A megelevenedett Szindbád

(Krúdy Gyula)

 

»A múló időnek sajátságos játéka, hogy az írók élete összekeveredik írott műveik tartal­mával, alakjuk regényhőseik figurájába olvad« — írta Krúdy Gyula Pest 1916 című kötetének egyik krónikájában, a Pacsirták-ban.

E megállapításban sok az igazság. Az írót az utókor sokszor csakugyan azonosítani sze­retné valamelyik híressé lett hősével.

Az író és regényhőse

Pedig a valóság olykor egészen más képet mutat. Így például: Cervantes, akire Krúdy hivatkozik a Pest 1916-ban, s aki megalkotta Don Quijote halhatatlan figuráját és ezzel a modern regény egyik alapvetője volt, igazán nem árult el semmi Don Quijote-szerűséget. Béna katonaként tengődött; élete csupa sötétség és szegénység volt; s rengeteg időt töltött börtönben. Az addig divatozott, széltében-hosszában elterjedt hóbortos lovag­regényeket egyedülálló gúnnyal nevetségessé tevő mű szintén börtönben, az argamarillai zárka rácsai mögött készült. S megalkotásánál, a szatíraírói kedven kívül, talán az is szerepet játszott, hogy Cervantes kompenzálni akarta helyhez kötöttségét és megláncoltságát. Így szü­letett meg Don Quijote figurájával a világ­irodalom egyik legféktelenebb »fenegyereke«.

Krúdy, mint — Krudy-figura

Krúdy Gyulával kapcsolatosan nem ütközik semmi nehézségbe a múló időnek éppen Krúdy Gyula által emlegetett sajátságos játéka: az író életének és legkimagaslóbb regényhősének összekeverése.

Krúdy Gyula alapjában véve maga is koncen­trált Krúdy-figura volt: a Szindbád-trilógia lapjairól az életbe kisétáló és a halálba átsétáló Szindbád. (Vagy talán inkább úgy mondjuk, hogy az élő és haló Krúdy alakja örök Szindbád-ként vonult át regényeibe?)

Márai Sándor jól megérezte ezt a regényes krúdyságot és krúdys regényességet, amikor Szindbád hazamegy című regényes Krúdy-portréjában szinte Krúdy modorában állított érdekes »emlékművet« annak az írónak, aki bevonultatta a Szindbád-figurát a magyar litteraturába.

Ebben a Szindbád hazamegy-ben szó van egy képzelt jelenetről, amelyben egy képzelt nyom­dász, amikor felviszi a Magyar Szabadság képzelt szerkesztőjének a pünkösdi tárca nedves kefelevonatát, ijedten kérdezi:

— Kiadjuk ezt a tárcát, szerkesztő úr ? ... Tudniillik négy hasábon át nem történik benne semmi, csak az, hogy egy ember megeszik egy halat!

A képzelt jelenetben van valami, ami nem képzelt, hanem valóságos: az a Krúdy-tárca, amelyben nem történik több, csak annyi, hogy egy ember megeszik egy halat.

Ilyesfajta Krúdy-írásokat, aki örömét leli bennük, tucatjával találhat. Legfeljebb annyi­ban változnak, hogy a hős nem halat, hanem tormás csonthúst, mártásos vadat, vagy pörkölt csirkét fogyaszt.

Bűvös művészet

Aki formás mesékre, vagy izgalmas fordula­tokra vágyik, az akkor se vegyen kezébe Krúdy-kötetet, ha egy-egy érzelmes öreg barátnő nagyon ajánlja, mert úgyis leteszi a tízedik oldal után.

De akit nem a mese izgat, hanem a monda­tokból áradó varázs, az az egyedülálló bűvös művészet, vagy művészi bűvészet, amellyel csak Krúdy Gyula tudott bánni, az olvassa el a Szindbád-trilógiá-t és A vörös postakocsi-t.

