SERES JÓZSEF

NÉGY NOVELLA ELEMZÉSE A KIFEJEZÉS INTENZITÁSA SZEMPONTJÁBÓL

Minden író közölni akar valamit az olvasóval, ha mást nem, hangulatot, érzelmet. Természetes, hogy ezt a közlést minél hatásosabbá szeretné tenni. Keresi tehát a kifejezés leghatásosabb eszközeit. Míg azonban az egyiknek, a tehetségesnek sikerül a célnak legmegfelelőbb, adekvát eszközöket megtalálnia, addig a tehetségtelennek rendszerint nem sikerül. Ez azonban csak a két véglet, közöttük számtalan fok és változat van. Azt mondhatnánk, hogy éppen ez dönti el egy műről, hogy jó-e, rossz-e, s hogy mennyire jó, vagy mennyire rossz.

A fölvetett problémák közül a kifejezés lehetőségeinek sokfélesége, bonyolultsága az, amire éppen ezért nagy figyelmet kell fordítanunk.

A művészi kifejezés összetevői a sok hasonlóság, egyezés ellenére is rendkívül sokrétűek, gazdagok ebben a négy novellában is. A nyelvi kifejezés sajátos és egyéni módon használt eszközei, a képek, stílusfordulatok, helyzetek, hangulatváltások, feszültség, tömörítés stb. mind jelentős szerepet játszanak a kifejezés intenzitását, hatásfokát tekintve. Ezekről igyekszem bővebben szólani a most elemzendő novellákkal kapcsolatban. Nem könnyű feladat együtt elemezni a négy művet, mert stíluseszközeikben is, szerkesztésmódban is meglehetősen különböznek. Háromnak, a Barbároknak, a Januárnak és a Caligulának jellegzetesen közös vonásuk a tömörség, szinte balladai szaggatottság, részletes elemzésnél azonban kiderül, hogy egészen más eszközökkel tömörít Nagy Lajos, mint Kosztolányi, s megint más a Móricz novella paraszti szófukarságának tömörsége és így hatása is. A Krúdy novella pedig merőben más. Ezek a különbözőségek nehezítik a közös elemzést, de ugyanakkor segítik a problémák világosabb kifejtését, mert az eltérések, különbözőségek élesebben emelik ki a lényeges jegyeket.

Eddig a különbözőséget hangsúlyoztam, most mégis a négy mű egyetlen hasonlóságából szeretnék kiindulni. Abból tudniillik, hogy mind a négy novella egy -égy tragikus belső állapot, válságpont, indulat kifejezése. Igaz ez még a Krúdy novellára is, hiszen a lényeg, a halálos párbaj mégis csak tragikus, még akkor is, ha a huszárezredes halálát méltó igazságszolgáltatásnak érezzük az egész „Kaszinó”-i társaság társadalomellenes antihumánus magatartásáért. S ez az, amit Krúdy közölni akar, amiről minél mélyebb élményt kíván nyújtani.

Hogy hogyan, milyen eszközök segítségével, milyen intenzitással valósul ez meg a műben, azt végig nyomon kellene kísérnünk nemcsak itt, hanem mind a négy novellában. Erre azonban aligha lenne most hely, s talán más megoldást is találhatunk. A téma nagyságára való tekintettel le kell szűkítenünk, illetve a novellák bevezető szakaszára, az indításra korlátoznunk a részletezőbb vizsgálódást. Természetesen nem zárkózva el egyéb problémáktól, a novella egészére való pillantástól sem, ha az szükségesnek látszik.

A Krúdy-novella első mondata olyan pontos és reális, mint egy újsághír: „Az ezredesnek aznap agyon kell lőni egy embert, a kaszinó megbízásából, miután a velszi herceg látogatásáról elnevezett Angol-szobában így döntöttek az urak.”

