Schöpflin Aladár: Szépirodalmi szemle

 

Mostanában egy különös ízlésáramlatban úszik a mi közön­ségünk, ami talán valamelyes kapcsolatban van azzal a han­gulat-depresszióval, amely ma tagadhatatlanul elfogta a magyar közvéleményt, az utóbbi évek felhevülései után. Ez az új ízlés, mondhatnám azt is, hogy divat, legjobban abban mutatkozik, hogy kik a legolvasottabb és legkeresettebb írók az utóbbi időkben.

Megjelenő munkáik száma és kelendősége szerint minden jel arra vall, hogy Krúdy Gyula és Heltai Jenő. Mind a kettőnek sorban jönnek a könyvei, többesével is, ami arra vall, hogy elhelyezést tudnak találni a publikum körében, tehát szí­vesen foglalkozik velük a kiadó és a könyvkereskedő.

Mind a ketten nem most léptek be az irodalomba. Heltai már jó húsz esztendeje dolgozik, Krúdy is több tíz esztende­jénél, hogy fellépett. Megbecsült írók voltak kezdettől fogva, de egyikük sem jutott eddig a népszerűség olyan fokára, mint most, azokat a bizonyos legszélesebb köreit a közönségnek, melyek a könyvek tömegfogyasztói, nem tudták meghódítani.

Mi az oka vajjon népszerűségük e hirtelen fokozódásának? Heltairól még azt sem lehet mondani, hogy hirtelen kinyílt volna a szelleme, hogy magasabbra szökkent volna, mint eddig. Eleitől fogva ép oly finom és egyensúlyozott író volt, mint ma, munkája csak erősebb zamatú lett, amint korban öregedett, de lényegesen nem változott. Krúdy az utóbbi időben csak­ugyan talált egy hangot, melyen tehetsége tisztábban, hangza­tosabban és teljesebben tud szólani, mint eddig s épen ezért a szinte váratlan kivirágzás képét mutatja, de ez nem magya­rázza meg teljesen azt, hogy az olvasók tömegei is felfedezték, mert eddig értékénél kevesebbre becsült író volt s régebbi dolgai között is sokat lehet találni olyat, ami bizvást hozzá­mérhető már termése javához, anélkül, hogy észrevették volna. Mind a két író felfedeztetésében okvetlenül kell hogy része legyen a közhangulat valami új áramlatának s ez megérdemli figyelmét mindenkinek, aki a modern élet változásait társadalmi szempontból figyeli. Mert hogy mit írnak az írók, az lehet merőben esztétikai, l’art pour l’art kérdés, de hogy mit olvasnak az olvasók, az eminensen társadalmi kérdés.

Talán nyomára jutunk a két író népszerűségének fokozó­dása mögött rejlő közhangulatbeli okoknak, ha számot adunk magunknak a két író természetéről és munkájuk mineműségéről.

*

[…]

*

Míg Heltai önállóan, a magyar tradíciótól függetlenül, sőt jórészt annak ellenére csinálta meg a maga stílusát, Krúdy Gyula egészen a magyar tradícióból nőtt ki s idegen elem csak mint az orosz írók, különösen Puskin és Turgenyev hatása vegyül bele munkája kialakulásába. Sokáig erősen nyűgözte Jókai, de még inkább Mikszáth hatása, amelyből csak leg­újabban szabadult fel annyira, hogy teljesen meg tudjon szólalni a saját, eredeti hangja.

Heltainál megemlítettük a fiatalkorba visszasóvárgás melancholikus hangját. Ő nála ez csak az elbeszélés ritmusába elrejtve érzik meg, mint valami földalatti áramlat. Krúdynál ellenben ez minden: ez adja meg az elbeszélés anyagát, tar­talmát, hangulatát és előadásának módját. Egy ember, akinek az egész világ csak emlék, aki emlékezésében él, az aktuális jelen, a ma neki teljesen jelentéktelen, szeme teljesen a tegnap felé van fordulva s az emlékezésnek ebben a folytonosságában egészen eltűnik a dolgok időbelisége, — ami elmúlt, az színt és hangulatot kap, akár tegnap múlt el, akár réges-régen s egyforma élénkséggel hat a lélekre. Ez a sóvárgó vissza­emlékezés állandó melancholikus hangulatot teremt, amely olyannak mutatja a világot, mint egy kora őszi tájék eső után, napnyugtakor: tompult szőnyegszerű színűnek, ezüstös ködbe borulónak, halk árnyékoktól suhogónak, bánatos merengéstől pihegőnek. Sohasem szentimentális, mert valami férfiasság min­dig marad benne. Az a hangulat ez, mikor a férfiember lágyan, lefokozott energiával, akarattalanul engedi át magát a dolgok sodrának s a saját hangulatának. Ez a lelki állapot Krúdynál állandó s ennek közlése az elbeszélésnek tulajdonképpeni tárgya és célja, minden egyéb, történet, alakok, tájak csak erre szol­gáló ürügyek. Krúdy a legtisztábban lírikus minden elbeszélők között. Benne minden szubjektívvá válik, mindenre az ő borongó hangulata árad ki.

