A megelevenedett Szindbád
(Krúdy Gyula)
»A múló időnek sajátságos játéka, hogy az írók élete
összekeveredik írott műveik tartalmával, alakjuk regényhőseik figurájába
olvad« — írta Krúdy Gyula Pest 1916 című
kötetének egyik krónikájában, a Pacsirták-ban.
E megállapításban sok az igazság. Az írót az utókor sokszor
csakugyan azonosítani szeretné valamelyik híressé lett hősével.
Az író és regényhőse
Pedig a valóság olykor egészen más képet mutat. Így
például: Cervantes, akire
Krúdy hivatkozik a Pest 1916-ban, s aki megalkotta Don
Quijote halhatatlan figuráját és ezzel a modern regény
egyik alapvetője volt, igazán nem árult el semmi Don Quijote-szerűséget. Béna
katonaként tengődött; élete csupa sötétség és szegénység volt; s rengeteg időt
töltött börtönben. Az addig divatozott, széltében-hosszában elterjedt hóbortos
lovagregényeket egyedülálló gúnnyal nevetségessé tevő mű szintén börtönben, az
argamarillai zárka rácsai mögött készült. S megalkotásánál, a szatíraírói
kedven kívül, talán az is szerepet játszott, hogy Cervantes kompenzálni akarta
helyhez kötöttségét és megláncoltságát. Így született meg Don Quijote
figurájával a világirodalom egyik legféktelenebb »fenegyereke«.
Krúdy, mint — Krudy-figura
Krúdy Gyulával kapcsolatosan nem ütközik semmi nehézségbe a
múló időnek éppen Krúdy Gyula által emlegetett sajátságos játéka: az író
életének és legkimagaslóbb regényhősének összekeverése.
Krúdy Gyula alapjában véve maga is koncentrált
Krúdy-figura volt: a Szindbád-trilógia lapjairól
az életbe kisétáló és a halálba átsétáló Szindbád. (Vagy talán inkább úgy
mondjuk, hogy az élő és haló Krúdy alakja örök Szindbád-ként vonult át
regényeibe?)
Márai Sándor jól megérezte ezt a
regényes krúdyságot és krúdys regényességet, amikor Szindbád
hazamegy című regényes Krúdy-portréjában szinte Krúdy
modorában állított érdekes »emlékművet« annak az írónak, aki bevonultatta a
Szindbád-figurát a magyar litteraturába.
Ebben a Szindbád hazamegy-ben szó
van egy képzelt jelenetről, amelyben egy képzelt nyomdász, amikor felviszi a
Magyar Szabadság képzelt szerkesztőjének a pünkösdi tárca nedves kefelevonatát,
ijedten kérdezi:
— Kiadjuk ezt a tárcát, szerkesztő úr ? ... Tudniillik négy
hasábon át nem történik benne semmi, csak az, hogy egy ember megeszik egy
halat!
A képzelt jelenetben van valami, ami nem képzelt, hanem
valóságos: az a Krúdy-tárca, amelyben nem történik több, csak annyi, hogy egy
ember megeszik egy halat.
Ilyesfajta Krúdy-írásokat, aki örömét leli bennük,
tucatjával találhat. Legfeljebb annyiban változnak, hogy a hős nem halat,
hanem tormás csonthúst, mártásos vadat, vagy pörkölt csirkét fogyaszt.
Bűvös művészet
Aki formás mesékre, vagy izgalmas fordulatokra vágyik, az
akkor se vegyen kezébe Krúdy-kötetet, ha egy-egy érzelmes öreg barátnő nagyon
ajánlja, mert úgyis leteszi a tízedik oldal után.
De akit nem a mese izgat, hanem a mondatokból áradó
varázs, az az egyedülálló bűvös művészet, vagy művészi bűvészet, amellyel csak
Krúdy Gyula tudott bánni, az olvassa el a Szindbád-trilógiá-t és A
vörös postakocsi-t.
Egy magyar Casanova képzelt önéletrajza
A Szindbád-trilógia —
egy »szomorú magyar Casanova képzelt
önéletrajza« — egy kicsit Krúdy Gyula önéletrajzának és lelki fejlődéstörténetének
készült, bár voltakép hiányzik belőle minden fejlődés és jellemfejlesztés. Az
egész inkább hangulat-sorozatot mutat, hiszen Szindbádnak még a kora is
szeszélyesen váltakozik az egyes fejezetekben. Krúdy Gyula nem törődött az
ilyen csekélységekkel. Minden volt, csak nem pedáns.
