SIMONYI IMRE:

SZINDBÁD ÚR

Forgácsok egy fakeresztről

Volt olyan nézet felőle, hogy ő a magyar Proust. Ez a vélelem nem tekinthető pontosnak, ám kifejezetten méltatlannak sem. (Legfeljebb némi ötletszegénységet mutat, hogy egy nagyon nagy magyar írót, egy ugyancsak nagyon nagy külhonos íróból eredeztessünk minden áron.)

Mert amikor Krúdy például arról ad elő, hogy egy felső-magyarországi városkában, a templomtoronyban, évszázadokkal ezelőtt megállott az óra (merthogy a jóságos király egy haragos pillanatában levette nyájas tekintetét a városkáról) s azóta:

– Az óra egyfolytában valamely olyan időt mutat, amilyen talán soha nem is volt...

Nos, mondom, amikor Kr. Gy. úr ilyenképp fogalmaz, amikor az „időt” ennyire „elidőtleníti” (szinte az arcába vágja: hogy tulajdonképp nincs is), hát ebben valóbán van valamelyes Proust-i. Legalábbis annyiban, hogy a ragyogó francia művének odaadó olvasása során kitetszik: ez az a mondat, melyet egész pályája során leírni szeretett volna.

Ellenben Krúdy le is írta! Így tehát mégis valamiféle rokonságban vannak, valóban.

*

Elindult a Nyírségből egy úrfi, 17 évesen, egy nagyon szép és nagyon erős ifjú, hogy felkeresse a nagyvilágot, szemügyre vegye, s feljegyezze észleleteit.

Az indulás idején körülbelül ennyit tudott:

Az irodalomból azt, hogy Balázs Sándor öreg költő köpönyegében három ágrólszakadt, fagyoskodó költőnemzedék telelt ki.

A történelemből azt, hogy Világosnál letettük a fegyvert.

Az emberekről azt, hogy inkább szomorúak, semmint vidámak.

De ezt aztán tudta!

Mondom, csupán ennyit tudott. Talán, elég is ennyi. Az induláshoz. S talán a befejezéshez is.

*

Olvastam egyszer valahol, hogy Kr. Gy. társadalombírálata nem eléggé éles, a dzsentrit nem ostorozza kellőképp, egyáltalán megkerülte a főkérdéseket, a valóságot álmokkal népesítette be, műve nem tartozik irodalmunk fősodrába, kívül maradt a főáramlatokon, ámde azért „egyike” legfontosabb íróinknak, mert, hogy: „olykor mégis” ... meg: a „gordonkahang...” meg, mit tudom én.

A dzsentrit, s a polgárt nem ostorozta kellőképp? Hallgassuk csak:

– Hát ez volna az a magyar középosztály, melyet én megmenteni akartam? Ezek a cégéres gazemberek! (Hadd ne kelljen oldalszám idéznem számos hasonlót.)

Ez az író pontosan annyit csapott ostorával kora vezérlő társadalmára, amennyit az megért. Egy suhintással sem többet!

Aztán a „mellékesről” beszélt. Arról, hogy férfiember számára bizonyos életkorban a pörkölt mindig csak egy „másik kocsmában” jó, s hogy bizonyos vértolulásos asszonyságok, a negyvenedik esztendő táján, sűrűn álmodnak nagyobb méretű sárgarépával, nemegyszer hímszamárral is. S hogy egy korhely éjszaka múltán, reggel, káposztaleves élvezete után, lehet-e tovább bort inni ? (E tárgyban egyébként úgy döntött: lehet, de csak vereset!)

Valóban, – mellékes lenne mindez? Ha igen – akkor az élet maga is mellékes.

*

S így beszél még:

– Eddigi írói pályafutásom alatt kiadóim közvetlenül, vagy közvetve mindig tudósítottak közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak frakkban. Óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és falusi közönséget: csupa becsületes megtalálót kutassak fel regényhősnek...

S aztán:

– És talán nem is nagyon érdemesek arra a pesti nők és férfiak, hogy az ember haragba essen velük. Pesti regény! ordenáré passzió, mint az állatkínzás.

