„A szív hősége, az értelem fénye”

A Tanácsköztársaság irodalma és művészete a Petőfi Múzeum kiállításának tükrében.

I.

A Horthy-fasizmus historikusai és házi-zsurnalisztái állandóan azt hirdették, hogy a Magyar Tanácsköztársaságnak nem volt számottevő hatása a magyar irodalomra és művészetre. Napjaink igazságkereső történetírása és sajtója sokat tett e régi rágalmak eloszlatására; néhány nagyobb tanulmány és antológia is elősegítette a hazugságok beszédes cáfolatát; mindezek mellett még mindig komoly hiányt pótol az a nem túlságosan nagy anyagú, de hasznosan és szépen megrendezett kiállítás, amely az állandóan fejlődő Petőfi Irodalmi Múzeum több termében felsorakoztatja a közönség, széles tömegei számára a negyven év előtti Magyar Tanácsköztársaság irodalmának, plakátművészetének, színművészetének és filmművészetének dokumentumait.

A polgári kultúrtörténészek gyakran írtak és írnak a száguldó élet eseményei és a művészi ábrázolás közötti »időbeli távlat« szükségességéről. Nos, a Magyar Tanácsköztársaság néhány heroikus lendületű hónapja alaposan megtépázta az ilyen teóriákat! Igenis, bebizonyosodott, hogy az irodalom és a művészet — ha nem lényegtelen változásokról, hanem valóban forradalmi megújulásról lehet és keld számot adni — rögtön reagál arra, ami történt és aminek kialakításában nem vallhatja magát semlegesnek!

II.

Amint a Petőfi Irodalmi Múzeum vitrinjeiben heverő 1919-es újságok és folyóiratok, példányait nézzük, saját szemünkkel győződhetünk meg arról, hogy alig volt olyan magyar író és újságíró, aki nem érezte volna az 1919-es esztendő vörös tavaszán, hogy hol a helye és mi a kötelessége. Cseppet sem túlozott Barta Lajos, aki a kiállítás előtt tartott rövid előadásában külön is kiemelte, hogy a költőket valósággal »kiforgatta« régi énjükből az új idők tisztító vihara.

Tóth Árpád 1919-ben a régi formákat széttörő, merész áradású, zuhatag-ritmusú versben üdvözölte a proletariátus forradalmát, amely a »piros Keletről« indult el a »sápadt Nyugat« felé. »Legyen szavad teremtés új igéje«: így köszöntötte a. forradalmat, az »új istent«, s ez a köszöntés egyben az új idők új költőihez is szólt. Juhász Gyula 1919 tavaszán a magánosságától megszabadult, testvéri társakra talált ember boldog énekét zengte, s ódai szárnyalással magasztalta az új értelmet kapott munkát.

III.

Krúdy Gyula, a tabáni és óbudai múlt hangulatainak leírója, a társadalmon kívüli, lézengő emberek lépteinek és árnyainak megörökítője, Szindbád és Rezeda úr kalandjainak krónikása, arról írt a Magyar Tanácsköztársaság idején, hogy le kell leplezni a nép, a sokáig bolondított nép előtt a történelmi hazugságokat. A megújhodott Krúdy Gyula nem Szindbád és Rezeda úr történeteit folytatta, hanem azt hirdette, hogy »Dózsa György szellemét kell megidézni«, és ennek a szellemnek jegyében »röpiratban méltatta a dolgozó parasztok Fejér megyei termelőszövetkezeteinek nagyszerű eredményeit. Móricz Zsigmond a parasztok közösségi gazdálkodásának lelkes propagandáját tekintette legfőbb feladatának. A somogyi földművesszövetkezetek című cikksorozatában tanúságot tett arról, hogy szépen, gyorsan, nyugodtan alakul az új világ. »A kommunizmus, amelytől naiv képzelődők, azért féltek, mert a falanszter tömlöcét látták benne, meg fogja hozni az indivíduumok valódi kivirágzásának nagyszerű korszakát.«

iv.