Ez a szenvtelen modor, ténymegállapításoknak tűnő közlés akár meg is téveszthetne, hogy az író maga is közömbös a dolgok iránt. A szenvtelen megállapítások mögött azonban érzünk valami feszültséget, ellentétet a valóságtények és az írói hozzáállás között. S az író egyelőre nem is akar ennél többet. Továbbra is a szenvtelen, tárgyilagosnak tűnő hang mögé rejti indulatait, amelyet azonban az olvasó egyre erősebben érez. A tétel tehát a következő: az ezredes aznap délután lelövi majd az újságírót, aki megsértette a Kaszinót. Mindegy, hogy hogyan és mivel. Ez az ezredes szempontjából teljesen közömbös és mi most – az íróval – mindent az ezredes szemüvegén keresztül szemlélünk. Nem első személyű ez a novella. Az első személyűség túl bensőséges volna ennek a gondolati, érzelmi tartalomnak a kifejezéséhez. Krúdy különben sem igen ír első személyben. Fenntartja a lehetőséget, hogy bár mindent a főhős szempontjából szemlél, mint különálló legyen ott vele, s így szemlélje a dolgait. Bensőséges akar tehát lenni anélkül, hogy azonosulna, hogy dolgaival közösséget vállalna. Igen jól érezhetjük ezt a fenti idézetet követő sorokban. Az ezredes egykedvűen veszi tudomásul, hogy egy újságírót le kell lőnie.

„De közben nagyon megéhezett. Éppen csak annyi volt az izgalma, amely a halálos párbaj napján elfogta. Fertelmes, soha nem érzett éhség vett rajta erőt. Éhes volt a gyomra, éhes volt a szája, félálomban forgatta a nyelvét, szájában soha nem érzett, s el nem ért ételek ízeivel.”

Az író tehát a bevezető sorokban bizonyos ellenszenvet akar kelteni az ezredes és az egész Kaszinó iránt. Kifejezési eszköze a tárgyilagosnak, szenvtelennek tűnő hang. Itt a leírt tényeknek kell hatniok. És valóban hatnak is. Az író nem mond közvetlen ítéletet, egyetlen elítélő, vagy indulatos szót sem találunk ebben a részben, s nem sorakoztatja fel a Kaszinó urainak bűneit sem. Az ellentétet csupán a kimért, nagyon is tárgyilagos hang jelzi. S ez a kimértség egyre erősebben hat ránk. Az ezredes személye egyre ellenszenvesebbé válik. Pedig látszólag semmi bűne sincs, hiszen végül is a párbaj hozzátartozott az akkori társadalom, különösen kaszinóbeli rétegének életéhez, erkölcsi magatartásához. Az ezredesben sem kelt tehát nagyobb emóciót. Legalábbis a sorok felszínén maradva ezt érezhetnénk.

„Jó, hát majd belelövök az újságíróba – mondta egykedvűen. De közben nagyon megéhezett.” – Az ellentét nagyon leplezett. Az ezredes egykedvű marad, s maga sem veszi tudomásul, hogy a hirtelen jelentkező éhség a hirtelen jelentkező belső izgalmat jelenti. Ezért volt ez az éhség „fertelmes”. Az író most belemerül ennek a motívumnak az elmélyítésébe: „Éhes volt a gyomra, éhes volt a szája...” stb. Most már világos, hogy itt az említett objektivitás, szenvtelenség a belső indulatokat leplező kifejezési eszköz. Sajátos emóciót kelt és egyre erősebben keríti hatása alá az olvasót.

Vagyis: az író a bevezetésben felállít egy képletet, megrajzol egy ellentétpárt az ezredes és az újságíró között abból a célból, hogy az olvasót az ezredes ellen, s az újságíró mellé állítsa. Ez utóbbi bizonyítására idézzük tovább a megkezdett részt:

„Azt mondták neki, hogy az az újságíró, akit a Kaszinó Angol szobájában halálra ítéltek, és az ítélet végrehajtását rábízták, az ország legjobb céllövőjére: az újságíró olyan koldus-szegény, hogy tepertőt vacsorázik esténként, papirosból, tíz körmével, a sót a mellénye zsebében tartogatja, és a retek, hagyma az íróasztala fiókjában várja, amíg a tepertőt elfogyasztja, jó borra persze nem telik neki, ezért messzi utakat tesz meg, amíg valamely olcsó kocsmát elér, ahol hideg bort löttyenthet égő gyomrába.”

