A tiszaeszlári Solymosi Eszter
Krúdy Gyula regényes kor rajza
Már akkor szerettem volna találkozni az eszláriakkal, mikor 1967-ben különautóbuszokon
jöttek be Miskolcra, Tiszaeszlár című drámám előadására. A beszélgetés elmaradt, de két
esztendeje, mikor egyik kiadónk felkérésére belekezdtem a kilencven év előtti
per körülményeiről szóló szociográfia írásába, elutaztam a faluba.
Nemcsak az
események egykori színhelyét, a régi
Ófalut, a Tisza-partot jártam végig, hanem öregekkel is beszéltem, akik a per évében, 1883-ban születtek. Volt közöttük
olyan, akinek családja tanúként részt vett a nyíregyházi főtárgyaláson, és
találkoztam Farkas Gábornak, az egykori tiszaeszlári
községi bírónak, Bary József vizsgálóbíró
munkatársának unokáival is. Ők a nagyapjuk elbeszélése alapján részletesen
ismerték a régi eseményeket. Felvettem magnószalagra vagy háromórányi
elbeszélést, gyűjtöttem emlékeket, dalokat. Rögzítettem, hogyan élnek a mai
tizenévesekben a régi események, mit hallottak apjuktól-nagyapjuktól, akiket
még a szemtanúk informáltak.
A perben a
századvég látszat-konszolidációja mögött meghúzódó feszültségeket, a dualizmus
„kiegyensúlyozott” világában születő társadalmi-nemzetiségi ellentéteket
kerestem. Mondhatom, ha nem tanulmányoztam volna a korabeli újságokat, a régi
kihallgatási jegyzőkönyveket, a vizsgálóbíró és a védő emlékiratait, a
főtárgyalás ránk maradt jegyzőkönyvét. a világsajtó egykori, kommentárjait,
akkor is pontosan fel tudtam volna idézni az évszázad előtti atmoszférát a
magnószalagra gyűjtött emlékekből, történetekből, vallomásokból.
Könnyű hát
elképzelni, milyen élesen éltek még a per emlékei, mikor Krúdy Gyula a Magyarország
1931. március 1-i számában közölni kezdte A tiszaeszlári
Solymosi Eszter című regényét. A résztvevők közül néhányan még életben
voltak, alig négy évvel előbb jelent meg a per fő-alakjának. a Hollandiából
hazalátogató Scharf Móricnak a visszaemlékezése a
sajtóban arról, hogyan vették rá erőszakkal a szülei, meg a többi ártatlanul
megvádolt nincstelen eszlári zsidó elleni vallomásra.
Mikor Krúdy regénye folytatásokban megjelent, másfél évtizede készen volt már
kéziratban az egykori vizsgálatot vezető Bary József
emlékirata, amely aztán két évvel később, Hitler hatalomra jutásának
esztendejében, 1933-ban meg is jelent.
Hogyan
írhatta Krúdy A tiszaeszlári Solymosi Esztert? Mikor
évekkel ezelőtt, még lapfolytatásokban először olvastam, úgy tetszett, hogy
maga elé húzta Eötvös Károly 1904-ben megjelent A nagy per című
munkáját, és annak fontosabb részeit „regényesítette”. Ami Eötvösnél vallomás,
tény, meditáció, adat, azt Krúdy históriaként nézi, összevon, átemel, egy-egy
figurát-részletet kinagyít, mást elhagy. Minderre ma azt mondjuk: a
dokumentumok szabad kezelésével tényregényt ír. Az alaptörténetet, az egykori
eseményeket hűségesen idézi fel: 1882. április elsején eltűnt a faluból a
tizennégy éves Solymosi Eszter: néhány hét alatt elterjed, hogy a zsidók ölték
meg, vérét húsvéti pászkájukba keverték; letartóztatási kampány indul, a
vizsgálóbíró manipulációs nyomozási technikája több tucat emberre terjed ki;
több mint egyéves, az egész országot lázban tartó vizsgálat után aztán
felmentik az ártatlanul megvádoltakat, akiknek védelmét Eötvös Károly vezeti
...
De csak
Eötvös emlékiratának regényesítése lenne A tiszaeszlári
Solymosi Eszter?