S tovább:

– Az emberek hiányoznak könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket. Nőket, férfiakat, gyermekeket: én tudom. Ha én leírnám, hogy mit éltem, szenvedtem, éreztem, és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának.

Aztán mégis leírta!

A férfiakról ezt:

– Élete lefolyására nézve a legtöbb ember ferencvárosi születésű ...

A nőkről pedig így (s ezt egy éltes vidéki színésznő mondotta volt nékem valaha, aki sejtetni engedte velem, ifjú redaktorral, hogy ő a Szindbád-beszélyek Melléki Ida szubrett-színésznője..., kire is Szindbád úr egy vállvonósan-haragos percében így szólott):

Kegyedék a „házakban” vannak igazán otthon: ott vége a maszkabálnak, ott lehull az álarc, ott futhatják ki igazi formájukat ...

Hát igen, ismerte a férfiakat és nőket. Mindenkinél jobban – miként joggal állítja is. S volt éles társadalombírálata. Legfellebb harsány nem.

S az iróniája!

Ő már akkor tudta, amit Dürrenmatt csak a minap fogalmazott meg: ha a kor drámáját humor híján írjuk le, akkor az nem tragédia, ellenben katasztrófa.

*

S nézzük tovább. Hallgassuk csak az igét a „Vörös postakocsi” útvonaláról:

– A Pest környékbeli álfalvak, rossz tekintetű lakosaikkal, újonnan épített és gondszőtte házaikkal, elégedetlen, lompos, rossz útra kívánkozó külvárosi nők szeméhez hasonlatos ablakaikkal, elmaradoztak. Egy nyírott fülű, feketekávén tartott, Pestről eltoloncolt eb ugatott sokáig a kocsik után, mint a nagyravágyó és tehetetlen szegény hivatalnokok főnökeikről mondott rágalma...

Hát kérem: van itt bírálat, szociológia, szociográfia – s ha épp akarom–, még falukutatás is! És persze költészet. De lúdbőrző! S mindenestül: mintha már Kafka „Kastélya” tájékán járnánk...

S ugyané könyvben:

– A magyar vidéki vendégfogadó olyan sivár, mint egy vasúti teherkocsi. Régi újságpapirosok vannak a szekrényben és az ablakból egy szomorú utcára látni, ahol soha sem nevetnek a gyerekek és nem lehet megérteni, hogy mely okból élnek a felnőttek?

Ne feledjük, hogy e sorok írása idején tanulgatta Samuel Beckett az ábécét! S a negyven éve elnémult „gordonkahang” már akkor „A játszma vége”, s az „Ó, azok a szép napok” húrjain (is) játszott.

*

S hogy megkerülte a valóságot? S helyette a tündérit, az álmot adta elő? Szentigaz: nem volt nagy véleménye a valóságos-valóságról. Mármint arról, amit mind közönségesen annak hiszünk, vagy amennyit belőle felfogni képesek vagyunk. Hál’ Isten, jóismeretségben állott a metafizikával – ami annak poézise, amit nem tudunk – s ő „tudósított” bennünket az „igaziról”, nem csupán a „valódiról”.

Mivel pontosan ismerte a Lét valósága és a Mű valósága közti különbséget, így beszél erről:

– Nem szeretek műveimben

általában mindennapi embereket szerepeltetni. Mindennapi embereknek nincs történetük. Nagyon lenézem azokat az írókat, akik a való életet másolják. Rossz szaga van az életnek, tekintetes úr. A legtöbb író lopásból él. Ha egyebet nem lophat: elorozza a szomszédja élettörténetét.

S másutt:

– Ezek az elátkozott favágók életük végéig írnak regényt, vagy verset, mindenről, sok meggyőződéssel, de kéz nélkül, a mondanivalóik oly igazak, mint a közönséges élet és talán ezért nem érdekesek. Sírni lehetne azon, hogy mily gondosan írják le nevüket és elbeszélésüket, mindig csak azt: írta: Favágó.

A realizmus ellen beszélne tehát így? Nem, az égre! Csupán a realizmus félreértése ellen. A realizmus „földi mása” ellen. (Ha szabad így mondanom.)

