SIMONYI IMRE:
SZINDBÁD ÚR
Volt
olyan nézet felőle, hogy ő a magyar Proust. Ez a vélelem nem tekinthető
pontosnak, ám kifejezetten méltatlannak sem. (Legfeljebb némi ötletszegénységet
mutat, hogy egy nagyon nagy magyar írót, egy ugyancsak nagyon nagy külhonos
íróból eredeztessünk minden áron.)
Mert
amikor Krúdy például arról ad elő, hogy egy felső-magyarországi városkában, a
templomtoronyban, évszázadokkal ezelőtt megállott az óra (merthogy a jóságos
király egy haragos pillanatában levette nyájas tekintetét a városkáról) s
azóta:
– Az óra
egyfolytában valamely olyan időt mutat, amilyen talán soha nem is volt...
Nos,
mondom, amikor Kr. Gy. úr ilyenképp fogalmaz, amikor
az „időt” ennyire „elidőtleníti” (szinte az arcába vágja: hogy tulajdonképp
nincs is), hát ebben valóbán van valamelyes Proust-i.
Legalábbis annyiban, hogy a ragyogó francia művének odaadó olvasása során
kitetszik: ez az a mondat, melyet egész pályája során leírni szeretett volna.
Ellenben
Krúdy le is írta! Így tehát mégis valamiféle rokonságban vannak, valóban.
*
Elindult
a Nyírségből egy úrfi, 17 évesen, egy nagyon szép és nagyon erős ifjú, hogy
felkeresse a nagyvilágot, szemügyre vegye, s feljegyezze észleleteit.
Az indulás
idején körülbelül ennyit tudott:
Az
irodalomból azt, hogy Balázs Sándor öreg költő köpönyegében három ágrólszakadt,
fagyoskodó költőnemzedék telelt ki.
A
történelemből azt, hogy Világosnál letettük a fegyvert.
Az
emberekről azt, hogy inkább szomorúak, semmint vidámak.
De ezt
aztán tudta!
Mondom,
csupán ennyit tudott. Talán, elég is ennyi. Az induláshoz. S talán a
befejezéshez is.
Olvastam
egyszer valahol, hogy Kr. Gy. társadalombírálata nem
eléggé éles, a dzsentrit nem ostorozza kellőképp, egyáltalán megkerülte a
főkérdéseket, a valóságot álmokkal népesítette be, műve nem tartozik irodalmunk
fősodrába, kívül maradt a főáramlatokon, ámde azért „egyike” legfontosabb
íróinknak, mert, hogy: „olykor mégis” ... meg: a „gordonkahang...” meg, mit
tudom én.
A dzsentrit,
s a polgárt nem ostorozta kellőképp? Hallgassuk csak:
– Hát ez
volna az a magyar középosztály, melyet én megmenteni akartam? Ezek a cégéres
gazemberek! (Hadd ne kelljen oldalszám idéznem számos hasonlót.)
Ez az író
pontosan annyit csapott ostorával kora vezérlő társadalmára, amennyit az
megért. Egy suhintással sem többet!
Aztán a
„mellékesről” beszélt. Arról, hogy férfiember számára bizonyos életkorban a
pörkölt mindig csak egy „másik kocsmában” jó, s hogy bizonyos vértolulásos asszonyságok,
a negyvenedik esztendő táján, sűrűn álmodnak nagyobb méretű sárgarépával,
nemegyszer hímszamárral is. S hogy egy korhely
éjszaka múltán, reggel, káposztaleves élvezete után, lehet-e tovább bort inni ?
(E tárgyban egyébként úgy döntött: lehet, de csak vereset!)
Valóban,
– mellékes lenne mindez? Ha igen – akkor az élet maga is mellékes.
*
S így
beszél még:
– Eddigi
írói pályafutásom alatt kiadóim közvetlenül, vagy közvetve mindig tudósítottak
közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak
frakkban. Óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és falusi
közönséget: csupa becsületes megtalálót kutassak fel regényhősnek...
S aztán:
– És
talán nem is nagyon érdemesek arra a pesti nők és férfiak, hogy az ember haragba
essen velük. Pesti regény! ordenáré passzió, mint az állatkínzás.