A magyar Anyegin
A vörös postakocsi-t
az irodalomtörténészek általában Budapest regényének
szokták nevezni. Pedig nem az. Ó, milyen igaza volt Ady
Endrének, amikor
azt írta, hogy: »Nem, ez még mindig nem Budapest regénye, ez a könnyes, drága,
gyönyörű könyv sem az... De könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis, úgy-ahogy
írta, aki írta, fölséges versvallomás arról, miként teszik az álmok passzívvá a
mai Casanovát. S ha nem regény, hát nem regény, de briliáns lelki-Röntgene a
fiatalság nevezetű betegség egyik legékesebb stádiumának.«
A vörös postakocsi lényegében nem más,
mint »a magyar Anyégin«. Prózája
olyan, hogy helyenként szinte skandálni lehet.
*
Az Alvó nők városa című
krónikájában Krúdy Gyula irigykedve emlékezett meg Le
Sage híres művének, A
sánta ördög kalandjai-nak arról
a fiatal főiskolai hallgatójáról, akit a »sánta ördög« pártfogásába vett és
éjszaka Madrid legmagasabb templomtornyára vitt, ahonnan — mivel vezetője
intésére eltűntek a házfedelek — okulva, mulatva, tapasztalva láthatta, hogy mi
történik a városban a házak falain belül.
Ha a »sánta ördög« Pesten járt volna...
»Mily kár — sóhajtotta Krúdy Gyula —, hogy a sánta ördög
sohasem vette útját Pestre. Én volnék a fiatal tanuló és a bazilikáról, vagy a
jezsuiták vörös tornyáról meglátnám magam alatt Pest titkait.«
Így vágyakozott Krúdy Pest intimitásaira, pedig ezeket
valószínűleg akkor sem látta volna meg, ha történetesen leplezetlenül
elébetárulnak! Mindig csak azt látta meg a kívánt valóságból, ami legkevésbé
volt valóságos. A sánta ördög intésére tetőtlenített pesti bérházakban nem
vette volna észre a sivárságot és szürkeséget. Mindenféle színt és rejtélyt
képzelt volna a sivárság és szürkeség helyébe.
Hiszen — mint a Szindbád feltámadásá-ban olvassuk Szindbádról,
aki voltaképen Krúdy Gyulával azonos — : »Mindent szeretett, ami hazugság,
illúzió, elképzelés, regény, — ha egyszer rózsaszínű trikóban játszhatott volna
a magasban a trapézen, — ha orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban, — ha
gyóntató atya a jezsuiták templomában! Keresett nőorvos Pesten, vagy nőneveldében
fiatal tanár! Éjjeli lámpa a Sacre Coeur-ben, vagy nagy betű az imádságban,
amelyet a nők kedveseikért mondanak a Ferencieknél. Ablaküveg, amelyen át
csókot küldenek, szentképecske a párna alatt, selyemszalag a vállfűzőben és
rejtegetett költő, akinek műveit fiatal nők titkos helyen olvassák.«
»Mit szeretett Szindbád?«
»Mit szeretett Szindbád?« — olvassuk ugyancsak a Szindbád
feltámadásá-ban.
— Szerette a nők lábát és a hófuvásos időjárást. A vidéki
tánciskolát és a kis vendégfogadót, ahol ismeretlenül üldögélt és a
fogadósnénak szöktetést ígért. Az őszi liget vérfoltos faleveleit és az
elhagyott szélmalmokat, ahol majd egyszer meggyilkolja azt a nőt, akit
legjobban szeretett. A melankolikus kocsiutat hegyek között és a
vándor-cirkusztársaság lovarművésznőjének mosolyát, amelyet az elküldött
virágcsokorért kapott. Szerette a harisnyakötő idős asszonyok sírvirágszagú
meséit régi szerelmekről és a hazugságokat, amelyeket egy zárdanövendéknek
mondhat el a vasúti kocsi folyosóján. Szeretett felvidéki városokban sohasem
látott, polgári ártatlanságú sokgyermekes nőknek szerelmet vallani, hirtelen
tovább utazni és havas éjszaka néptelen, zegzugos utcán kis ablakokon
bekandikálni, hogy vajjon mi történik az éji mécses világítása mellett.
