KRÚDY GYULA: «Zoltánka»; a Magyar Színházban.
Novellista sikerének tetőpontján fordult Krúdy Gyula a
drámához s kísérletét nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel várta mindenki, mert
Krúdy népszerűsége – ritka eset – egyaránt kiterjed az írókra és a közönségre.
A várakozásba – részünkről legalább – megvalljuk, némi aggodalom is vegyült.
Krúdy a novellaíró nem igen árult el olyan vonásokat, melyek a drámára
predesztinálják. Legfőbb ereje hangjában, elő adásmódjának borongós melankóliájában,
ennek a melankolikus hangnak férfiasan meghatott, lágy, szívhez szóló és mégis
erővel teljes zengésében van s ezt a hangot a színpadon, egy sereg színészen
keresztül, alig lehet megszólaltatni. Krúdy művészete rendkívül közvetlen,
szinte magától, önkénytelenül folyó, majdnem öntudatlan, mindenesetre teljesen
számítás nélkül való – a színpadi előadás pedig erősen
közvetett dolog, a drámához nagy öntudatosság és sok számítás kell. Krúdynál a
közvetlenségből folyik munkájának laza, véletlenszerű struktúrája, a mely a
pongyolaságig is tud terjedni s a szerkezet szigorúsága, a belső forma erős
körvonalazottsága nélkül alig képzelhető el hatásos színdarab. Így tehát
sejtettük előre, hogy Krúdy darabja okvetlenül fog adni finom és kedves
dolgokat, nemes illatú virágokat az irodalmi értőknek, érdekes irodalmi munka
lesz, de aligha fog tudni a színpadon megelevenedni. A darab elolvasása sem
változtatott ezen: olvasva a darab túlnyomó része igen szép, meleg és
finomságokkal teli, de inkább szép novellának hat, mint drámának. Nem kívánja a
színpadot s nem kényszeríti az olvasót, – mint az
igazi színpadi művek szokták, – hogy az olvasottakat képzeletben színpadra
vetítse.
A dolog mégis szerencsésebben végződött, mint vártuk. A
közönség jobbnak és megértőbbnek bizonyult, mint a milyennek tartottuk, s a
darab is, legalább egyes részeiben, meg tudott elevenedni: fel tudta kelteni a
maga hangulatát. Hiába, a mi igazi író kezéből való, ha tökéletlen és töredékes
is, ha nem tud is teljesen meggyőzni, mégis érdekes marad, a mi érték van
benne, az napfényre kél, ha törmelékben van is. A
Zoltánka mindenesetre tökéletlen darab, egyenetlen, ingadozó, kanyargós
folyású, a maga síkjából minduntalan kitérő, egészében egyáltalán nem hatásos
és mégis szívesen gondolunk rá vissza, mert kaptunk belőle egy pár szép részletet és mert egy kedves és megnyerő egyéniséggel
társalkodtunk lelkileg, mialatt a színpadon történőkre figyeltünk.
A témának is megvoltak a scyllái
és charybdisei. Petőfi családjának története időben
és érzésben még elég közel van hozzánk arra, hogy ne érezzük teljesen történelminek s teljes elfogulatlansággal nézhessük. Vannak
ebben a történetben mozzanatok, melyeket kényeseknek érzünk, melyekhez csak
gyöngéd kézzel szabad hozzányúlni, mert az erősebb érintés is durvaság-számba
mehet. Krúdy épen azzal mutatta meg, mily gyöngéd lélek, hogy nem kerülte el
ezeket a kényes mozzanatokat, úgy vitte őket színpadra
a hogy valamennyiünk tudatában élnek és mégis el
tudta kerülni a kényességnek minden látszatát. Csodáljuk, hogy egy-két kritikus
társunk mégis megütődött rajta, holott mi épen annak a gyöngédségnek és főleg
annak a megértésnek örültünk, a mellyel alakjait elénk vezeti.