S tovább:
– Az
emberek hiányoznak könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért
leírni nem merem őket. Nőket, férfiakat, gyermekeket: én tudom. Ha én leírnám,
hogy mit éltem, szenvedtem, éreztem, és körülöttem éreztek: talán egy toronyba
zárnának.
Aztán
mégis leírta!
A
férfiakról ezt:
– Élete
lefolyására nézve a legtöbb ember ferencvárosi születésű ...
A nőkről
pedig így (s ezt egy éltes vidéki színésznő mondotta volt nékem valaha, aki
sejtetni engedte velem, ifjú redaktorral, hogy ő a Szindbád-beszélyek Melléki
Ida szubrett-színésznője..., kire is Szindbád úr egy vállvonósan-haragos
percében így szólott):
– Kegyedék a „házakban” vannak igazán otthon: ott vége a
maszkabálnak, ott lehull az álarc, ott futhatják ki igazi formájukat ...
Hát igen,
ismerte a férfiakat és nőket. Mindenkinél jobban – miként joggal állítja is. S
volt éles társadalombírálata. Legfellebb harsány nem.
S az
iróniája!
Ő már akkor
tudta, amit Dürrenmatt csak a minap fogalmazott meg: ha a kor drámáját humor
híján írjuk le, akkor az nem tragédia, ellenben katasztrófa.
*
S nézzük
tovább. Hallgassuk csak az igét a „Vörös postakocsi” útvonaláról:
– A Pest
környékbeli álfalvak, rossz tekintetű lakosaikkal, újonnan épített és gondszőtte házaikkal, elégedetlen, lompos, rossz útra
kívánkozó külvárosi nők szeméhez hasonlatos ablakaikkal, elmaradoztak. Egy
nyírott fülű, feketekávén tartott, Pestről eltoloncolt eb ugatott sokáig a
kocsik után, mint a nagyravágyó és tehetetlen szegény hivatalnokok főnökeikről
mondott rágalma...
Hát
kérem: van itt bírálat, szociológia, szociográfia – s ha épp akarom–, még
falukutatás is! És persze költészet. De lúdbőrző! S mindenestül: mintha már
Kafka „Kastélya” tájékán járnánk...
S ugyané
könyvben:
– A
magyar vidéki vendégfogadó olyan sivár, mint egy vasúti teherkocsi. Régi
újságpapirosok vannak a szekrényben és az ablakból egy szomorú utcára látni,
ahol soha sem nevetnek a gyerekek és nem lehet megérteni, hogy mely okból élnek
a felnőttek?
Ne
feledjük, hogy e sorok írása idején tanulgatta Samuel Beckett az ábécét! S a
negyven éve elnémult „gordonkahang” már akkor „A játszma vége”, s az „Ó, azok a
szép napok” húrjain (is) játszott.
*
S hogy
megkerülte a valóságot? S helyette a tündérit, az álmot adta elő? Szentigaz: nem volt nagy véleménye a valóságos-valóságról.
Mármint arról, amit mind közönségesen annak hiszünk, vagy amennyit belőle
felfogni képesek vagyunk. Hál’ Isten, jóismeretségben
állott a metafizikával – ami annak poézise, amit nem tudunk – s ő „tudósított”
bennünket az „igaziról”, nem csupán a „valódiról”.
Mivel
pontosan ismerte a Lét valósága és a Mű valósága közti különbséget, így beszél
erről:
– Nem
szeretek műveimben
általában mindennapi
embereket szerepeltetni. Mindennapi embereknek nincs történetük. Nagyon lenézem
azokat az írókat, akik a való életet másolják. Rossz szaga van az életnek,
tekintetes úr. A legtöbb író lopásból él. Ha egyebet nem lophat: elorozza a
szomszédja élettörténetét.
S másutt:
– Ezek az
elátkozott favágók életük végéig írnak regényt, vagy verset, mindenről, sok
meggyőződéssel, de kéz nélkül, a mondanivalóik oly igazak, mint a közönséges
élet és talán ezért nem érdekesek. Sírni lehetne azon, hogy mily gondosan írják
le nevüket és elbeszélésüket, mindig csak azt: írta: Favágó.
A
realizmus ellen beszélne tehát így? Nem, az égre! Csupán a realizmus
félreértése ellen. A realizmus „földi mása” ellen. (Ha szabad így mondanom.)
