Schöpflin Aladár: Szépirodalmi
szemle
Mostanában egy különös ízlésáramlatban úszik a mi közönségünk, ami talán
valamelyes kapcsolatban van azzal a hangulat-depresszióval, amely ma
tagadhatatlanul elfogta a magyar közvéleményt, az utóbbi évek felhevülései
után. Ez az új ízlés, mondhatnám azt is, hogy divat, legjobban
abban mutatkozik, hogy kik a legolvasottabb és legkeresettebb írók az utóbbi
időkben.
Megjelenő munkáik száma és kelendősége szerint minden jel arra vall, hogy
Krúdy Gyula és Heltai Jenő. Mind a kettőnek sorban
jönnek a könyvei, többesével is, ami arra vall, hogy elhelyezést tudnak találni
a publikum körében, tehát szívesen foglalkozik velük a kiadó és a
könyvkereskedő.
Mind a ketten nem most léptek be az irodalomba. Heltai
már jó húsz esztendeje dolgozik, Krúdy is több tíz esztendejénél, hogy
fellépett. Megbecsült írók voltak kezdettől fogva, de egyikük sem jutott eddig
a népszerűség olyan fokára, mint most, azokat a bizonyos legszélesebb köreit a
közönségnek, melyek a könyvek tömegfogyasztói, nem tudták meghódítani.
Mi az oka vajjon népszerűségük e hirtelen
fokozódásának? Heltairól még azt sem lehet mondani,
hogy hirtelen kinyílt volna a szelleme, hogy magasabbra szökkent volna, mint
eddig. Eleitől fogva ép oly finom és egyensúlyozott író volt, mint ma, munkája
csak erősebb zamatú lett, amint korban öregedett, de lényegesen nem változott.
Krúdy az utóbbi időben csakugyan talált egy hangot, melyen tehetsége
tisztábban, hangzatosabban és teljesebben tud szólani, mint eddig s épen ezért
a szinte váratlan kivirágzás képét mutatja, de ez nem magyarázza meg teljesen
azt, hogy az olvasók tömegei is felfedezték, mert eddig értékénél kevesebbre
becsült író volt s régebbi dolgai között is sokat lehet találni olyat, ami bizvást hozzámérhető már termése javához, anélkül, hogy
észrevették volna. Mind a két író felfedeztetésében okvetlenül kell hogy része legyen a közhangulat valami új áramlatának s
ez megérdemli figyelmét mindenkinek, aki a modern élet változásait társadalmi
szempontból figyeli. Mert hogy mit írnak az írók, az lehet merőben esztétikai, l’art pour
l’art kérdés, de hogy mit olvasnak az olvasók,
az eminensen társadalmi kérdés.
Talán nyomára jutunk a két író népszerűségének fokozódása mögött rejlő
közhangulatbeli okoknak, ha számot adunk magunknak a két író természetéről és
munkájuk mineműségéről.
*
[…]
*
Míg Heltai önállóan, a magyar tradíciótól
függetlenül, sőt jórészt annak ellenére csinálta meg a maga stílusát, Krúdy
Gyula egészen a magyar tradícióból nőtt ki s idegen elem csak
mint az orosz írók, különösen Puskin és Turgenyev
hatása vegyül bele munkája kialakulásába. Sokáig erősen nyűgözte Jókai, de még
inkább Mikszáth hatása, amelyből csak legújabban szabadult fel annyira, hogy
teljesen meg tudjon szólalni a saját, eredeti hangja.
Heltainál megemlítettük a fiatalkorba
visszasóvárgás melancholikus hangját. Ő nála ez csak
az elbeszélés ritmusába elrejtve érzik meg, mint valami földalatti áramlat.
Krúdynál ellenben ez minden: ez adja meg az elbeszélés anyagát, tartalmát,
hangulatát és előadásának módját. Egy ember, akinek az egész világ csak emlék,
aki emlékezésében él, az aktuális jelen, a ma neki teljesen jelentéktelen,
szeme teljesen a tegnap felé van fordulva s az emlékezésnek ebben a
folytonosságában egészen eltűnik a dolgok időbelisége, — ami elmúlt, az színt és hangulatot kap, akár tegnap múlt el, akár
réges-régen s egyforma élénkséggel hat a lélekre. Ez a sóvárgó visszaemlékezés
állandó melancholikus hangulatot teremt, amely
olyannak mutatja a világot, mint egy kora őszi tájék eső
után, napnyugtakor: tompult szőnyegszerű színűnek, ezüstös ködbe borulónak,
halk árnyékoktól suhogónak, bánatos merengéstől pihegőnek. Sohasem
szentimentális, mert valami férfiasság mindig marad benne. Az a hangulat ez,
mikor a férfiember lágyan, lefokozott energiával, akarattalanul engedi át magát
a dolgok sodrának s a saját hangulatának. Ez a lelki állapot Krúdynál állandó s
ennek közlése az elbeszélésnek tulajdonképpeni tárgya és célja, minden egyéb,
történet, alakok, tájak csak erre szolgáló ürügyek. Krúdy a legtisztábban
lírikus minden elbeszélők között. Benne minden szubjektívvá válik,
mindenre az ő borongó hangulata árad
ki.
