KRÚDY GYULA: «Zoltánka»; a Magyar Színházban.

 

Novellista sikerének tetőpontján fordult Krúdy Gyula a drámához s kísérletét nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel várta mindenki, mert Krúdy népszerűsége – ritka eset – egyaránt kiterjed az írókra és a közönségre. A várakozásba – részünkről legalább – megvalljuk, némi aggodalom is vegyült. Krúdy a novellaíró nem igen árult el olyan vonásokat, melyek a drámára predesztinálják. Legfőbb ereje hangjában, elő adásmódjának borongós melankóliájában, ennek a melankolikus hangnak férfiasan meghatott, lágy, szívhez szóló és mégis erővel teljes zengésében van s ezt a hangot a színpadon, egy sereg színészen keresztül, alig lehet megszólaltatni. Krúdy művészete rendkívül közvetlen, szinte magától, önkénytelenül folyó, majdnem öntudatlan, mindenesetre teljesen számítás nélkül való – a színpadi előadás pedig erősen közvetett dolog, a drámához nagy öntudatosság és sok számítás kell. Krúdynál a közvetlenségből folyik munkájának laza, véletlenszerű struktúrája, a mely a pongyolaságig is tud terjedni s a szerkezet szigorúsága, a belső forma erős körvonalazottsága nélkül alig képzelhető el hatásos színdarab. Így tehát sejtettük előre, hogy Krúdy darabja okvetlenül fog adni finom és kedves dolgokat, nemes illatú virágokat az irodalmi értőknek, érdekes irodalmi munka lesz, de aligha fog tudni a színpadon megelevenedni. A darab elolvasása sem változtatott ezen: olvasva a darab túlnyomó része igen szép, meleg és finomságokkal teli, de inkább szép novellának hat, mint drámának. Nem kívánja a színpadot s nem kényszeríti az olvasót, – mint az igazi színpadi művek szokták, – hogy az olvasottakat képzeletben színpadra vetítse.

A dolog mégis szerencsésebben végződött, mint vártuk. A közönség jobbnak és megértőbbnek bizonyult, mint a milyennek tartottuk, s a darab is, legalább egyes részeiben, meg tudott elevenedni: fel tudta kelteni a maga hangulatát. Hiába, a mi igazi író kezéből való, ha tökéletlen és töredékes is, ha nem tud is teljesen meggyőzni, mégis érdekes marad, a mi érték van benne, az napfényre kél, ha törmelékben van is. A Zoltánka mindenesetre tökéletlen darab, egyenetlen, ingadozó, kanyargós folyású, a maga síkjából minduntalan kitérő, egészében egyáltalán nem hatásos és mégis szívesen gondolunk rá vissza, mert kaptunk belőle egy pár szép részletet és mert egy kedves és megnyerő egyéniséggel társalkodtunk lelkileg, mialatt a színpadon történőkre figyeltünk.

A témának is megvoltak a scyllái és charybdisei. Petőfi családjának története időben és érzésben még elég közel van hozzánk arra, hogy ne érezzük teljesen történelminek s teljes elfogulatlansággal nézhessük. Vannak ebben a történetben mozzanatok, melyeket kényeseknek érzünk, melyekhez csak gyöngéd kézzel szabad hozzányúlni, mert az erősebb érintés is durvaság-számba mehet. Krúdy épen azzal mutatta meg, mily gyöngéd lélek, hogy nem kerülte el ezeket a kényes mozzanatokat, úgy vitte őket színpadra a hogy valamennyiünk tudatában élnek és mégis el tudta kerülni a kényességnek minden látszatát. Csodáljuk, hogy egy-két kritikus társunk mégis megütődött rajta, holott mi épen annak a gyöngédségnek és főleg annak a megértésnek örültünk, a mellyel alakjait elénk vezeti.

