Simon István
HAZA, NÉP, IRODALOM
Irodalmunk rövid áttekintése
41. A nagyváros és a dzsentrivilág írói
A századfordulótól az első világháború végéig a már megismert írók
mellett igen jelentős, de csoportokba nehezen sorolható alkotók színesítették a
kibontakozott új irodalmat. Szóltunk már a Hét és a Nyugat szerepéről, az
akkori irodalmi műhelyekről, mely műhelyekből határozott célú művészeti
mozgalmak indultak el. A magyar szellemi életben a két évtized páratlanul
gazdag eredményt hozott. S emlékezzünk csak vissza a korábbi irodalmi
korszakokra; ha valamelyikben a szellemi tevékenység a másikhoz képest hirtelen
fölpezsdült, az ok mindig a társadalmi és nemzeti életben jelentkező várakozás,
készülődés és politikai feszültség volt. A századelő liberalizmusa és terhes
szociális, társadalompolitikai viszonyai közt az említett korszakokhoz
hasonlóan fejezte ki az irodalom a közelgő változásokat, azok igényét. Sok
oldalról közelíthette meg a művészet az igazságot, olyan sokrétűen bomlott ki a
színes egyéniségekben gazdag irodalom, zene, képzőművészet mint amilyen sokrétű
volt a társadalom egész problematikája. A lényeges irányt Ady és Móricz
jelölte, de a magyar valóság teljesebb irodalmi föltérképezéséhez hozzájárultak
a részleteket színekre bontó más írók is. Leginkább magányosan alkottak; se
stílusuk, se világképük nem rokonítható egyértelműen a nagyobb csoportokéval.
[…]
Még másfél
évtizedig dolgozott azonban Török Gyula halála után a másik magányos óriás,
ugyancsak a vidéki, elszegényedő nemesi dzsentrivilág halhatatlan íróművésze: Krúdy
Gyula (1878–1933). Életműve talán a legegyedülibb
prózai teljesítmény egész irodalmunkban. Elődje, de igazában folytatója sem
volt. Termékenysége pedig – legendásan bohém és rejtélyes élete keretében nézve
– szinte megmagyarázhatatlanul hatalmas.
Nyíregyházáról
indult nagyon fiatalon – tizenhat éves korában kezd publikálni – először az
újságírás felé, majd a század legvégén már a forrongó irodalmi életben érezheti
magát. A nyírségi tájak finom, borongós színeit lágy foltokkal festő, a vidéki
kisvárosok unalomba vagy bohém semmittevésbe fúló hangulatát oly érzékletesen
visszaadni tudó fiatal Krúdy hamarosan sikereket ér el. Jóllehet világlátása,
de stílusa is igazán modem, ennek ellenére sem kapcsolódott soha szorosan a
Nyugathoz. Mondanivalója is mintha inkább rokonítható volna a századvég még
tétovázó írói – hangulatilag pedig inkább költői – útkeresésével, mint a vele
nagyjából egyidős, radikálisabb társadalomszemléletű írók törekvéseivel. „A
világ csak hangulat” – írta emlékezetes versében Reviczky – nos, ez a
hangulatvilág teljesedett ki még álomszerűbben Krúdy prózájában. Az akkori
magyar felvidék kisvárosai (ahol írónk diákoskodott), vidéki fogadók, rejtelmes
udvarházak tűnedeznek föl a különös stílusú
elbeszélésekben, regényekben. de jószerivel megfoghatatlanul, inkább csak mint
hangulatot teremtő hátterei egy-egy leírt és költött alak, különc figura
mindennapi életének.
Írói egyénisége kibontakozására legjellemzőbb
korai regényciklusa, a Szindbád-sorozat és a tízes évekből még olyan remekbe
sikerült elbeszélése, mint például a Palotai álmok. Történelem és
jelenkor, álomvilág és rideg valóság gomolyog a páratlanul szép stilisztikai
teljesítmény érzését,sugalló művekben. Költő volt Krúdy – a próza költője.
Ugyanakkor az epikus a próza leíró eszközeivel a valóság és a társadalom
tényeit, viszonylatait, az emberi törekvések irányát, magyarán mondva: az író
ítéletét, a világról világosan érzékeltetni tudja. Haladó világnézetére
jellemző, hogy nemcsak elpazarolt életű alakjaival mondat rekviemet a dzsentrizmusra, hanem a forradalmak korában ő maga is
azonosulni tudott a radikálisabb társadalmi elvekkel.
Élete
utolsó évtizedében markánsabb lett ábrázoló módszere és realisztikusabb a
nyelvezete. A maga életvitelét szervezni nem tudó író a Horthy-korszakban egyre
nehezebb anyagi gondokkal küzd, s így átérezve a küszködő szegényemberek
sorsát, részvéttel fordul a kallódó, a saját hibájukon kívül sanyarú életbe
szorított félproletár, fél lumpen életek felé. A különben is magányos Krúdy
élete utolsó esztendejében már krajcáros munkákat elvállal, hogy egyik napról a
másikra valahogy tengődni tudjon. Ötvenöt éves korában mégis gyertyavilág
mellett kénytelen utolsó éjszakáján pihenni térni, mert hátralékai miatt
villanyát kikapcsolták. Életműve a felszabadulás után újra a figyelem
középpontjába került, s igazán megérdemelten, mert nemcsak egyedülálló a magyar
irodalomban, hanem a világirodalomban is észrevehetően külön színt képvisel.
[…]
Bródy
Molnár, Török Gyula, Krúdy és Ambrus együttes tárgyalásával lényegében a
magányosok csoportja kerekedett ki, […]
(Népszava, 1971/43. /február 20./ 8. p.)