Jegyzet
Krúdy stílusának zeneisége
Nincs még egy magyar író, akivel kapcsolatban
annyiszor szóba kerülne művészetének, írásainak sajátságos zenei hatása, mint
Krúdy Gyula. Bármelyik kötetét — akár ifjúkori írásait is — vesszük kézbe, az
első lapok után érezzük a sorokból kicsendülő muzsikát.
Nem új dolog ez. Krudy
stílusának zeneiségére úgyszólván mindenki fölfigyelt, aki csak írt róla, mégis
alig akad olyan cikk, vagy nagyobb tanulmány, amelyben megkísérelné a szerző
ezt a sajátos zeneiséget közelebbről megvizsgálni, megkeresni: annak titkát és
művészi szerepét. Igaz, hogy bár rengeteg cikket, tanulmányt, megemlékezést
írtak már róla, nagyobb, mintegy az életművét, vagy annak akár valamely
részletproblémáját kellő alapossággal feldolgozó munka sincs közöttük. Ilyen
értelemben Perkátai (Kelemen) Lászlónak 1938-ban írt
egyetemi disszertációja mai napig a legjelentősebb. Krudy
stílusát, s ezenfelül zenei hatásának titkát is ő elemezte
legrészletesebben. Más kritikusai megelégszenek azzal, hogy magáról a hatásról,
az általa keltett érzelmekről spontán módon számoljanak be. Arról írnak, azt
értékelik, mintegy ezzel jellemezve Krudy sajátos
művészetét. Schöpflin Aladár homályos, alkonyati
szobában hegedülő magányos férfiről ír, aki nem egy bizonyos meghatározott
melódiát játszik hegedűjén, hanem fantáziál. Olyan melódiát, amelynek nincsen
eleje, közepe, vége. — Pontosabb és megfoghatóbb ennél Kárpáti Aurél,, amikor a
„Palotai álmok”-hoz írt előszóban ezt írja: „Prózája a
zenéhez áll legközelebb” — „Hosszan elnyúló melodikus mondatait szinte kótázni lehetne, annyira zeneileg éreztetik mag a hangulat
emelkedő, vagy lejtő, kromatikus hangulatát.” De ő is hozzáteszi: „Magányos
cigány tud csak így muzsikálni — magának.”
Legelemzőbben — mint már említettem — Perkátai nyúl ehhez a kérdéshez. A spontán hatások leírása
mellett ő már eljut a szövegelemzésig. Kitűnő példákkal igazolja, hogyan hajol
át a Krudy-próza lüktető, zenélő verssé, amikor
prózában tovább fokozni már nem lehet a hangulatot. Versbe is tördel több
prózai részt, mint például az „N. N.” című regényéből a következőt:
„Farsang van és a hegyek és a disznók piros vére
folyik a fehér udvarokon,
a nők ezerfodros szoknyája
fellebben a tánc viharában
és lábszárait,
harisnyakötőjét mutatja a dáma:
élveteg mosoly,
fénylő meleg szem,
ringató illat a bálterem,
míg kívül a mély,
hallgatag tél,
amely a Nyíren
ilyenkor szokott komolyabbra fordulni.”
Íme, a Krudy-vers, amelynek
a vége — ez számtalan példával igazolható — szándékosan csúszik vissza a
prózába, mert hiszen nem lírai egészről, nem önálló versről van itt szó. Az
ilyen részletek csak kicsúcsosodásai a Krudy-próza líralságának, zeneiségének.
A Krudy-mondatok sajátosságai.
Krudy stílusának zeneisége
azonban Krudy valóságszemléletének és érzékelésének
egészében rejlik. Az ilyen részek tehát mintegy szükségszerű kísérőjelenségekül
foghatók föl. A részjelenség helyett tehát az egészhez kell fordulni, ha a
zeneiség titkának nyomára akarunk bukkanni. Előbb azonban — az eddigieket
kiegészítve, mégis szólnunk kell röviden Krudy
mondatszerkesztésének sajátosságairól is. Nem nyelvészeti, nyelvtani
vizsgálódásra gondolok, ez külön probléma lenne, hanem csupán egy-két mondatszerkezeti, mondatalkotási sajátosság felvillantására.