Egy magyar Casanova képzelt önéletrajza

A Szindbád-trilógia — egy »szomorú magyar Casanova képzelt önéletrajza« — egy kicsit Krúdy Gyula önéletrajzának és lelki fejlődéstör­ténetének készült, bár voltakép hiányzik belőle minden fejlődés és jellemfejlesztés. Az egész inkább hangulat-sorozatot mutat, hiszen Szindbádnak még a kora is szeszélyesen váltakozik az egyes fejezetekben. Krúdy Gyula nem törő­dött az ilyen csekélységekkel. Minden volt, csak nem pedáns.

A magyar Anyegin

A vörös postakocsi-t az irodalomtörténészek általában Budapest regényének szokták nevezni. Pedig nem az. Ó, milyen igaza volt Ady Endré­nek, amikor azt írta, hogy: »Nem, ez még min­dig nem Budapest regénye, ez a könnyes, drága, gyönyörű könyv sem az... De könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis, úgy-ahogy írta, aki írta, fölséges versvallomás arról, miként teszik az álmok passzívvá a mai Casanovát. S ha nem regény, hát nem regény, de briliáns lelki-Röntgene a fiatalság nevezetű betegség egyik legékesebb stádiumának.«

A vörös postakocsi lényegében nem más, mint »a magyar Anyégin«. Prózája olyan, hogy helyen­ként szinte skandálni lehet.

*

Az Alvó nők városa című krónikájában Krúdy Gyula irigykedve emlékezett meg Le Sage híres művének, A sánta ördög kalandjai-nak arról a fiatal főiskolai hallgatójáról, akit a »sánta ördög« pártfogásába vett és éjszaka Madrid legmagasabb templomtornyára vitt, ahonnan — mivel vezetője intésére eltűntek a házfedelek — okulva, mulatva, tapasztalva láthatta, hogy mi történik a városban a házak falain belül.

Ha a »sánta ördög« Pesten járt volna...

»Mily kár — sóhajtotta Krúdy Gyula —, hogy a sánta ördög sohasem vette útját Pestre. Én volnék a fiatal tanuló és a bazilikáról, vagy a jezsuiták vörös tornyáról meglátnám magam alatt Pest titkait.«

Így vágyakozott Krúdy Pest intimitásaira, pedig ezeket valószínűleg akkor sem látta volna meg, ha történetesen leplezetlenül elébetárulnak! Mindig csak azt látta meg a kívánt valóság­ból, ami legkevésbé volt valóságos. A sánta ördög intésére tetőtlenített pesti bérházakban nem vette volna észre a sivárságot és szürke­séget. Mindenféle színt és rejtélyt képzelt volna a sivárság és szürkeség helyébe.

Hiszen — mint a Szindbád feltámadásá-ban olvassuk Szindbádról, aki voltaképen Krúdy Gyulával azonos — : »Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény, — ha egyszer rózsaszínű trikóban játszhatott volna a magasban a trapézen, — ha orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban, — ha gyóntató atya a jezsuiták templomában! Keresett nőorvos Pesten, vagy nőneveldében fiatal tanár! Éjjeli lámpa a Sacre Coeur-ben, vagy nagy betű az imádságban, amelyet a nők kedveseikért mondanak a Ferencieknél. Ablaküveg, amelyen át csókot küldenek, szentképecske a párna alatt, selyemszalag a vállfűzőben és rejtegetett költő, akinek műveit fiatal nők titkos helyen olvas­sák.«

»Mit szeretett Szindbád?«

»Mit szeretett Szindbád?« — olvassuk ugyan­csak a Szindbád feltámadásá-ban. — Szerette a nők lábát és a hófuvásos időjárást. A vidéki tánciskolát és a kis vendégfogadót, ahol isme­retlenül üldögélt és a fogadósnénak szöktetést ígért. Az őszi liget vérfoltos faleveleit és az elhagyott szélmalmokat, ahol majd egyszer meggyilkolja azt a nőt, akit legjobban szere­tett. A melankolikus kocsiutat hegyek között és a vándor-cirkusztársaság lovarművésznőjének mosolyát, amelyet az elküldött virágcsokorért kapott. Szerette a harisnyakötő idős asszonyok sírvirágszagú meséit régi szerelmekről és a hazugságokat, amelyeket egy zárdanövendék­nek mondhat el a vasúti kocsi folyosóján. Szeretett felvidéki városokban sohasem látott, polgári ártatlanságú sokgyermekes nőknek szerelmet vallani, hirtelen tovább utazni és havas éjszaka néptelen, zegzugos utcán kis ablakokon bekandikálni, hogy vajjon mi törté­nik az éji mécses világítása mellett. Szeretett kezeket, hajakat, női neveket, asszonyhangokat és simogatásokat. Szeretett alvó fiatal leányok álmában előjönni és álorcásbálon a tévedt nőt hercegasszony módjára körüludvarolta s a finomtalan kézhez verset mondott.«

