Sokféle és hosszantartó akadállyal kellett megküzdeniük, amíg most már a, forgatás közeli – szeptemberre, legkésőbb októberre tervezett – indulásának reményével tarthatják kezükben a kész és elfogadott forgatókönyvet, borítólapján a címmel: „Szindbád”. Ő az író egyik legtalányosabb, legszubjektívebb, felködlő emlékekből, szent hazugságokból, illékony hangulatokból szőtt, az idő és tér felett álomszerűén suhanó, lebegő mesealakja, akire a két filmalkotó kissé „profánul” most azt fogja rá, hogy ő a szecesszió korának „hippije”. Inkább csak mohó gavallér. Vágyai és képzelete hajóján mindig más és más asszonynál köt ki, s nyughatatlansága tündérien naiv vagy finoman groteszk lovagi kalandokba sodorja. Bár történeteinek alaptónusa elégikus és rezignált, mégis varázsos életszeretetet és vitalitást sugároz, mert Szindbád minden zátonyt és hajótörést legyőz, a halálon is túl mint fagyöngy (ez Krúdyra valló bájos ötlet) szárnyal tovább új vágyak vonzásában, hiszen minden nő új titok és izgató ismeretlenség.

A forgatókönyv némiképp szokatlan. Egy „Hang” vonul benne végig mind a tizenkét nosztalgikus, érzelmes, különös fényű Szindbád-történeten. Narrátorszöveg? Inkább afféle belső párbeszéd.

Nos, hát, milyennek is írja le ez a „Hang” a filmben egy helyütt Szindbádot? „Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény: ha egyszer rózsaszínű trikóban játszhatott volna a magasban a trapézon, ha orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban, ha gyóntatóatya a jezsuiták templomában, keresett nőorvos Pesten, vagy a nőneveldében fiatal tanár, éjjeli lámpa a Sacre Coeurban vagy nagybetű az imádságban, amelyet a nők kedvenceikért mondanak a Ferencieknél...”

Előzetes stúdiumképpen hangjáték formájában színészekkel magnetofonszalagra vették a forgatókönyv egész dialógusszövegét. Újszerű kísérlet. Mire volt jó?

– Arra törekedtünk, hogy a szereplők ugyanúgy beszéljenek, mintha filmben beszélnének – magyarázza Huszárik Zoltán –, hogy ezáltal a forgatókönyv végleges formábaöntéséhez kipróbálhassuk, lemérhessük a film várható ritmikai és hatásproblémáit a legapróbb gesztusokra bontva.

– Különleges mércéje itt a képi megjelenítésnek, hogy Szindbád világa voltaképp belül átélt világ – fejtegeti Tóth János –, amelynek sajátos idősebessége van. Minden pillanata a lélek motivációival telített. Nem dolgozhatunk hosszú beállításokkal, hiszen Szindbád impressziók villódzásaiban él; diffúz tenyészet ez, ebből kell organikus egészet kialakítanunk: képmozaikokból, egymásba játszó, összemosódó látomásokból sajátos harmóniát. Lapozzuk csak fel a forgatókönyvet. Nézzük, mit mond a „Hang” arról, hogy mit szeretnek a nők?

S olvassuk: „Szeretik, ha szerelmi jelvényeiket: hajszálakat, harisnyakötőket, zsebkendőket, imakönyveket, hajtűket, cipőket, zsüpponokat, gyűrűket, apró kis cédulákat, vasúti jegyeket, hervadt virágokat, szalagocskákat, emlékezetes faleveleket, fátyolokat, együtt talált patkószegeket, arcképeket, pénzdarabokat, süteménymaradványokat, kavicsokat, cigarettacsutkákat, gombokat, ingeket, könyveket, fűzőzsinórokat, üres gyufásskatulyákat megőriznek a férfiak.”

– Ez a tarka „jelvény”-egyveleg olyasfajta képi alakot ölt majd, mint amilyen a zenében a glissandó – folytatja Tóth János. – De a tájakra, a környezetrajzra is áll, ami a tárgyakra: egyenértékű szerepet nyernek az élő alakokkal; itt nemcsak az embereknek, a történéseknek van mondanivalójuk és kifejezőerejük, hanem a velük eggyé azonosuló felaprózott miliőnek is. Krúdynál nemcsak az ember él a környezetében, a környezet is benne él az emberben. Filmünk természetesen színes lesz, de nem nagy kolor-bravúrra készülünk, hanem a célunknak megfelelő legodaadóbb érzékenységre.

A Krúdy-film előképét nemcsak hangban, hanem két kisfilmben is megformázták. Most Sopronban, Kőszegen, Óbudán és Szlovákiában, a Szepességben keresik a forgatás terepeit. A film szereplőit is kutatják, válogatják. Még csak az látszik biztosnak, hogy Pálos György szép romantikus mezzobaritonja lesz a „Hang”. És Szindbád ki lesz? Őt keresik a legfigyelmesebb gonddal.

Ennyire szubjektív, valóban a belső emberi világ legtitkosabb rezdüléseire figyelő film – Krúdy szinte minden sorában önmagát írta meg – még nemigen készült nálunk. Amikor bátortalanul a közönség megértő reagálása felől tudakozódom – átveszi-e majd a néző a film e befelé látó, befelé irányuló sodrását? – Huszárik Zoltán két idézettel felel. Pascal írta valahol: „Vannak dolgok, amelyeket csak úgy tudunk megértetni, ha olvasónkat arra ösztönözzük, hogy önmagáról gondolkozzék”. Kosztolányi pedig ezt mondja az alkotómunkáról: „Ahhoz, hogy mindenkihez szólhassunk, az szükséges, hogy senkire se gondoljunk, csak önmagunkra.”

Sas György