Simon István

HAZA, NÉP, IRODALOM

Irodalmunk rövid áttekintése

41. A nagyváros és a dzsentrivilág írói

A századfordulótól az első világháború végéig a már megismert írók mellett igen jelentős, de csoportokba nehezen sorolható alkotók színesítették a kibontakozott új irodalmat. Szóltunk már a Hét és a Nyugat szerepéről, az akkori irodalmi műhelyekről, mely műhelyekből határozott célú művészeti mozgalmak indultak el. A magyar szellemi életben a két évtized páratlanul gazdag eredményt hozott. S emlékezzünk csak vissza a korábbi irodalmi korszakokra; ha valamelyikben a szellemi tevékenység a másikhoz képest hirtelen fölpezsdült, az ok mindig a társadalmi és nemzeti életben jelentkező várakozás, készülődés és politikai feszültség volt. A századelő liberalizmusa és terhes szociális, társadalompolitikai viszonyai közt az említett korszakokhoz hasonlóan fejezte ki az irodalom a közelgő változásokat, azok igényét. Sok oldalról közelíthette meg a művészet az igazságot, olyan sokrétűen bomlott ki a színes egyéniségekben gazdag irodalom, zene, képzőművészet mint amilyen sokrétű volt a társadalom egész problematikája. A lényeges irányt Ady és Móricz jelölte, de a magyar valóság teljesebb irodalmi föltérképezéséhez hozzájárultak a részleteket színekre bontó más írók is. Leginkább magányosan alkottak; se stílusuk, se világképük nem rokonítható egyértelműen a nagyobb csoportokéval.

[…]

Még másfél évtizedig dolgozott azonban Török Gyula halála után a másik magányos óriás, ugyancsak a vidéki, elszegényedő nemesi dzsentrivilág halhatatlan íróművésze: Krúdy Gyula (1878–1933). Életműve talán a legegyedülibb prózai teljesítmény egész irodalmunkban. Elődje, de igazában folytatója sem volt. Termékenysége pedig – legendásan bohém és rejtélyes élete keretében nézve – szinte megmagyarázhatatlanul hatalmas.

Nyíregyházáról indult nagyon fiatalon – tizenhat éves korában kezd publikálni – először az újságírás felé, majd a század legvégén már a forrongó irodalmi életben érezheti magát. A nyírségi tájak finom, borongós színeit lágy foltokkal festő, a vidéki kisvárosok unalomba vagy bohém semmittevésbe fúló hangulatát oly érzékletesen visszaadni tudó fiatal Krúdy hamarosan sikereket ér el. Jóllehet világlátása, de stílusa is igazán modem, ennek ellenére sem kapcsolódott soha szorosan a Nyugathoz. Mondanivalója is mintha inkább rokonítható volna a századvég még tétovázó írói – hangulatilag pedig inkább költői – útkeresésével, mint a vele nagyjából egyidős, radikálisabb társadalomszemléletű írók törekvéseivel. „A világ csak hangulat” – írta emlékezetes versében Reviczky – nos, ez a hangulatvilág teljesedett ki még álomszerűbben Krúdy prózájában. Az akkori magyar felvidék kisvárosai (ahol írónk diákoskodott), vidéki fogadók, rejtelmes udvarházak tűnedeznek föl a különös stílusú elbeszélésekben, regényekben. de jószerivel megfoghatatlanul, inkább csak mint hangulatot teremtő hátterei egy-egy leírt és költött alak, különc figura mindennapi életének.

Írói egyénisége kibontakozására legjellemzőbb korai regényciklusa, a Szindbád-sorozat és a tízes évekből még olyan remekbe sikerült elbeszélése, mint például a Palotai álmok. Történelem és jelenkor, álomvilág és rideg valóság gomolyog a páratlanul szép stilisztikai teljesítmény érzését,sugalló művekben. Költő volt Krúdy – a próza költője. Ugyanakkor az epikus a próza leíró eszközeivel a valóság és a társadalom tényeit, viszonylatait, az emberi törekvések irányát, magyarán mondva: az író ítéletét, a világról világosan érzékeltetni tudja. Haladó világnézetére jellemző, hogy nemcsak elpazarolt életű alakjaival mondat rekviemet a dzsentrizmusra, hanem a forradalmak korában ő maga is azonosulni tudott a radikálisabb társadalmi elvekkel.

Élete utolsó évtizedében markánsabb lett ábrázoló módszere és realisztikusabb a nyelvezete. A maga életvitelét szervezni nem tudó író a Horthy-korszakban egyre nehezebb anyagi gondokkal küzd, s így átérezve a küszködő szegényemberek sorsát, részvéttel fordul a kallódó, a saját hibájukon kívül sanyarú életbe szorított félproletár, fél lumpen életek felé. A különben is magányos Krúdy élete utolsó esztendejében már krajcáros munkákat elvállal, hogy egyik napról a másikra valahogy tengődni tudjon. Ötvenöt éves korában mégis gyertyavilág mellett kénytelen utolsó éjszakáján pihenni térni, mert hátralékai miatt villanyát kikapcsolták. Életműve a felszabadulás után újra a figyelem középpontjába került, s igazán megérdemelten, mert nemcsak egyedülálló a magyar irodalomban, hanem a világirodalomban is észrevehetően külön színt képvisel.

[…]

Bródy Molnár, Török Gyula, Krúdy és Ambrus együttes tárgyalásával lényegében a magányosok csoportja kerekedett ki, […]

 

(Népszava, 1971/43. /február 20./ 8. p.)