Jegyzet

 

Seres József

Krúdy stílusának zeneisége

Nincs még egy magyar író, akivel kapcsolatban annyiszor szóba kerülne művé­szetének, írásainak sajátságos zenei hatása, mint Krúdy Gyula. Bármelyik kötetét — akár ifjúkori írásait is — vesszük kézbe, az első lapok után érezzük a sorokból kicsendülő muzsikát.

Nem új dolog ez. Krudy stílusának zeneiségére úgyszólván mindenki fölfigyelt, aki csak írt róla, mégis alig akad olyan cikk, vagy nagyobb tanulmány, amelyben megkísérelné a szerző ezt a sajátos zeneiséget közelebbről megvizsgálni, megkeresni: annak titkát és művészi szerepét. Igaz, hogy bár rengeteg cikket, tanulmányt, meg­emlékezést írtak már róla, nagyobb, mintegy az életművét, vagy annak akár vala­mely részletproblémáját kellő alapossággal feldolgozó munka sincs közöttük. Ilyen értelemben Perkátai (Kelemen) Lászlónak 1938-ban írt egyetemi disszertációja mai napig a legjelentősebb. Krudy stílusát, s ezenfelül zenei hatásának titkát is ő ele­mezte legrészletesebben. Más kritikusai megelégszenek azzal, hogy magáról a hatás­ról, az általa keltett érzelmekről spontán módon számoljanak be. Arról írnak, azt értékelik, mintegy ezzel jellemezve Krudy sajátos művészetét. Schöpflin Aladár ho­mályos, alkonyati szobában hegedülő magányos férfiről ír, aki nem egy bizonyos meg­határozott melódiát játszik hegedűjén, hanem fantáziál. Olyan melódiát, amelynek nincsen eleje, közepe, vége. — Pontosabb és megfoghatóbb ennél Kárpáti Aurél,, amikor a „Palotai álmok”-hoz írt előszóban ezt írja: „Prózája a zenéhez áll legköze­lebb” — „Hosszan elnyúló melodikus mondatait szinte kótázni lehetne, annyira zenei­leg éreztetik mag a hangulat emelkedő, vagy lejtő, kromatikus hangulatát.” De ő is hozzáteszi: „Magányos cigány tud csak így muzsikálni — magának.”

Legelemzőbben — mint már említettem — Perkátai nyúl ehhez a kérdéshez. A spontán hatások leírása mellett ő már eljut a szövegelemzésig. Kitűnő példákkal igazolja, hogyan hajol át a Krudy-próza lüktető, zenélő verssé, amikor prózában to­vább fokozni már nem lehet a hangulatot. Versbe is tördel több prózai részt, mint például az „N. N.” című regényéből a következőt:

„Farsang van és a hegyek és a disznók piros vére
folyik a fehér udvarokon,
a nők ezerfodros szoknyája
fellebben a tánc viharában
és lábszárait,
harisnyakötőjét mutatja a dáma:
élveteg mosoly,
fénylő meleg szem,
ringató illat a bálterem,
míg kívül a mély,
hallgatag tél,
amely a Nyíren
ilyenkor szokott komolyabbra fordulni.”

Íme, a Krudy-vers, amelynek a vége — ez számtalan példával igazolható — szándékosan csúszik vissza a prózába, mert hiszen nem lírai egészről, nem önálló vers­ről van itt szó. Az ilyen részletek csak kicsúcsosodásai a Krudy-próza líralságának, zeneiségének.

A Krudy-mondatok sajátosságai.

Krudy stílusának zeneisége azonban Krudy valóságszemléletének és érzékelésé­nek egészében rejlik. Az ilyen részek tehát mintegy szükségszerű kísérőjelenségekül foghatók föl. A részjelenség helyett tehát az egészhez kell fordulni, ha a zeneiség titkának nyomára akarunk bukkanni. Előbb azonban — az eddigieket kiegészítve, mégis szólnunk kell röviden Krudy mondatszerkesztésének sajátosságairól is. Nem nyelvészeti, nyelvtani vizsgálódásra gondolok, ez külön probléma lenne, hanem csu­pán egy-két mondatszerkezeti, mondatalkotási sajátosság felvillantására.