S az olvasóban valóban kialakul és egyre fokozódik ez az ellentét, illetve az újságíró iránti rokonszenvet nemcsak az ezredes fölényes, minden egyszerűbb embert lekezelő magatartása erősíti, hanem a halálmotívumnak mindjárt az elején való központba helyezése. A kifejezés intenzitásának, a hatás mélységének legfőbb eszköze mégsem ez. Bármennyire sikerült is az írónak már a novella első 21 sorában kialakítani a benne élő hangulatot (indulatot), ahhoz, hogy az olvasóban ez sokkal több legyen múló benyomásnál, több kell. A megoldás, a hangulati kép hatásfokának növelése, mélyítése természetesen sokféle módon képzelhető. Legkézenfekvőbb talán az lenne, ha drámai eseményekben magát a halálos párbajt írná le előkészületeivel együtt. A romantikusok bizonyára ezt tennék. Csakhogy Krúdy nem romantikus, nem él romantikus eszközökkel akkor sem, ha maga a téma romantikus. Nem akar például hőst formálni a szónak romantikus, vagy drámai értelmezésében. Krúdynak ilyen értelemben nincsenek is hősei, mert hiszen a jellegzetes Krúdy-alakok sohasem hősök. Nincsenek hősi gesztusaik. Még a szerelemnek is csak vágyakozói, vagy kárvallottal ők, akik a nők lábát szeretnék megcsókolni, vagy akiket hazugságaikkal szédítenek. Még kevésbé nevezhető ilyen értelemben hősnek az ezredes. És talán nem árt, ha megemlítjük, hogy az ikernovella, „A hírlapíró és a halál” hőse sem válik hőssé. Az újságíró nem hőse, csak nyertese ennek a párbajnak. S ez szinte az egész novellát más meg világításba helyezi. Átvitt értelemben, egy kicsit sarkítva a kérdést (akár tudatos volt ez az íróban, akár nem) azt jelenti, hogy az ezredes (a Kaszinó) és az újságíró (a polgárság és szegény nép) párbaja csakis az újságíró győzelmével végződhet. Miért? Mert a Kaszinó fölénye csak látszólagos, amely döntő pillanatban semmivé válik.

Krúdy nem formál tehát hőst. Magáról a párbajról nincs is szó a novellában. Nincsenek tehát drámai jelenetek. Lényegében az ezredes különös izgalmát, a „fertelmes, soha nem érzett éhség” gondolatát variálja, fokozza az egész novellában. Nyomon követjük az ezredes minden mozdulatát. Nem sietve, nem izgatottan. Egy-egy alkalommal már-már úgy tűnik, hogy az író elfeledkezett a bevezetésben felállított ellentétről. Úgy írja le hogyan vásárol az ezredes a hentesnél töpörtőt, hogyan eszik, beszélget az Arabs szürkében a kocsmárosnéval, a pincérekkel, hogyan rendeli a pörköltet, s támad gusztusa a disznópecsenye csonkjára, hogyan issza a sört stb, hogy már szinte öncélú belefeledkezésnek, lírai elkalandozásnak, s az író gasztronómiai ínyencségének tűnne, ha nem éreznénk mögötte, s az író nem utalna gyakran arra, hogy az ezredes éppen a párbaj miatt különcködik. Az zavarja aztán meg annyira, hogy végül is őt lövi le az újságíró. De erről már csak közvetve szerünk tudomást a novella végén. – A novellából tehát teljesen hiányzik a drámai felfelé ívelés és hanyatlás. A tételt az író már a bevezető részben exponálja, a továbbiakban pedig ugyanazon a szinten tartva mélyíti, erősíti, vagyis a közlendő hangulati élményanyagot, ellentétet elmélyíti. Elmélyíti, drámai mozzanatok, csattanó stb. helyett azzal, hogy az ezredest egész kicsinyes, nagyzoló, ellenszenves lényével szinte tapintható közelségbe hozza. Hangja is mindinkább líraivá; plasztikus képekkel telítetté válik.

