Krúdy
Gyula:
VALLOMÁS
Az író és a költő egész életében
vall. Minden műve vallomás. Vall önmagáról, az életről, az emberekről,
mindenről, amit maga körül lát, szemlél, érez. Az írói vallomás kifejezését
azonban természetesen szűkebb értelemben szoktuk használni, s az önmagára
vonatkozó, egyéni életét, lírai belső gondolatait, érzelmeit feltáró írásait
értjük alatta. Így értelmezi ezt ennek a kötetnek a válogatója és
szerkesztője, Kozocsa Sándor is. Sőt – utószavának
tanúsága szerint kimondottan Krúdy önéletrajzi feljegyzéseit igyekezett
összegyűjteni „sárguló hírlapok, felejtett folyóiratok, évkönyvek és
emlékkönyvek hasábjairól”, – amelyek aztán csodálatos lírai szépségekkel
kelnek nyomban új életre ebben a könyvben.
A csaknem ötszáz oldalas kötet valóban
önvallomás, telítve a nagy írók önvallomásainak szuggesztív erejével. S minthogy Krúdynak szinte áttekinthetetlenül sok ilyen írása van,
a sokoldalú, színes válogatásra, Krúdy írásainak a közvetlen, az író által is
önéletrajznak nevezett írásoktól (Önéletrajz I., II., III., – Krúdy Gyula
látogatásai, – stb.), a könyvekről, kedves olvasmányairól (Esti olvasmányok,
Könyvekbe menekülő élet, Ifjú írókhoz stb.) írt naplószerű feljegyzésektől a
napi események belső érzelmi visszhangjáig és egyes könyveikhez írt
előszavakig, rendkívül széles skáláját találhatjuk meg egy csokorba kötve.
Krúdy Gyula, ez mindinkább nyilvánvaló, a
mai napig legproblematikusabb nagy írónk, akinek értékelését még csak most
kezdte meg az irodalomtudomány. S annak, ellenére, hogy két élő gyermeke és a
kortársai közül is sokan itt vannak közöttünk, életét csak nagy vonásaiban
ismerjük. Annál több azonban a legenda, ami körüllengi az író alakját, s
valljuk be, erről nemcsak azok tehetnek, akik a sok száz, vagy ezer
kisebb-nagyobb cikket, tanulmányt, irodalomtörténeti jellegű fejtegetést
értékelést írták róla. Bizonyos mértékben hozzájárult ehhez maga Krúdy is,
amikor gyakran úgy ötvözte össze a jelent a múlttal, valóságot az álommal,
hogy abból ki-ki szubjektív érzései alapján ítélhetett, s válogathatta ki, mit
tekint valóságnak vagy álomnak, jelennek, vagy múltnak. (Legtöbben a múlt
álom-valóságának, gyönyörű költői ábrándozásnak vélték az egészt.
Vélemények, megállapítások légióit idézhetnénk ehhez, kezdve Schöpflin Aladárral, Kárpáti Auréllal egészen a mai
kritikusok egy részéig. Még olyanok is, akik egyébként a realista Krúdyt
igyekeznek fölfedezni műveiben, egy osztály, egy életmód, egy irodalmi
hagyomány hattyúdalának nevezik Krúdy életművét s úgy érzik, a múlt iránti
mélabú, nosztalgia a legjellemzőbb
vonása.
Csak nehezen és elég soká kezdünk
rájönni, hogy ez a múltnak, vagy félmúltnak látszó kép Krúdy korának
legvalóságosabb jelenét jelentette. Krúdy nem tett mást, minthogy a múltban élő
jelent, vagy a jelenben ott maradt múlt anakronizmusát megmutatta. Másutt is
említettem már, hogy véleményem szerint nem Krúdy álmodja a múltat, hanem a
romantikus, feudális múlt maradt meg nálunk, rekedt meg a XX. század első
évtizedeiben. Nemcsak a dzsentriben, hanem a városi talajtvesztett
polgárság, gyökerét vesztett egzisztenciák életében és a hivatalos
politikában. S Krúdy egy pillanatra sem hagy kétséget az iránt, hogy haláltusa
ez már, a régi világ menthetetlenül halálra van ítélve. Abban, ahogy ezekről
ír, sok a szépséges bódulat, de ez nem változtat a lényegen. Hol van itt a
nosztalgia, a sohasem volt múlt visszaálmodása, amelyről olyan sokat írtak
Krúdyval kapcsolatban?
