Seres
József
A nagy
író, nagy költő élete mindig érdekes, tanulságos és egy kicsit mindig homályos,
titokzatos is. Hiszen nagy alkotások jelzik az útját. Kit ne izgatna a kérdés:
hogyan születtek ezek az alkotások, s mit látott, hogyan élt, miként szemlélte
a világot a művek írója. Ott sejlik ebben a kérdésben természetesen az is, hogy
vajon mi késztette, mi hajtotta, milyen élmények szülték, hogyan, miből
formálta hőseit, alakjait. Nem indokolatlanul írta Szauder
József legutóbbi Krúdy tanulmánya címéül: Szindbád születése.
Szindbádé, mint egyik, s talán legtipikusabb Krúdy-hősé, akinek formálásához
önmagát ültette modellnek, s akit aztán oly szeretettel küldött a világba
felfedező utakra.
Krúdy
egyébként is azok közé az írók közé tartozik, akiknél leginkább kimutatható,
hogy hőseiket a kor élő, megnevezhető, eleven figuráiról mintázzák. Nemcsak a Gaálok,
a Zathureczkyek, Szemere Miklós, Pilisi Róza, Marinovich Jolán ismerhetők fel regényeiben,
novelláiban félreérthetetlenül (nem is beszélve a kimondottan önéletrajzi jellegű
írásairól, nagyapjához, nagyanyjához stb. fűződő műveiről), hanem úgyszólván
minden alakja. Erről külön nagy tanulmányt lehetne és kellene írni.
Föltehető
a kérdés: mivel magyarázható akkor, hogy nemcsak a kortársak, hanem gyakran még
mai méltatói is úgy vélik, hogy Krúdy nem a valóságot írta, hanem valamiféle
álomvilágban élt? Föltétlen olyan ellentmondás ez, amit föl kell oldanunk, de
aki valamennyire is ismeri Krúdy életét és műveit, az ellentmondások,
homályosságok, sőt megfejthetetlennek látszó titkok tömegére bukkan, amelyek
közül – ezzel a könyvvel kapcsolatban – élete, életmódja és műveinek Jókait is
túlhaladó mennyisége közötti ellentmondást kell kiemelnünk. Az úgynevezett
Krúdy-legendák már életében eltakarták sokak előtt az írót, a művészt. Csodákat
meséltek párbajairól, nőügyeiről, külön passzióiról. Aki elmerül ezeknek a
legendáknak a felidézésében, az előtt egy szép szál, hatalmas erejű, alapjában
véve jólelkű, szelíd, de ugyanakkor féktelen szenvedélyű dzsentri író alakja
rajzolódik ki, aki életének túlnyomó részét kiskocsmák pörköltes-fröccsös
világában, félvilági nők örömtanyáin, az Erdélyi borozó, a tabáni Mélypince,
a New York kávéház italozói, a Három Holló bohém írótársasága, az
Otthon kártyaasztala mellett, a lóversenyeken és ... lehetetlen
fölsorolni is, hogy még hány és milyen helyeken töltötte, s aki napi négy-öt
liter bort ivott s így novelláit, regényeit, újságcikkeit is főképpen itt,
ezeken a helyeken írta. Ez utóbbit ugyan már senki sem állítja azok közül, aki
ismerte valaha, de ha mindaz igaz lenne, amiket egyébként állít, csakis így
volna elképzelhető.
Mondhatnánk
ugyan, hogy hiszen ezek csak afféle legendák, nem kell komolyan venni, de ezzel
mégsem elégedhetünk meg, mert sok igazság is van bennük. Csak éppen helyére
kellene mindent tenni. Sajnos, Perkátai Lászlónak még a 30-as évek végén
megjelent Krúdyról szóló disszertációján kívül a mai napig kísérlet sem történt
a Krúdy-örökség nagyobb, áttekinthetőbb feldolgozására. Így maradnak az egyre
szaporodó újabb kiadású művek és a Krúdy-legendák. Igaz, ilyen hatalmas életmű
feldolgozása igen nagy erőfeszítést és nekiszánást igényel, hiszen műveinek
igen nagy részét ma is csak régi újságok, folyóiratok vagy könyvek sárguló
lapjairól lehet előbányászni, mint egy kicsit már elfelejtett drágaköveket, és
amellett ott vannak a mindent elborító legendák, életének, alkotásmódjának
rejtélyei, a kortársi kritikák, s napjainkig irodalomtörténeti értékelésének
ellentmondásossága is. Valóban, az ő művészetével a kritika mindig bajban volt,
s ha elolvassuk a Krúdy Világá-ban közölt kritikákat,
cikkeket, igazat kell adnunk annak a megállapításnak is, hogy Krúdynak
tulajdonképpen nem is voltak olvasói, csak rajongói. Akik megérezték stílusának
szépségét, azokat lenyűgözte, az olvasók egy része pedig közömbös maradt.
