SZINDBÁD SÍRKÖVÉRE

Krúdy Gyula halálának évfordulójára

„A múló időnek sajátságos játéka, hogy az írók élete összekeve­redik írott műveik tartalmával, alakjuk regényhőseik figurájába olvad” – írta Krúdy Gyula „Pest 1916” című kötetének egyik króni­kájában, a „Pacsirták”-ban.

E megállapításban sok az igazság. Az írót az utókor sokszor csak­ugyan azonosítani szeretné vala­melyik híressé lett hősével.

Pedig a valóság olykor egészen más képet mutat. Így például: Cer­vantes, akire Krúdy hivatkozik, a „Pest 1916”-ban, s aki megalkotta Don Quijote halhatatlan figuráját és ezzel a modern regény egyik alapvetője volt, igazán nem árult el semmi Don Quijote-szerűséget. Béna katonaként tengődött; élete csupa sötétség és szegénység volt; s rengeteg időt töltött börtönben. Az addig divatozott, széltében-hosszában elterjedt hóbortos lovag­regényeket egyedülálló gúnnyal ne­vetségessé tevő mű szintén börtön­ben, az argamarillai zárka rácsai mögött készült. S megalkotásánál, a szatíraírói kedven kívül, talán az is szerepet játszott, hogy Cervantes kompenzálni akarta helyhez kötöttségét és megláncoltságát. Így szü­letett meg Don Quijote figurájával a világirodalom egyik legféktele­nebb „fenegyereke”.

Krúdy Gyulával kapcsolatosan nem ütközik semmi nehézségbe a múló időnek éppen Krúdy Gyula állal emlegetett sajátságos játéka: az író életének és legkimagaslóbb regényhősének összekeverése.

Krúdy Gyula alapjában véve maga is koncentrált Krúdy-figura volt: a „Szindbád-trilógia” lapjairól az életbe kisétáló és a halálba át­sétáló Szindbád. (Vagy talán inkább úgy mondjuk, hogy az élő és haló Krúdy alakja örök Szindbádként vonult át regényeibe?

A „Szindbád-trilógia” – egy „szomorú magyar Casanova képzelt ön­életrajza” – egy kicsit Krúdy Gyula önéletrajzának és lelki fej­lődéstörténetének készült, bár voltakép hiányzik belőle minden fejlődés és jellemfejlesztés. Az egész inkább hangulat-sorozatot mutat, hiszen Szindbádnak még a kora is veszélyesen váltakozik az egyes fejezetekben. Krúdy Gyula nem törődött az ilyen csekélységek-kel. Minden volt, csak nem pedáns.

Mindenki, akit nem a mese izgat, hanem a mondatokból áradó va­rázs, az az egyedülálló bűvös művé­szet, vagy művészi bűvészet, amellyel csak Krúdy Gyula tudott bánni, az olvassa el a „Szindbád”-trilógiát és „A vörös postakocsi”-!

„A vörös postakocsi”-t az iroda­lomtörténészek általában Budapest regényének szokták nevezni. Pedig nem az. Ó, milyen igaza volt Ady Endrének, amikor azt írta, hogy: „Nem, ez még mindig nem Budapest regénye, ez a könnyes, drága, gyö­nyörű könyv sem az... De könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis, úgy-ahogy írta, aki írta, fölséges versvallomás arról, miként teszik az álmok passzívvá a mai Casanovát. S ha nem regény, hát nem regény, de briliáns lelki-röntgene a fiatal­ság nevezetű betegség egyik leg­ékesebb stúdiumának.”

„A vörös postakocsi” lényegében nem más, mint „a magyar Anyegin”. Prózája olyan, hogy helyenként szinte skandálni lehet.

Krúdy Gyula, egészen különös múlt-szeretetének kianalizálása ér­dekes feladatul szolgálna a mély­lélektan művelőinek.

