Sindbád utazásai. Múlt évi termésével, mely most jelent meg kötetben Sindbád utazásai címmel, Krúdy Gyula nagy és örvendetes meglepetéssel szolgál. Az utóbbi években megszoktuk ezt a termékeny írót úgy tekinteni, mint a ki a fejlődés bizonyos pontján megállott és innen nem tud tovább jutni: mindig egy színvonalon álló, lassankint fáradtaknak tűnő novellák jöttek, erősen érezhető Mikszáth-hatás alatt, mintha az író folytonosan egy nótát pengetne és mindjobban elfáradó hangon. Most aztán egyszerre, váratlanul, mintha valami új megtermékenyülés érte volna, kivirágzott, olyan erőteljes, teli színekkel, olyan friss illattal, mint még soha. A Sindbád utazásai valóságos reveláció azokra, a kik eddig is hittek Krúdy nem mindennapi tehetségében és sajnálattal nézték a túl bő termékenységben való ellanyhulását. A könyv lazán összefüggő képek – nem annyira novellák, mint inkább emlék-képek – sorozata, olyan teli, tiszta hangon szólaltatja meg az író líráját, olyan ellenállhatatlan erővel kapcsolódik bele az olvasó hangulatába és olyan erős rezonanciákat kelt fel, hogy csodálkozva kérdezzük, hol rejtőzött eddig ez az író, ez a finom, szordinás hangú lírai elbeszélő, a kit itt hallunk és alig ismerünk fel, holott már vagy tíz éve a novellák, regények egész tömegéből ismertük. Az elmúlt fiatalkorra való visszaemlékezés töltötte meg ezzel az erős lírai hangulattal. Sindbád, az ezeregy éjszaka kalandos hajósa álarcában maga az író járja be még egyszer azokat a helyeket, a hol forrongó, az életbe vezető utakat kereső fiatalkora éveit töltötte: az ódon, csöndes, furcsa kis felvidéki városokat ósdi, furcsa, bogaras embereikkel, kopott, hangulatos utcáikkal. Útjaiban újra kigyulladnak szívében a régi lángok, újra átéli a régi bánatokat. – megismétli a maga egész ifjúságát, de nem az egykori friss, tomboló életvággyal, öntudatlan naivitással, hanem a tudatosság bágyadt melankóliájával, a mely halk, borongó mélázássá oldja fel elbeszélését, letompítja színeit, hangulattá hűti a hajdani lángolásokat. A mit elbeszél, az nem is fontos többé, a fődolog a hang, a hogy elbeszéli, a visszaemlékezés bánatos humora. Sindbád utazásai tiszta merő líra elbeszélés ürügye alatt, de olyan meleg, emberi, szuggesztív erővel zeng ki Krúdy prózájából, hogy az olvasó akarva sem bír neki ellenállni. A hangszer az író régi hangszere, nem sok húrú, nem erős hangú, de eddig nem hallott bensőséggel csendülnek ki rajta a bánatos új akkordok. Mai irodalmunkban több szép hangját hallottuk a fiatalkorra való visszaemlékezés, az ifjúság újraélése hangulatának, – szebbet, nemesebbet, melegebbet, mint a Sindbádé, egyet sem. Bizonyos modorosságok itt sem maradnak el, néha mintha a Turgenyev hangját hallanók belecsengeni az író hangjába, de ez is mind felolvad a könyv igazi könnyektől fátyolozott hangjába. A kik ismertük Krúdyt pályája kezdete óta, új írót találunk benne: régi jó tulajdonságai megerősödve, megtisztulva jelennek meg benne, hiányosságai letompulnak, – most végre egészen művész tudott lenni és művészi egészet adott.

[Schöpflin Aladár]

 

(Vasárnapi Újság, 1912/9. /március 3./ 175. p.)