Az 1919-es plakátokról megtudjuk, hogy a Magyar Tanácsköztársaság idején a legjobb magyar írók — régiek és újak, haladó polgáriak és harcos szocialisták, fiatalok és öregebbek — napról napra előadásokat tartottak a fővárosban és a nagyobb vidéki centrumokban a színházi előadások szüneteiben. Még Babits Mihály is leereszkedett az »elefántcsonttoronyból«, hogy délelőttönként proletárifjakat és proletárlányokat vezessen be, mint újonnan kinevezett egyetemi tanár, az irodalomtudomány mélységeibe, este pedig felolvasson a színházak nézőterein szórakozva tanuló és tanulva szórakozó munkásoknak.

Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád, Molnár Ferenc, Komját Aladár, Kassák Lajos, Balázs Béla, Barta Lajos, Bálint Lajos, Peterdi Andor, Révész Béla, Juhász Gyula, Móra Ferenc, Várnai Zseni és mások szóltak a színházi szünetekben a közönséghez, szorosabbra fűzve az írók és olvasók múltbeli elég laza kapcsolatait. Hogy milyen nagy hatást tett az írókra az új közönség, azt Móricz Zsigmond így jellemezte: »Mi az, ami a proletárságot annyira megismerhetővé teszi! A szemek fénye! Tiszta és nyílt tekintetek... A proletár szemekből úgy lobog ma a szív hősége, az értelem fénye... Ez igen: közönség. Ennek nem játék a színpad, sem az élet. Ez szívébe veszi az igazságot s nem engedi kiütni onnan.«

Érdekes felragasz számol be arról, hogy bemutatják azokat a szovjet filmeket, amelyeket Szamuely Tibor hozott Moszkvából repülőgépen, Lenin ajándékaként.

Néhány egykorú fényképen Bajor Gizit, Góth Sándort, Paulay Erzsit, Fehér Arthurt látjuk, amint népgyűléseken szavalnak.

v.

Az új irodalmi élet megszervezését az az írói direktórium indította el, amelynek elnökévé Osvát Ernőt, a Nyugat szerkesztőjét, a századeleji magyar irodalom egyik legnagyobb tehetségfelfedezőjét és kritikusát választották. Az írói direktóriumban a többi között olyanok találkoztak össze, mint Babits Mihály, Balázs Béla, Bíró Lajos, Kassák Lajos, Komját Aladár, Móricz Zsigmond, Révész Béla, akik különböző irodalmi csoportokat, irányzatokat képviseltek.

Az írói direktórium tanácskozásain a hazafias, haladó, néphez hű írók legjobbjai a döntő kérdésekben egységfrontot alkottak..

Az 1919-es újságokban és folyóiratokban szabad viták folytak az irodalmi problémákról. Különösen az a disputa keltett nagy érdeklődést, amelyben Kun Béla, Szakasits Árpád, Osvát Ernő egyaránt szembeszállt az avantgardisták egy részének »érthetetlen« műveivel és »kulturális anarchiát« hirdető szektás elveivel.

A Magyar Tanácsköztársaság az írók alkotó munkájának elősegítésére elrendelte, hogy 143 író állandó jellegű, havonta folyósítandó előleget kapjon készülő könyvére, a fiatal írókat pedig ösztöndíjakban részesítsék. Voltaképp megteremtődött a mai Irodalmi Alap elődje!

Nem feledkeztek meg a kultúra irányítói az elmúlt idők haladó íróinak és költőinek özvegyeiről sem, akik a kapitalista időkben többnyire nyomorogtak. A Petőfi Irodalmi Múzeum egyik vitrinjében láthatjuk azt az értesítést, amely Vajda János özvegyének tudomására hozza, hogy a Magyar Tanácsköztársaságtól nyugdíjat kap.

VI.

A Magyar Tanácsköztársaság rövid ideig tartott és így nem jutott idő nagyobb terjedelmű irodalmi alkotások megteremtésére. Új regények, új nagyobb színdarabok írása nem volt lehetséges, de maradandó művek egész sora született a líra, a novella, a rövid színdarab, az irodalmi riport, az irodalmi karcolat, az irodalmi portré és az irodalmi értékű publicisztika területén. Bródy Sándor, aki kis színpadi remekművel tett hitvallást a Magyar Tanácsköztársaság mellett, így nyilatkozott: »Ez a nekem való idő és ez a színdaraboknak való idő.« A Magyar Tanácsköztársaság öröksége — mint a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása is bizonyítja — élő örökség maradt.

Sós Endre

(Magyar Nemzet, 1959/73. /március 27./ 4. p.)