*

Külön kell foglalkoznunk Krúdy mult-szeretetével, amelynek kianalizálása érdekes fel­adatul szolgálna a mélylélektan művelőinek.

A Mult! Igen, Krúdy Gyula közelebb érezte magához a Multat a Jelennél. Csak nagyon ritkán fogadta el azt, ami jelenvaló és majd­nem mindig ahhoz, vagy az ahhoz hasonlóhoz vonzódott és ragaszkodott, ami volt és amiről az Ezeregyéjszaka meséiben, vagy Andersen és Dickens műveiben olvasott. Hevesi András, aki maga is elvesztett ifjúságával viaskodott és így sokaknál jobban érthette meg Krúdy lényét és lényegét, nagyon találóan állapította meg, hogy amint André Gide egész életén át ifjúságát üldözte, úgy üldözte Krúdy Gyula ifjúságának olvasmányait.

Múlt és Jelen

Fiatalkori olvasmányainak élménytartalmán át menekült a Jelenből a Múltba. Csak az érdekelte, ami régesrégi volt. Budapest helyett Pest-Budához vonzódott. Azokban a város­részekben járkált és azokról a városrészekről írt, amelyekben sűrűn találhatott százéves házakat: a Tabánról, a Vízivárosról, Óbudáról, a Várról. Egyébként is a Kossuth Lajos-utca az ő szemében holtanapjáig Hatvani-utca, a Margitsziget pedig Nyulak szigete maradt.

A Krúdy-féle Tabánban, a Krúdy-féle Vízi­városban, a Krúdy-féle Óbudán, a Krúdy-féle Várban, épúgy, mint a Krúdy-féle Hatvani-utcában és a Krúdy-féle Nyulak szigetén, olyan nőket szerepeltetett, akik a Honderű-ből vagy a Pesti Divatlap-ból kerültek elő és olyan férfiakat sétáltatott, akik régi metszetekhez hasonlítottak.

A legmodernebb budapesti korszakot, ame­lyet még valahogy valóságnak fogott fel, az a periódus jelentette számára, amelyben a dús­gazdag Szemere Miklós lehetett a pénztelen társadalmonkívüliek »ideálja«.

Így azután — hiába változtak körülötte az idők, az emberek és a problémák — Krúdy Gyula megállt annál a Budapestnél, amelyben Szemere Miklós, a dúsgazdag istállótulajdonos volt bizonyos rétegek »gócpontja«, amelyben a »jó nap« a Rudas-fürdőben kezdődött, amely­ben hatalmat és tekintélyt jelentett bármilyen kaszinóelnökség és amelyben a Bécsbe induló magyar delegációnak az volt egyik nagy prob­lémája, hogy melyik pesti vendéglőst vigye magával.

Ez volt az a korszak, amikor a nagyhangú és szélesmellű hazafiak címer- és zászló vitákban adták ki minden dühüket és erejüket, többnyire nem is sejtve, hogy miközben egy korszak tünetein disputálnak, tűrik, hogy feudális országrontók megoldatlanul hagyják a föld­kérdést és elsikkasszák a nemzetiségi problé­mákat.

Aki csak a régit látta szépnek

Minden, ami régi volt, tetszett Krúdy Gyulá­nak. Sőt, csak a régit látta szépnek. A legdaliá­sabb ifjúról sem feltételezett olyan erőt, mint amilyennel valamikor a legtöpörödöttebb mai aggastyán rendelkezhetett. Kortársait szinte elsatnyultaknak tekintette.

