A franczia kastély. Szindbád immár mindenképen ismert alak a
közönség előtt: Krúdy Gyula novellás
könyvei, melyek az idei magyar irodalmi produkczió
legérdekesebbjei, szétvitték alakját mindenfelé, a hova egyáltalán könyvben
rajzolt alak el tud jutni. A merengő hangulatú novellák hőse most szélesebb
arányú regényben lép elénk. A beállítása ugyanaz, mint a novellákban, a hangulat
is, nemkülönben a környezet, az ósdi kis felvidéki város, ósdi, kedves
embereivel, furcsa merev, modoros, de szeretetreméltó szokásaival, a melyek
magukhoz hasonlítanak mindent, a mi csak közéjük kerül. És mint a novellákban,
a regényben is ez a hangulat, ez a környezet a fődolog, nem a történet, nem is
az egyes alakok, – az egész alapjában véve lírai természetű. Úgy is kell olvasni,
mint lírát, nem a történet hangulatát kell megfogni az olvasónak, hogy igazán
élvezni tudja magát a történetet is. Ez pedig hamar megvan, mert Krúdy nagyon
jól meg tudja ütni azokat a hangokat, melyek egyszerre belerezegnek az ember
lelkébe és visszhangot csalnak ki belőle. Mintha mindjárt az első lépéssel
holdvilágos, bujkáló clair-obscurbe vont utczákra kerülnénk, melyeknek különös világítása egy
kicsit elváltoztat minden körvonalat, különös árnyékokat vetít a házak falaira
és különösre rajzol minden mozdulatot. Ilyen különössé válnak ebben a levegőben
az alakok is: maga a merő lírából alkotott Szindbád, a hármasfödelű ház lakói:
a két asszony, ugyanannak az embernek két elvált felesége, volt férjük, a
híres gavallér, világhírű kártyás, a ki elválni el tudott második feleségétől,
de szakítani vele sohasem bír, a vidéki színtársulat tagjai, a kik a furcsa
környezetben maguk is még furcsábbak lettek. Szindbád csak előterében áll a
regénynek, a maga szerelmével az egyik elvált asszony iránt, ábrándos
borongásaival, – a történet központja, tulajdonképpeni magva a hármasfödelű ház
és lakói, a kik hol világosan, felismerhetően lépnek elénk, hol homályba
burkolóznak, – a nyugtalan, folyton változó világítás, melyet az író rájuk
vetít, mintha valami reflektort forgatna ide-oda, jobban felizgatja az olvasó
érdeklődését irántuk, mintha még oly pontosan volnának odarajzolva. Az egész
dolog nem reális, határozott, állandó körvonalak nélküli és mégis tele van
élettel, – hiszen az élet is ilyesformán dobál mindenfélét elénk, néha
világosan látjuk, néha sejtjük és mindig nyugtalanságban vagyunk miatta. Krúdy
Gyula ma a legérdekesebb íróink egyike lett, úgylátszik
még nem jutott fel a maga legmagasabb pontjára, még újabb meglepetéseket is fog
szerezni.
[Schöpflin Aladár]
(Vasárnapi Ujság, 1912/40. /október 6./ 811. p.)