Legáltalánosabb sajátossága Krudy
mondatainak az érzelemre ható líraiság: „Zúgnak-e még
az ungi berkek? — ha zúgnak is, másként zúgnak, mint
régen. A Rákóczi-vitézek a homokban alusznak, és minden elmúlott.” — Az emlékek
líraisága ez, amely lassú ütemével hosszan zengő dallamokat idéz. Pedig az
akkori jelenről szól Krudynak ez az írása („Ungi berkek”). Az emlékek és álmok elmosódó dallamossága
azonban nemcsak a hangulati aláfestést adja csupán a mondanivalóhoz, hanem
éppen a hangulattal ragadja meg a mondanivaló lényegét. Alább erről bővebben
szólunk, most maradjunk még a mondatoknál.
A hangulatiság
legszembeszökőbb példái az olyan mondatok, amelyekben egész lírai képet ragad
meg költői hasonlattal. Néha csak egymás mellé teszi a képeket: „A kútnál piros lábú lány dalol, és a patakban ingeket mosnak
a menyecskék.” — Máskor szabályszerűen kikerekedik a hasonlat: „Alkonyodik, a
téli köd összekeveredik a falusi kémények füstjével, és a halál, mint egy
nagycsizmás vén paraszt, bandukol a fagyos, sáros országúton...”
Persze, ilyenféle eszközökkel általában élnek az írók.
Ami mégis különlegesen Krudy-sajátosság ebben, az az, hogy ezek a mondatok nem eseményhez, nem is valamilyen
eseményhez tartozó konkrét hely leírásához tartoznak, tehát nem logikai, hanem
csupán hangulati kapcsolatban vannak az egésszel. A „Vadmacska” című novella
hőséről, Emlékiről, Emlékiben kavargó kiábrándultság szomorú hangulatáról adnak
képet. Mindahhoz a kevéshez is, ami a „Vadmacska”-ban
történik, ezek a mondatok csak hangulatilag kapcsolódhatnak, tartozhatnak.
Ezzel tulajdonképpen el is mondtam mindazt, amihez a
további vizsgálódásunk szempontjából szükségünk lesz, Krudy
mondatainak csupán egyféle sajátosságára térek még ki, mert az éppen Krudy legművészibb írásaira jellemző. A „Vörös ökör” c. Szinbád-novellából vesszük a példát. A novella egészében
nem más, mint Szinbád emlékének idézése a Vörös ökör-höz címzett fogadóban, ahova Szinbád
kísértet korábban visszatér. Íme a hangulati kép egy mondata: „Parfőm és könnyes, sós íze van a csóknak, amelyet valamely
idegen hercegnő először nyújt át a férfiúnak, akivel a közbeeső állomáson
találkozást hosszú levélben megbeszélték.” — Mi a fontos itt? A csók íze, amely
Szinbád emlékében él. Hogy kitől, mikor kapta?... Az ilyen értelmű realitás itt hangulatba oldódik akárcsak a zenében. Ezt jelzi egyébként a „valamely” névmás
használata és a szerelmes hölgynek „idegen hercegnő”-ként való idézése.
Jellegzetes fordulatai ezek a kifejezések egyébként is Krudy
stílusának és sok más fordulattal együtt, eszközei a zenei lebegésnek, a
mondanivalót, a reális magot hangulattá, zenévé oldó (vagy emelő)
sajátosságának. A megbúvó rím, amely ebből a mondatból is kicsendül, mindezt
csak erősíti.
A zenei szerkesztésmód.