*
S hogy a
tragikus iránt nem volt fogékony? Hogy a „mellékes” írása közben nem futotta
erejéből drámai kulminációkra? Futotta!
Én Krúdyt
korábban olvastam, mint Shakespeare-t. A Festett királyban van egy jelenet, a
halott Lajos király koporsójánál. Mária és Zápolya „a
tót király” csap itt össze. Hát ez aztán tragédiás csúcspont!
Később,
amikor már Shakespeare-t is olvastam, sose tudtam szabadulni az eszmétől:
könnyű a nagy angolnak: Krúdy után már igazán nem kunszt... (Ámbár, megeshetett
éppenséggel, hogy Kr. Gy. úr olvasta Sh. W. urat, nem pedig fordítva...)
De hát,
ahogy mondom, én meg a Festett királyt olvastam elsőbben ...
Mit tegyek
most már?
*
Szemérmes
író volt. Ugyanezért mindig önmagáról írt. (Egy író nekem csakis arról írjon,
akit s amit leginkább ösmer.)
Szerény
író is volt. Teljes életén által egyetlen művet írt. Az életművét.
Művelt író
is volt. Nem a poéta doctusok kategóriájában, akik
más művelt írókon művelték ki magukat Ellenben úgy, hogy Művével új, addig
senki által nem ismert műveltséget teremtett.
És magyar
író volt, tehát hazafias író. Nem tüdősen, nem lihegőn, nem habzó szájjal.
Feltehető: olvasta Máté evangéliumát, aki szerint nem az kedves az Atyának, aki
únosuntig hajtogatja: Uram! Uram!
Jószerivel sose írta le, hogy „hazám”, vagy „népem”.
Ezt írta
le:
– A
Napraforgóban – a legmegrázóbb világi-magyar-zsoltárt,
a: „Csak alkonyattal ne haljak meg e tájon...” kezdetűt.
Csak sírva
tudom olvasni. De aztán mindennap!
*
Gőgös
nagyúr is volt. Mintegy elnézett kora, kortársai (s talán még mestersége) feje
felett is.
Ámde
egyszer ezt mondja:
– Ha
költők nem volnának, még az is undorító lenne, ha egy asszony leveti a
harisnyakötőjét.
Ez bizony
szerelmi vallomás – a Mesterség előtt, térdenállva.
*
És
gyönyörű ember volt. És kora legerősebb férfiúja volt. Vert félholtra krakéler huszárkapitányt,
nyegle iparlovagot. (Mondom, hogy nagyon nagy író volt.)
*
És költő
volt – álarcban. A prózaíró álarcában.
Adyhoz –
utolsó látogatásra – „litániakék délutánban” volt
menendő.
S Benedek
Aladár arculatán „csavarogtak” a ráncok.
Töröljük
le most azt a könnycseppet szemünk sarkából, feleim, akik egyek vagyunk nagyjó-urunkban, Szindbádban.
*
S, hogy
„mégis”, és hogy „egyike” volt a legnagyobbaknak?
Valaha,
szilaj, boldogult úrfikoromban, nagy filippikára
készültem ezen „egyike” miatt.
Ma már csak
legyintek. S minden áldott (s áldatlan) napon kezembe veszem művei egyikét...
Így és ez az én megcsendesült filippikám és válaszom.
*
Májusban
halt meg, gyertyafény mellett, mindenkitől elhagyatva – amiként magyar költőhöz
illik.
A
halottkém jelentése szerint szívbénulásban. A halottkémek megfontolt, nagy
tudományú férfiak, szavukban nincs okunk kételkedni. A halottkémnek „szakmai
szempontból” bizonyára igaza volt.
Ám „az
eset összes körülményei” megvizsgálása után, én úgy találom, hogy a halál oka
más volt. Szindbád, a Nagyúr, megértett valamit, végérvényesen: a világot, s
abban a maga helyzetét. Megértette, hogy az a világ lakhatatlan számára, s
ugyanezért nem volt tovább kíváncsi semmire. Ezért úgy döntött, hogy most pedig
e májusi hajnalon meghal. S ebben is neki volt igaza.
(Élet és Irodalom, 1973/23.
/június 9./ 15. p.)