Szindbád utolsó utazása
(Krúdy Gyula emlékezetére)
a Postakocsi
csak hajnaltájt volt
indulóban
a Nagyúrral
ám szolgái
a kevésbeszédű szavak
még alkonyattal
előreutaztak
valamely távoli
vendégfogadóba
ugyanezért:
a jó szóra hiába
szomjazó borok
már délelőtt óta
ecetesen kedvetlenkedtek a
hordókban
s harangszóra már a
rostélyosok is
rég étvágyukat
veszítették
valamint a rozskenyér
is
megkeseredve
emlékezett a
szekrényben
saját hajdani jóízeire –
és estefelé már
a komondorok is befelé
szűköltek
mintha közeli halál
esne a
környéken -
s éjfél után a városi
házakban
a máskor megadó
asszonyságok is
idegenkedve gombolták
be
hálókabátjukat
kihűlt kezű embereik
elől
s hajnal előtt
a mennybolt is egyre
elborultabban
tűnődött immár
a dolgok hiábavalósága
felett:
hogy egyáltalán
érdemes-e
megvirradni még –
a Postakocsi pedig
hajnalban indult útnak
a jegenyék kivontkardú gárdistákként
kétoldalt szemközt
meneteltek szépen
a varjak pedig teljes
gyászban
tisztelegtek a
jegenyéken
és valahol
(túl az Ábrándok s
Óbuda lankáján)
eleredt akkor az eső
méltóságos
gyászmuzsikája is
(jó kis országos eső
dörmögte a sorsával
megbékült kocsis
előbb a rudasnak aztán
a nyergesnek)
a Nagyúr pedig
lassan hanyatt dőlt
lehunyta szemét
úgy álmodott utoljára
még a
valóságról:
az álomról azt
hogy örökre
beteljesedett
az életről azt
hogy meghalt mert ez a
dolga
s az esőről azt
hogy sírvafakadt Magyarország
Krúdy № 1.
Mi minden volt inkább,
de messiás
az nem volt, amint
tudják is, gondolom.
Ámde tagadhatnók-e, hogy
ettől még
keresztje azért
lehetett néki, igazán?
Időnként
(szórakozottan) fel is függeszkedett reá,
szemérmesen féloldalt
fordult,
mintegy háttal a
világnak,
s szemét lehunyta.
Ecetes spongyát
kóstolgatott, illendőn,
(hogy az is milyen?
megtudni azt nem árthat),
s (inkább mellékesen)
lándzsát illesztett oldalába,
valamint gomblyukába
muskátlit – s kevéssé
a töviskoronát
homlokán félrecsapta.
S ha szemét
felnyitotta – akkor onnét
Podolinig
is ellátott talán,
(ámde a jó Kéhlyig bizonnyal.)
És hogyha fejét kissé
megemelte:
„Az ottan
Magyarország...”
És sírvafakadt
ekkor.
És hogyha fejét még
fennebb emelte:
„Az meg amott, nicsak a halhatatlanság...”
Krúdy № 2.
Költő
volt – Magyarországban.
Ugyanezért:
ezerkilencszázharmincháromban
egy
májusi hajnalon
meghasadt
a szíve.
(Békési
vers. Szerk. Tóth Lajos.
Békéscsaba, 1975, Békési Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága. 9-15. p.)