Szeretett kezeket, hajakat, női neveket, asszonyhangokat és simogatásokat.
Szeretett alvó fiatal leányok álmában előjönni és álorcásbálon a tévedt nőt
hercegasszony módjára körüludvarolta s a finomtalan kézhez verset mondott.«
*
Külön kell foglalkoznunk Krúdy mult-szeretetével, amelynek
kianalizálása érdekes feladatul szolgálna a mélylélektan művelőinek.
A Mult! Igen, Krúdy Gyula közelebb érezte magához a Multat
a Jelennél. Csak nagyon ritkán fogadta el azt, ami jelenvaló és majdnem mindig
ahhoz, vagy az ahhoz hasonlóhoz vonzódott és ragaszkodott, ami volt és amiről
az Ezeregyéjszaka meséiben,
vagy Andersen és Dickens
műveiben olvasott. Hevesi András, aki
maga is elvesztett ifjúságával viaskodott és így sokaknál jobban érthette meg Krúdy
lényét és lényegét, nagyon találóan állapította meg, hogy amint André
Gide egész életén át ifjúságát üldözte, úgy üldözte
Krúdy Gyula ifjúságának olvasmányait.
Múlt és Jelen
Fiatalkori
olvasmányainak élménytartalmán át menekült a Jelenből a Múltba. Csak az
érdekelte, ami régesrégi volt. Budapest helyett Pest-Budához vonzódott. Azokban
a városrészekben járkált és azokról a városrészekről írt, amelyekben sűrűn
találhatott százéves házakat: a Tabánról, a Vízivárosról, Óbudáról, a Várról.
Egyébként is a Kossuth Lajos-utca az ő szemében holtanapjáig Hatvani-utca, a
Margitsziget pedig Nyulak szigete maradt.
A Krúdy-féle Tabánban, a Krúdy-féle Vízivárosban, a
Krúdy-féle Óbudán, a Krúdy-féle Várban, épúgy, mint a Krúdy-féle
Hatvani-utcában és a Krúdy-féle Nyulak szigetén, olyan nőket szerepeltetett,
akik a Honderű-ből vagy
a Pesti Divatlap-ból kerültek
elő és olyan férfiakat sétáltatott, akik régi metszetekhez hasonlítottak.
A legmodernebb budapesti korszakot, amelyet még valahogy
valóságnak fogott fel, az a periódus jelentette számára, amelyben a dúsgazdag
Szemere Miklós lehetett a pénztelen társadalmonkívüliek »ideálja«.
Így azután — hiába változtak körülötte az idők, az emberek
és a problémák — Krúdy Gyula megállt annál a Budapestnél, amelyben Szemere Miklós,
a dúsgazdag istállótulajdonos volt bizonyos rétegek »gócpontja«, amelyben a »jó
nap« a Rudas-fürdőben kezdődött, amelyben hatalmat és tekintélyt jelentett
bármilyen kaszinóelnökség és amelyben a Bécsbe induló magyar delegációnak az
volt egyik nagy problémája, hogy melyik pesti vendéglőst vigye magával.
Ez volt az a korszak, amikor a nagyhangú és szélesmellű
hazafiak címer- és zászló vitákban adták ki minden dühüket és erejüket,
többnyire nem is sejtve, hogy miközben egy korszak tünetein disputálnak, tűrik,
hogy feudális országrontók megoldatlanul hagyják a földkérdést és elsikkasszák
a nemzetiségi problémákat.
Aki csak a régit látta szépnek
Minden, ami régi volt, tetszett Krúdy Gyulának. Sőt, csak
a régit látta szépnek. A legdaliásabb ifjúról sem feltételezett olyan erőt,
mint amilyennel valamikor a legtöpörödöttebb mai aggastyán rendelkezhetett.
Kortársait szinte elsatnyultaknak tekintette.