A vörös postakocsi-ban a következőket mon­datja el egyik hősnőjével, Urbanovicsnéval: »Az én nagyapám még akkora volt, mint egy szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan szélesvállú, mint a hegyháta. Manapság szem­üveget hordanak a férfiak, lenyúzzák arcukat, hajukat megnyírják, pedig van szebb a világon, mint egy bozontos, szakállas, kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy esztendőben a gyere­keket mind elküldeném az erdőbe, a vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjjön fel ott egy nem­zedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal farkassal és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, én már ötven éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném a befagyott Drává­ban.«

A Krúdy-művek színhelyei — a régi Buda­pesten kívül — a Nyírség és a Szepesség voltak. Lényegében azonban sem nem Budapest, sem nem Pest-Buda, sem nem a Nyírség, sem nem a Szepesség Krúdy világa.

»Magyar Ezeregy-éjszaka«

Krúdy világa — egy külön Krúdy-világ, amelyben krúdys dekorációk között és krúdys háttér előtt, krúdys légkörben és krúdys reflektorfényben lézengenek az emberek.

Valami különös »Magyar Ezeregyéjszaka« ez!

*

Furcsa lézengők lézengenek Krúdy könyvei­ben. Senkisem tudja: honnan jöttek? Senkisem tudja: hová mennek? Ők maguk sem. Nincs céljuk, nincs értelmük.

Társadalmon-kívüli regényalakok

Társadalmonkívüliek mind, mint maga az író, ez a modern nomád, aki sem elődje, sem utódja nem volt senkinek és akit tulajdonkép csak az örökösen hiányzó Pénz utáni vágy kapcsolt tudatosan, vagy tudatalattian ahhoz a társa­dalmi osztályhoz, amelynek széthullása önkén­telenül bekerült életművébe.

Krúdy Gyula valószínűleg azért teremtette meg külön Krúdy-világát és külön Krúdy-alakjait, mert így tudott legjobban menekülni osztálya menthetetlen tönkremenésének lát­ványa elől és ebben a világban, ebben a környe­zetben viselhette el lelkileg legkönnyebben saját nyomorát.

Ady Endre mutatott rá talán elsőnek — A vörös postakocsi-val kapcsolatosan — a Krúdy-regények »nagy társadalomtalan-ságára«. Kifejtette, hogy: »Azokról és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan s állandóan a napidíjas és az Úristen között libegő. Csak ez láthatja meg és kedveli a társa-dalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudni­illik, akik a társadalmon kívül bitangolnak.«

Kik ezek a bitangotok, akik — mint Ady is mondotta — leghívebben képviselték az őket kitaszító, de voltakép az ő bűneikben bővel­kedő, képmutató társadalmat? Krúdy Gyula kétes lócsiszárok, álhirlapírók, csaló bukmékerek és bukméker-bérencek, kocsmatöltelékek, sik­kasztók, váltóhamisítók, hamiskártyások között élt és sokszor azokról is írt.

A regényeiben szereplő léhűtők egy része épúgy valóság után készült, mint sok hihe­tetlen Jókai-figura. Ilymódon Krúdy Gyula művei is hozzájárulnak, bár kis mértékben, a szerencsére levitézlett »úri Magyarország« történelmi panoptikumának megtöltéséhez.

*

Nem volt magyar író, aki úgy tudott volna mesebeli figurákat életrekelteni, mint ő. Külön bűvészettel adott nevet alakjainak.

Egy-egy névben szinte már jellemezte a név viselőjét. Ezért élnek oly könnyen és oly sokáig az olvasók tudatában a Krúdy-hősök nevei és figurái.