Legáltalánosabb sajátossága Krudy mondatainak az érzelemre ható líraiság: „Zúgnak-e még az ungi berkek? — ha zúgnak is, másként zúgnak, mint régen. A Rákóczi-vitézek a homokban alusznak, és minden elmúlott.” — Az emlékek líraisága ez, amely lassú ütemével hosszan zengő dallamokat idéz. Pedig az akkori jelenről szól Krudynak ez az írása („Ungi berkek”). Az emlékek és álmok elmosódó dallamos­sága azonban nemcsak a hangulati aláfestést adja csupán a mondanivalóhoz, hanem éppen a hangulattal ragadja meg a mondanivaló lényegét. Alább erről bővebben szó­lunk, most maradjunk még a mondatoknál.

A hangulatiság legszembeszökőbb példái az olyan mondatok, amelyekben egész lírai képet ragad meg költői hasonlattal. Néha csak egymás mellé teszi a képeket: „A kútnál piros lábú lány dalol, és a patakban ingeket mosnak a menyecskék.” — Máskor szabályszerűen kikerekedik a hasonlat: „Alkonyodik, a téli köd összekevere­dik a falusi kémények füstjével, és a halál, mint egy nagycsizmás vén paraszt, ban­dukol a fagyos, sáros országúton...”

Persze, ilyenféle eszközökkel általában élnek az írók. Ami mégis különlegesen Krudy-sajátosság ebben, az az, hogy ezek a mondatok nem eseményhez, nem is va­lamilyen eseményhez tartozó konkrét hely leírásához tartoznak, tehát nem logikai, hanem csupán hangulati kapcsolatban vannak az egésszel. A „Vadmacska” című no­vella hőséről, Emlékiről, Emlékiben kavargó kiábrándultság szomorú hangulatáról ad­nak képet. Mindahhoz a kevéshez is, ami a „Vadmacska”-ban történik, ezek a mon­datok csak hangulatilag kapcsolódhatnak, tartozhatnak.

Ezzel tulajdonképpen el is mondtam mindazt, amihez a további vizsgálódásunk szempontjából szükségünk lesz, Krudy mondatainak csupán egyféle sajátosságára térek még ki, mert az éppen Krudy legművészibb írásaira jellemző. A „Vörös ökör” c. Szinbád-novellából vesszük a példát. A novella egészében nem más, mint Szinbád emlékének idézése a Vörös ökör-höz címzett fogadóban, ahova Szinbád kísértet ko­rábban visszatér. Íme a hangulati kép egy mondata: „Parfőm és könnyes, sós íze van a csóknak, amelyet valamely idegen hercegnő először nyújt át a férfiúnak, aki­vel a közbeeső állomáson találkozást hosszú levélben megbeszélték.” — Mi a fontos itt? A csók íze, amely Szinbád emlékében él. Hogy kitől, mikor kapta?... Az ilyen értelmű realitás itt hangulatba oldódik akárcsak a zenében. Ezt jelzi egyébként a „valamely” névmás használata és a szerelmes hölgynek „idegen hercegnő”-ként való idézése. Jellegzetes fordulatai ezek a kifejezések egyébként is Krudy stílusának és sok más fordulattal együtt, eszközei a zenei lebegésnek, a mondanivalót, a reális magot hangulattá, zenévé oldó (vagy emelő) sajátosságának. A megbúvó rím, amely ebből a mondatból is kicsendül, mindezt csak erősíti.

A zenei szerkesztésmód.