*

S hogy a tragikus iránt nem volt fogékony? Hogy a „mellékes” írása közben nem futotta erejéből drámai kulminációkra? Futotta!

Én Krúdyt korábban olvastam, mint Shakespeare-t. A Festett királyban van egy jelenet, a halott Lajos király koporsójánál. Mária és Zápolya „a tót király” csap itt össze. Hát ez aztán tragédiás csúcspont!

Később, amikor már Shakespeare-t is olvastam, sose tudtam szabadulni az eszmétől: könnyű a nagy angolnak: Krúdy után már igazán nem kunszt... (Ámbár, megeshetett éppenséggel, hogy Kr. Gy. úr olvasta Sh. W. urat, nem pedig fordítva...)

De hát, ahogy mondom, én meg a Festett királyt olvastam elsőbben ...

Mit tegyek most már?

*

Szemérmes író volt. Ugyanezért mindig önmagáról írt. (Egy író nekem csakis arról írjon, akit s amit leginkább ösmer.)

Szerény író is volt. Teljes életén által egyetlen művet írt. Az életművét.

Művelt író is volt. Nem a poéta doctusok kategóriájában, akik más művelt írókon művelték ki magukat Ellenben úgy, hogy Művével új, addig senki által nem ismert műveltséget teremtett.

És magyar író volt, tehát hazafias író. Nem tüdősen, nem lihegőn, nem habzó szájjal. Feltehető: olvasta Máté evangéliumát, aki szerint nem az kedves az Atyának, aki únosuntig hajtogatja: Uram! Uram! Jószerivel sose írta le, hogy „hazám”, vagy „népem”.

Ezt írta le:

– A Napraforgóban – a legmegrázóbb világi-magyar-zsoltárt, a: „Csak alkonyattal ne haljak meg e tájon...” kezdetűt.

Csak sírva tudom olvasni. De aztán mindennap!

*

Gőgös nagyúr is volt. Mintegy elnézett kora, kortársai (s talán még mestersége) feje felett is.

Ámde egyszer ezt mondja:

– Ha költők nem volnának, még az is undorító lenne, ha egy asszony leveti a harisnyakötőjét.

Ez bizony szerelmi vallomás – a Mesterség előtt, térdenállva.

*

És gyönyörű ember volt. És kora legerősebb férfiúja volt. Vert félholtra krakéler huszárkapitányt, nyegle iparlovagot. (Mondom, hogy nagyon nagy író volt.)

*

És költő volt – álarcban. A prózaíró álarcában.

Adyhoz – utolsó látogatásra – „litániakék délutánban” volt menendő.

S Benedek Aladár arculatán „csavarogtak” a ráncok.

Töröljük le most azt a könnycseppet szemünk sarkából, feleim, akik egyek vagyunk nagyjó-urunkban, Szindbádban.

*

S, hogy „mégis”, és hogy „egyike” volt a legnagyobbaknak?

Valaha, szilaj, boldogult úrfikoromban, nagy filippikára készültem ezen „egyike” miatt.

Ma már csak legyintek. S minden áldott (s áldatlan) napon kezembe veszem művei egyikét... Így és ez az én megcsendesült filippikám és válaszom.

*

Májusban halt meg, gyertyafény mellett, mindenkitől elhagyatva – amiként magyar költőhöz illik.

A halottkém jelentése szerint szívbénulásban. A halottkémek megfontolt, nagy tudományú férfiak, szavukban nincs okunk kételkedni. A halottkémnek „szakmai szempontból” bizonyára igaza volt.

Ám „az eset összes körülményei” megvizsgálása után, én úgy találom, hogy a halál oka más volt. Szindbád, a Nagyúr, megértett valamit, végérvényesen: a világot, s abban a maga helyzetét. Megértette, hogy az a világ lakhatatlan számára, s ugyanezért nem volt tovább kíváncsi semmire. Ezért úgy döntött, hogy most pedig e májusi hajnalon meghal. S ebben is neki volt igaza.

 

(Élet és Irodalom, 1973/23. /június 9./ 15. p.)