A legtöbb kényes mozzanat a darab fő női szereplőjében halmozódik össze. Júlia – maradjunk a szerző névjelzésénél, mely a vezetékneveket elkerüli, – nem az az erős karakterű, lemondani tudó asszony, a kinek egy nagy ember özvegyét el szeretnők képzelni. Nem született tragédia hősnőjének, sem arra nem született, hogy mint a hindu asszonyok, legalább lelkileg máglyára menjen holt férje után. Egyszerű, mindennapi teremtés, élni vágyó, kacér, könnyelmű, végtelenül hiú és végtelenül fogékony a férfiak iránt. Olyan asszony, a milyen ezrivel él mindenütt, a nélkül, hogy szigorú ítéletet provokálna maga ellen. Helyzete, az hogy egy nagy embernek lett a felesége, olyan kötelességeket ró rá, melyekre nem képes, de súlyukat maga is érzi, nyugtalan, örökös izgalomban és lelki kettősségben él miatta, a nélkül, hogy máskép tudna élni és cselekedni, mint a hogy lényének fizikai és morális törvényei kívánják. Férje dicsőségéből csak a szemrehányást érzi, anyai kötelességteljesítésre nem képes, mint a hogy egyáltalán nem képes semmiféle kötelességteljesítésre. Érzi a parancsot, de nem tud neki engedelmeskedni, csak arra való neki, hogy örökké zavarttá legyen tőle a lelke. Nyugtalan és boldogtalan, holott a nyugalomra és boldogságra szomjazik, – egész tragikuma abban van, hogy egy nagy emberrel került szoros kapcsolatba, s nincs benne egy szikra sem a nagyság szelleméből. Ez a jellemrajz megfelel annak az ítéletnek, melyet tudtunkkal a kortársak közvéleménye alkotott Júliáról s a melynek alapján az első idők felszisszenése után bizonyos megértő és sajnálkozó elnézéssel voltak iránta. Krúdy rajzának finomságát és megértését mutatja az is, hogy Júliában igen jól meg tudja láttatni azokat a vonásokat, melyeket kora vitt át bele: a George Sand-i romantikát, a biedermeyer-kor lágy, hisztérikus érzelmességét s Júlia alakjában – nyilván egész öntudatlanul – a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek egy igen érdekes és igen gyakran előforduló asszonyi típusát alkotta meg. Szerencséje az írónak az is, hogy a kitűnően beállított alakhoz minden tekintetben hozzávaló színésznőt talált: Cs. Acél Ilona ifjúi szépsége, női lágysága, beszédének, mozgásának színe és kifejező képessége még soha, semmiféle szerepében nem érvényesült annyira, mint ebben. Nagy megértéssel játszotta el szerepét, nemcsak kihozott mindent, a mi a szerepben van, hanem a magáéval is kiegészítette és – a mi fő – egésszé, élő alakká tudta tenni.

Mint Júliának, a többi alakoknak a rajzában is a valósághoz, a mindenki előtt ismeretes adatokhoz és vonásokhoz tartotta magát az író, de már a többi alakokat nem tudta olyan jól megeleveníteni, mint Júliát s ez annál nagyobb baj, mert Júlia csak a darab első felében, az előjátékban és az első felvonásban kerül a színpadra s ő nélküle a darab, mely addig be tudta tölteni legalább többnyire a színpadot, erősen összeesik. Zoltánt sok szeretettel és megértéssel tárgyalja az író: apja iránti rajongását, tehetetlen vergődését, belső ziláltságát, a költői és hősies pózok alól kitörő gyermekes és köznapi természetét, utánzását. Jaj a nagy ember fiának, ha apjának nem a tehetségét, csak a hírességét örökli s ebből kötelességet érez magában arra, hogy szintén nagy emberré váljék. Torz figura lesz belőle, vagy sajnálatraméltó, önmagával hasztalanul vívódó fantaszta s bele kell valamiképpen pusztulnia abba a szerepbe, melyet magára vállalt. Zoltán bohémeskedése, színészi és költői erőlködése, anyjával és egész családjával való pörlekedése, szilaj nekiiramodásai és kényszerű megjuhászodásai mögött valami tehetetlen, sivár szomorúság van, a melyet Krúdy jól meg tud éreztetni s talán még jobban meg tudtuk volna érezni, ha Törzs, ez a különben nagyon intelligens és gazdag adományokkal megáldott színész, nem játszotta volna olyan elmosódottan, ha jobban kiemelte volna a lényeges vonásokat.