Ezt a két novellát sokan inkább lélektani oldalról közelítik meg, így nem arra a társadalmi ellentétre alapoznak, amelyről én szóltam, hanem bizonyos pszichológiai folyamat lejátszódását s annak művészi végigvitelét vizsgálják. Eszerint az ezredes bukását az okozza, hogy azonosulni akar az újságíróval, mintegy leereszkedni az újságíró szintjére. Mielőtt lelövi, meg akarja ismerni hogyan is él egy ilyen koldus-szegény fickó. Bár ez az értelmezés „pszichológiai” szemszögből nézve nagyon is tetszetős, aligha fejezi ki a novella lényegét, amely sokkal több egy érdekes emberi pszichológiai (itt azonosulási) folyamat művészi ábrázolásánál. A műben megnyilvánuló ellentét eszerint csak két személy, az ezredes és az újságíró ellentétét jelezné (minden szimbolikus jelentés, vagy tovább-zengés nélkül). Társadalmilag teljesen közömbössé váló művészi-pszichológiai bravúr lenne: megmutatni, hogyan cserélhet szerepet két ember egy sajátos folyamat közbejátszásával. Már a novella bevezető sorainak fentebbi elemzése is elegendő lenne azonban annak igazolására, hogy Krúdy nem valamiféle pszichológiai kísérletre szánta el magát (bármilyen bravúros lenne is az egyébként), mégsem árt utalni életének olyan mozzanataira, amelyek más, és reálisabb megvilágításba helyezik ezt a művet. Ma már köztudott dolog irodalmi körökben, hogy Krúdy jónéhány, és mindig győztes párbajt vívott anélkül, hogy akár vívásban, akár céllövésben képzett lett volna. Különösen figyelemre méltó a mi szempontunkból az a párbaja, amelyről Füst Milán is ír Emlékezés Krúdy Gyulára című írásában (Művelt Nép, 1955. IX. 11.): „Bandázs nélkül, nehéz lovassági kardokkal (szúrás persze megengedve), s mind halálig, vagy az alig remélhető végkimerülésig”. És Krúdy az első pillanatban harcképtelenné tette a kiváló vívó hírében álló huszárkapitányt.

A másik dolog, amit nem szabad szem elől tévesztenünk az, hogy Krúdy e művön kívül számtalan olyan novellát, riportot, sőt regényt (Boldogult úrfikoromban) írt, amelyekben látszólag az étkezés, az ételek leírása áll a középpontban. Az Utolsó szivar az Arabs szürkénél tehát nyilvánvalóan erre a két valóságos élményre épül: a laikusként elért párbajgyőzelmeire és az evés gyönyöreinek élményére.