Krúdy
prózája mindig utazás, őszi-tavaszi álomjárás, postakocsin, avarban, lépkedve,
emlékeket keresve, Szindbád nyomában kóborolva. Tiszaeszlár-regénye is
elsősorban azzal illeszkedik életművébe, hogy a per nyomában járva visszatér
szülőföldjére, Szabolcsba. Krúdy Nyíregyházán született, ötéves
volt a főtárgyalás idején, a megyét, a dzsentri világot, az egykori utcákat, asszonyokat., a városházát. a városháza előtti
korzót, a híres trafikot és a még híresebb
trafikosnét ismerte; szülőföldjére tért meg, miközben Solymosi Eszter történetét mondta
el. De a „krúdys utazásban” egyszer csak eltűnik az álomvilág,
és ottmarad előttünk kopáron, lecsupaszítva, a századvég látszatra színes arca
mögött a másik, az igazi: a herdáló, a feszültséggel teli, az ijesztő. Ebben a
világban minden visszájára fordul és — ahogy Krúdy
leírja — még nagyapja, „idősebb Krúdy Gyula”, az 1Í848—49-es hajdani
Honvédegylet vezetője ki odamegy
elnökölni 1883. június 24-én arra a megyei ülésre, amelyről tiltakozó levelet
küldenek az igazságügy-miniszternek, amiért a főtárgyalás nem a vérvádat
igazoló megyei közhangulat szerint vezettetik. A „hely szellemének” nagyerejű megjelenítése közelíti Krúdy regényét életművének
minőségszintjéhez. A mindenható megye „lelkének” kifordítása, és a pillanat
ábrázolása, amelyben a valóság helyett éppen előlép a szerep: amikor ezért nem
veszik figyelembe a tényeket, mert a közvélemény a „megye tekintélyére”
hivatkozva a Nyíregyházi korzón ártatlanok elítélését követeli, és a
tiltakozólevelet aláíró idősebb Krúdy szerint is csak az a lényeg, hogy ha ők
egyszer kijelentettek valamit, ahhoz az akár igaz, akár nem, tartaniuk kell magukat mert „ezt kívánja a vármegye
becsülete”.
Az „utazás” közben pontos portrékat kapunk a per szereplőiről, Eötvös Károlyról is, aki szembefordult kora
illúzióvilágával, azzal az országossá növekedő „vármegyei szemlélettel”, amely
elfedi megoldatlan kérdéseit, álmegoldásokkal hitegeti önmagát. Krúdy azt a
magatartást ábrázolja, amely a megye, és az egész
nemzet önbizalmát nem a tévedések, hibák felszínrehozásától
féltette, hanem e hamis tudatformák rögzítésétől, természetesnek tartva, hogy a
valóság nemcsak abból áll, ami eredményes és előnyös, de abból is, ami
kedvezőtlen és hátrányos. De A tiszaeszlári Solymosi Eszter 1931-ből visszanézve azt is érzékelteti, hogy
bár az ártatlanokat felmentették, a nagy per a főtárgyaláson
nem zárult le. A harmincas évek elejének látszat-konszolidációjában — egy évvel
Sallai és Fürst kivégzése, két évvel a Reichstag lángralobbanása
előtt — Krúdy érzékelhette, mi következik. És láthatta azt is, hogy hiába írt
Ady három évtizeddel előbb látnoki sorokkal a tiszaeszlári
perre emlékezve: „Néhány esztendő óta érezzük a butaság közeledését, halljuk a
föld alatti dübörgést, figyeljük az aknamunkát. Mi néhányan húzzuk a
vészharangot, lármázunk, prédikálunk, intünk hasztalan. Ma már a legkegyelmesebb
államhatalom védnöksége mellett folyik a mulatság. Vadul, őrültül,
gonoszul ... Védekeznünk kell, olyan elkeseredett erőfeszítéssel, mint
harcolnak a buta reakció hitványai. Nehogy a mi
becsületünkön maradjon egy apróbb folt is a bekövetkezendő, nagy katasztrófa
vádjából.”
A Magyarország százegy folytatásban még közölte Krúdy
regényét, de kiadója már nem akadt a könyvnek. Mikor két éve Eszláron jártam és szociográfiám anyagát gyűjtöttem, azt
tapasztaltam, hogy egyetlen család ismeri csak Eötvös Károly nagy
dokumentumregényét. A tiszaeszlári Solymosi Eszter megjelenése most újabb lámpásokkal világít be
a múlt század végének illúziókkal takart szövevényébe. Tudjuk, ebben a
korszakban érlelődtek meg azok a társadalmi,
és osztályfeszültségek, amelyek aztán két világháború pusztításaiban csapódtak
le. Még mindig van mit napvilágra hozni a századvég konfliktusainak jellegéből,
körülményeiből. Krúdy regényének nagy felismerése sem egyszerűen a fajgyűlölet
„középkoriságára” való rádöbbentés. Tanulsága tágabb: a szellem legnagyobb
fegyelmezetlensége, ha csupán azért fogad el dolgokat, eseményeket, mert
elterjedt róluk, hogy „vannak”. Kötelessége véleményt is mondani. (Magvető)
Sándor
Iván
(Magyar Nemzet, 1975/169. /július 20./ 13. p.)