Eddig Krudy stílusának
főképp a líraiságában megmutatkozó zeneiségét vizsgálgattuk, de láttuk már azt
is, hogy Krudy prózájában van egy másfajta zeneiség
is, amely már nem a mondatokban, szavakban, képekben stb. jut kifejezésre,
hanem mintegy az alkotás lényegévé válik, az alkotás egészét érinti. Krudy nem epikus író, a szónak eredeti értelmében. Nála az eseményeknél, cselekményeknél általában lényegesebb
a hangulat, ö nem az események szövésével formál jellemeket, ragadja meg a
világ valóságát, nem is a költő közvetlen vallomásával ítélkezik fölötte, vagy
lelkesedik érte, hanem a hangulati hozzáállással. S ez a hozzáállás elsősorban
a zenei alkotások sajátossága. Mint példát, vizsgáljuk meg ehhez az „Aranykéz
utcai szép napok” c. kötet „Vadmacska” c. novelláját:
A történet arról szól, hogy Emléki, az egyik
jellegzetes Krudy-figura, lump és nőcsábász, miután
sok-sok csalódás érte Pesten, hazamegy a kis dunántúli faluba, ahol tizenhat
éves lánya, Estella várja az állomáson. Estella friss, vidám és megbocsátó. Emléki kérdéseire
elmondja, hogy minden nagyon jól van itt a Bakonyban, csak a vadmacskát nem
szeretik az édesanyjával. Kéri az apját, hogy szabadítsa meg őket a
vadmacskától, amely ott les rájuk éjszakánkint az
ablak előtt. Odaülnek hát este az ablakhoz vadmacskalesre
s beszélgetnek. Főképp Estella beszél. De vadmacskát
nem látnak. Nem is láthatnak. Estella bevallja:
„— Ön a vadmacska, apám. Maga ült a holdas éjjeleken
az ablakom előtt, és engem nézett. Igaz, hogy nézett, rám gondolt, szeretett?
Hisz mindig magáról beszélgettünk.”
Emléki megsimogatta Estella
haját:
„— Vadmacska vagyok — dörmögte. — Télire leöljük a
malacot, akit este az udvaron láttam.”
Ha így, az epikus oldaláról közelítjük meg ezt a
novellát, nem sokra megyünk vele. A történetből csak az olvasható ki, hogy
Emléki, aki eddig semmit sem törődött a családjával, mert nők után futkosott a
városban, most hazamenekül, s ott a lánya vidám derűje, szeretete
megvigasztalja. Ez azonban így elég sovány mondanivaló és semmiképpen sem
magyarázza meg varázslatos hatását még akkor sem, ha stílusának már elemzett
szépségeit messzemenően figyelembe vesszük. Pedig kétségtelen, hogy a
varázslatos hatás elől menekülni sem igen lehet. Akkor nyilván más oldalról
kell nyúlnunk az egészhez. Vegyük hát elő ismét a novellát és közelítsük meg a
hangulati, zenei oldaláról:
Az első rész (kb. három oldal) szomorú, mélabús dallam
a kiábrándult férfiú életéről, aki nem lát már örömet maga előtt. De ebbe a
lemondásba belecsendülnek reménykedőbb akkordok is. Hiszen azzal indul, hogy
Emléki megtudja, hogy a Bakony egy kis falucskájában tizenhatéves
lett Estella nevű lánya és szeretné megismerni az
apját.
Ehhez a mélabús, elég szélesen kibomló, kicsit
reménykedő dallamhoz csatlakozik egy friss, életerőt, bizakodást sugárzó, szelíd
örömöt ígérő másik dallam Estella megjelenésével.
A harmadik részben mind erősebbé válik ez a másik
dallam, s felerősödik hozzá a variációs kíséret is. A variációkban aztán elhal
az első, az enerváló, s diadalmaskodik, mindent
betölt az élet szépségét, tisztaságát hirdető második ének.
Zenei kompozíció ez tehát. Dallamok felcsendülése
gazdagon hangszerelt kísérettel. Két dallam kel versenyre s a szép, tiszta,
bizakodó hangulatot hirdető dallam fokozatos diadalának leszünk részesei,
hangulati átélői a novella olvasásakor. Ebben van a varázslatos hatás titka, s
Krudy zeneiségének legfontosabb sajátossága. Hogy ez
mennyire így van, mennyire nem alaptalan Krudyval
kapcsolatban zenei szerkesztésmódról, dallamokról, akkordokról szólni, tehát
irodalommal kapcsolatban zenei fogalmakat használni, ezt számtalan példával
igazolhatnánk. Legjellemzőbbek és legkönnyebben megközelíthetők ebből a
szempontból azok a novellái, vagy regény-részletei, amelyekben a párbeszédek,
mint külön-külön dallamok fonódnak össze:
„Az aranykéz utcai szép napok” c. kötet „Blanka” c.
