SIMONYI IMRE:
a postakocsi
csak
hajnaltájt volt indulóban
a Nagyúrral
ám szolgál
a
kevésbeszédű szavak
még alkonyattal előre utaztak
valamely távoli vendégfogadóba
ugyanezért
a jószóra
hiába szomjazó borok
már délelőtt óta
ecetesen kedvetlenkedtek a hordókban
s harangszóra
már a rostélyosok is
rég étvágyukat veszítették
valamint a rozskenyér is
megkeseredve emlékezett a szekrényben
saját hajdani jóízeire
s estefele már
a komondorok is befelé szűköltek
mintha közeli halál esne a környéken
s éjfélkörül a városi házakban
a máskor megadó asszonyságok is
idegenkedve gombolták be hálókabátjukat
kihűltkezű embereik elől
s hajnal előtt
a mennybolt is egyre elborultabban
tűnődött immár
a dolgok hiábavalósága fölött
hogy egyáltalán érdemes-e megvirradni még
a postakocsi
pedig
hajnalban
indult útnak
a jegenyék kivontkardú gárdistákként
kétoldalt
szemközt meneteltek szépen
a varjak pedig teljes gyászban
tisztelegtek a jegenyéken
és valahol
túl
Óbuda s az Ábrándok lankáján
eleredt akkor az eső
méltóságos gyászmuzsikája is
(jó kis országos eső
dörmögte
a sorsával megbékült kocsis
előbb a rudasnak aztán a nyergesnek)
a Nagyúr pedig
lassan
hanyatt dőlt lehunyta szemét
s megegyszer álmodott a valóságról:
az álomról azt
hogy örökre beteljesedett
az életről azt
hogy meghalt, mert ez a dolga
s az esőről azt
hogy sírvafakadt Magyarország
(Élet és Irodalom, 1963/19. /május 11./ 9. p.)