A legtöbb kényes mozzanat a darab fő női szereplőjében
halmozódik össze. Júlia – maradjunk a szerző névjelzésénél, mely a vezetékneveket
elkerüli, – nem az az erős karakterű, lemondani tudó
asszony, a kinek egy nagy ember özvegyét el szeretnők képzelni. Nem született
tragédia hősnőjének, sem arra nem született, hogy mint a hindu asszonyok,
legalább lelkileg máglyára menjen holt férje után. Egyszerű, mindennapi
teremtés, élni vágyó, kacér, könnyelmű, végtelenül hiú és végtelenül fogékony a
férfiak iránt. Olyan asszony, a milyen ezrivel él mindenütt, a nélkül, hogy
szigorú ítéletet provokálna maga ellen. Helyzete, az hogy egy nagy embernek
lett a felesége, olyan kötelességeket ró rá, melyekre nem képes, de súlyukat
maga is érzi, nyugtalan, örökös izgalomban és lelki kettősségben él miatta, a
nélkül, hogy máskép tudna élni és cselekedni, mint a
hogy lényének fizikai és morális törvényei kívánják. Férje dicsőségéből csak a
szemrehányást érzi, anyai kötelességteljesítésre nem képes, mint a hogy
egyáltalán nem képes semmiféle kötelességteljesítésre. Érzi a parancsot, de nem
tud neki engedelmeskedni, csak arra való neki, hogy örökké zavarttá legyen tőle
a lelke. Nyugtalan és boldogtalan, holott a nyugalomra és boldogságra
szomjazik, – egész tragikuma abban van, hogy egy nagy emberrel került szoros
kapcsolatba, s nincs benne egy szikra sem a nagyság szelleméből. Ez a
jellemrajz megfelel annak az ítéletnek, melyet tudtunkkal a kortársak
közvéleménye alkotott Júliáról s a melynek alapján az első idők felszisszenése
után bizonyos megértő és sajnálkozó elnézéssel voltak iránta. Krúdy rajzának
finomságát és megértését mutatja az is, hogy Júliában igen jól meg tudja
láttatni azokat a vonásokat, melyeket kora vitt át bele: a George Sand-i romantikát, a biedermeyer-kor
lágy, hisztérikus érzelmességét s Júlia alakjában – nyilván egész öntudatlanul
– a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek egy igen érdekes és igen gyakran
előforduló asszonyi típusát alkotta meg. Szerencséje az írónak az is, hogy a
kitűnően beállított alakhoz minden tekintetben hozzávaló színésznőt talált: Cs. Acél Ilona ifjúi szépsége, női
lágysága, beszédének, mozgásának színe és kifejező képessége még soha,
semmiféle szerepében nem érvényesült annyira, mint ebben. Nagy megértéssel
játszotta el szerepét, nemcsak kihozott mindent, a mi a szerepben van, hanem a
magáéval is kiegészítette és – a mi fő – egésszé, élő alakká tudta tenni.
Mint Júliának, a többi alakoknak a rajzában is a
valósághoz, a mindenki előtt ismeretes adatokhoz és vonásokhoz tartotta magát
az író, de már a többi alakokat nem tudta olyan jól megeleveníteni, mint Júliát
s ez annál nagyobb baj, mert Júlia csak a darab első felében, az előjátékban és
az első felvonásban kerül a színpadra s ő nélküle a darab, mely addig be tudta
tölteni legalább többnyire a színpadot, erősen összeesik. Zoltánt sok szeretettel és megértéssel tárgyalja az író:
apja iránti rajongását, tehetetlen vergődését, belső ziláltságát, a költői és
hősies pózok alól kitörő gyermekes és köznapi természetét, utánzását. Jaj a
nagy ember fiának, ha apjának nem a tehetségét, csak a hírességét örökli s ebből kötelességet érez magában arra, hogy szintén
nagy emberré váljék. Torz figura lesz belőle, vagy sajnálatraméltó, önmagával
hasztalanul vívódó fantaszta s bele kell valamiképpen pusztulnia abba a
szerepbe, melyet magára vállalt. Zoltán bohémeskedése,
színészi és költői erőlködése, anyjával és egész családjával való pörlekedése,
szilaj nekiiramodásai és kényszerű megjuhászodásai mögött valami tehetetlen,
sivár szomorúság van, a melyet Krúdy jól meg tud éreztetni s talán még jobban
meg tudtuk volna érezni, ha Törzs, ez a különben nagyon intelligens és gazdag adományokkal megáldott
színész, nem játszotta volna olyan elmosódottan, ha jobban kiemelte volna a
lényeges vonásokat.
Az előjátékban és az első felvonásban érdeklődésünk
teljesen a darab mellett szólott. Itt életet és valóságot láttunk, ha
egyenetlenül, itt-ott ügyetlenkedve és primitívül is,
de művészi eszközökkel megvalósítva, Júlia pesti élete, affektált érzelmessége,
dilettánsos irodalmárkodása, kacérkodása önmagával és
a közelébe kerülő férfiakkal, nyugtalankodása férje emléke miatt, – egész
asszonyi, hisztérikus tudatlansága érdekes volt, szép volt. Később, tizenöt év
múlva, az első felvonásban folytatódott ez a hatás: éreznünk kellett, hogy anya
és fia, a kik itt szembe kerülnek, természettől fogva, lényük ellentétességéből
kifolyólag, idegenek kell hogy legyenek egymás iránt.
