SZINDBÁD SÍRKÖVÉRE
Krúdy Gyula halálának évfordulójára
„A múló időnek sajátságos
játéka, hogy az írók élete összekeveredik írott műveik tartalmával, alakjuk
regényhőseik figurájába olvad” – írta Krúdy Gyula „Pest 1916” című kötetének egyik krónikájában, a „Pacsirták”-ban.
E megállapításban sok az igazság. Az írót az utókor sokszor csakugyan
azonosítani szeretné valamelyik híressé lett hősével.
Pedig a valóság olykor
egészen más képet mutat. Így például: Cervantes, akire Krúdy hivatkozik, a „Pest 1916”-ban,
s aki megalkotta Don Quijote halhatatlan
figuráját és ezzel a modern regény egyik alapvetője volt, igazán nem árult el
semmi Don Quijote-szerűséget. Béna katonaként tengődött; élete csupa sötétség
és szegénység volt; s rengeteg időt töltött börtönben. Az addig divatozott,
széltében-hosszában elterjedt hóbortos lovagregényeket egyedülálló gúnnyal nevetségessé
tevő mű szintén börtönben, az argamarillai zárka
rácsai mögött készült. S megalkotásánál, a szatíraírói kedven kívül, talán az
is szerepet játszott, hogy Cervantes kompenzálni akarta helyhez kötöttségét és
megláncoltságát. Így született meg Don Quijote figurájával a világirodalom
egyik legféktelenebb „fenegyereke”.
Krúdy Gyulával kapcsolatosan
nem ütközik semmi nehézségbe a múló időnek éppen Krúdy Gyula állal emlegetett
sajátságos játéka: az író életének és legkimagaslóbb regényhősének
összekeverése.
Krúdy
Gyula alapjában véve maga is koncentrált Krúdy-figura volt: a „Szindbád-trilógia” lapjairól az életbe
kisétáló és a halálba átsétáló Szindbád. (Vagy talán inkább úgy mondjuk, hogy
az élő és haló Krúdy alakja örök Szindbádként vonult át regényeibe?
A „Szindbád-trilógia” – egy
„szomorú magyar Casanova képzelt önéletrajza” – egy kicsit Krúdy Gyula önéletrajzának
és lelki fejlődéstörténetének készült, bár voltakép hiányzik belőle minden
fejlődés és jellemfejlesztés. Az egész inkább hangulat-sorozatot mutat, hiszen Szindbádnak még a kora
is veszélyesen váltakozik az egyes fejezetekben. Krúdy Gyula nem törődött az ilyen csekélységek-kel. Minden volt, csak nem
pedáns.
Mindenki, akit nem a mese izgat, hanem a mondatokból áradó varázs, az az egyedülálló bűvös művészet, vagy művészi
bűvészet, amellyel csak Krúdy Gyula tudott bánni, az olvassa el a „Szindbád”-trilógiát és
„A vörös postakocsi”-!
„A vörös postakocsi”-t az irodalomtörténészek általában
Budapest
regényének szokták nevezni. Pedig nem az. Ó, milyen igaza volt Ady Endrének, amikor azt írta, hogy: „Nem, ez még mindig nem
Budapest regénye, ez a könnyes, drága, gyönyörű könyv sem az... De könnyes, drága,
gyönyörű könyv ez mégis, úgy-ahogy írta, aki írta, fölséges versvallomás arról,
miként teszik az álmok passzívvá a mai Casanovát. S ha nem regény, hát nem regény, de briliáns
lelki-röntgene a fiatalság nevezetű betegség egyik legékesebb stúdiumának.”
„A vörös postakocsi”
lényegében nem más, mint „a magyar Anyegin”. Prózája olyan, hogy helyenként
szinte skandálni lehet.
Krúdy
Gyula, egészen különös múlt-szeretetének kianalizálása érdekes feladatul
szolgálna a mélylélektan művelőinek.