novellájának hőse (Nagybotos Viola, aki egyébként Krudynak
Szinbádhoz vagy Rezeda Kázmérhoz hasonló jellemző
figurája) csaknem siránkozva lép be Blankához:
„— Végeredményesen: mindig csak magát szerettem
fejedelemnő — mondta, miután jószagú, kis cipőikkel
homlokon rúgták a nők.”
Érezzük
a hangból, hogy a nőcsábász nyilvánvaló gáláns hazugsága ez, de Blanka, aki
régi szerelme volt Nagybotosnak és most is reménytelenül szerelmes, belemegy a
játékba. S a párbeszéd, amit Krudy velük elmondat,
úgy hangzik, mintha Nagybotos rájönne, hogy Blanka
az egyetlen, hogy őt érdemes csak szeretni:
„Nagybotos a leány vállára hajotta a fejét és odavetőleg megsimogatta az arcát, mint
vén, hű lovat megsimogatnak.
— Nagyon
szerette? — kérdette szórakozott
hangon és lehunyt szemmel.
— Téged szeretlek — felelt sima nyelvvel
Nagybotos.”
S a párbeszéd, mint külön, de egymást mégis megértő dallam, szövődik tovább. Blanka vigasztal
szomorú lemondással, Nagybotos
szerelmet vall, miközben másra gondol, de Blankát már nem lehet becsapni. Egy hosszabb hallgatás után így szól: „Mondd, ugye azt akarod, hogy beszéljek az aranymívesnével, akiért majd meghalsz?”
„Nagybotos lehajtotta fejét” s a
novella, amely inkább lehetne valami zenemű, szerenád, amellyel
a régi
szerető a csalódott szerelmes nőt veszi rá, hogy egy más nő szerelmét segítse
elnyerni, ...a zenemű lezárul csendesen egy merengő
elhaló hanggal.
Megtalálhatók azonban Krudy prózájában a zenei kompozíciónak magasabb formái is. Át- meg átszövik ezek regényeit
és novelláit. Elindulnak egy rövidebb dallammal, amelybe aztán beleszólnak
vagy csatlakoznak más dallamok és futamok, s fölcsendülnek mint egy szimfónia
csodálatos témavariációi. Úgy hiszem egyik legjobb, legáttekinhetőbb példa
erre a „Szinbád megtérése” c. kötetből az „Addig ér az ember valamit, amíg a szüleje él” c.
novella.
A novella témája: Szinbád fáradtan, csalódottan édesanyjához menekül, tőle
kér vigasztalást. Szinbád édesanyja, ismervén fiát,
miután jól kikérdezgeti, új szerelmet kínál orvoslásul.
Nézzük, hogyan lesz ebből szimfónia
Krudy csodálatos hangszerén:
A bekezdés, az első kép líraian
meleg és valóságos. Szinbád, „ez a nevezetes
kalandor” fölkeresi édesanyját, aki örömmel fogadja és
siet a tűzhelyhez főzni. Szinbád leül a
zsámolyra, amelyen gyermekkorában szokott ülni. De két mozzanat, — azaz inkább csak hasonlat már itt
is jelzi, hogy ez a természetes keretek között mozgó indulás csak a hangvétel, zeneileg
kifejezve alaptéma a zenei szárnyaláshoz. Az
édesanyja ugyanis „kis fazékhoz
hasonlatos öregasszonyka”, Szinbád pedig „A jégmadár-fejű,
aki „régi fénykép-albumból” lépett elő.
