Krúdy Gyula:

VALLOMÁS

Az író és a költő egész életében vall. Min­den műve vallomás. Vall önmagáról, az életről, az emberekről, mindenről, amit maga körül lát, szemlél, érez. Az írói vallomás kifejezését azon­ban természetesen szűkebb értelemben szoktuk használni, s az önmagára vonatkozó, egyéni éle­tét, lírai belső gondolatait, érzelmeit feltáró írá­sait értjük alatta. Így értelmezi ezt ennek a kö­tetnek a válogatója és szerkesztője, Kozocsa Sán­dor is. Sőt – utószavának tanúsága szerint ki­mondottan Krúdy önéletrajzi feljegyzéseit igye­kezett összegyűjteni „sárguló hírlapok, felejtett folyóiratok, évkönyvek és emlékkönyvek hasáb­jairól”, – amelyek aztán csodálatos lírai szépsé­gekkel kelnek nyomban új életre ebben a könyv­ben.

A csaknem ötszáz oldalas kötet valóban önval­lomás, telítve a nagy írók önvallomásainak szuggesztív erejével. S minthogy Krúdynak szinte át­tekinthetetlenül sok ilyen írása van, a sokoldalú, színes válogatásra, Krúdy írásainak a közvetlen, az író által is önéletrajznak nevezett írásoktól (Önéletrajz I., II., III., – Krúdy Gyula látoga­tásai, – stb.), a könyvekről, kedves olvasmányai­ról (Esti olvasmányok, Könyvekbe menekülő élet, Ifjú írókhoz stb.) írt naplószerű feljegyzések­től a napi események belső érzelmi visszhang­jáig és egyes könyveikhez írt előszavakig, rend­kívül széles skáláját találhatjuk meg egy cso­korba kötve.

Krúdy Gyula, ez mindinkább nyilvánvaló, a mai napig legproblematikusabb nagy írónk, aki­nek értékelését még csak most kezdte meg az irodalomtudomány. S annak, ellenére, hogy két élő gyermeke és a kortársai közül is sokan itt vannak közöttünk, életét csak nagy vonásaiban ismerjük. Annál több azonban a legenda, ami körüllengi az író alakját, s valljuk be, erről nemcsak azok tehetnek, akik a sok száz, vagy ezer kisebb-nagyobb cikket, tanulmányt, iroda­lomtörténeti jellegű fejtegetést értékelést írták róla. Bizonyos mértékben hozzájárult ehhez maga Krúdy is, amikor gyakran úgy ötvözte össze a je­lent a múlttal, valóságot az álommal, hogy ab­ból ki-ki szubjektív érzései alapján ítélhetett, s válogathatta ki, mit tekint valóságnak vagy álomnak, jelennek, vagy múltnak. (Legtöbben a múlt álom-valóságának, gyönyörű költői ábrán­dozásnak vélték az egészt. Vélemények, megál­lapítások légióit idézhetnénk ehhez, kezdve Schöpflin Aladárral, Kárpáti Auréllal egészen a mai kritikusok egy részéig. Még olyanok is, akik egyébként a realista Krúdyt igyekeznek fölfedez­ni műveiben, egy osztály, egy életmód, egy iro­dalmi hagyomány hattyúdalának nevezik Krúdy életművét s úgy érzik, a múlt iránti mélabú, nosztalgia a legjellemzőbb vonása.

Csak nehezen és elég soká kezdünk rájönni, hogy ez a múltnak, vagy félmúltnak látszó kép Krúdy korának legvalóságosabb jelenét jelentette. Krúdy nem tett mást, minthogy a múltban élő jelent, vagy a jelenben ott maradt múlt ana­kronizmusát megmutatta. Másutt is említettem már, hogy véleményem szerint nem Krúdy ál­modja a múltat, hanem a romantikus, feudális múlt maradt meg nálunk, rekedt meg a XX. század első évtizedeiben. Nemcsak a dzsentri­ben, hanem a városi talajtvesztett polgárság, gyökerét vesztett egzisztenciák életében és a hi­vatalos politikában. S Krúdy egy pillanatra sem hagy kétséget az iránt, hogy haláltusa ez már, a régi világ menthetetlenül halálra van ítélve. Abban, ahogy ezekről ír, sok a szépséges bódulat, de ez nem változtat a lényegen. Hol van itt a nosztalgia, a sohasem volt múlt visszaálmodása, amelyről olyan sokat írtak Krúdyval kapcsolatban?