Krúdy tulajdonképpen önmagát mintázza mind az újságíróban, mind az ezredesben. Az újságírót illetően ezt nem kell bizonyítanom. Még az alapélmény is adva van az idézett párbajjal. Krúdy azonban gyűlölte a kardcsörtetést (ezt láttuk itt is a novella bevezetésének elemzésekor). Egész életművéből pedig köztudott, hogy az egész uralkodó osztályt (főurakat, dzsentrit és bankárokat stb.) halálraítélt, haláltáncukat járó rétegnek (vagy osztálynak) tartotta és ábrázolta. Ezt a nézetét publicisztikai írásaiban elég bőven és nyíltan is kifejtette. Novelláiban, regényeiben azonban más módszert követett. Olyan közel igyekezett hozni őket, olyan bensőségesen lírai módon ábrázolni, mintha együtt sírna-örülne velük. Pedig ez a közelhozás csak hitványságuk, halálraítéltségük ironikus fölfedését szolgálta. Láttuk, ezt teszi Krúdy az ezredes ábrázolásánál is. A líraiságot, az evéssel kapcsolatos ténykedéseinek bámulatosan költői leírásában természetesen önmaga érzelmeit adja, ráruházva azokat az ezredesre. Az étkezések leírásának funkciója tehát nem az, hogy az ezredes azonosulását szolgálja a „kófic” újságíróval, hanem hogy minél bensőségesebb közelségből és ironikus, lírai kegyetlenséggel láttassa meg hitvány gyengeségét, s azt a meggyőződést érlelje bennünk, hogy az újságíró (aki a széles polgári tömegeket képviseli itt – vagy legalább azokat is) különb, életrevalóbb, s így győznie is kell a kaszinó haláltáncos népe ellen.

Bármennyire különösnek tűnik is első pillanatra, a kifejezés intenzitását tekintve a négy novella közül a Január áll legközelebb a Krúdy-novellához. Perszenem egészében, inkább csak az ellentétek megteremtésében. Látszólag objektív tény-leírással, tényleírásokkal kezdődik ez is, mintha csakugyan az volna a fontos, hogy mikor, mely években milyen hidegek voltak januárban. A hangja, ha lehet, ezekben a sorokban még szenvtelenebb Krúdy bevezető soraiénál is:

„Január a tél közepe, rendesen a leghidegebb hónap. Sokévi átlagos hőmérséklete Budapesten -2 fok.

Az eddig észlelt leghidegebb január 1893-ban volt, amikor a havi átlag a -10 fokot megközelítette.”

S így folytatja még néhány sorban, de akkor a száraz tények közé egy ilyen megállapítás csúszik:

„1893 január 22.-én Kajászószenteulálián egy favágó megfagyott.”

Erre a mondatra – bár látszólag ez is puszta ténymegállapítás – föl kell figyelnünk. Azért kellettek tehát a rideg tények, hogy ez az emberi vonatkozású, tartalmú mondat minél élesebben ugorjon ki közülük. Mert ez már nem közömbös megállapítás. Az író felindult lelkiállapotára utal, mint Krúdynál megállapíthattuk a „fertelmes éhség” kifejezésről. A megállapítás éle egyelőre konkrétan nem irányul semmi és senki ellen, de a helység neve mégsem véletlenül, hanem az irónia kedvéért lett Kajászószenteulália. Teljesen világossá válik ez az utána következő néhány tömör bekezdésben:

„Január. A favágóval úgy történt a dolog, hogy hát kiment fát vágni, s másnap élettelenül találták az erdőben. Pedig hőmérő nem volt nála, és így sejtelme sem lehetett arról, hogy olyan nagy a hideg.”

Az utolsó mondat iróniája még mindig nem irányul senki ellen, de fokozódik benne a keserűség. Ez a fokozás a célja az előző mondat pongyola „hát kiment” kifejezésnek is. Utána azonban már nagyon is világos, egyértelmű a tendencia:

„A kajászószenteuláliaiak nagyokat sóhajtottak ’szegény ember, szegény ember!’ – s aznap este különösen kedvesnek találták a fűtött kemencéket. A tekintetes úréknál vaskályha izzott vörösen, a tekintetes asszony őnagysága a díványról nézegette az izzó vastörzset, s néha-néha ellágyult:

– Milyen áldott jó kályha ez.

De azért nem ölelte meg a kályhát.”