A továbbiakban
a dolgok egyre lebegőbbekké válnak. Kártyavetésről beszélnek, majd a szívéről panaszkodik Szinbád, amelyre orvosságot remél édesanyjától. S a „kis fazék”, amely „már javában kormosodott”, arról
beszél, hogy Szinbád atyja is szívbajban halt meg, pedig sokat jártak
„mindenféle búcsúkra, jósnőkhöz, gyógyító asszonyokhoz”. — Íme tehát
elindult egy ellenpontozásos dallam, amelyre azután következnek a meglepő variációk. Az édesanya
teával kínálja fiát, majd az „asszony” után érdeklődik. Talán, ha az itt következő
párbeszédet megfigyeljük, világosabbá válik, mit kell értenünk Krudy
zenei kompozícióján, zenei szárnyalásain:
„— Nagyon rossz volt az az asszony?
— Nagyon
jó volt! — nyögte Szinbád.
— Este
fésülködött, vagy pedig reggel?
— Mindig csak reggel és olyan hosszú haja
volt, mint Csillag Annának. Kétfelé fonta szárba a hajat,
amelyet alig fogott a fésű. Nem is tudott egyedül fésülködni, a szobalánya fésülte
és ilyenkor mindenféléket sugdosott a fülébe.
— Milyen színe volt
a papucsának? — kérdezte darab idő múlva a kis
fazék.
— Lángpiros volt és a sarka nem volt soha elferdülve,
akármilyen hosszúra nyúlott is a tél és az otthonülés.
— Mit mondott
álmában? Nem figyelted?
— Olyan halkan aludt, mint az
esti szél, amely a falevelek között bogarászik. Égi tünemény
volt ilyenkor az arca, mert nyilván
angyalokkal álmodott.
— Sarkantyús angyalokkal — pöffent közbe a kis fazék”.
Szócsata ez, amikor az öregasszony támad, a fájó szívű Szinbád pedig védekezik. De a
szavak, a mondatok tulajdonképpen nem azt mondják,
amit hétköznapi értelemben
mondanának. Az egész egy fájdalmas, izgatott dallam, amelybe
belesikolt az említett papucs lángpiros színe. Dallamok pörlekedése, amelyben Szinbád képviseli az álmodó visszaemlékezést, édesanyja, a „kis
fazék” a kiábrándításra törekvő gúnyt.
„De azt mondd meg már végre, hogy mit főzött neked? Halat, vagy madarat?
Szerette-e a borsónak a héját, mit mondott a káposztának, a paszulynak, a
keménymagos levesnek, amikor a tűz mellett főzte? Megszámolta-e a lyukakat a
nadrágszíjon, a mellényeden? Örvendezett-e, ha kövérséged miatt toldani kellett
inggallérodat? Tudott-e valami orvosságot a hasfájás, a forróság, a
lidércnyomás ellen? Szerette-e, ha jól megvered?”
Tekinthetjük-e ezt szóbeli vitának, mondatfűzésnek? Nem, de nagyszerűen
kifejező dallamnak, dallamvariációnak annál inkább. Így érthetők és reálisak
minden bizarrságuk ellenére.
Krudy nem mesét
mond, hanem zenét komponál a szavakból, mondatokból, személyekből, érzelmekből,
valóságból.
Szinbád édesanyja, a
kormos „kis fazék” pörlekedik, de megérti fiát. A pörlekedő dallamok egyre
inkább harmóniába simulnak s boldog vágyakozó akkorddal
záródik az egész. Édesanyjának azzal az ígéretével, hogy estére elhívja
Magdalénát a szomszédból,
„akinek a keze még olyan ibolyaszagú, hogy megríkatja a vén emberek szemét is,
ha hozzájuk ér... akinek a
hangja olyan, mint a furulyázó fecskéé — akinek a lába olyan fürge, mint a
fiatal kecskéé, amely még nem volt füstön, — akinek az íze olyan, mint
tavaszkor a bárányé”. — Mire Szinbád az ablakra
pillant és így szólt:
„— Már alkonyodik, anyám.”
Honnan, miből ered ez a sajátos irodalom-zene? Hosszadalmas lenne nyomon
kísérni, s egy rövid tanulmány keretében erre nem is vállalkozhatunk. Csak
utalni szeretnék egyes összetevőkre.
