Sindbád utazásai. Múlt évi
termésével, mely most jelent meg kötetben Sindbád
utazásai címmel, Krúdy Gyula nagy és örvendetes meglepetéssel szolgál. Az
utóbbi években megszoktuk ezt a termékeny írót úgy
tekinteni, mint a ki a fejlődés bizonyos pontján megállott és innen nem tud
tovább jutni: mindig egy színvonalon álló, lassankint fáradtaknak tűnő novellák
jöttek, erősen érezhető Mikszáth-hatás alatt, mintha az író folytonosan egy
nótát pengetne és mindjobban elfáradó hangon. Most aztán egyszerre, váratlanul,
mintha valami új megtermékenyülés érte volna, kivirágzott, olyan erőteljes,
teli színekkel, olyan friss illattal, mint még soha. A Sindbád utazásai valóságos reveláció azokra, a kik eddig is hittek
Krúdy nem mindennapi tehetségében és sajnálattal nézték a túl bő termékenységben
való ellanyhulását. A könyv lazán összefüggő képek – nem
annyira novellák, mint inkább emlék-képek – sorozata, olyan teli, tiszta hangon
szólaltatja meg az író líráját, olyan ellenállhatatlan erővel kapcsolódik bele
az olvasó hangulatába és olyan erős rezonanciákat kelt fel, hogy csodálkozva
kérdezzük, hol rejtőzött eddig ez az író, ez a finom, szordinás hangú lírai
elbeszélő, a kit itt hallunk és alig ismerünk fel, holott már vagy tíz éve a
novellák, regények egész tömegéből ismertük. Az elmúlt fiatalkorra való
visszaemlékezés töltötte meg ezzel az erős lírai hangulattal. Sindbád, az
ezeregy éjszaka kalandos hajósa álarcában maga az író járja be még egyszer
azokat a helyeket, a hol forrongó, az életbe vezető utakat kereső fiatalkora
éveit töltötte: az ódon, csöndes, furcsa kis felvidéki városokat ósdi, furcsa,
bogaras embereikkel, kopott, hangulatos utcáikkal. Útjaiban újra kigyulladnak
szívében a régi lángok, újra átéli a régi bánatokat. – megismétli a maga egész
ifjúságát, de nem az egykori friss, tomboló életvággyal, öntudatlan
naivitással, hanem a tudatosság bágyadt melankóliájával, a mely halk, borongó
mélázássá oldja fel elbeszélését, letompítja színeit, hangulattá hűti a hajdani
lángolásokat. A mit elbeszél, az nem is fontos többé, a fődolog a hang, a hogy
elbeszéli, a visszaemlékezés bánatos humora. Sindbád utazásai tiszta merő líra elbeszélés ürügye alatt, de olyan
meleg, emberi, szuggesztív erővel zeng ki Krúdy prózájából, hogy az olvasó
akarva sem bír neki ellenállni. A hangszer az író régi hangszere, nem sok húrú, nem erős hangú, de eddig nem hallott bensőséggel
csendülnek ki rajta a bánatos új akkordok. Mai irodalmunkban több szép hangját
hallottuk a fiatalkorra való visszaemlékezés, az ifjúság újraélése
hangulatának, – szebbet, nemesebbet, melegebbet, mint a Sindbádé, egyet sem.
Bizonyos modorosságok itt sem maradnak el, néha mintha a Turgenyev hangját
hallanók belecsengeni az író hangjába, de ez is mind felolvad a könyv igazi
könnyektől fátyolozott hangjába. A kik ismertük Krúdyt pályája kezdete óta, új
írót találunk benne: régi jó tulajdonságai megerősödve, megtisztulva jelennek
meg benne, hiányosságai letompulnak, – most végre egészen művész tudott lenni
és művészi egészet adott.
[Schöpflin Aladár]
(Vasárnapi Újság, 1912/9. /március 3./ 175. p.)