Eddig Krudy stílusának főképp a líraiságában megmutatkozó zeneiségét vizsgálgattuk, de láttuk már azt is, hogy Krudy prózájában van egy másfajta zeneiség is, amely már nem a mondatokban, szavakban, képekben stb. jut kifejezésre, hanem mintegy az alkotás lényegévé válik, az alkotás egészét érinti. Krudy nem epikus író, a szónak eredeti értelmében. Nála az eseményeknél, cselekményeknél általában lénye­gesebb a hangulat, ö nem az események szövésével formál jellemeket, ragadja meg a világ valóságát, nem is a költő közvetlen vallomásával ítélkezik fölötte, vagy lel­kesedik érte, hanem a hangulati hozzáállással. S ez a hozzáállás elsősorban a zenei alkotások sajátossága. Mint példát, vizsgáljuk meg ehhez az „Aranykéz utcai szép napok” c. kötet „Vadmacska” c. novelláját:

A történet arról szól, hogy Emléki, az egyik jellegzetes Krudy-figura, lump és nőcsábász, miután sok-sok csalódás érte Pesten, hazamegy a kis dunántúli faluba, ahol tizenhat éves lánya, Estella várja az állomáson. Estella friss, vidám és meg­bocsátó. Emléki kérdéseire elmondja, hogy minden nagyon jól van itt a Bakonyban, csak a vadmacskát nem szeretik az édesanyjával. Kéri az apját, hogy szabadítsa meg őket a vadmacskától, amely ott les rájuk éjszakánkint az ablak előtt. Odaülnek hát este az ablakhoz vadmacskalesre s beszélgetnek. Főképp Estella beszél. De vadmacs­kát nem látnak. Nem is láthatnak. Estella bevallja:

„— Ön a vadmacska, apám. Maga ült a holdas éjjeleken az ablakom előtt, és engem nézett. Igaz, hogy nézett, rám gondolt, szeretett? Hisz mindig magáról be­szélgettünk.”

Emléki megsimogatta Estella haját:

„— Vadmacska vagyok — dörmögte. — Télire leöljük a malacot, akit este az ud­varon láttam.”

Ha így, az epikus oldaláról közelítjük meg ezt a novellát, nem sokra megyünk vele. A történetből csak az olvasható ki, hogy Emléki, aki eddig semmit sem törődött a családjával, mert nők után futkosott a városban, most hazamenekül, s ott a lánya vidám derűje, szeretete megvigasztalja. Ez azonban így elég sovány mondanivaló és semmiképpen sem magyarázza meg varázslatos hatását még akkor sem, ha stílusának már elemzett szépségeit messzemenően figyelembe vesszük. Pedig kétségtelen, hogy a varázslatos hatás elől menekülni sem igen lehet. Akkor nyilván más oldalról kell nyúlnunk az egészhez. Vegyük hát elő ismét a novellát és közelítsük meg a han­gulati, zenei oldaláról:

Az első rész (kb. három oldal) szomorú, mélabús dallam a kiábrándult férfiú éle­téről, aki nem lát már örömet maga előtt. De ebbe a lemondásba belecsendülnek reménykedőbb akkordok is. Hiszen azzal indul, hogy Emléki megtudja, hogy a Ba­kony egy kis falucskájában tizenhatéves lett Estella nevű lánya és szeretné meg­ismerni az apját.

Ehhez a mélabús, elég szélesen kibomló, kicsit reménykedő dallamhoz csatlako­zik egy friss, életerőt, bizakodást sugárzó, szelíd örömöt ígérő másik dallam Estella megjelenésével.

A harmadik részben mind erősebbé válik ez a másik dallam, s felerősödik hozzá a variációs kíséret is. A variációkban aztán elhal az első, az enerváló, s diadalmas­kodik, mindent betölt az élet szépségét, tisztaságát hirdető második ének.

Zenei kompozíció ez tehát. Dallamok felcsendülése gazdagon hangszerelt kísé­rettel. Két dallam kel versenyre s a szép, tiszta, bizakodó hangulatot hirdető dallam fokozatos diadalának leszünk részesei, hangulati átélői a novella olvasásakor. Eb­ben van a varázslatos hatás titka, s Krudy zeneiségének legfontosabb sajátossága. Hogy ez mennyire így van, mennyire nem alaptalan Krudyval kapcsolatban zenei szerkesztésmódról, dallamokról, akkordokról szólni, tehát irodalommal kapcsolatban zenei fogalmakat használni, ezt számtalan példával igazolhatnánk. Legjellemzőbbek és legkönnyebben megközelíthetők ebből a szempontból azok a novellái, vagy regény-részletei, amelyekben a párbeszédek, mint külön-külön dallamok fonódnak össze:

„Az aranykéz utcai szép napok” c. kötet „Blanka” c. novellájának hőse (Nagy­botos Viola, aki egyébként Krudynak Szinbádhoz vagy Rezeda Kázmérhoz hasonló jellemző figurája) csaknem siránkozva lép be Blankához:

„— Végeredményesen: mindig csak magát szerettem fejedelemnő — mondta, miután jószagú, kis cipőikkel homlokon rúgták a nők.”

Érezzük a hangból, hogy a nőcsábász nyilvánvaló gáláns hazugsága ez, de Blanka, aki régi szerelme volt Nagybotosnak és most is reménytelenül szerelmes, belemegy a játékba. S a párbeszéd, amit Krudy velük elmondat, úgy hangzik, mintha Nagybotos rájönne, hogy Blanka az egyetlen, hogy őt érdemes csak szeretni:

„Nagybotos a leány vállára hajotta a fejét és odavetőleg megsimogatta az ar­cát, mint vén, hű lovat megsimogatnak.

Nagyon szerette? — kérdette szórakozott hangon és lehunyt szemmel.

Téged szeretlek — felelt sima nyelvvel Nagybotos.”

S a párbeszéd, mint külön, de egymást mégis megértő dallam, szövődik tovább. Blanka vigasztal szomorú lemondással, Nagybotos szerelmet vall, miközben másra gondol, de Blankát már nem lehet becsapni. Egy hosszabb hallgatás után így szól: „Mondd, ugye azt akarod, hogy beszéljek az aranymívesnével, akiért majd meghalsz?”

„Nagybotos lehajtotta fejét” s a novella, amely inkább lehetne valami zenemű, szerenád, amellyel a régi szerető a csalódott szerelmes nőt veszi rá, hogy egy más nő szerelmét segítse elnyerni, ...a zenemű lezárul csendesen egy merengő elhaló hanggal.

Megtalálhatók azonban Krudy prózájában a zenei kompozíciónak magasabb for­mái is. Át- meg átszövik ezek regényeit és novelláit. Elindulnak egy rövidebb dal­lammal, amelybe aztán beleszólnak vagy csatlakoznak más dallamok és futamok, s fölcsendülnek mint egy szimfónia csodálatos témavariációi. Úgy hiszem egyik leg­jobb, legáttekinhetőbb példa erre a „Szinbád megtérése” c. kötetből az „Addig ér az ember valamit, amíg a szüleje él” c. novella.

A novella témája: Szinbád fáradtan, csalódottan édesanyjához menekül, tőle kér vigasztalást. Szinbád édesanyja, ismervén fiát, miután jól kikérdezgeti, új szerelmet kínál orvoslásul.

Nézzük, hogyan lesz ebből szimfónia Krudy csodálatos hangszerén:

A bekezdés, az első kép líraian meleg és valóságos. Szinbád, „ez a nevezetes kalandor” fölkeresi édesanyját, aki örömmel fogadja és siet a tűzhelyhez főzni. Szin­bád leül a zsámolyra, amelyen gyermekkorában szokott ülni. De két mozzanat, — azaz inkább csak hasonlat már itt is jelzi, hogy ez a természetes keretek között mozgó indulás csak a hangvétel, zeneileg kifejezve alaptéma a zenei szárnyaláshoz. Az édes­anyja ugyanis „kis fazékhoz hasonlatos öregasszonyka”, Szinbád pedig A jégmadár-fejű, aki „régi fénykép-albumból” lépett elő.