A Múlt! Igen, Krúdy Gyula közelebb
érezte magához a Múltat a Jelennél. Csak nagyon ritkán fogadta el azt, ami
jelenvaló és majdnem mindig ahhoz, vagy az ahhoz hasonlóhoz vonzódott és
ragaszkodott, ami volt és amiről az „Ezeregyéjszaka” meséiben, vagy Andersen és Dickens műveiben olvasott. Hevesi András, aki maga is elvesztett ifjúságával viaskodott
és így sokaknál jobban érthette meg Krúdy lényét és lényegét, nagyon találóan
állapította meg, hogy amint André Gide egész életén át ifjúságát üldözte,
úgy üldözte Krúdy Gyula ifjúságának olvasmányait.
Fiatalkori olvasmányainak
élménytartalmán át, menekült a Jelenből a Múltba. Csak az érdekelte, ami régesrégi volt. Budapest helyett Pest-Budához vonzódott.
Azokban a városrészekben járkált és azokról a városrészekről írt, amelyekben
sűrűn találhatott százéves házakat: a Tabánról, a Vízivárosról, Óbudáról, a
Várról. Egyébként is a Kossuth Lajos utca az ő szemében holtanapjáig
Hatvani utca, a Margitsziget pedig Nyulak szigete maradt.
A Krúdy-féle Tabánban, a
Krúdy-féle Vízivárosban, a Krúdy-féle Óbudán a Krúdy-féle Várban, éppúgy, mint
a Krúdy-féle Hatvani utcában és a Krúdy-féle Nyulak szigetén, olyan nőket
szerepeltetett, akik a „Honderű”-ből, vagy a „Pesti
Divatlap”-ból kerültek elő és olyan férfiakat
sétáltatott, akik régi metszetekhez hasonlítottak. *
A legmodernebb budapesti korszakot,
amelyet még valahogy valóságnak fogott fel, az a periódus jelentette számára,
amelyben a dúsgazdag Szemere Miklós lehetett a pénztelen társadalmon kívüliek
„ideálja”.
Így azután – hiába változtak
körülötte az idők, az emberek és a problémáik – Krúdy Gyula megállt annál a
Budapestnél, amelyben Szemere Miklós, a dúsgazdag istálló-tulajdonos volt
bizonyos rétegek „gócpontja”, amelyben a „jó nap” a Rudas-fürdőben kezdődött,
amelyben hatalmat és tekintélyt jelentett bármilyen kaszinóelnökség és
amelyben a Bécsbe induló magyar delegációnak az volt egyik nagy problémája, hogy melyik pesti vendéglőst vigye
magával.
Ez volt az a korszak, amikor
nagyhangú és széles mellű ál-hazafiak címer- és zászlóvitákban adták ki minden
dühüket és erejüket, sokszor nem is sejtve, hogy miközben egy korszak
tünetein disputálnak, tűrik, hogy feudális ország-rontók megoldatlanul hagyják
a földkérdést és elsikkasszák a nemzetiségi problémákat.
*
Furcsa
lézengők lézengenek Krúdy egyedülálló művészettel megalkotott könyveiben. Senkisem tudja: honnan jöttek? Senki sem tudja: hová
mennek? Ők maguk sem. Nincs céljuk, nincs értelmük.
Társadalmon kívüliek mind, mind maga az író, ez a modern nomád, aki sem elődje sem
utódja nem volt senkinek és akit tulajdonképpen az örökösen hiányzó Pénz utáni
vágy kapcsolt tudatosan, vagy tudatalattian ahhoz a
társadalmi osztályhoz, amelynek széthullása önkéntelenül bekerült életművébe.
Krúdy Gyula valószínűleg
azért teremtette meg külön Krúdy-világát és külön Krúdy-alakjait, mert így tudott legjobban
menekülni osztálya menthetetlen tönkremenésének látványa elől és ebben a világban, ebben a környezetben viselhette
el lelkileg legkönnyebben saját nyomorát.
Krúdy világa – egy külön
Krúdy-világ, amelyben krúdys dekorációk között és krúdys háttér előtt, krúdys
légkörben és krúdys reflektorfényben lézengenek az emberek.
Valami
különös „Magyar Ezeregyéjszaka” ez!
Sós Endre
(Népszava, 1948/108. /május 12./ 4. p.)