Ez a bevezető rész egyúttal a téma, a kifejezni szándékozott ellentét tömör megfogalmazása is. A kifejezés eszközei nem változnak, de elevenebbé válik az ellentét és a gúny. (A „tekintetes úrék” említése, a „tekintetes asszony őnagysága” kifejezés.) Az pedig, hogy a „díványról nézegette az izzó vastörzset”, az erdőben megfagyott favágót, mint ellentétet idézi elénk. Itt is, akár az Arabs szürkében, az ellentét, az érzelmi szembeállítás a lényeg. Méghozzá sokkal konkrétabb osztályszemléletű megfogalmazásban mint Krúdynál. Krúdynál az ezredes és a kaszinó elég határozottan a felső tízezerre, a gazdag mágnásokra vonatkozik, a hírlapíró oldalán azonban már nagyon sokféle népséget érezhetünk. Nagy Lajos sem gondolkodik ugyan kimondottan osztálykategóriákban: a gazdag – szegény ellentétet fogalmazza csak meg, de így is konkrétabb már. Az irónia mögött erős indulat, gyűlölet érezhető. Ez az erősebb indulat másféle szerkesztéshez és megoldáshoz is vezet, mint Krúdynál. Krúdy hőse szemüvegén is nézve fejezte ki az ellentétet. A kifejezés, érzés, indulat érzékeltetését az ezredes egyéniségének teljes felfedésével, tehát nem az ellenszenves, taszító mozzanatok, vonások kiemelésével érte el, s ezzel megfért a mosoly, a mulatságos groteszkség, s a lírai elkalandozás is. Nagy Lajosnál az ellentét robbanóbb. A bevezetésben megütött hangnál tehát nem is marad meg. Az ellentétek, tragikus mozzanatok fokozódnak. A gazdagokat nem csupán ellenszenvesekké, hanem gyűlöletesekké igyekszik tenni. – Buxbaumék a belsővárosban autón érkeznek haza, s a kapumélyedésben kabáttalanul meghúzódó Kis Keczege Pálban nem fázd, hanem lopni, betörni, gyilkolni akaró gazembert [látnak].

Ilyen és ehhez hasonló képek sorakoznak a novellában, s ezeket a képeket ritmusos tagolással a januári hideg dideregtető adatai vezetik be. Ezek a sorok azonban egy-egy mondatra szűkülnek már s az írói indulat expresszionista kitörései fokozódlak. Szó sincs itt már sem objektivitásról, sem realitásokról. Stílusa felforrósodik. Az irónia már szarkazmusba csap át. Vagyis mondanivalója kifejezéséhez az indulatok gáttalan kitörései szolgálnak. Irónia, gúny irrealitásba lendül:

„Ó, feltekintek a rám kirótt légoszlop legtetejére, az egyik párkányon ül Schvarz úr, a másikon Bunkófejeő úr, szivaroznak, s az űrbe lógatják a lábukat. És én nem tudok mozdulni, hogy kimásszak az oszlop alól, s az eldőljön.”

A tehetetlenség fájdalmának érzékletes megfogalmazása ez. Az érzelmek, indulatok végsőkig fokozása, amely így, átfűtött stílussal nagyon is intenzív hatású. Ezzel azonban korántsem azt mondtam, hogy intenzívebb, mint Krúdy stílusáé.

De mindenesetre más hozzáállást tükröz. Krúdy végig megmarad a bevezetés gunyoros, ironikus szembeállításánál, állásfoglalásánál, s a kifejezés intenzitását azzal fokozza, hogy hősét bensőségesen bemutatja, végleg meggyőz létének anakronizmusáról, tehát arról, hogy buknia kell. S hogy ez a lázi tás, harcra tüzelés egyértelműbb legyen, a novella végén jelképesen megrajzolja, milyen is lesz a tél, a január később, amikor már nem kell félni tőle senkinek:

„És egyszer, 1930-ban, 31-ben, 42-ben vagy 56-ban, egyszer majd kinyitjuk ablakainkat, kitárjuk az ajtainkat, kiállunk a szabadba, kiskabátban, födetlen fővel, felgyűrt ingujjal, ércesen kiállunk, s nem fázunk többé! ... Megváltoztatjuk az időjárást is.”

