Rögzítettem, hogyan élnek a mai tizenévesekben a régi események, mit hallottak apjuktól-nagyapjuktól, akiket még a szemtanúk informáltak.

A perben a századvég látszat-konszolidációja mögött meghúzódó feszültségeket, a dualizmus „kiegyensúlyozott” világában születő társadalmi-nemzetiségi ellentéteket kerestem. Mondhatom, ha nem tanulmányoztam volna a korabeli újságokat, a régi kihallgatási jegyzőkönyveket, a vizsgálóbíró és a védő emlékiratait, a főtárgyalás ránk maradt jegyzőkönyvét. a világsajtó egykori, kommentárjait, akkor is pontosan fel tudtam volna idézni az évszázad előtti atmoszférát a magnószalagra gyűjtött emlékekből, történetekből, vallomásokból.

Könnyű hát elképzelni, milyen élesen éltek még a per emlékei, mikor Krúdy Gyula a Magyarország 1931. március 1-i számában közölni kezdte A tiszaeszlári Solymosi Eszter című regényét. A résztvevők közül néhányan még életben voltak, alig négy évvel előbb jelent meg a per fő-alakjának. a Hollandiából hazalátogató Scharf Móricnak a visszaemlékezése a sajtóban arról, hogyan vették rá erőszakkal a szülei, meg a többi ártatlanul megvádolt nincstelen eszlári zsidó elleni vallomásra. Mikor Krúdy regénye folytatásokban megjelent, másfél évtizede készen volt már kéziratban az egykori vizsgálatot vezető Bary József emlékirata, amely aztán két évvel később, Hitler hatalomra jutásának esztendejében, 1933-ban meg is jelent.

Hogyan írhatta Krúdy A tiszaeszlári Solymosi Esztert? Mikor évekkel ezelőtt, még lapfolytatásokban először olvastam, úgy tetszett, hogy maga elé húzta Eötvös Károly 1904-ben megjelent A nagy per című munkáját, és annak fontosabb részeit „regényesítette”. Ami Eötvösnél vallomás, tény, meditáció, adat, azt Krúdy históriaként nézi, összevon, átemel, egy-egy figurát-részletet kinagyít, mást elhagy. Minderre ma azt mondjuk: a dokumentumok szabad kezelésével tényregényt ír. Az alaptörténetet, az egykori eseményeket hűségesen idézi fel: 1882. április elsején eltűnt a faluból a tizennégy éves Solymosi Eszter: néhány hét alatt elterjed, hogy a zsidók ölték meg, vérét húsvéti pászkájukba keverték; letartóztatási kampány indul, a vizsgálóbíró manipulációs nyomozási technikája több tucat emberre terjed ki; több mint egyéves, az egész országot lázban tartó vizsgálat után aztán felmentik az ártatlanul megvádoltakat, akiknek védelmét Eötvös Károly vezeti ...

De csak Eötvös emlékiratának regényesítése lenne A tiszaeszlári Solymosi Eszter?

Krúdy prózája mindig utazás, őszi-tavaszi álomjárás, postakocsin, avarban, lépkedve, emlékeket keresve, Szindbád nyomában kóborolva. Tiszaeszlár-regénye is elsősorban azzal illeszkedik életművébe, hogy a per nyomában járva visszatér szülőföldjére, Szabolcsba. Krúdy Nyíregyházán született, ötéves volt a főtárgyalás idején, a megyét, a dzsentri világot, az egykori utcákat, asszonyokat., a városházát. a városháza előtti korzót, a híres trafikot és a még híresebb trafikosnét ismerte; szülőföldjére tért meg, miközben Solymosi Eszter történetét mondta el. De a „krúdys utazásban” egyszer csak eltűnik az álomvilág, és ottmarad előttünk kopáron, lecsupaszítva, a századvég látszatra színes arca mögött a másik, az igazi: a herdáló, a feszültséggel teli, az ijesztő. Ebben a világban minden visszájára fordul és — ahogy Krúdy leírja — még nagyapja, „idősebb Krúdy Gyula”, az 1Í848—49-es hajdani Honvédegylet vezetője ki odamegy elnökölni 1883. június 24-én arra a megyei ülésre, amelyről tiltakozó levelet küldenek az igazságügy-miniszternek, amiért a főtárgyalás nem a vérvádat igazoló megyei közhangulat szerint vezettetik. A „hely szellemének” nagyerejű megjelenítése közelíti Krúdy regényét életművének minőségszintjéhez. A mindenható megye „lelkének” kifordítása, és a pillanat ábrázolása, amelyben a valóság helyett éppen előlép a szerep: amikor ezért nem veszik figyelembe a tényeket, mert a közvélemény a „megye tekintélyére” hivatkozva a Nyíregyházi korzón ártatlanok elítélését követeli, és a tiltakozólevelet aláíró idősebb Krúdy szerint is csak az a lényeg, hogy ha ők egyszer kijelentettek valamit, ahhoz az akár igaz, akár nem, tartaniuk kell magukat mert „ezt kívánja a vármegye becsülete”.

