SCHÖPFLIN ALADÁR
KRÚDY
GYULA
AKI IGAZÁN AKARNÁ MEGÍRNI Krúdy Gyulát, annak a Krúdy Gyula
tintájába kellene mártania tollát. Olyan magában álló, különös, utánozhatatlan
volt embernek és írónak egyformán, mint egy Krúdy-regény alakja. Soha semmihez
nem tartozott, irodalmi irányhoz vagy iskolához, párthoz, társasághoz, — még
az emberek társaságához sem. Élte a saját maga alkotta életét, írt a saját maga
alkotta módon, nem vegyült össze senkivel és semmivel, nem hiszem, hogy
szerelemben vagy barátságban valaha egészen odaadta volna magát bárkinek is. A
társadalmi morált nem ismerte el magára érvényesnek, de volt morálja, csinált
magának egy saját testére szabott morált Egyetlen hatást fogadott be magába,
mint író, a Mikszáth Kálmánét, de ez csak az indulásra volt neki jó, amint
kiforrta, megvolt a saját, senkiéhez nem hasonló stílusa. Volt lényében valami
oroszos, de ez szláv idegörökség volt nála, nem irodalmi hatás.
A kritika mindig bajban volt vele. Nem illettek rá a megszokott
kritikai kategóriák, nem lehetett rá a szokott mértékeket alkalmazni. Nem is
írtak róla mást, mint föltétlen magasztalást vagy föltétlen elutasítást. Az
írók értették, szerették és igen nagyra becsülték, mert megérezték benne a
rejtett geniális vonást, amely sohasem tudott egészen
kibontakozni, de mindig éreztette magát. Tetszett az a nemtörődés
is, amellyel függetlenítette magát embertől és szabálytól, valami furcsa
arisztokratikus módon, nem bánva azt sem, ha az emberek pongyolában látják.
Legjobban azonban a hangja tetszett, az a mély férfias bariton, amelyben benne
van az élet melankóliája, de az öröme is, gyönyörködés az emberekben és
dolgokban és egyúttal közöny irántuk, mint magányos gordonkázó a kert bokrai
mögött, aki nem játszik megszabott kottára írt dallamokat, hanem csak a maga
számára fantáziál, ahogy éppen eszébe jut, s ahogy belső sugallat igazítja
kezét. Aki nem hallotta beszélni, az is ismeri ezt a hangot, mélységét,
hangzatosságát, férfias szépségét — a beszédhang megegyezett írásának
hangjával. Ez a hang
írásainak legfőbb szépsége. Maga az írásának szépsége. Ezért olyan nehéz
elemezni, zenei és irodalmi fogalmakat kellene egyszerre találni hozzá.
Sokszor gondoltam arra, hogy legjobban egy geniális
cigányprímáshoz lehetne hasonlítani, aki nem tudja, vagy nem akarja tudni,
hogyan muzsikálnak mások, csak úgy muzsikál, ahogy neki jól esik, a
temperamentumából vagy a félöntudatából. De
mindenesetre lélekből.
A szabályszerű, normális életet élő emberek, akikkel az
életben nem sok közössége volt, mint írót is alig érdekelték. Egészen normális
ember nincs is számtalan novellájában és regényében, vagy ha elvétve van,
attól tartok, maga az író is rosszul bánik vele, mint betolakodott kelletlen
vendéggel. Az ő emberei a különcök, a társadalomból és morálból kiszakadtak,
furcsa szenvedélyek rabjai, eszeveszett szerelmesek, vad kártyások, korcsmázó
figurák, elúsztatott birtokukat visszasíró földesurak, kivénült vagy kizüllött
pincérek, csodálatos mániákusok, férfiakat zabáló
menyecskék, férfiakat kitartó, hervadt asszonyok és mindenféle más lehetetlen
népség. Ezekről kifogyhatatlan sokat tudott mesélni, soha nem hallott különös
dolgokat, igen sokszor hihetetleneket, azzal a hitelességgel, amelyet elbeszélő
hangja adott neki. Minden embere hord valami bélyeget magán, rejtegeti életének
valami titkát vagy elárul magáról valamit, amiből kiderül, hogy más, mint
aminek tartja magát. A legtöbb közöttük a múltjában él, a jelen csak a
vegetatív életre való neki. Romantikus volt Krúdy, de a romantikája is saját alkotása
volt, egy különleges hangulati állapot, amely holdfényével elönt minden tájat,
amerre fordul, meg is világítja, de homályban is hagyja a dolgokat.
Félreismerhetetlen: Krúdy minden írásának van valami éjszakai világítása, amelyben
ritkán tudjuk megkülönböztetni, emberek és dolgok mozognak-e benne, vagy az
árnyékuk. Híres könyveinek, a Szindbád-könyveknek vagy A vörös postakocsinak nehéz
volna a tartalmukat elmondani, — tulajdonképpeni tartalmuk az író hangulata s
az ebből folyó világítás. Sok tekintetben hasonló ez ahhoz a lelkiállapothoz,
amelybe az emlékezés ejti az embert. S Krúdy az emlékezés írója akkor is, ha a
jelenről beszél: a jelen azonmód múlttá válik benne. Rengeteget írt a múltról
és a félmúltról, de nem ajánlanám, hogy valaki adatszerű forrásnak használja
műveit; valóság, fantázia, szeszély formálja a tényeket, és sokszor összefolyik
a múlt a jelennel. Tegnapok ködlovagjai egyik
könyvének címe. Ő maga
volt a vezér a ködlovagok között. írásából következtetve mindig valami finom
köd volt a gondolatain, — ismerik ezt azok, akik alkoholmámorból ébredve
néznek körül a világban.
Soha nem jutott odáig, hogy koncentrálja magát s gondosan,
a munkába gyönyörrel elmélyedve valami egészet alkosson. A legnagyobb pazarló
volt, nemcsak a pénzét pazarolta, hanem tehetségét, önmagát is. Ebben
hasonlított idősebb kortársához, Bródy Sándorhoz, aki szerette és sokra
becsülte. Képtelen sokat kellett írnia, nem ért rá a takarékoskodásra. író kortársaink
közül bizonyára ő írt legtöbbet. Munkáinak csak kis része jelent meg könyvalakban, a többi újságok papírjain kallódott el.
Bohém volt a maga módja szerint, az éjszaka és a borospohár embere. De ez egyik
sem oka koncentrálatlanságának. A lényéből folyt ez, lelki életének vagy
idegalkatának berendezéséből. A sorrend megfordítandó: ilyen ember volt, azért
volt bohém, s mert bohém volt, sokat kellett dolgoznia. A művészetben gyakori
az, hogy hanyagnak és szertelennek ismert emberek sokkal többet dolgoznak, mint
a jól rendbeszedettek. De kell ezt sajnálni a Krúdy
esetében? Bizonyosnak látom, hogy sok eredeti szépség kimaradt volna írásaiból,
ha jobban rendben tartja magát.
(Kortársak nagy
írókról. Második sorozat.
Bp. 1956, Művelt Nép, 318-320. p.)