HALOTTI MASZKOK – KRÚDY GYULA

 

Homályos alkonyati szobában magányos férfi mélyhegedűn játszik, nem egy bizonyos meghatározott melódiát, csak jártatja a vonót, fantáziál, mint a muzsikusok mondják, olyat, aminek nincsen eleje, közepe, vége; ábrándos hangok rezegnek ki a húrok alól, hol sötéten, hol átvilágosodva, de mindig mélázón, néha nekiindul egy bánatos dallam, hogy aztán játékos, tréfás futamok következzenek. Azon, amit játszik, némi biedermeieres hangulat ömlik el, a vonót nem kiszámított terv vezeti, nincs szó szabályról, kontrapunktról, műfajról, csak a játékos szeszélyéről. Emlékek rajzanak fel és ismét elsüllyednek, mintha a hangok messziről, valami félmúltból jönnének. Aki a nyitott ablak alatt állsz és hallgatod, nem látva, ki hegedül, érzelmes arcú, kék frakkos, csipkés ingelőjű férfit képzelsz, de aztán főnnek hangok, melyek emlékezetedbe idézik, hogy ma élsz, mai ember fogja a vonót. Mikor a játékos letette a hegedűt, még sokáig benned rezeg, nem maga a zene, hanem a mélázó hangulata.

Úgy gondolom, ebben a kissé szentimentális, kissé romantikus képben ábrázolható Krúdy Gyula művészete.

Mikszáthból indult ki s később is sokszor felbukkant az írásában a mikszáthi hang egy-egy szólama. Fiatal korában rövid történeteket írt, Mikszáth palóc színtereit áthelyezte a Nyírségbe, ahol a világtól elzárkózott, beporosodott öreg nemes urak rágódnak bús emlékeiken, kopott festésű, mohos fedelű oszlopos kúriákban, – vagy öreg szepesi kisvároskákba, legszívesebben a havas hegyek alján, a lengyel határszélen fekvő Podolinba, ahol furcsa, különc öregurak üldögélnek a füsttől fekete kocsmaszobában, kíváncsian kérdezgetik a nagyritkán odatévedő utast a nagyvilág dolgairól, kézimunkázó sápadt fiatalasszonyok ábrándoznak a vén bútorok között arról a nagyvilági életről, melyről összes tudomásukat kézről-kézre járó füzetes regényekből merítették, álomlovagokról, akik négylovas szánon repítik el őket unt férjüktől, unt életükből, valami olyan helyre, ami talán nincs is. Ezeken a helyeken, a nyírségieken és a szepesieken, áll az idő, az emberek nem változnak, legfeljebb a ruháik, az unokák ugyanabban az öreg házban, ugyanazok között a bútorok között laknak, ahol nagyapáik, nem történik soha semmi, legfeljebb egy-egy naiv szerelmi kaland, az is inkább ábrándban, mint valóságban, furcsa kísérteties históriák borzongatják a gyöngébb idegeket, nagy esemény, ha betoppan valami idegen és mond olyasvalamiket, amiket még nem hallottak, – mert egymásnak minden mondását, történetkéjét, búját, baját, örömét már könyv nélkül tudják.

Később az író elvisz hosszú sentimental journeykre, vörös postakocsin utazik velünk hol az országba, hol vissza az időbe, elkísér az Ezeregyéjszaka Szindbádjával soha nem volt utakra, amelyek már nem a földrajz, hanem az érzések különféle tájaira vezetnek. Itt már összefolyik tér és idő, igazi félmúltban vagyunk, jelenkori dolgok ötven év előtti levegőben történnek és viszont, holdtól félig megvilágított tájakat látunk, félig árnyékba burkolt embereket aránytalan arányokkal; álom és ébrenlét szélén járunk. Ebben a különös, irreális világban a levegő tele van érzékiséggel, Krúdy az igazi szenzuális író, a testi szerelem, a jó bor, a dús lakomák költője. A legkülönfélébb női fantomok suhannak el előttünk, sápadt polgárkisasszonyok, ékszerrel megrakott kaméliás hölgyek, idült színésznők, tenyeres-talpas pincérlányok vidéki kocsmákban, takaréktűzhelytől kipirult, piros arcú vendéglősné, excentrikus, félig züllött vagy mániákus bárónők – mind valami szerelmi kapcsolatban. A férfi mind kissé bolond, vagy legalább nem egészen erre a világra való: kopott, már csak múltjukban élő arisztokraták, régi divatú gavallérok, híres nagy hazudozók és híres nagy korhelyek, nagy szerelmek rokkantjai, kóbor holdvilágos költők, rozzant lábú öreg pincérek, – csupa társadalmon kívüli lények, különcök, megszállottak. Egyik sem áll elénk teljesen megvilágítva, claire-obscureben látjuk őket vagy csak egy pillanatra villannak fel előttünk.