Az előjátékban és az első felvonásban érdeklődésünk teljesen a darab mellett szólott. Itt életet és valóságot láttunk, ha egyenetlenül, itt-ott ügyetlenkedve és primitívül is, de művészi eszközökkel megvalósítva, Júlia pesti élete, affektált érzelmessége, dilettánsos irodalmárkodása, kacérkodása önmagával és a közelébe kerülő férfiakkal, nyugtalankodása férje emléke miatt, – egész asszonyi, hisztérikus tudatlansága érdekes volt, szép volt. Később, tizenöt év múlva, az első felvonásban folytatódott ez a hatás: éreznünk kellett, hogy anya és fia, a kik itt szembe kerülnek, természettől fogva, lényük ellentétességéből kifolyólag, idegenek kell hogy legyenek egymás iránt. Az apja emlékében felolvadó, szertelen, a szilaj bohémet játszó, az úrias, előkelő élettől irtózó fiú és a férjéről megfeledkezett, pillanatnak élő, pillangó lelkű, saját szépségében és élvezeteiben elmerülő anya – lehetetlen, hogy megértsék egymást s ebben a lehetetlenségben legalább is enyhül az ítélet, a melyet Júliának Zoltánnal szemben való nem épen anyai viselkedése támaszt. Diszkrétnek és igaznak hat a felvonás egyetlen veszedelmes jelenete: mikor Zoltán elragadtatva anyja szépségétől, a vállára hajlik és megcsókolja, – a kiben van megértés és nem köti mindenhez mindjárt a legrútabb asszociációkat, az lehetetlenség, hogy megütődni valót találjon ebben a fellobbanásban, a mely nem jelent semmi többet, mint hogy a szépség hatása iránt érzékeny fiúban az anyja szépsége hirtelen fellobbantja a szunnyadó szeretetet, mely önkénytelen és természetes mozdulatban fejeződik ki. A vándorszínészekkel való jelenet, a kiket Zoltán felhoz a bálba távozott anyja lakásába s megvendégel, szintén kedves és azokkal a melankolikus mozzanatokkal, melyeket bele tud hozni, feledteti az egésznek olcsóságát. Sajnáljuk, hogy a két vándorszínész további szereplésében ez az olcsóság már semmivel sincs leplezve.

A darabnak tovább is ezen a nyomon, az anya és fiú konfliktusa nyomán kellene haladnia, csakhogy sajnos, kisiklik a maga vágányából. A második felvonás, a gödöllői emlény, már üresnek érzik, mintha az író kifogyott volna mondanivalójából. Az egész nem más, mint néhány bohókás jelenet, olcsó fogásokkal tarkítva s nem jellemez semmit, mint Zoltán rajongását apja iránt és szinte komikus utánzói tehetetlenségét. Zoltán kirándulása a gödöllői erdőbe Piczivel, a kis polgárlánnyal, az útjukba került kálomista pappal való beszélgetés apjáról, – ez az egész felvonás. A cigányasszony, a kit egykor a nagy költő szerelmével tüntetett ki s a ki jövendőmondás ürügyén kezet csókol a költő fiának, kicsit hajánál fogva van odavonszolva. A legalsó nép hódolatát akarja jellemezni a nép nagy költője iránt? Ennek kissé sovány. Csak épen egy hatásos jelenetet akart szerezni? Annak nem elég hatásos.

Itt érezzük legjobban a darab szervi hibáját: a szervetlenséget. Krúdynak novellisztikus dolgai is gyakran szervetlenebbek, mint a mennyire lényének önkénytelensége és közvetlensége megkívánná. A keze lágy és hanyag szorítású, mikor témáihoz hozzányúl. Erről már irtunk egyszer, mikor figyelmeztettünk az író koncentrálatlanságára. Színdarabban ez még nagyobb veszedelem: széjjeleső írónak széjjel esik a műve is s ez a színpadon egyszerre, magától konstatálódik.

Az utolsó felvonás Zoltán haldoklása és halála. A doktor bácsi, színészpajtásai vigasztalják utolsó óráján, a doktor bácsi okos szeretettel, a komédiások bohó komédiázással s a kis Piczi karjai közt hunyja le a szemét. Anyja már csak halálában látja viszont. Ez a felvonás jó volna, ha a feldolgozás olcsósága nem rontana rajta; – sajnáltuk, hogy a ki olyan finom megérzésnél adta jeleit a darab elején, annyira elejti önmagát többi részeiben.

Erősebben hangsúlyoztuk a darab hiányait, mint szerettük volna, de azt hisszük, Krúdy színpadi pályája még csak most kezdődik s azt szeretnők, hogy ezután emelkedő irányban haladjon tovább. Darabjára szívesen gondolunk vissza így is, – az idei színházi szezonnak sok silánysága és sivársága után jól esett ennek a darabnak tagadhatatlan szépségeit látni.

Schöpflin Aladár.

 

(Vasárnapi Újság, 1913/47. /november 26./ 930. p./