A továbbiakban a dolgok egyre lebegőbbekké válnak. Kártyavetésről beszélnek, majd a szívéről panaszkodik Szinbád, amelyre orvosságot remél édesanyjától. S a „kis fazék”, amely „már javában kormosodott”, arról beszél, hogy Szinbád atyja is szívbajban halt meg, pedig sokat jártak „mindenféle búcsúkra, jósnőkhöz, gyógyító asszonyokhoz”. Íme tehát elindult egy ellenpontozásos dallam, amelyre azután következnek a meglepő variációk. Az édesanya teával kínálja fiát, majd az „asszony” után érdeklődik. Talán, ha az itt következő párbeszédet megfigyeljük, világosabbá válik, mit kell értenünk Krudy zenei kompozícióján, zenei szárnyalásain:

„— Nagyon rossz volt az az asszony?

Nagyon jó volt! — nyögte Szinbád.

Este fésülködött, vagy pedig reggel?

Mindig csak reggel és olyan hosszú haja volt, mint Csillag Annának. Két­felé fonta szárba a hajat, amelyet alig fogott a fésű. Nem is tudott egyedül fésülködni, a szobalánya fésülte és ilyenkor mindenféléket sugdosott a fülébe.

Milyen színe volt a papucsának? kérdezte darab idő múlva a kis fazék.

Lángpiros volt és a sarka nem volt soha elferdülve, akármilyen hosszúra nyúlott is a tél és az otthonülés.

Mit mondott álmában? Nem figyelted?

Olyan halkan aludt, mint az esti szél, amely a falevelek között bogarászik. Égi tünemény volt ilyenkor az arca, mert nyilván angyalokkal álmodott.

Sarkantyús angyalokkal — pöffent közbe a kis fazék”.

Szócsata ez, amikor az öregasszony támad, a fájó szívű Szinbád pedig védekezik. De a szavak, a mondatok tulajdonképpen nem azt mondják, amit hétköznapi értelemben mondanának. Az egész egy fájdalmas, izgatott dallam, amelybe belesikolt az említett papucs lángpiros színe. Dallamok pörlekedése, amelyben Szinbád képviseli az álmodó visszaemlékezést, édesanyja, a „kis fazék” a kiábrándításra törekvő gúnyt.

„De azt mondd meg már végre, hogy mit főzött neked? Halat, vagy madarat? Szerette-e a borsónak a héját, mit mondott a káposztának, a paszulynak, a keménymagos levesnek, amikor a tűz mellett főzte? Megszámolta-e a lyukakat a nadrágszíjon, a mellényeden? Örvendezett-e, ha kövérséged miatt toldani kellett inggalléro­dat? Tudott-e valami orvosságot a hasfájás, a forróság, a lidércnyomás ellen? Szerette-e, ha jól megvered?”

Tekinthetjük-e ezt szóbeli vitának, mondatfűzésnek? Nem, de nagyszerűen kifejező dallamnak, dallamvariációnak annál inkább. Így érthetők és reálisak minden bizarrságuk ellenére.

Krudy nem mesét mond, hanem zenét komponál a szavakból, mondatokból, személyekből, érzelmekből, valóságból.

Szinbád édesanyja, a kormos „kis fazék” pörlekedik, de megérti fiát. A pörlekedő dallamok egyre inkább harmóniába simulnak s boldog vágyakozó akkorddal záródik az egész. Édesanyjának azzal az ígéretével, hogy estére elhívja Magdalénát a szomszédból, „akinek a keze még olyan ibolyaszagú, hogy megríkatja a vén embe­rek szemét is, ha hozzájuk ér... akinek a hangja olyan, mint a furulyázó fecskéé — akinek a lába olyan fürge, mint a fiatal kecskéé, amely még nem volt füstön, — aki­nek az íze olyan, mint tavaszkor a bárányé”. — Mire Szinbád az ablakra pillant és így szólt:

Már alkonyodik, anyám.”

Honnan, miből ered ez a sajátos irodalom-zene? Hosszadalmas lenne nyomon kísérni, s egy rövid tanulmány keretében erre nem is vállalkozhatunk. Csak utalni szeretnék egyes összetevőkre.