Krudy stílusa
kétségtelenül olyan egyéni stílus, amely — látszat szerint — a századforduló
és a XX. század első évtizedeinek izmusaiból gyúrta eggyé szerencsésen a jót, a
használható elemeket. Főképpen persze az
impresszionizmus asszociációs gazdagsága érezhető benne, de ott vannak
természetesen az expresszionizmus belső villanásai, képzettársításai, ott van
a prousti múltba tűnő hullámzás (anélkül, hogy Proustot ismerte volna), s ott van a Paul
Verlaine versek belső zenei vágyódása, fájdalma, az álmok elmosódott
emlékezései... Ezek mellett azonban az ember akaratlanul
is Dickensre gondol. A „kis fazék”, a pörlekedés, az érzelmek intonálása a
mondatokkal emlékeztet Dickens karácsonyi történeteinek hangulatára, különösképpen pedig a „Tücsök a tűzhelyen”
c., szintén dallamokba oldódó elbeszélésére. Csakhogy Krudynak
sokkal inkább egyéni kifejezési módjává, alaphangjává vált művészetének
kiteljesedésekor ez a stílus. S ez az alaphang, ez a meglepő irodalom-zene
mondanivalóban megmarad mégis a realizmus talaján. Nem az izmusok szülték, hanem
a valóság, a századforduló semmibefoszló társadalmi
valóságának hű ábrázolására való törekvés. Semmi sem áll tehát messzebb Krudytól s így Krudy stílusától
sem, mint az elzárt szobában való öncélú hegedülgetés, mint az olyan zene,
amelynek nincs meghatározott melódiája, nincs eleje, nincs vége stb. Krudy művészete a századfordulót, a bomló társadalmat
tükrözi olyan gazdagon, olyan érzelmi hullámzással, amihez valóban segítségül
kellett hívnia az irodalomban ismert legnagyobb mértékű zenei hatást,
alkotásmódot.
Az itt idézett novellák természetesen csak példák. A Szinbád-kötet
elemzett novellája sűrítetten mutatja Krudy zenei
szerkesztésmódját is az egyes mondatok, részek lüktető líraisága mellett, de ha
nem is ilyen kiütköző módon, egyik legjellemzőbb vonása regényeinek is.
Lehetetlen itt elkerülni az utalást Thomas Mann-nak a Varázshegyről tartott előadására („Bevezetés a
Varázshegy olvasásához”), amelyben a regény különleges, kompozíciós jellegéről
beszél. „Nem véletlenül használom a kompozíció szót, amelyet rendszerint a zene
számára tartunk fenn — mondja beszédében —. A zene régóta és stílusomat erősítve hatott munkámra”.
„Számomra a regény mindig szimfónia volt, az ellenpontozás műve, témák
szövevénye, amelyben a zenei motívumok szerepét az eszmék játsszák”. — Ha
átgondoljuk a Varázshegy impresszionista s valóban szövevényes, ellenpontozásos
eszmei és érzelmi hullámzását, igazat kell adnunk az írónak. S mindez
megerősít abban, hogy ilyesmiről csakugyan jogosan beszélhetünk prózai íróval
kapcsolatban.
A zeneiség, zenei kompozíció, amelyet sűrítetten megtalálhatunk Krudy egyes novelláiban, alapját képezi regényei
stílusának, szerkesztésének is. Elsősorban kell itt említeni „A vörös postakocsi”-t s az ebbe a témakörbe sorolható
regényeit (Őszi utazások a vörös postakocsin, — A walesi herceg, — Rezeda
Kázmér szép élete, — Valakit elvisz az ördög, — „N. N ”, — „Asszonyságok
díja”, — „Hét bagoly”, — „Napraforgó” stb.)
Mert Krudy — ezt ismét hangsúlyoznunk kell — nem
improvizál, nem költ céltalan dallamokat s nem magányos hegedűs. Művei, még a legzeneibbek is a kor valóságáról szólnak. Igaz, hogy
sajátos, meglepő módon, de éppen ebben van az ereje, ezzel tud igazán sokat és
újat mondani arról a korról, amely a legtöbb Krudy mű
tárgya: a századfordulóról.
(Jelenkor /Pécs/, 1961/2. /április/
191-196. p.)