SIMONYI IMRE
(Krúdy Gyula emlékezete)
a postakocsi
csak hajnaltájt volt indulóban
a Nagy úrral
ám szolgái
a kevésbeszédü szavak
még alkonyattal előreutaztak
valamely távoli vendégfogadóba
ugyanezért:
a jószóra hiába szomjazó borok
már délelőtt óta
ecetesen kedvetlenkedtek a
hordókban
s harangszóra már a rostélyosok is
rég étvágyukat veszitették
valamint a rozskenyér is
megkeseredve emlékezett a szekrényben
saját hajdani jóizeire
s estefelé már
a komondorok is befelé szűköltek
mintha közeli halál esne a környéken
s éjfél körül a városi házakban
a máskor megadó asszonyságok is
idegenkedve gombolták be hálókabátjukat
kihűltkezü embereik elől
s hajnal előtt
a mennybolt is egyre elborultabban
tűnődött immár
a dolgok hiábavalósága felett
hogy egyáltalán érdemes-e megvirradni még
a postakocsi pedig
hajnalban indult útnak -
a jegenyék kivontkardú
gárdistákként
kétoldalt szemközt meneteltek szépen
a varjak pedig teljes gyászban
tisztelegtek a jegenyéken
és valahol
túl az Ábrándok s Óbuda lankáján
eleredt akkor az eső méltóságos gyászmuzsikája is
(jó kis országos eső
dörmögte a sorsával megbékült kocsis
előbb a rudasnak aztán a nyergesnek)
a Nagyúr pedig
lassan hanyatt dőlt lehunyta a szemét
úgy álmodott utoljára még a valóságról:
az álomról azt
hogy örökre beteljesedett –
az életről azt
hogy meghalt mert ez a dolga -
s az esőről azt
hogy sirvafakadt Magyarország...
(Alföld /Debrecen/,
1964/11. 984-985. p.)