Az „utazás” közben pontos portrékat kapunk a per szereplőiről, Eötvös Károlyról is, aki szembefordult kora illúzióvilágával, azzal az országossá növekedő „vármegyei szemlélettel”, amely elfedi megoldatlan kérdéseit, álmegoldásokkal hitegeti önmagát. Krúdy azt a magatartást ábrázolja, amely a megye, és az egész nemzet önbizalmát nem a tévedések, hibák felszínrehozásától féltette, hanem e hamis tudatformák rögzítésétől, természetesnek tartva, hogy a valóság nemcsak abból áll, ami eredményes és előnyös, de abból is, ami kedvezőtlen és hátrányos. De A tiszaeszlári Solymosi Eszter 1931-ből visszanézve azt is érzékelteti, hogy bár az ártatlanokat felmentették, a nagy per a főtárgyaláson nem zárult le. A harmincas évek elejének látszat-konszolidációjában — egy évvel Sallai és Fürst kivégzése, két évvel a Reichstag lángralobbanása előtt — Krúdy érzékelhette, mi következik. És láthatta azt is, hogy hiába írt Ady három évtizeddel előbb látnoki sorokkal a tiszaeszlári perre emlékezve: „Néhány esztendő óta érezzük a butaság közeledését, halljuk a föld alatti dübörgést, figyeljük az aknamunkát. Mi néhányan húzzuk a vészharangot, lármázunk, prédikálunk, intünk hasztalan. Ma már a legkegyelmesebb államhatalom védnöksége mellett folyik a mulatság. Vadul, őrültül, gonoszul ... Védekeznünk kell, olyan elkeseredett erőfeszítéssel, mint harcolnak a buta reakció hitványai. Nehogy a mi becsületünkön maradjon egy apróbb folt is a bekövetkezendő, nagy katasztrófa vádjából.”

A Magyarország százegy folytatásban még közölte Krúdy regényét, de kiadója már nem akadt a könyvnek. Mikor két éve Eszláron jártam és szociográfiám anyagát gyűjtöttem, azt tapasztaltam, hogy egyetlen család ismeri csak Eötvös Károly nagy dokumentumregényét. A tiszaeszlári Solymosi Eszter megjelenése most újabb lámpásokkal világít be a múlt század végének illúziókkal takart szövevényébe. Tudjuk, ebben a korszakban érlelődtek meg azok a társadalmi, és osztályfeszültségek, amelyek aztán két világháború pusztításaiban csapódtak le. Még mindig van mit napvilágra hozni a századvég konfliktusainak jellegéből, körülményeiből. Krúdy regényének nagy felismerése sem egyszerűen a fajgyűlölet „középkoriságára” való rádöbbentés. Tanulsága tágabb: a szellem legnagyobb fegyelmezetlensége, ha csupán azért fogad el dolgokat, eseményeket, mert elterjedt róluk, hogy „vannak”. Kötelessége véleményt is mondani. (Magvető)

Sándor Iván

 

(Magyar Nemzet, 1975/169. /július 20./ 13. p.)