Ezekkel a
problémákkal meg kell birkóznia annak, aki az igazi Krúdyt, Krúdy művészetének
igazi szépségét, gazdagságát meg akarja rajzolni, s megkísérli kijelölni méltó
helyét a magyar- és világirodalomban. Mert tegyük hozzá, Krúdyt ilyen mércével
kell mérnünk, ennyit már biztosan látunk. Ennyi már történt az utóbbi években a
Krúdy-ügy körül.
Úgy
érezzük, ezt a célt szolgálja, ehhez nyújt segítséget ez a rendkívül érdekes,
különös és értékes könyv. Nem emlékkönyv, ahhoz túl oldott és merész, sokrétű
és újszerű. Első olyan könyv Magyarországon, amelynek szerkesztője a
legmodernebb eszközt, a magnetofonszalagot is felhasználta, hogy megörökítse a
még élő kortársakkal (azokkal, akikkel Krúdy valamilyen formában kapcsolatba
került) folytatott beszélgetéseket. Nem emlékkönyv tehát, de természetesen „nem
is irodalmi monográfia” – mint ahogy a kötet szerkesztője is jelzi a
„Bevezető”-ben.
,,Nem az
író életének és irodalmi munkásságának ellentmondásait igyekszünk feloldani – olvashatjuk
az említett „Bevezető”-ben, – hanem a korszakra
irányítottuk figyelmünket, Krúdy világára”, s a könyv „a közelmúlt oly
szövevényes világában segíti az olvasót eligazítani.”
Persze, az
sem volna rossz, vagy fölösleges, ha ez a könyv valóban ezt tenné, de
szerencsére mégsem egészen erről, hanem szorosabban Krúdyról van itt szó a
könyvnek úgyszólván minden mondatában. Jó vagy rossz, igaz vagy kevésbé igaz,
kevésbé meggyőző vagy helytálló módon, de mindig Krúdy alakja, művészete van
premier planban. Ez föltétlen jó, föltétlen helyes.
Aki elolvassa a könyvet, nem mehet el mellette közömbösen. Kérdés azonban, kire
hogyan hat, milyen érzelmekkel teszi le kezéből, hiszen áttekinteni is nehéz
azt a rengeteg cikket, tanulmányt, költői tisztelgést, visszaemlékezést,
publicisztikai írást, kortársi vallomást, beszélgetést, levelet, amiket ez a
több mint hétszáz oldalas nagy alakú kötet tartalmaz. Nem lehet betelni az
olvasásával és mégis gyakran kelt bennünk olyan ellenérzést, mint mikor
egyenes, tiszta úton indulunk, aztán lassanként mégis kezd minden bizonytalanná
válni előttünk. Mintha visszájára fordulnának a dolgok. Meg kell hát állnunk,
hogy körülnézzünk, számot vessünk velük.
A kötet
célja (az eddigiek szerint): összegyűjteni és elénk, főképp a kutatók elé tárni
mindent az íróról és korról, ami csak föltalálható és jellemző, ami tehát a
későbbi monográfikus feldolgozást, értékelést, az
ellentmondások feloldását s az író igazi képének megrajzolását elősegíti.
