Simonyi Imre:
a Postakocsi
csak hajnaltájt volt indulóban
a Nagyúrral
ám szolgái
a kevésbeszédű szavak
még alkonyattal előreutaztak
valamely távoli vendégfogadóba
ugyanezért
a jószóra hiába szomjazó borok
már délelőtt óta
ecetesen kedvetlenkedtek a hordókban
s harangszóra már a rostélyosok is
rég étvágyukat veszítették
valamint a rozskenyér is
megkeseredve emlékezett a szekrényben
saját hajdani jóízeire
és estefele már
a komondorok is befelé szűköltek
mintha közeli halál esne a környéken
s éjfél után a városi házakban
a máskor megadó asszonyságok is
idegeskedve gombolták be hálókabátjukat
kihűlt kezű embereik elől
s hajnal előtt
a mennybolt is egyre elborultabban
tűnődött immár
a dolgok hiábavalósága felett:
hogy egyáltalán érdemes-e megvirradni még
a Postakocsi pedig
hajnalban indult útnak
a jegenyék kivont kardú gárdistákként
kétoldalt szemközt meneteltek
szépen
a varjak pedig teljes gyászban
tisztelegtek a jegenyéken
és valahol
túl az ábrándok s Óbuda lankáján
eleredt akkor az eső méltóságos
gyászmuzsikája is
(jó kis országos eső
dörmögte a sorsával megbékült
kocsis
előbb a rudasnak aztán a
nyergesnek)
a Nagyúr pedig
lassan hanyatt dőlt lehunyta
szemét
úgy álmodott utoljára még a
valóságról:
az álomról azt
hogy örökre beteljesedett
az életről azt
hogy meghalt mert ez a dolga
s az esőről azt
hogy sirvafakadt
Magyarország
(Magyar
Hírlap, 1969/93. /április 4./ 10. p.)