Úgy hiszem, fölösleges, és ez alkalommal he­lyünk se lenne ezekkel a nézetekkel vitába száll­ni, de a kötettel kapcsolatban mégis érintenem kellett a problémát. Aki az ebben a kötetben lévő Krúdy-vallomásokat végigtanulmányozza, nyomban megérzi, hogy ez az író bűbályos va­rázslatot űz velünk. A valóság képei saját életé­nek mozzanatai lírai dallammá olvadnak. A felkapott motívumok újból és újból variálódnak, s közben módosulnak, önálló életre kelnek akár­csak elbeszéléseiben és regényeiben. Krúdy való­ban mindent megír magáról, hiszen valójában mindig önmagáról, vagy közvetlen személyes él­mény-köréhez tartozó dolgokról ír, de sohasem regisztrál. Mindent új életre kelt, mindent dal­lamba sző és jó szemének, Krúdy művészete iránti odaadásának kell lenni az irodalomtörténetírónak, kritikusnak, olvasónak ahhoz, hogy ezekben az írásokban meglássa, mi az, ami az író prózai élettörténetéhez, vagy a kor törté­neti valóságához tartozik, mert az egész már a költészetté, művészetté formált, újból életre kel­tett magasabb valóság. S ez bizony igen nagy követelmény, ha tekintetbe vesszük Krúdynak Jókait is meghaladó termékenységét.

Ebben a tekintetben elbeszélései, regényei nem igen különböznek publicisztikai írásaitól, külö­nösen pedig az itt összegyűjtött vallomásoktól. Mégis úgy véljük, igen jelentős állomás ez a kö­tet Krúdy élettörténetének és művészetének jobb megismeréséhez. Világosan mutatják ezek az írá­sok, hogy Krúdy életének feltárásához legmeg­bízhatóbb forrás maga a Krúdy életmű. Helyesen mutat rá Kozocsa Sándor az utószóban arra, hogy ha minden olyan írást egybe akarna gyűj­teni, amelyben az író önmagáról, életének egy-egy mozzanatáról, gondolatairól, fájdalmairól, örömeiről, csalódásairól és eredményeiről ír, „re­gényeinek, novelláinak és tárcáinak egész légió­ját kellene ismét közzétennünk.” Ugyanakkor azonban figyelmeztet arra is, hogy Krúdynál szinte felbecsülhetetlen értékű és mennyiségű publicisztikai jellegű írása (esszéje, riportja, val­lomása, naplójegyzete stb.) ma még feltáratlan, pedig ezek alapos megismerése nélkül aligha szólhatunk érdemlegesen ennek a csodálatosan zengő, lírai és új hangú írónak életéről, művé­szetéről. Figyelmeztet arra, hogy eddig megjelent ilyen jellegű kötetei (Írói arcképek I, II, – A tegnapok ködlovagjai, – Pest a világháborúban stb.) részben túl keveset, részben pedig túl hézagos képet nyújtanak a kiválogatást tekintve is.

Kozocsa Sándor ebben a kötetben az idő­rendben való közlést választotta, vélvén, hogy ez lehet a legszilárdabb szerkesztési elv. Ez az elrendezés valóban áttekinthetővé teszi a kötetet, de koránt sem biztosítja önmagában a helyes súlypontozást. Aki ezt a kötetet elolvassa, nem igen érzékeli például, hogy Krúdy életének, mű­vészi és emberi fejlődésének legdöntőbb sza­kasza nem a húszas évekre, hanem a tízes évek­re, főképpen pedig az első világháború éveire esik. A kötet harminckilenc írásából ugyanis mindössze nyolc rövid írás található az említett időszakból, pedig a Magyarország-ban írt „Pesti levelek” és más írásai rengetegéből sokkal több, Krúdy életére, szemléletének alakulására nagyon jellemző írást lehetett volna közölni még akkor is, ha a Pesti levelek-ből esetleg külön válogatás fog megjelenni.

Végül még egy dolog, amiről szólni kell: – Föltétlen az önéletrajzi jellegű írások közé tarto­zik az „Urak, betyárok, cigányok” című szép és jellemző kisregény. Közlését még nagy terjedelme ellenére is helyesnek tartjuk. Annál kevésbé örü­lünk azonban annak, hogy a szerkesztő úgy közli, mint ami eddig könyvben nem jelent meg, csak a „Magyarság” c. napilap 1932-es évfolyam ha­sábjain, holott „Dunántúli-tiszántúli-nál” címen bárki elolvashatja az „Egy pohár borovicska” című poszthumusz kötetben. Annál inkább szük­ség lett volna az összevetésre, mert az első olda­lakon elég lényeges eltérés tapasztalható. – Azt is helyesnek tartottuk volna, ha Kozocsa Sán­dor óvatosabb az előszó írásakor, s kerüli a már idejét múlt megállapításokat, s nem állítja pl. azt, hogy Krúdy „Otthontalan volt, mert siker­telen első házassága miatt korán „árvaságra” ju­tott, s az „éjszakázás atyamestere”-ként kis­kocsmák fröccsös-pörköltes világában zajlott le élete”. – Több, hasonló, a legendák világából származó megállapítása zavarólag hat, de a kötet értékét, azt az eléggé nem dicsérhető törekvést, hogy elősegítse Krúdy életének, művészetének jobb megismerését, nem rontják le ezek a kisebb hibák, amiben különben hibáztatható a kiadó is. A kötet egyébként igen szép, gondos összeállí­tásának értékét növelhette volna a tévedések ki­küszöbölésével.

Seres József

 

(Jelenkor /Pécs/, 1963/10. 990-992. p.)