A novella kezdő képei, hangütése persze már elég messze marad ettől a pátoszosan lírai befejezéstől. A novella egész menete fölfelé futó. Az ellentétek szenvedélyesebb, lázító erejű felállítása, a kifejezés drámaibb megfogalmazása, intenzitása meg is követeli ezt a meredek fölfelé futást, ellentétben a Krúdy-tétellel, amely annak a hangulati hozzáállásnak a bizonyítását, átélését, intenzívebb, mélyebb kifejezését tűzi ki célul, hogy a párbaj csakis az újságíró győzelmével végződhet.

A Barbárok és a Caligula eleve különböznek forma tekintetében. Sem a Krúdy, sem a Nagy Lajos novellának nem volt cselekménye, a Barbároknak és a Caligulának ezzel szemben határozott cselekményvitele van.

A Barbárok első mondata így hangzik: „A kis kutya, a puli, fülelt, szimatolt, s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni.”

Ez a hangütés, a mondat „vicsorítva” szava máris érzékeltet velünk valami készülő bajt, veszedelmet. A mozgalmas kezdet után azonban minden lelassul. Az író elidőz a juhász és a kutya, a juhász és az érkezők bemutatásánál. Elidőz, de ugyanakkor a pusztai ember szófukarságát is érzékelteti. A Január egyik jellemzője a tömörség és a szaggatottság volt. A Barbároknál tömörség helyett inkább szófukarságról beszélhetünk. A juhászok szinte csak szavakat dobnak egymás felé.

A rövid pár szavas mondatok a pusztai, hallgatáshoz szokott ember lelkivilágának mesteri érzékeltetése, de ugyanakkor hordozója a már-már elviselhetetlenné váló feszültségnek is, hiszen a gazdajuhász érzi, hogy amazok akarnak valamit. Nem azért jöttek, hogy itt üldögéljenek, s a mozdulatlan komor hallgatás mind vésztjóslóbbá válik. A kifejezés intenzitását tehát ebben a nyomasztó csendben, balladaszerű tömör szavakban kell keresnünk.

Nyilvánvaló, hogy ez a novella drámai hangvételű. Tragédiát tár föl, s így ki fejezési eszközeivel a drámaiság fokozására törekszik az író. A bevezető rész, sőt már az első mondat feszült. Ellentétet, bajt, veszedelmet érzékeltet. A gazdajuhász és két vendég juhász közötti ellentét azonban lényegében más jellegű, mint az előző két novella ellentétei voltak. Amott eleve társadalmi színezete is volt az ellentétnek, míg itt – ennél a résznél még – csak személyi ellentétről, tragédiáról beszélhetünk, hiszen alapjában véve a vendéglátó juhász és a vendég juhászok között nincs társadalmi különbség, vagy szegény – gazdag ellentét. Mégis, a két juhász agyonveri a vendéglátót gyermekével, kutyáival együtt. Földbe kaparják őket, majd elhajtják a nyájat. Rémtörténet is lehetne tehát. Megírásának módja, a kifejezés feszültsége, drámaisága miatt így is remekmű lenne. De nem rémtörténet, hiszen nem is az elmondott esemény, tragédia miatt íródott, hanem a rideg pusztai emberek, a „barbárok” bemutatása, lelkiviláguk feltárása miatt. Vád tehát, s az igazi ellentét a pusztai „barbárok” (vendéglátó és vendég juhászok együtt) és a társadalom között van, amelyben ez a barbarizmus kialakult, s amely ellen a társadalom semmit sem tesz, legfeljebb elítéli a gyilkost, és mint a bíró tette, eltűnődik: „ – Barbárok.”

