KRÚDY GYULA

Aki igazán akarná megírni Krúdy Gyulát, annak a Krúdy Gyula tintájába kellene mártania tollát. Olyan magában álló, különös, utánozhatatlan volt embernek és írónak egyformán, mint egy Krúdy-regény egy alakja. Soha semmihez nem tartozott, irodalmi irányhoz vagy iskolához, párthoz, társasághoz még az emberek társaságához sem. Élte a saját maga alkotta életét, írt a saját maga alkotta módon, nem vegyült össze senkivel és semmivel, nem hiszem, hogy szerelemben vagy barátságban valaha egészen odaadta volna magát bárkinek is. A társadalmi morált nem ismerte el magára érvényesnek, de volt morálja, csinált magának egy saját testére szabott morált. Egyetlen hatást fogadott be magába, mint író, a Mikszáth Kálmánét, de ez csak az indulásra volt neki jó, amint kiforrta, megvolt a saját, senkiéhez nem hasonlító stílusa. Volt lényében valami oroszos, de ez szláv idegörökség volt nála, nem irodalmi hatás.

A kritika mindig bajban volt vele. Nem illettek rá a megszokott kritikai kategóriák, nem lehetett rá a szokott mértékeket alkalmazni. Nem is írtak róla mást, mint föltétlen magasztalást, vagy föltétlen elutasítást. Az írók értették, szerették és igen nagyra becsülték, mert megérezték benne a rejtett zseniális vonást, amely sohasem tudott egészen kibontakozni, de mindig éreztette magát. Tetszett az a nemtörődés is, amellyel függetlenítette magát embertől és szabálytól, valami furcsa arisztokratikus módon, nem bánva azt sem, ha az emberek pongyolában látják. Legjobban azonban a hangja tetszett, az a mély, férfias bariton, amelyben benne van az élet melankóliája, de öröme is, gyönyörködés az emberekben és dolgokban és egyúttal közöny irántuk, mint magányos gordonkázó a kert bokrai mögött, aki nem játszik megszabott kottára írt dallamokat, hanem csak a maga számára fantáziál, ahogy éppen eszébe jut, s ahogy belső sugallat igazítja kezét. Aki hallotta beszélni, az is ismeri ezt a hangot, mélységét, hangzatosságát, férfias szépségét – a beszédhang megegyezett írásának hangjával. Ez a hang írásainak legfőbb szépsége. Maga az írásának szépsége. Ezért olyan nehéz elemezni, zenei és irodalmi fogalmakat kellene egyszerre találni hozzá. Sokszor gondoltam arra, hogy legjobban egy zseniális cigányprímáshoz lehetne hasonlítani, aki nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogyan muzsikálnak mások, csak úgy muzsikál, ahogy neki jól esik, a temperamentumából vagy a félöntudatából. De mindenesetre lélekből.

A szabályszerű, normális életet élő emberek, akikkel az életben nem sok közössége volt, mint írót is alig érdekelték. Egészen normális ember nincs is számtalan novellájában és regényében, vagy ha elvétve van, attól tartok, maga az író is rosszul bánik vele, mint betolakodott, kelletlen vendéggel. Az ő emberei a különcök, a társadalomból és morálból kiszakadtak, furcsa szenvedélyek rabjai, eszeveszett szerelmesek, vad kártyások, korcsmázó figurák, elúsztatott birtokukat visszasíró földesurak, kivénült vagy kizüllött pincérek, csodálatos mániákusok, férfiakat zabáló menyecskék, férfiakat kitartó, hervadt asszonyok és mindenféle más, lehetetlen népség. Ezekről kifogyhatatlan sokat tudott mesélni, soha nem hallott, különös dolgokat, igen sokszor hihetetleneket, azzal a hitelességgel, amelyet elbeszélő hangja adott nekik. Minden embere hord valami bélyeget magán, rejtegeti életének valami titkát, vagy elárul magából valamit, amiből kiderül, hogy más, mint aminek tartja magát. A legtöbb közöttük a múltjában él, a jelen csak a vegetatív életre való neki. Romantikus volt Krúdy, de a romantikája is saját alkotása volt, egy különleges hangulati állapot, amely holdfényével elönt minden tájat, amerre fordul, meg is világítja, de homályban is hagyja a dolgokat. Félreismerhetetlen: Krúdy minden írásának van valami éjszakai világítása, amelyben ritkán tudjuk megkülönböztetni, emberek és dolgok mozognak-e benne vagy az árnyékuk. Híres könyveinek, a Szindbád-könyveknek vagy A vörös postakocsinak nehéz volna tartalmukat elmondani – tulajdonképpen tartalmuk az író hangulata s az ebből folyó világítás. Sok tekintetben hasonló ez ahhoz a lelkiállapothoz, amelybe az emlékezés ejti az embert. S Krúdy az emlékezés írója akkor is, ha a jelenről beszél: a jelen azonmód múlttá válik benne. Rengeteget írt a múltról és a félmúltról, de nem ajánlanám, hogy valaki adatszerű forrásnak használja műveit; valóság, fantázia, szeszély formálja a tényeket, és sokszor összefolyik a múlt a jelennel. A Tegnapok ködlovagjai egyik könyvének címe. Ő maga volt a vezér a ködlovagok között. Írásából következtetve mindig valami finom köd volt a gondolatain – ismerik ezt azok, akik alkoholmámorból ébredve néznek körül a világban.

Soha nem jutott odáig, hogy koncentrálja magát, s gondosan, a munkába gyönyörrel elmélyedve valami egészet alkosson. A legnagyobb pazarló volt, nemcsak a pénzét pazarolta, hanem tehetségét, önmagát is. Ebben hasonlított idősebb kortársához, Bródy Sándorhoz, aki szerette és sokra becsülte. Képtelen sokat kellett írnia, nem ért rá a takarékoskodásra. Író kortársáink közül bizonyára ő írt legtöbbet. Munkáinak csak kis része jelent meg könyvalakban, a többi újságok papírján kallódott el. Bohém volt a maga módja szerint, az éjszaka és a borospohár embere. De ez egyik sem oka koncentrálatlanságának. A lényéből folyt ez, lelki életének vagy idegalkatának berendezéséből. A sorrend megfordítandó: ilyen ember volt, azért volt bohém, s mert bohém volt, sokat kellett dolgoznia. A művészetben gyakori az, hogy hanyagnak és szertelennek ismert emberek sokkal többet dolgoznak, mint a jól rendbeszedettek. De kell ezt sajnálni a Krúdy esetében? Bizonyosnak látom, hogy sok eredeti szépség kimaradt volna írásaiból, ha jobban rendben tartja magát.