Vagyis e szerint a könyv keveseknek, hogy úgy mondjam, a szakmabelieknek
készült. Erre mutat az is, hogy a mi viszonyainkat tekintve kevés, mindössze
ezerötszáz példányban jelent meg és könyvárusi forgalomba nem is került. így,
ezen az alapon érthető és helyeselhető a szerkesztő eljárása, hogy úgyszólván
meg sem kísérli a válogatást, egymásnak homlokegyenest ellentmondó cikkeket,
nyilatkozatokat, beszélgetéseket, adatokat stb. közöl. Hiszen nem az ő dolga
rendet teremteni a kaoszban. A „Kései
beszélgetések” c. terjedelmes, egyébként valóban a legérdekesebb s talán a
legértékesebb nagy fejezet bevezetésében Tóbiás Áron, a szerkesztő ezt
ki is mondja: „Az olvasó nyomon követheti az ismétlődéseket, megakadásokat,
valamint a kitérőket, gondolkodásokat, sőt mellébeszéléseket is. Azt is érezni
lehet néhol, miként sántít az igazság, de mindenkinek megadatott e „kései
beszélgetésekében a tévedések joga. Még akkor is, ha szántszándékkal akart
valaki tévedni, elhallgatni vagy félrevezetni. Ez esetben lelke rajta, viszont
korfestő dokumentumnak ebben a formában is nyereség, mivel elgondolkodtatóan új
megvilágításba helyeztek ismert vagy éppenséggel homályos dolgokat.”
Nem
kételkedem benne, hogy Tóbiás Áront a Krúdy iránti szeretet, lelkesedés
vezette minden tettében, de ez a „liberalizmus”, a válogatási, lektorálási
igényről való teljes lemondás végül mégsem vált javára a könyvnek. Még akkor
sem, ha feltételezzük, hogy csupa irodalomértő, kutató és Krúdy-rajongó
olvassa. Sokkal nagyobb segítséget nyújtott volna, ha szelektál egy kicsit még
a „kései beszélgetések”-ben is. Néha tán nem is Krúdy
és az igazság, hanem a nyilatkozatot tevő, vagy beszélgetőre való tekintettel.
Gondolok itt többek között pl. az Erdélyi Józseffel vagy Kellér Andorral folytatott beszélgetésre,
vagy azok egyes részeire. Erdélyinél nyilvánvaló az ellenszenv és meg nem értés,
Kellérnél pedig, hogy ő maga is teljesen
elveszett a Krúdy-legendákban, s elvesztette a mértéket is. Krúdy párbajaival
kapcsolatban pl. félelmetességének érzékeltetésére olyan visszataszító
részletet mond el, amire akkor sem lenne szükség, ha valóban igaz lenne. De
ráadásul nem is valószínű. Perepatits Antal és mások
is elmondják ugyanazt az esetet a kötekedő huszárkapitány csúffá tételéről, de
egészen másképp, hitelesebben, s azokban szó sincs a kifogásolt részletről. Kellértől egyébként is közli a szerkesztő a „Gyula úr”
c. hosszú cikket, amelyben mindent elmond, amit fontosnak lát.
Tóbiás
Áron ebben a
könyvben egy különös módszert is alkalmaz. Az olvasó – de még inkább a kutató –
legnagyobb bosszúságára hiába keresi a cikkek, levelek, idézetek stb. végén a
lelőhelyeket. Még az időpontot, dátumot is csak ott találja meg, ahol az
szervesen beletartozik a közleménybe. Ez így természetesen tudománytalan és
veszélyeztetné az egész könyv, a föltárt adatok hitelességét, de a végén, a
721. oldalon közölt rövid jegyzetrészben megnyugtat a szerkesztő: „A Krúdy
Világa kötet dokumentációjának megőrzésére külön gyűjtemény létesült a Fővárosi
Szabó Ervin Könyvtárban, a „B” gyűjtemény kézirattárában.” Ebben a
kézirattárban tehát sok más fontos anyag mellett megtalálhatók a kötet anyagára
vonatkozó pontos adatok is. De miért csak ott? Ezzel semmiképp sem tudunk
egyetérteni. Miért kényszeríti a szerkesztő az érdeklődőket – budapestieket és
vidékieket egyaránt hogy a Szabó Ervin Könyvtár budapesti központi épületébe
zarándokoljanak és hosszas jegyezgetéssel szerezzék meg azokat az adatokat,
amelyek nélkül egy ilyen dokumentációs jellegű gyűjteményt nem is tudtunk volna
elképzelni? Ehelyett azokat a cikkeket, részleteket, beszélgetéseket stb.
gyűjthették volna itt össze, amelyek csak tehertételei egy ilyen – mégis csak
minden olvasó számára könnyen hozzáférhető és sokakat érdeklő – műnek. Akkor
nyugodtan kimaradhattak volna a gyűjteményből az olyan, nyilvánvalóan hamis,
Krúdy művészetétől és szellemétől annyira távol eső írások is, mint például a Hevesi
Andrásé.