A kifejezés intenzitása tehát ebben a novellában a drámaiságban keresendő, a kifejezéseknek éppen ezért robbanó erejűeknek kell lenniök, s ez jellemző is a novellára, de különösen az első részre. Így tekintve a novella nem egységes. Van benne egy erős drámai felfutás, amely azonban a vendéglátó juhász a gyón verésével megszűnik, s másfajta intenzitású részek következnek. Drámai hanyatlás tehát! Ha az eseményeket, a helyzetek drámaiságát nézzük, igen. Az első rész befejezése azonban már megteremti az említett másfajta feszültséget. Figyeljük meg ezt a pár sort:

„Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és a három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból és megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.

– No e megvan – mondta a veres juhász –, akkor ballagjunk.”

 

 

Ehhez az író részéről természetesen teljes érzelmi felfokozottság, a kifejezés igen nagy, robbanó intenzitása kell. Az író tehát „in medias res”, az érzelmi feszültség legmagasabb fokán indít. Az első hat sorba belezsúfolja az egész novella lényegét. Vagy legalább sejteti azt.

„Jupiter szobra, amikor a munkások szét akarták szedni, kacagni kezdett. Ezt az összeesküvők jó jelnek tartották. Caligula akkor az antiumi jóshelyhez fordult s Fortuna templomából ezt a figyelmeztetést kapta:

– Óvakodj Cassiustól.”

Az olvasó ebből még természetesen semmit sem ért, de a figyelmét nagyon is megragadja ez a különös kezdés. Normális körülmények között, miután Caligula szörnyeteg voltáról a történelemből valamit föltétlen hallott, azt várhatná, hogy gátlástalanul kiírt mindenkit, akit Cassiusnak neveznek, mint ahogy a Biblia szerint Heródes tette Jézus születésekor. Ezen persze elszörnyednénk, de aligha hatna ránk meg döbbentő erővel. Egyelőre nem tudjuk, mit takar ez a sejtető, talányos indítás. Csak utólag látjuk, hogy ez a jóslat kelti Caligulában azt a beteges kíváncsiságot, hogy önmaga váljon áldozattá.

A novella további menete azután már – szaggatott, balladaszerű ugyan, de logikusan tömör. Caligula és Cassius találkozásával indul, kis jelenetekkel, amelyekben Caligula valósággal bűvöli Cassiust a tett elkövetésére.

A stílus lírai magasságokba szökken. A kifejezés intenzitása itt a legerősebb.

De a befejezés még egy meglepetést tartogat számunkra. Az író a halott Caligula fölött így elmélkedik:

„Arca fehér volt, vértelen és egyszerű. Lehullott róla a téboly álarca. Csak az arc maradt ott.

Egy katona sokáig bámulta. Úgy tetszett neki, hogy most ismerte föl. Ezt gondolta magában:

– Ember.”

Meglepetés ez, mert e katarktikus lírai elhalkulással mintha csökkenteni akarná a zsarnok iránt ébresztett gyűlöletet. Ez azonban csak első pillanatban tűnik így. Valójában az előző extázis rész levezetése: a végleges ítélet megfogalmazása: a zsarnokság kiközösítése az emberi társadalomból.

A novella intenzitása meredeken felfelé futó, akárcsak a Januáré, de a befejezés intenzitása a végénél stagnál, majd a csattanós befejezéssel ismét felfelé lendül.

Intenzitásvonala tehát így rajzolható:

Természetes, hogy a novellák ilyen szempontú elemzése egyúttal a szerkezet vizsgálatát is megkívánja. A művészi szint, érték mérlegelésére nem tértem ki, de ez esetben ezt nem is tekintettem feladatomnak, hiszen eleve klasszikus értékű novellákat kellett elemezni. Úgy hiszem azonban, hogy az elemzés menete még így is jelentett bizonyos fokú, mértékű értékelést is.

 

(A novellaelemzés új módszerei. (A szegedi novellaelemző konferencia anyaga. 1970. április 9-11.) Szerk. Hankiss Elemér.
Bp. 1971, Akadémiai Kiadó. 311-322. p.)