Krúdy Gyula
Krudy
Gyula tisztelői és barátai
vasárnap délelőtt kivonulnak a Kerepesi-temetőbe
az író sírjához halálának évfordulóján.
Mint Dickens,
Andersen, vagy Audré Gide,
mindig az „elveszett fiatalságát” hajszolta és azt
szerette volna kárpótolni. Ezért vonzódott úgy a múlthoz és ezért érdekelte
csak az, ami régi volt. Hiába változtak az idők, az emberek és a problémák, Krudy Gyula egész életében ahhoz a Budapesthez ragaszkodott,
amelyben Szemere Miklós volt a „gócpont”, amelyben a Rudas fürdőben kezdődött
a „jó nap”, amelyben hatalmat és tekintélyt jelentett a kaszinó elnökség és amelyben a Bécsbe induló magyar delegációnak az
volt egyik fontos problémája, hogy melyik pesti vendéglőst vigye magával. Ady
Endre állapította meg, hogy Krúdy Gyula „brilliáns lelki-Röntgenét adja
a fiatalság nevezetű betegségnek”. Pestből
csak az érdekelte, ami minimum nyolcvan éves volt. A Tabán, a Víziváros,
Óbuda és a Vár.
A Kossuth Lajos-utcát következetesen Hatvani-utcának, a Margitszigetet Nyulak
Szigetének nevezte. A nőkről szeretett olyasmiket mondani, hogy „olyanok,
mintha a Honderűből, vagy a
Pesti Divatlapból vágták volna ki őket.”'
A férfiak „régi metszetekhez
hasonlítanak.” Ebből is kitűnik, hogy voltakép nem az emberek és nem a várostájak „izgatták”,
hanem az embereket és városrészeket
körülvevő „varázs.”
A magyar
irodalom Bűvös Varázslója volt, aki soha nem használt jelzőkkel tudta kifejezni
a holdfényt, az utcahangulatot, az ételek és italok ízét. A Meissl és Schadn
marhahúsával, amelyet Magyarországról vittek Bécsbe és
Bécsben bécsi módon szervíroztak, jobban ábrázolta az Osztrák—Magyar Monarchia
lényegét, mint a vaskos köteteket összeíró történészek.
A Krudy-stílus, a Krudy-varázs
e pompás kifejezője, halhatatlan értéke a magyar irodalomnak. Minél előbb
össze kell válogatni a legjobb Krudy-írásokat és —
ahogy szegény Hevesi András írta — „ezt a nagy
és nemes írót, mint egy elsüllyedt
antik gályát, ki kell emelni
a sárból és iszapból.'”
Sós Endre.
(Magyar Nemzet, 1946/104. /május 12./ 2. p.)