Krúdy Gyula: Írói arcképek

Krúdy Gyula egyszer arról elmélkedett, hogy — a múló idő sajátságos játékaként — az írók élete gyakran összekeveredik írott műveik meséivel és alakjuk beolvad regényhőseik figuráiba. A közvélemény Cervantes alakját többnyire azonosítja Don Quijote felejthetetlen figurájával, mert szinte semmit sem tud Cervantesről, a bénakarú zsoldoskatonáról, aki a börtön homályában látott hozzá nagy művének megírásához. »A béna katona — írta Krúdy Gyula — végleg elvonult a függöny mögé, a hegyek tetején, a tornyok magasságában, az emberi képzelődés bárányfelhőin csupán Don Quijote lovagi képe mutatkozik.« Hasonló a helyzet Shakespeare-rel, aki majdnem teljesen elrejtőzött drámái mögé és legfeljebb némelyik szonetten át engedett kis bepillantást életébe. Krúdy Gyulának igaza volt, amikor kifogásolta a közvéleménynek az írók életére és körülményeire vonatkozó »tudatlanságát«, hiszen az alkotások sohasem születnek légüres térben, s az írók életének alakulása mindig erősen befolyásolja magukat a műveket is. Másképp forgatja tehát az olvasó valamely könyv lapjait és másképp ül a színház nézőterén, ha ismeri a szerző életútját és korát.

Krúdy Gyula írói arcképeinek most megjelent gyűjteménye arról tanúskodik, hogy a szemünk láttára a magyar klasszikusok rangjára emelkedett és rendkívül népszerűvé vált regényíró, novellista és tárcaíró mindig az ábrázolandó írók életéből és külső körülményeiből indult ki, ha arcképéket festett vagy rajzolt. Emberi portrékat találunk az Írói arcképek két kötetében. Életre kelnek és élnek a bemutatott írók — akár régebbiekről, akár újabbakról van szó.

A legkülönbözőbb irodalmi irányzatokat, stílusokat, tartalmi és formai fordulatokat úgy viszi az olvasók elé Krúdy Gyula, hogy előbb elvezeti a közönséget a versek, regények, színdarabok szerzőinek emberi közelségébe. Szinte »intim« hangulatot teremt a művek alkotói és élvezői között.

Ez a módszer természetesen könnyebben valósult meg azoknál az íróknál, akiket Krúdy Gyula személyesen ismert és akiknél nem kellett előbb önmaga számára rekonstruálnia az életkörülményeket. De Krúdy vállalkozott a nehezebb feladatra is, amikor régmúlt idők régi hőseit ugyancsak »intim« módon ábrázolta és »intim« kapcsolatba hozta az olvasókkal.

Ady Endre, Bródy Sándor és Móricz Zsigmond arcképének megfestésénél segítséget jelentett Krúdynak, hogy barát-modellek között foroghatott. De Krúdy rendkívüli megérző, megértő és ábrázoló képességére vall, hogy Vörösmarty Mihályt, Petőfi Sándort, Petőfi Zoltánt és azokat, akiket közvetlenül sohasem látott és hallott, szintén úgy tudott önmaga és a közönség elé vetíteni, mintha velük élt volna.

Krúdy csak oly módon tudta ezt elérni, hogy nemcsak az írókról szóló »komoly« könyveket és cikkeket lapozta át, hanem bőségesen felhasználta a bárhol található anekdotákat is. Pincérek, borbélyok és konfliskocsisok beszélte históriák néha többet jelentettek a tervezett arcképek megfestésének előkészítése szempontjából, mint az úgynevezett »pozitív adatok«.

Kétségtelen, hogy Krúdy Gyula jobban szerette a színes, mozgalmas, izgató írói egyéniségeket, mint a lefüggönyözött szobák pedáns íróasztalainak tollforgató rabszolgáit. Ezért gyakran szívesebben választott modellül kisebb, de érdekesebb írókat. Akadnak mindkét kötetben olyan portrék, amelyeknek megfestését kizárólag a kuriózum vonzereje indokolta.

A különféle folyóiratokból, napilapokból, hetilapokból, évkönyvekből és naptárakból összegyűjtött írói arcképek sorában sok a feltűnően bátor írás, amely az akkori idők kemény társadalomkritikájának is tekinthető és amelytől bizonyára jócskán prüszköltek szók az urak, akiket illetett. Ilyen társadalomkritikára adott alkalmat, például, Ambrus Zoltán 1917-es arcképe: »Végre egy színházigazgató, aki nem titkos leánykereskedő, nem tudatlan kufár, sem elbizakodott kis-zsarnok, akit megtéveszt a maga jelentéktelenségéről színészei és írói hízelkedése — egy furcsa, előkelő, tiszta ruházatú úriember tévedt a színházigazgatók rossz szagú társaságába.« Ezzel az egy mondattal Krúdy lesújtó bírálatot mondott századunk első évtizedeinek színházi prostitúciójáról és igazgatói tudatlanságáról.

Igaza van Kozocsa Sándornak, aki a két kötet anyagát összeválogatta, utószóval és jegyzetekkel ellátta, hogy Krúdy Gyula stílusában igen gyakori a prózaritmus dallamossága. Ilyenkor a mondanivalót kifejező anyag valósággal a próza szövetébe szőtt költeménnyé nemesedik.

Az Írói arcképek megjelenése újabb vonásokkal járul hozzá a szerzőnek, Krúdy Gyulának portréjához is. A nagy író életműve lassan-lassan teljesedik, de még mindig messze van a teljességtől. Az újságokban, folyóiratokban, kalendáriumokéban szétszórtan publikált és még mindig kiadatlanul lappangó írások összegyűjtése további meglepetéseket hozhat, pedig az írói arcképek anyagának gazdagságán is elámultunk.

Sós Endre

(Magyar Nemzet, 1957/19. /szeptember 29./ 8. p.)