Pálházi, Mákosi, Alyinczy és Rezeda

Nem lehet elfelejteni Pálházit, a monoklis majmot és párbaj lovagot, Mákosit, az adós­ságokkal teli pénzügyminisztériumi fogalmazót é,s budai Don Juant, Alvinczy Eduárdot, akinek kamarásságáért harminchárom régi zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe az udvarmesteri hivatalhoz, Rezedát, a vidékről jött jelen­téktelen kis lapszerkesztőt, a kültelki szín­ház kulissza-látogatóját s a »vidéki leányok virágát«, Pistoli urat, ezt a zsinóros magyar­ruhába öltöztetett Falstaffot és a többieket, akik nem születhettek volna meg és nem élnének talán örökké Krúdy fantáziája nélkül.

*

Mestere volt annak, hogyan kell jelentéktelenségekből és jelentéktelenségekkel jellemrajzot adni. Ez azzal magyarázható, hogy ez az utol­érhetetlen író utolérhetetlenül fejezte ki az emberekből és tárgyakból áradó, kifejezhetetlennek látszó »varázst«, testrészek, emberek és tárgyak mágikus kölcsönhatását.

A szürrea­lizmus előörse

Néha szinte az a benyomásunk, hogy az európai szürrealizmus egyik előőrsének írását lapozgatjuk.

Többet tudott mondani Tisza Istvánról, — Tisza István szemüvegéből — mint azok, akik átböngészték a geszti nagyúr összes beszé­deit. Egy színésznő ruhájából megállapította a színésznő játékstílusát. Ételekből és ízekből embermeghatározást tudott végezni.

Meglátta, vagy inkább megérezte a látszólag lényegtelenben a döntően és mások által meg-határozhatatlanul lényegest.

»Őszi lábak«

Érdekes, hogy mikép következtetett a hang­ból az emberi alakra, a lábról az ajakra és általában az ember valamilyen részéből, vagy tulaj­donságából az egész emberre. »Egy szép lábról szeretnék írni, — olvassuk Őszi lábak című krónikájában — egy nyerges, nagyon formás, asszonyos teltségű lábról, amelynek lépésében az egészséges, szerelmes élet ropog, mint a kívánság. Egy fiatal és egészséges kofaasszonyé e láb, aki hasonlatos kemény paradicsomjaihoz és jószagú körtvéihez. Az ajka vérbő, mint az érett szőlőbogyó. Hervatag őszi mezőkről, hol még a későnérő gyümölcsöktől illatosak a fák, kölcsönözte kankalinszínű haját. És a karján bizonyosan híves és ropogós a hús, mint az új káposzta levele. Pesti kofa, egy kis téren árul bódéban, nevetős hangja a hamvas gyümölcs alatt görnyedő szilvafákat játssza képzeletem elé: a mozdulata, mint az almafákon a gyümölcs­szedő menyecskék mozdulata, midőn a játékos szél lengeti ruhájukat. Sárgarigó énekel az aranypiros szőlőhegyen, amikor kacag. Bizo­nyosan almafán született, rózsaszínű virág-pehely alakjában, mielőtt kofa lett Pesten.«

Ez a tipikusan krúdys telítettségű hasonlat szemléltetően mutatja, Krúdy erényei mellett, Krúdy egyik hibáját is. Sokszor annyira egymásra zsúfolja hasonlatait, hogy a szép képek agyon­nyomják egymást és — kevesebb több lenne.

*

Az ételek, ízek és szagok bámulatos specialis­tája volt. Ételekkel, szagokkal és ízekkel birodalmat, városokat, országrészeket érzékel­tetett. Sikerült ezeken keresztül jobban meg­fognia a dolgok lényegét, mint a leghívebb krónikásoknak. A Meissl und Schadn híres csonthúsával, amelyet Magyarországról vittek Bécsbe és Bécsben készítettek ízesre, jobban ábrázolta a régi Osztrák-Magyar Monarchia struktúráját, mint köteteket összeíró köz­gazdák.

Magyar­ország étel­térképe

Senkisem tudta úgy kifejezni szavakban a fűszerek, mártások, ételek, italok ízét. Jókairól megállapították, hogy száz kötetében megtalál­ható Magyarország majdnem teljes flórájának és faunájának leírása. Krúdy Gyuláról viszont azt mondhatnánk, hogy könyveiben megalkotta Magyarország teljes étel-térképét.

