Simonyi Imre:
Krúdy
Gyula halálának 40. évfordulóján.
a Póstakocsi
csak hajnaltájt volt indulóban
a Nagy úrral
ám szolgái
a kevésbeszédű szavak
még alkonyattal előreutaztak
valamely távoli vendégfogadóba
ugyanezért: a jószóra
hiába szomjazó borok
már délelőtt óta
ecetesen kedvetlenkedtek
a hordókban
s harangszóra már a rostélyosok is
rég étvágyukat veszítették
valamint a rozskenyér is
megkeseredve emlékezett a szekrényben
saját hajdani jóízeire
–
és estefele már
a komondorok is befelé szűköltek
mintha közeli halál esne a környékem –
s éjfél után a városi házakban
a máskor megadó asszonyságok is
idegenkedve gombolták be hálókabátjukat
kihűlt kezű embereik elől
s hajnal előtt
a mennybolt is egyre elborultabban
tűnődött immár
a dolgok hiábavalósága felett:
hogy egyáltalán érdemes-e megvirradni még
–
a Póstakocsi
pedig
hajnalban indult útnak
a jegenyék kivont kardú gárdistákként
kétoldalt szemközt meneteltek szépen
a varjak pedig teljes gyászban
tisztelegtek a jegenyéken
és valahol
(túl az Ábrándok s Óbuda lankáján)
eleredt akkor az eső méltóságos
gyászmuzsikája is
(jó kis országos eső
dörmögte a sorsával megbékült kocsis
előbb a rudasnak aztán a nyergesnek)
a Nagyúr pedig
lassan hanyatt dőlt lehunyta szemét
úgy álmodott utoljára még a valóságról:
az álomról azt
hogy örökre beteljesedett
az életről azt
hogy meghalt mert ez a dolga
s az esőről azt
hogy sírvafakadt
Magyarország
(Népszabadság, 1973/110. /május 13./ Vasárnapi melléklet 5. p.)