Krúdy, Podolin, hószakadás
Mert ugyan mit is tehet egy költő (továbbiakban: K.), ha elébe tesznek egy mozifilm szerződést, amelyen az áll, hogy címe: ez és ez, szerep: ilyen, meg ilyen, fizetség: ennyi meg ennyi — ugyan mit is tehet szegény? Ellenkezik, ameddig bírja — hogy ő nem is szereti a mozit, a színjátékhoz sem ért, meg egyáltalán öreg és fáradt ő már új szakmát tanulni, hiszen saját mesterségében sem vizsgázott fényesen: egynémely bizottságok előtt, mi tagadás, többrendben megbukott. (Talán éppen azért, hogy magyar költő létére nem tanult meg idejekorán valamelyes színjátszást? Lehetséges.)
Ámde
nyájas szóval mondja néki a mozgóképkészítő ifjú rendező, hogy nem baj az ha
nem szereti, az se baj, hogy nem ért hozzá, hiszen hányan vannak ők is, akik
nem szeretik, meg nem is értenek hozzá, ám attól azért még csinálják, ha már
egyszer erre adták a fejüket, valaha, amikor még szerették, mert azt hitték,
hogy értenek is hozzá...
Hát így mulattatta,
édesgette, cinkos ön- és köziróniákkal a rendező, a megmakacsodott
poétát, aki egyre csak ingatta azt az őszbecsavarodott (egy századvégi
gavallérból s egy futóbetyárból egybekomponált) koponyáját.
Ellenben a
film írója (K. régi ismerője, s gyöngéinek tudója) hatékonyabb húrt pendít.
Mintegy mellékesen szól: „A felvétel pedig valahol Podolin
alatt lészen...”
K. e
pillanatban tudja, hogy „elveszett”. Megremeg, szemét lehunyja, fogát
csikorgatja, s rekedten kalamárist, lúdtollat, s porzót kér, majd szemét
felnyitván (ellenőrző pillantást vet „összeg” rovatra) alákanyarítja nevét egy
nyomtatványra, mely szószátyáran ad elő számtalan
kötelmekről, s kevéske jogokról, K-ra vonatkozóan.
*
Podolin nem hasonlít! Nem hasonlít K. négy évtizedes képzelmeihez. Sem a
Szindbád történetek örök színteréhez. P. tulajdonképp önmagához sem „hasonlít”.
P. egyszerűen: egy Krúdy-beszély! (Amiről illik tudni, hogy ugyancsak semmihez
sem hasonlít. Mivel hasonlíthatatlan.)
|
|
A
kolostor-algimnázium |
Templom
és harangláb a Főtéren |
|
*
S egy
napon megérkezett Pola, a lengyel színészlány, hogy
K-val magyar mozit játsszék. Nem Varsóból jött, ellenben egy Krúdy-regényből
lépett elő! Egy polyák Nyirjes Evelyn,
a Napraforgóból. S ha mégis Varsóból? Hát akkor Varsó valamely „Ferencvárosának”
egyik „Liliom utcájából”: Áldáska, a Hét bagoly Áldáskája...
|
Pola Raksa és Simonyi Imre |
*
Vizitben Wittkó Márthánál. (Wittkó Irmának, Szindbád első szerelmének unokahúgánál.) Finom, derűs hölgy: Podolin legfiatalabb öregasszonya. Regéli az első szerelem „hiteles történetét” ... K. előzékenyen figyel és figyelmesen hallgat, mint aki valami nóvumról értesül. (Holott jómaga legalább tízszer megírta eme első szerelem históriáját. És persze: tízféleképp. S egyre „hitelesebben...” — sajnos.)
A búcsú
pillanatában mélyen meghajol a két karosszék előtt, melyben a kis Irma és az
ifjú Szindbád ül... S az elfogódott két gyermek félszegen bámul a távozó úr
után.
|
|
Wittkó Mártával a Klebák ház előtt, |
Wittkó Irma szobája, |
*
S amikor Pola ment el, nyolc nap múltán? Nem „elment”! Elhangzott... Egy polonéz nyolc üteme. Nyolc taktusa egy félbemaradt dalnak. Vagy talán a Poprád-part szeptembervégi gyepén, a lengyel határ felé suhan egy őznyom? Amit mindörökre belep majd egy decemberi hószakadás ...
*
K. utoljára fordult körül a csupán húszlépésnyi, de legalább ötven sóhajtásnyi Főtéren: megkezdvén az illő előkészületet a végső elérzékenyüléshez. Mikor is egy aszalódott uracska lépett melléje (talán épp a megvénült Podolini Lajos, a Boldogult úrfi-koromból?) szólván „rizlingízű” hangon: „Csak nézzen jól körül az úr! Amit itt most lát, ugyanezt látta már Zsigmond király és császár is, amikor zaciba tette a Szepességet...”
Hát igen, Podolinból mosolyogva kell eljönni.
És Podolinba vissza kell térni.
|
Krúdy-emléktábla a kolostor falán INKEY ALICE FELVÉTELEI |
*
„Hószakadás” a film címe, Kósa dirigálja, Csoóri költötte, Sára
fotografálja. S melyhez, egy bizonyos „Filozófus” eljátszása végett, nevét
kötelező érvénnyel aláírta:
(Nők
Lapja, 1973/51. /december 22./ 14-15. p.)