Ilyen
kisebb hibák, melléfogások okozzák azt a föl-fölébredő ellenérzést, amiről
cikkünk elején szóltunk. Hiszen az említett hiányosság még azt a látszatot is
kelti, mintha mégsem a szűkebb kör, hanem a szélesebb olvasóközönség
tájékoztatását kívánná szolgálni, s erre a célra így bizony távolról sem
alkalmas. Nem csökkenti, hanem növeli a Krúdy-legendák számát, s meg sem kísérli
az ellentmondások feloldását. Igaza van Antalffy
Gyulának, aki a Magyar Nemzet 1964. máj. 14-i számában „Krúdy
koronatanúi” című megkapó írásában meggyőző erővel azt a másik képet, az
alkotó, a világ minden dolga iránt szenvedélyesen érdeklődő Krúdyt állítja
elénk. „Ivott Krúdy?” – teszi fel a kérdést, s az írót igazán jól ismerők,
elsősorban Hargitay Pista, az író
úgyszólván legállandóbb kísérője véleményével felel: „Csendesen iszogatott,
fáradt mélasággal, ritkán nyúlt a pohárhoz, s gyakran fél éjszakán át üldögélt
egy liter bor mellett, kocsmáról kocsmára vándorlás közben sem az ivás volt a
fontos – hiszen egy helyen gyakran csak egyetlen spriccert... fogyasztott –,
hanem a helyváltoztatás, az új, meg új emberarcok.” „Asztaltársai egyúttal
modelljei is voltak, ugyanakkor meseforrásai.”
Kétségtelen,
hogy ez a Krúdy kép is megtalálható, sőt ez dominál a könyvben, az olvasót
azonban zavarba hozzák az ellentmondó képek és zavaró mozzanatok. Tóbiás
igen nagy áttekintést szerezhetett munka közben Krúdy munkássága fölött.
Feltétlen törekednie kellett volna olyan összeállításra, melyből nem hiányzanak
ugyan az ellentmondó vélemények sem, de egészében mégis tükröződne bizonyos
állásfoglalás, megmutatkozna egy egységesebb Krúdy-kép.
Sommázva a
dolgokat: A Krúdy Világa szerkesztését, célkitűzését tekintve nem egységes. Sok
olyan buktatót tartalmaz, amiket véleményünk szerint föltétlen el kellett, el
lehetett volna kerülni. Ellentétben a szerkesztő liberális álláspontot
képviselő véleményével, nagyobb segítséget adhatott volna a Krúdy életében és
művészetében ma még fennálló ellentmondások megoldásához, – mégis a
Krúdy-kutatás szempontjából felbecsülhetetlen a könyv értéke. Hiszen a
rengeteg írás, adat, vallomás nagy mértékben segít az író egy-egy
életmozzanatának s az egész Krúdy-oeuvre megformálásában. Folyóirataink,
elsősorban éppen a Jelenkor, több Krúdy-levelet közölt már előbb is, de nagyobb
számban itt találkozunk velük először. A Krúdy-kiadások teljes
bibliográfiájának közlése is (Kozocsa Sándor
összeállítása) nagyon időszerű volt már, ha becsúszott is abba egy sajnálatos
hiba. („A magyar sasfiók”-ról
nem meri kimondani, hogy hamisítvány, pedig ez ma már nyilvánvaló.)
A köszönet
és legteljesebb elismerés mellett, amellyel a Szabó Ervin Könyvtárnak,
különösen pedig Tóbiás Áronnak, a kötet szerkesztőjének adózunk,
feltétlen utalnunk kellett a hiányosságokra is. Arra hívjuk fel a figyelmet,
hogy aki kezébe veszi ezt a nagyszerű kötetet, mérlegeljen és rostáljon, s a
rostából ne a lényeg, az alkotó nagy művész, hanem a legendákkal ráaggatott
sok-sok sallang hulljon ki. „Írónak készültem: semmi másnak” vallja az 50 éves
Krúdy, s ezt nála nagyon komolyan kell vennünk. Az egész világot egy hatalmas
műteremnek tekintette, amelyben állandóan figyelt, s amelyet számtalan formában
megírt, újraalkotott, amelynek azonban nemcsak megfigyelője, hanem szenvedő
alanya is volt. Nagy író, nagy költő. Ennek tanúja lehet ez a kötet is, ha ezt
keressük benne. (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kiadása.)
(Jelenkor /Pécs/, 1964/10. /október/ 984-987. p.)