Egy csöpp fölény nincs benne s ebben egyenest ellentéte Heltainak. Ezért nincs benne humor sem, amely nem képzel­hető fölény nélkül; aki nem tudja a dolgokat máskép nézni, mint a saját hangulatának tükröződéseit, az nem tud humorosan fölébük emelkedni, azt mindig legyűrik a dolgok. Ellenben mindig közvetlen lesz a legteljesebb mértékig, teljesen önmagát adja és teljesen adja önmagát. Mintha teljesen tudattalanul dol­goznék, egy hangulat trance-ában revelálná magát, semmi egyébbel nem törődve. Halkan beszél, a gordonka lágy, mély és meleg hangján, csak kevéssé, alig észrevehetően modulálva. De a hangja a milyen közvetlen, olyan meleg, eleven és emberi. Ez a hang az, a mi Krúdyban a legnagyobb, csaknem egyedüli varázzsal hat. Önkéntelen, nagyon finom, önmagától áradó ritmus van a beszédében, amely úgy hat, mint a rejtett zene. Csupa bensőség és megindultság.

Pongyolasága is közvetlenség; úgy mondja el mondani­valóit, ahogy feltámadnak benne, mindennemű számítás nélkül, mintha maguktól, az ő közvetítése nélkül mondódnának el. Nem komponálja mondanivalóit, nem is tartja őket össze más, mint a hangulat változatlan egysége. Rövid novellában, amelynek ennyi összetartó erő elég, a formának ez a magától értetődő közvetlensége néha ellenállhatatlanul megragadó. Hosszabb lélekzetű dolgokban nagy egyenetlenségeket teremt. A vörös postakocsi című regényben látni ezt leginkább. Ez a legkülönösebb, legformátlanabb és legvegyesebb könyvek egyike. Minden egészen esetleges benne, előre megfogamzott cél és terv, minden ará­nyosság nélkül megírva, ahogy épen írás közben eszébe ötlött az írónak. Még a stílus egysége sincs meg benne és legfőképpen nincs semmi magja az egész regénynek. Megkapóan szép lapok fáradt passzusokkal váltakoznak, pompásan összefoglalt képek elrajzolt, hamis színű képekkel, az egész egy igen érdekes tehetség szeszélyes nyilatkozása, egy pompás regény nyers anyaga. Rendkívüli kvalitások vannak benne s ezért a könyv megérde­melte a nagy sikert, amelyre jutott, de mégis kielégítetlenül hagy, mert tele van beváltatlan ígérettel. Á kis novellában, amely néha inkább hangulatkép, sokkal teljesebb és egységesebb hatású Krúdy.

Egy lágylelkű ember, aki álmodozón, tétlenül éli az életet és teljesen odaadja magát, hadd nyomja bele az élet a maga benyomásait úgy, ahogy jönnek. Ezeknek a benyomásoknak aztán merengve néz utána, mikor elmúltak, csak akkor kezdi érezni ízüket. Elhagyatott, furcsa kis városok furcsa alakjai, ódon, sötét folyosós házak, hervadt virágok illatával tele, tarka bútoros falusi kúriák, tétlenül szemlélődve lézengő alakokkal, hervadt szerelmek, melyek sohasem jutottak tovább a sóvárgásnál, furcsa kis kalandok, melyekből csak egy emlék maradt meg, régi vígasságok elszállott gőzei, csöndesen, panasz nélkül, kezük mozdítása nélkül pusztuló emberek, ez a Krúdy világa. Mindez valami fantasztikus hangulat ködébe van burkolva, — az emlékezésnek is megvan a maga fantasztikuma. Minden árnyszerű, irreális: mintha az embereknek és dolgoknak csak egy síkban mozgó árnyképeit látnók. Messze a háttérben dereng valami realitás: egy pusztuló régi világnak, a falusi gentrynek és a kisvárosi polgárságnak a képe, de ez is szándéktalanul, szinte az író akarata ellenére alakul ki.

A régi magyar világ, amelyhez lelkével ragaszkodik, sajátságos dekomponáltságában mutatkozik Krúdy írásaiban. Egy életerejét vesztett, a világból kiesett nemzedék, amely csak visszafelé tud nézni és nem látja, hogy ezalatt lemarad a világ folyton előre haladó szekeréről. A teljesen energiavesztett fatalizmus, önmagának teljes átengedése az eseményekkel szem­ben, a fáradt beletörődés a változhatatlanba, ez Krúdynál min­dig az alaptónus, amely meghatároz minden egyebet. A deka­denciának egy speciálisan magyar fajtája ez, a művészivé degenerálódott magyar gentry sajátságos képe.

*

Három-négy év előtt még a zajos, erős gesztusú, nagy dolgokra készülődő, forradalmi attitudeökkel föllépő írás volt a divat, — ez felelt meg az emberek többsége közhangulatának. Akkor általában optimisztikus, cselekvésre készülő, a maga erejében bizakodó volt a magyar társadalomnak az a része, amelyhez az intellektuális divatok egyáltalán hozzáférnek.

Ma váratlanul azok az írók jönnek divatba, akik halkan, jóformán gesztus nélkül szólnak, távol esnek minden forradalmiságtól, akik a kis dolgok, a finom, apró témák körében maradnak, akik kikapcsolják magukat a reális világból, külön világot teremtenek maguknak, mint a Heltai bohémvilága s a Krúdy emlékeinek árnyvilága; akik passzívak a világgal szemben, iróniából, mint Heltai, lírai hangulat-kultuszból, mint Krúdy; akikben meghalkult a cselekvés energiája és beletörődő fata­lizmus lépett a helyébe. Nyilván ebben is az a kiábrándulás, az a fásult, önmagát megadó elfáradás, a lelkesedésnek, az akaratnak az a lelohadása, az a fatalisztikus beletörődés nyil­vánul meg, amely a legutóbbi időkben a magyar intelligencia nagy részét a politikai és gazdasági viszonyok ernyesztő nyomása következtében elfogta.

 

(Huszadik Század, 1913/12. 640-645. p.)