Krudy stílusa kétségtelenül olyan egyéni stílus, amely — látszat szerint — a szá­zadforduló és a XX. század első évtizedeinek izmusaiból gyúrta eggyé szerencsésen a jót, a használható elemeket. Főképpen persze az impresszionizmus asszociációs gaz­dagsága érezhető benne, de ott vannak természetesen az expresszionizmus belső vil­lanásai, képzettársításai, ott van a prousti múltba tűnő hullámzás (anélkül, hogy Proustot ismerte volna), s ott van a Paul Verlaine versek belső zenei vágyódása, fáj­dalma, az álmok elmosódott emlékezései... Ezek mellett azonban az ember akarat­lanul is Dickensre gondol. A „kis fazék”, a pörlekedés, az érzelmek intonálása a mondatokkal emlékeztet Dickens karácsonyi történeteinek hangulatára, különöskép­pen pedig a „Tücsök a tűzhelyen” c., szintén dallamokba oldódó elbeszélésére. Csak­hogy Krudynak sokkal inkább egyéni kifejezési módjává, alaphangjává vált művé­szetének kiteljesedésekor ez a stílus. S ez az alaphang, ez a meglepő irodalom-zene mondanivalóban megmarad mégis a realizmus talaján. Nem az izmusok szülték, ha­nem a valóság, a századforduló semmibefoszló társadalmi valóságának hű ábrázo­lására való törekvés. Semmi sem áll tehát messzebb Krudytól s így Krudy stílusától sem, mint az elzárt szobában való öncélú hegedülgetés, mint az olyan zene, amely­nek nincs meghatározott melódiája, nincs eleje, nincs vége stb. Krudy művészete a századfordulót, a bomló társadalmat tükrözi olyan gazdagon, olyan érzelmi hul­lámzással, amihez valóban segítségül kellett hívnia az irodalomban ismert legna­gyobb mértékű zenei hatást, alkotásmódot.

Az itt idézett novellák természetesen csak példák. A Szinbád-kötet elemzett novellája sűrítetten mutatja Krudy zenei szerkesztésmódját is az egyes mondatok, részek lüktető líraisága mellett, de ha nem is ilyen kiütköző módon, egyik legjel­lemzőbb vonása regényeinek is. Lehetetlen itt elkerülni az utalást Thomas Mann-nak a Varázshegyről tartott előadására („Bevezetés a Varázshegy olvasásához”), amely­ben a regény különleges, kompozíciós jellegéről beszél. „Nem véletlenül használom a kompozíció szót, amelyet rendszerint a zene számára tartunk fenn — mondja be­szédében . A zene régóta és stílusomat erősítve hatott munkámra”. „Számomra a regény mindig szimfónia volt, az ellenpontozás műve, témák szövevénye, amelyben a zenei motívumok szerepét az eszmék játsszák”. — Ha átgondoljuk a Varázshegy impresszionista s valóban szövevényes, ellenpontozásos eszmei és érzelmi hullám­zását, igazat kell adnunk az írónak. S mindez megerősít abban, hogy ilyesmiről csak­ugyan jogosan beszélhetünk prózai íróval kapcsolatban.

A zeneiség, zenei kompozíció, amelyet sűrítetten megtalálhatunk Krudy egyes novelláiban, alapját képezi regényei stílusának, szerkesztésének is. Elsősorban kell itt említeni „A vörös postakocsi”-t s az ebbe a témakörbe sorolható regényeit (Őszi uta­zások a vörös postakocsin, — A walesi herceg, — Rezeda Kázmér szép élete, — Va­lakit elvisz az ördög, — „N. N ”, — „Asszonyságok díja”, — „Hét bagoly”, — „Napra­forgó” stb.)

Mert Krudy — ezt ismét hangsúlyoznunk kell — nem improvizál, nem költ cél­talan dallamokat s nem magányos hegedűs. Művei, még a legzeneibbek is a kor való­ságáról szólnak. Igaz, hogy sajátos, meglepő módon, de éppen ebben van az ereje, ezzel tud igazán sokat és újat mondani arról a korról, amely a legtöbb Krudy mű tárgya: a századfordulóról.

 

(Jelenkor /Pécs/, 1961/2. /április/ 191-196. p.)