Az apja emlékében felolvadó, szertelen, a szilaj bohémet játszó, az úrias,
előkelő élettől irtózó fiú és a férjéről megfeledkezett, pillanatnak élő,
pillangó lelkű, saját szépségében és élvezeteiben elmerülő anya – lehetetlen,
hogy megértsék egymást s ebben a lehetetlenségben legalább is enyhül az ítélet,
a melyet Júliának Zoltánnal szemben való nem épen anyai viselkedése támaszt. Diszkrétnek és igaznak hat a felvonás egyetlen veszedelmes
jelenete: mikor Zoltán elragadtatva anyja szépségétől, a vállára hajlik és
megcsókolja, – a kiben van megértés és nem köti mindenhez mindjárt a legrútabb
asszociációkat, az lehetetlenség, hogy megütődni valót találjon ebben a
fellobbanásban, a mely nem jelent semmi többet, mint hogy a szépség hatása
iránt érzékeny fiúban az anyja szépsége hirtelen fellobbantja a szunnyadó
szeretetet, mely önkénytelen és természetes mozdulatban fejeződik ki. A
vándorszínészekkel való jelenet, a kiket Zoltán felhoz
a bálba távozott anyja lakásába s megvendégel, szintén kedves és azokkal a melankolikus
mozzanatokkal, melyeket bele tud hozni, feledteti az egésznek olcsóságát.
Sajnáljuk, hogy a két vándorszínész további szereplésében ez az olcsóság már
semmivel sincs leplezve.
A darabnak tovább is ezen a nyomon, az anya és fiú konfliktusa
nyomán kellene haladnia, csakhogy sajnos, kisiklik a maga vágányából. A második
felvonás, a gödöllői emlény,
már üresnek érzik, mintha az író kifogyott volna mondanivalójából. Az egész
nem más, mint néhány bohókás jelenet, olcsó fogásokkal tarkítva s nem jellemez
semmit, mint Zoltán rajongását apja iránt és szinte komikus utánzói
tehetetlenségét. Zoltán kirándulása a gödöllői erdőbe Piczivel,
a kis polgárlánnyal, az útjukba került kálomista pappal való beszélgetés
apjáról, – ez az egész felvonás. A cigányasszony, a kit egykor a nagy költő
szerelmével tüntetett ki s a ki jövendőmondás ürügyén kezet csókol a költő
fiának, kicsit hajánál fogva van odavonszolva. A legalsó nép hódolatát akarja
jellemezni a nép nagy költője iránt? Ennek kissé sovány. Csak épen egy hatásos
jelenetet akart szerezni? Annak nem elég hatásos.
Itt érezzük legjobban a darab szervi hibáját: a
szervetlenséget. Krúdynak novellisztikus dolgai is gyakran szervetlenebbek,
mint a mennyire lényének önkénytelensége és közvetlensége megkívánná. A keze
lágy és hanyag szorítású, mikor témáihoz hozzányúl. Erről már irtunk egyszer,
mikor figyelmeztettünk az író koncentrálatlanságára. Színdarabban ez még
nagyobb veszedelem: széjjeleső írónak széjjel esik a műve is s ez a színpadon
egyszerre, magától konstatálódik.
Az utolsó felvonás Zoltán haldoklása és halála. A doktor
bácsi, színészpajtásai vigasztalják utolsó óráján, a doktor bácsi okos
szeretettel, a komédiások bohó komédiázással s a kis Piczi
karjai közt hunyja le a szemét. Anyja már csak halálában látja viszont. Ez a
felvonás jó volna, ha a feldolgozás olcsósága nem rontana rajta; – sajnáltuk,
hogy a ki olyan finom megérzésnél adta jeleit a darab elején, annyira elejti
önmagát többi részeiben.
Erősebben hangsúlyoztuk a darab hiányait, mint szerettük
volna, de azt hisszük, Krúdy színpadi pályája még csak most kezdődik
s azt szeretnők, hogy ezután emelkedő irányban haladjon tovább. Darabjára
szívesen gondolunk vissza így is, – az idei színházi szezonnak sok silánysága
és sivársága után jól esett ennek a darabnak tagadhatatlan szépségeit látni.
Schöpflin Aladár.
(Vasárnapi Újság, 1913/47. /november 26./ 930. p./