Krúdy művei csalhatatlan választ adnak az olyan kérdésekre: Magyarország melyik táján készítik a legjobb bográcsgulyást? Hol a leg­puhább a főtt marhahús? Hol a legropogósabb a libasült? Hol a legfinomabb a süllő?

Igaza van Márai Sándornak: Krúdy Gyula megérezte a magyar ebéd mélyebb jelentőségét, azt, hogy mindig »az ebéd volt az a pillanat, amikor az élet gondjai és reménytelenségei közepette a magyar ember egy pillanatra magába szállott, lelki szemeit elfordította a gondok fekete tájaitól és úgy ült le a fehér kendővel meg­terített asztalhoz, mintha valamilyen ősi pogány szertartásnak áldozna most«.

Egyszerű és összetett szagok

Kitűnőek Krúdy szag-leírásai is. Egyedül­állóan érzékeltette az egyszerű és összetett szagokat, a pörköltszagot, a sörszagot, a gőzfürdőszagot, a fogadószagot, az unalomszagot, a halálszagot...

Ahogy Rimbaud a Magánhangzós szonett-ben papírra vetette a hangok színbeli megfelelő­ségeit, úgy proklamálta Krúdy Gyula a szagok értelmét.

Ha nem születik magyarnak és művei túl­nyomó része nem került volna az antikváriusok hátsó polcaira, a magyar feledés temetőjébe, ma angol, francia és német tudományos köny­vek, doktori disszertációk egész sora jelenne meg Krúdy Gyuláról és szagérzéseiről, szagábrázolá­sairól.

*

Dickens és Krúdy

Taine írta Dickensről, Krúdy kedvencéről és akart-nemakart példaképéről, Az angol irodalom története című művében, amelyet annakidején még Gsiky Gergely fordított magyarra, hogy: »Dickens valamennyi regénye ebben az egyetlen mondásban foglalható össze: Legyetek jók és szeressetek; igazi öröm csak a szív megindulásai­ban van; az érzelem teszi az egész embert. Hagyjátok a tudományt a bölcsekre, a büszke­séget a nemesekre, a fényűzést a gazdagokra; legyetek részvéttel az alázatos nyomorúság iránt; a legcsekélyebb és legmegvetettebb lény egymaga annyit érhet, mint a hatalmas és büszke lények ezrei. Óvakodjatok megsérteni a gyöngéd lelkeket, melyek minden állapotban, minden köntös alatt, minden korban virág­zanak. Higyjétek, hogy az emberiesség, a szá­nalom, a bocsánat a legszebb az emberben; higyjétek, hogy a bensőség, az ömlengés, a gyöngédség, a könny a legédesebb ezen a vilá­gon.«

Mindezt, amit Taine Dickensről írt, alap­jában véve elmondhatnánk a mindent megértő és éppen ezért mindent megbocsátó, a társadalmonkívüliség legléhább és legmegvetettebb alakjai iránt is gyöngéd és elnéző, a gyakran ömlengő és mélabús hajlandóságú Krúdy Gyulá­ról is.

A nomád-szellem maradványai

Mindezekkel látszólag összeférhetetlen, való­jában azonban egész jól megférő kitöréseit csak azzal lehet magyarázni, hogy sokszor meg­mozdult és felágaskodott tudatalattiságában az annyit emlegetett magyar nomád-szellem maradványa s a minden társadalmi korlátot és törvényes megrendszabályozást ösztönösen ellenző állat-ember.

De élt Krúdy Gyulában még valamilyen tudatos menekülési vágy is a cifra nyomorúságú, elpénztelenedettségében csupán operett-előkelőségű dzsentri-osztályból — a társa­dalmonkívüliségbe.

Akár érzelmesen írt, akár helyet adott a lelke mélyéről feltörő nomád ösztönöknek, mindig gondoskodott arról, hogy szivárványszínű szavakba és hosszú hasonlatokba csomagolja minden mondanivalóját...

 

(Sós Endre: A nagyváros írói. Bp. 1947, Székesfőváros Irodalmi és Művészeti Intézet. 79-95. p.)