Ezt a világot, Krúdy Gyula világát az emlék teremtette. Nem a határozott, konkrét körvonalú emlék, hanem az, amely csak rémlik az emberben, összekeveredve más emlékekkel, inkább a hangulatai vannak ébren, nem a tényei. Krúdy mindig az emlékből dolgozik, minden emlékké oldódik fel benne, az is, ami ma történt vele. Talán anekdotaszerűen hangzik, de úgy van, hogy akkor kezdett dús ételekről, bő lakomákról írni, mikor már elbetegesedett és az orvosok szigorú diétára fogták. Az étel is csak akkor ízlett neki, mikor már csak emlékezett rá. Ezért minden, amit elmond, irreális benne, nem tényeket beszél, hanem benyomásokat, ahogy azok keresztülsuhannak rajta. Novelláinak, regényeinek nemcsak hogy élő alakjai nincsenek, hanem röviden elmondható meséjük is alig. Nem az a fontos, amit elmond, hanem a hangulat, amit szuggerál.

Aki poétikai szabályokkal közeledik hozzá, jellemrajzot, lélektani hűséget, szerkezeti szimmetriát keres benne, vagy aki realisztikus igénnyel a valóságot keresi, az inkább maradjon távol tőle, ne is vegye kezébe a könyvét. Akiben azonban van impresszionista fogékonyság, aki rá tudja magát hangolni az ő hangjára, aki érti azt a félálomhangulatot, az gyönyörködni tud benne. Nem tudatos művészkedő, hanem naturalista abban az értelemben, ahogy ezt a szót a zenészek használják – művészete egy zseniális cigányprímás művészete, aki csak az ösztönére bízza magát, de ez az ösztön nem csal.

Rengeteget dolgozott, könyveinek sora is hatalmas mennyiség, könyvben kiadatlan írásai sokszorosa a könyveknek. Alig volt lap, amelybe nem írt, sokszor ugyanaznap öt-hat lapban is megjelent tárcája. Hajtotta a megélhetés kényszere és a mindennapi néhány liter bor kényszere. Az éjszaka lovagja volt, magas, erőscsontú, kissé hajlott alakját ott lehetett látni az olcsó éjjeli helyek asztalainál. Az életmód hasonlósága, az állandó átéjszakázott lelkiállapot bizonyos rokonságba juttatta Cholnoky Viktorral, de az ő álomvilága egész más volt s mások voltak a képzetkapcsolásai. Amit írt, abban sok a kényszer szülötte, de az impresszionista írásmód remekeit lehetne műveiből kiválogatni. Nyárspolgárlelkek ritkán tudták élvezni, de voltak rajongói, különösen az írók között, – ezek nagy írónak tartották és tartják ma is. Hatása az írókra, kortársai egy részére és az utána jövő fiatalokra igen nagy. Egész sereg írónk hangjából ki lehet az ő hangjának bizonyos elemeit elemezni. Az a mai fiatal íróknál divatossá vált félig emlékezés, félig elbeszélés műfaj – nevezzük regényes memoárnak – kétségkívül belőle indult ki.

Ha egy szóval akarom méltatni: ő egy hang irodalmunkban. Magányos, senki máséval össze nem téveszthető, mélyen zengő hang.

 

(Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században.
Bp. 1937, Grill. 198-201. p.)