Úgy hiszem, fölösleges, és ez alkalommal
helyünk se lenne ezekkel a nézetekkel vitába szállni, de a kötettel
kapcsolatban mégis érintenem kellett a problémát. Aki az ebben a kötetben lévő
Krúdy-vallomásokat végigtanulmányozza, nyomban megérzi, hogy ez az író bűbályos varázslatot űz velünk. A valóság képei saját
életének mozzanatai lírai dallammá olvadnak. A felkapott motívumok újból és
újból variálódnak, s közben módosulnak, önálló életre kelnek akárcsak
elbeszéléseiben és regényeiben. Krúdy valóban mindent megír magáról, hiszen
valójában mindig önmagáról, vagy közvetlen személyes élmény-köréhez tartozó
dolgokról ír, de sohasem regisztrál. Mindent új életre kelt, mindent dallamba
sző és jó szemének, Krúdy művészete iránti odaadásának kell lenni az irodalomtörténetírónak, kritikusnak, olvasónak ahhoz, hogy
ezekben az írásokban meglássa, mi az, ami az író prózai élettörténetéhez, vagy
a kor történeti valóságához tartozik, mert az egész
már a költészetté, művészetté formált, újból életre keltett magasabb valóság.
S ez bizony igen nagy követelmény, ha tekintetbe vesszük Krúdynak Jókait is
meghaladó termékenységét.
Ebben a tekintetben elbeszélései,
regényei nem igen különböznek publicisztikai írásaitól, különösen pedig az itt
összegyűjtött vallomásoktól. Mégis úgy véljük, igen jelentős állomás ez a kötet
Krúdy élettörténetének és művészetének jobb megismeréséhez. Világosan mutatják
ezek az írások, hogy Krúdy életének feltárásához legmegbízhatóbb forrás maga
a Krúdy életmű. Helyesen mutat rá Kozocsa Sándor az
utószóban arra, hogy ha minden olyan írást egybe akarna gyűjteni, amelyben az
író önmagáról, életének egy-egy mozzanatáról, gondolatairól, fájdalmairól,
örömeiről, csalódásairól és eredményeiről ír, „regényeinek, novelláinak és
tárcáinak egész légióját kellene ismét közzétennünk.” Ugyanakkor azonban
figyelmeztet arra is, hogy Krúdynál szinte felbecsülhetetlen értékű és
mennyiségű publicisztikai jellegű írása (esszéje, riportja, vallomása,
naplójegyzete stb.) ma még feltáratlan, pedig ezek alapos megismerése nélkül
aligha szólhatunk érdemlegesen ennek a csodálatosan zengő, lírai és új hangú
írónak életéről, művészetéről. Figyelmeztet arra, hogy eddig megjelent ilyen
jellegű kötetei (Írói arcképek I, II, – A tegnapok
ködlovagjai, – Pest a világháborúban stb.) részben túl keveset, részben pedig
túl hézagos képet nyújtanak a kiválogatást tekintve is.
Kozocsa
Sándor ebben a kötetben az időrendben való közlést
választotta, vélvén, hogy ez lehet a legszilárdabb szerkesztési elv. Ez az
elrendezés valóban áttekinthetővé teszi a kötetet, de koránt sem biztosítja
önmagában a helyes súlypontozást. Aki ezt a kötetet elolvassa, nem igen
érzékeli például, hogy Krúdy életének, művészi és emberi fejlődésének
legdöntőbb szakasza nem a húszas évekre, hanem a tízes évekre, főképpen pedig
az első világháború éveire esik. A kötet harminckilenc írásából ugyanis
mindössze nyolc rövid írás található az említett időszakból, pedig a Magyarország-ban írt „Pesti levelek” és más írásai
rengetegéből sokkal több, Krúdy életére, szemléletének alakulására nagyon
jellemző írást lehetett volna közölni még akkor is, ha a Pesti levelek-ből esetleg külön válogatás fog megjelenni.
Végül még egy dolog, amiről szólni kell:
– Föltétlen az önéletrajzi jellegű írások közé tartozik az „Urak, betyárok,
cigányok” című szép és jellemző kisregény. Közlését még nagy terjedelme
ellenére is helyesnek tartjuk. Annál kevésbé örülünk azonban annak, hogy a
szerkesztő úgy közli, mint ami eddig könyvben nem jelent meg, csak a
„Magyarság” c. napilap 1932-es évfolyam hasábjain, holott „Dunántúli-tiszántúli-nál”
címen bárki elolvashatja az „Egy pohár borovicska” című poszthumusz kötetben.
Annál inkább szükség lett volna az összevetésre, mert az első oldalakon elég
lényeges eltérés tapasztalható. – Azt is helyesnek tartottuk volna, ha Kozocsa Sándor óvatosabb az előszó írásakor, s kerüli a
már idejét múlt megállapításokat, s nem állítja pl. azt, hogy Krúdy
„Otthontalan volt, mert sikertelen első házassága miatt korán „árvaságra” jutott,
s az „éjszakázás atyamestere”-ként kiskocsmák
fröccsös-pörköltes világában zajlott le élete”. – Több, hasonló, a legendák
világából származó megállapítása zavarólag hat, de a kötet értékét, azt az
eléggé nem dicsérhető törekvést, hogy elősegítse Krúdy életének, művészetének
jobb megismerését, nem rontják le ezek a kisebb hibák, amiben különben
hibáztatható a kiadó is. A kötet egyébként igen szép, gondos összeállításának
értékét növelhette volna a tévedések kiküszöbölésével.
Seres
József
(Jelenkor
/Pécs/, 1963/10. 990-992. p.)