A franczia kastély. Szindbád immár minden­képen ismert alak a közönség előtt: Krúdy Gyula novellás könyvei, melyek az idei magyar irodalmi produkczió legérdekesebbjei, szétvitték alakját min­denfelé, a hova egyáltalán könyvben rajzolt alak el tud jutni. A merengő hangulatú novellák hőse most szélesebb arányú regényben lép elénk. A beállítása ugyanaz, mint a novellákban, a hangu­lat is, nemkülönben a környezet, az ósdi kis fel­vidéki város, ósdi, kedves embereivel, furcsa merev, modoros, de szeretetreméltó szokásaival, a melyek magukhoz hasonlítanak mindent, a mi csak közé­jük kerül. És mint a novellákban, a regényben is ez a hangulat, ez a környezet a fődolog, nem a történet, nem is az egyes alakok, – az egész alapjában véve lírai természetű. Úgy is kell ol­vasni, mint lírát, nem a történet hangulatát kell megfogni az olvasónak, hogy igazán élvezni tudja magát a történetet is. Ez pedig hamar megvan, mert Krúdy nagyon jól meg tudja ütni azokat a hangokat, melyek egyszerre belerezegnek az ember lelkébe és visszhangot csalnak ki belőle. Mintha mindjárt az első lépéssel holdvilágos, bujkáló clair-obscurbe vont utczákra kerülnénk, melyek­nek különös világítása egy kicsit elváltoztat min­den körvonalat, különös árnyékokat vetít a házak falaira és különösre rajzol minden mozdulatot. Ilyen különössé válnak ebben a levegőben az ala­kok is: maga a merő lírából alkotott Szindbád, a hármasfödelű ház lakói: a két asszony, ugyan­annak az embernek két elvált felesége, volt férjük, a híres gavallér, világhírű kártyás, a ki elválni el tudott második feleségétől, de szakítani vele sohasem bír, a vidéki színtársulat tagjai, a kik a furcsa környezetben maguk is még furcsábbak let­tek. Szindbád csak előterében áll a regénynek, a maga szerelmével az egyik elvált asszony iránt, ábrándos borongásaival, – a történet központja, tulajdonképpeni magva a hármasfödelű ház és lakói, a kik hol világosan, felismerhetően lépnek elénk, hol homályba burkolóznak, – a nyugtalan, foly­ton változó világítás, melyet az író rájuk vetít, mintha valami reflektort forgatna ide-oda, jobban felizgatja az olvasó érdeklődését irántuk, mintha még oly pontosan volnának odarajzolva. Az egész dolog nem reális, határozott, állandó körvonalak nélküli és mégis tele van élettel, – hiszen az élet is ilyesformán dobál mindenfélét elénk, néha világosan látjuk, néha sejtjük és mindig nyug­talanságban vagyunk miatta. Krúdy Gyula ma a legérdekesebb íróink egyike lett, úgylátszik még nem jutott fel a maga legmagasabb pontjára, még újabb meglepetéseket is fog szerezni.

[Schöpflin Aladár]

 

(Vasárnapi Ujság, 1912/40. /október 6./ 811. p.)