A Múlt! Igen, Krúdy Gyula kö­zelebb érezte magához a Múltat a Jelennél. Csak nagyon ritkán fo­gadta el azt, ami jelenvaés majd­nem mindig ahhoz, vagy az ahhoz hasonlóhoz vonzódott és ragaszko­dott, ami volt és amiről az „Ezer­egyéjszaka” meséiben, vagy Ander­sen és Dickens műveiben olvasott. Hevesi András, aki maga is elvesz­tett ifjúságával viaskodott és így sokaknál jobban érthette meg Krúdy lényét és lényegét, nagyon találóan állapította meg, hogy amint André Gide egész életén át ifjúságát ül­dözte, úgy üldözte Krúdy Gyula ifjúságának olvasmányait.

Fiatalkori olvasmányainak élménytartalmán át, menekült a Je­lenből a Múltba. Csak az érdekelte, ami régesrégi volt. Budapest helyett Pest-Budához vonzódott. Azokban a városrészekben járkált és azokról a városrészekről írt, amelyekben sűrűn találhatott százéves házakat: a Tabánról, a Vízivárosról, Óbudá­ról, a Várról. Egyébként is a Kossuth Lajos utca az ő szemében holtanapjáig Hatvani utca, a Mar­gitsziget pedig Nyulak szigete ma­radt.

A Krúdy-féle Tabánban, a Krúdy-féle Vízivárosban, a Krúdy-féle Óbudán a Krúdy-féle Várban, éppúgy, mint a Krúdy-féle Hatvani utcában és a Krúdy-féle Nyulak szigetén, olyan nőket szerepeltetett, akik a „Honderű”-ből, vagy a „Pesti Divatlap”-ból kerültek elő és olyan férfiakat sétáltatott, akik régi metszetekhez hasonlítottak. *

A legmodernebb budapesti kor­szakot, amelyet még valahogy való­ságnak fogott fel, az a periódus je­lentette számára, amelyben a dús­gazdag Szemere Miklós lehetett a pénztelen társadalmon kívüliek „ideálja”.

Így azután – hiába változtak körülötte az idők, az emberek és a problémáik – Krúdy Gyula megállt annál a Budapestnél, amelyben Szemere Miklós, a dúsgazdag istálló-tulajdonos volt bizonyos rétegek „gócpontja”, amelyben a „jó nap” a Rudas-fürdőben kezdődött, amely­ben hatalmat és tekintélyt jelentett bármilyen kaszinóelnökség és amelyben a Bécsbe induló magyar delegációnak az volt egyik nagy problémája, hogy melyik pesti vendég­lőst vigye magával.

Ez volt az a korszak, amikor nagyhangú és széles mellű ál-hazafiak címer- és zászlóvitákban adták ki minden dühüket és erejü­ket, sokszor nem is sejtve, hogy mi­közben egy korszak tünetein dispu­tálnak, tűrik, hogy feudális ország-rontók megoldatlanul hagyják a földkérdést és elsikkasszák a nemze­tiségi problémákat.

 

*

 

Furcsa lézengők lézengenek Krúdy egyedülálló művészettel megalko­tott könyveiben. Senkisem tudja: honnan jöttek? Senki sem tudja: hová mennek? Ők maguk sem. Nincs céljuk, nincs értelmük.

Társadalmon kívüliek mind, mind maga az író, ez a modern nomád, aki sem elődje sem utódja nem volt senkinek és akit tulajdonkép­pen az örökösen hiányzó Pénz utáni vágy kapcsolt tudatosan, vagy tudatalattian ahhoz a társadalmi osztályhoz, amelynek széthullása önkéntelenül bekerült életművébe.

Krúdy Gyula valószínűleg azért teremtette meg külön Krúdy-világát és külön Krúdy-alakjait, mert így tudott legjobban menekülni osztálya menthetetlen tönkremenésének lát­ványa elől és ebben a világban, ebben a környezetben viselhette el lelkileg legkönnyebben saját nyo­morát.

Krúdy világa – egy külön Krúdy-világ, amelyben krúdys dekorációk között és krúdys háttér előtt, krúdys légkörben és krúdys reflektorfény­ben lézengenek az emberek.

Valami különös „Magyar Ezeregyéjszaka” ez!

Sós Endre

 

(Népszava, 1948/108. /május 12./ 4. p.)