Egy csöpp fölény nincs benne s ebben
egyenest ellentéte Heltainak. Ezért nincs benne humor
sem, amely nem képzelhető fölény nélkül; aki nem tudja a dolgokat máskép nézni, mint a saját hangulatának tükröződéseit, az
nem tud humorosan fölébük emelkedni, azt mindig legyűrik a dolgok. Ellenben
mindig közvetlen lesz a legteljesebb mértékig, teljesen önmagát adja és teljesen adja önmagát. Mintha teljesen tudattalanul
dolgoznék, egy hangulat trance-ában revelálná magát,
semmi egyébbel nem törődve. Halkan beszél, a gordonka lágy, mély és meleg
hangján, csak kevéssé, alig észrevehetően modulálva. De a hangja a milyen
közvetlen, olyan meleg, eleven és emberi. Ez a hang az, a mi Krúdyban a
legnagyobb, csaknem egyedüli varázzsal hat. Önkéntelen, nagyon finom, önmagától
áradó ritmus van a beszédében, amely úgy hat, mint a rejtett zene. Csupa
bensőség és megindultság.
Pongyolasága is közvetlenség; úgy mondja
el mondanivalóit, ahogy feltámadnak benne, mindennemű számítás nélkül, mintha
maguktól, az ő közvetítése nélkül mondódnának el. Nem komponálja mondanivalóit,
nem is tartja őket össze más, mint a hangulat változatlan egysége. Rövid
novellában, amelynek ennyi összetartó erő elég, a formának ez a magától
értetődő közvetlensége néha ellenállhatatlanul megragadó. Hosszabb lélekzetű dolgokban nagy egyenetlenségeket teremt. A vörös
postakocsi című regényben látni ezt leginkább. Ez a
legkülönösebb, legformátlanabb és legvegyesebb könyvek egyike. Minden egészen
esetleges benne, előre megfogamzott cél és terv, minden arányosság nélkül
megírva, ahogy épen írás közben eszébe ötlött az írónak. Még a stílus egysége
sincs meg benne és legfőképpen nincs semmi magja az egész regénynek. Megkapóan
szép lapok fáradt passzusokkal váltakoznak, pompásan összefoglalt képek
elrajzolt, hamis színű képekkel, az egész egy igen érdekes tehetség szeszélyes
nyilatkozása, egy pompás regény nyers anyaga. Rendkívüli kvalitások vannak
benne s ezért a könyv megérdemelte a nagy sikert, amelyre jutott, de mégis
kielégítetlenül hagy, mert tele van beváltatlan ígérettel. Á kis novellában,
amely néha inkább hangulatkép, sokkal teljesebb és egységesebb hatású Krúdy.
Egy lágylelkű ember, aki álmodozón,
tétlenül éli az életet és teljesen odaadja magát, hadd nyomja bele az élet a
maga benyomásait úgy, ahogy jönnek. Ezeknek a benyomásoknak aztán merengve néz
utána, mikor elmúltak, csak akkor kezdi érezni ízüket. Elhagyatott, furcsa kis
városok furcsa alakjai, ódon, sötét folyosós házak, hervadt virágok illatával
tele, tarka bútoros falusi kúriák, tétlenül szemlélődve lézengő alakokkal,
hervadt szerelmek, melyek sohasem jutottak tovább a sóvárgásnál, furcsa kis
kalandok, melyekből csak egy emlék maradt meg, régi vígasságok elszállott
gőzei, csöndesen, panasz nélkül, kezük mozdítása nélkül pusztuló emberek, ez a Krúdy
világa. Mindez valami fantasztikus hangulat ködébe van burkolva, — az
emlékezésnek is megvan a maga fantasztikuma. Minden árnyszerű, irreális: mintha
az embereknek és dolgoknak csak egy síkban mozgó árnyképeit látnók. Messze a
háttérben dereng valami realitás: egy pusztuló régi világnak, a falusi gentrynek és a kisvárosi polgárságnak a képe, de ez is
szándéktalanul, szinte az író akarata ellenére alakul ki.
A régi magyar világ, amelyhez lelkével
ragaszkodik, sajátságos dekomponáltságában mutatkozik
Krúdy írásaiban. Egy életerejét vesztett, a világból kiesett nemzedék, amely
csak visszafelé tud nézni és nem látja, hogy ezalatt
lemarad a világ folyton előre haladó szekeréről. A teljesen energiavesztett
fatalizmus, önmagának teljes átengedése az eseményekkel szemben, a fáradt
beletörődés a változhatatlanba, ez Krúdynál mindig az alaptónus, amely
meghatároz minden egyebet. A dekadenciának egy speciálisan magyar fajtája ez,
a művészivé degenerálódott magyar gentry sajátságos
képe.
*
Három-négy év előtt még a zajos, erős gesztusú,
nagy dolgokra készülődő, forradalmi attitudeökkel
föllépő írás volt a divat, — ez felelt meg az emberek többsége közhangulatának.
Akkor általában optimisztikus, cselekvésre készülő, a
maga erejében bizakodó volt a magyar társadalomnak az a része, amelyhez az
intellektuális divatok egyáltalán hozzáférnek.
Ma váratlanul azok az írók jönnek divatba,
akik halkan, jóformán gesztus nélkül szólnak, távol esnek minden
forradalmiságtól, akik a kis dolgok, a finom, apró témák körében maradnak, akik
kikapcsolják magukat a reális világból, külön világot teremtenek maguknak, mint
a Heltai bohémvilága s a Krúdy emlékeinek árnyvilága;
akik passzívak a világgal szemben, iróniából, mint Heltai,
lírai hangulat-kultuszból, mint Krúdy; akikben meghalkult a cselekvés energiája
és beletörődő fatalizmus lépett a helyébe. Nyilván ebben is az
a kiábrándulás, az a fásult, önmagát megadó elfáradás, a lelkesedésnek, az
akaratnak az a lelohadása, az a fatalisztikus
beletörődés nyilvánul meg, amely a legutóbbi időkben a magyar intelligencia
nagy részét a politikai és gazdasági viszonyok ernyesztő nyomása következtében
elfogta.
(Huszadik Század, 1913/12. 640-645. p.)