A vörös postakocsi-ban
a következőket mondatja el egyik hősnőjével,
Urbanovicsnéval: »Az én nagyapám még akkora volt, mint egy szálfa. Az apám,
igaz, zömök volt, de olyan szélesvállú, mint a hegyháta. Manapság szemüveget
hordanak a férfiak, lenyúzzák arcukat, hajukat megnyírják, pedig van szebb a
világon, mint egy bozontos, szakállas, kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy
esztendőben a gyerekeket mind elküldeném az erdőbe, a vadonba, a hegyek közé.
Hadd nőjjön fel ott egy nemzedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek
birkózzon a fiatal farkassal és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, én
már ötven éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném
a befagyott Drávában.«
A Krúdy-művek színhelyei — a régi Budapesten kívül — a
Nyírség és a Szepesség voltak. Lényegében azonban sem nem Budapest, sem nem
Pest-Buda, sem nem a Nyírség, sem nem a Szepesség Krúdy világa.
»Magyar Ezeregy-éjszaka«
Krúdy világa — egy külön Krúdy-világ, amelyben krúdys
dekorációk között és krúdys háttér előtt, krúdys légkörben és krúdys
reflektorfényben lézengenek az emberek.
Valami különös »Magyar
Ezeregyéjszaka« ez!
*
Furcsa lézengők lézengenek Krúdy könyveiben. Senkisem
tudja: honnan jöttek? Senkisem tudja: hová mennek? Ők maguk sem. Nincs céljuk,
nincs értelmük.
Társadalmon-kívüli regényalakok
Társadalmonkívüliek mind, mint maga az író, ez a modern
nomád, aki sem elődje, sem utódja nem volt senkinek és akit tulajdonkép csak az
örökösen hiányzó Pénz utáni vágy kapcsolt tudatosan, vagy tudatalattian ahhoz a
társadalmi osztályhoz, amelynek széthullása önkéntelenül bekerült életművébe.
Krúdy Gyula valószínűleg azért teremtette meg külön
Krúdy-világát és külön Krúdy-alakjait, mert így tudott legjobban menekülni
osztálya menthetetlen tönkremenésének látványa elől és ebben a világban, ebben
a környezetben viselhette el lelkileg legkönnyebben saját nyomorát.
Ady Endre mutatott rá talán elsőnek —
A vörös postakocsi-val
kapcsolatosan — a Krúdy-regények »nagy
társadalomtalan-ságára«. Kifejtette, hogy: »Azokról és úgy, akikről és ahogy
Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan s állandóan a
napidíjas és az Úristen között libegő. Csak ez láthatja meg és kedveli a
társa-dalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon
kívül bitangolnak.«
Kik ezek a bitangotok, akik — mint Ady is mondotta —
leghívebben képviselték az őket kitaszító, de voltakép az ő bűneikben bővelkedő,
képmutató társadalmat? Krúdy Gyula kétes lócsiszárok, álhirlapírók, csaló
bukmékerek és bukméker-bérencek, kocsmatöltelékek, sikkasztók, váltóhamisítók,
hamiskártyások között élt és sokszor azokról is írt.
A regényeiben szereplő léhűtők egy része épúgy valóság után
készült, mint sok hihetetlen Jókai-figura. Ilymódon Krúdy Gyula művei is
hozzájárulnak, bár kis mértékben, a szerencsére levitézlett »úri Magyarország«
történelmi panoptikumának megtöltéséhez.
*
Nem volt magyar író, aki úgy tudott volna mesebeli
figurákat életrekelteni, mint ő. Külön bűvészettel adott nevet alakjainak.
Egy-egy névben szinte már jellemezte a név viselőjét. Ezért
élnek oly könnyen és oly sokáig az olvasók tudatában a Krúdy-hősök nevei és
figurái.
Pálházi, Mákosi, Alyinczy és Rezeda
Nem lehet elfelejteni Pálházit, a monoklis majmot és párbaj
lovagot, Mákosit, az adósságokkal teli pénzügyminisztériumi fogalmazót é,s
budai Don Juant, Alvinczy Eduárdot, akinek kamarásságáért harminchárom régi
zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe az udvarmesteri hivatalhoz, Rezedát, a
vidékről jött jelentéktelen kis lapszerkesztőt, a kültelki színház
kulissza-látogatóját s a »vidéki leányok virágát«, Pistoli urat, ezt a zsinóros
magyarruhába öltöztetett Falstaffot és a többieket, akik nem születhettek
volna meg és nem élnének talán örökké Krúdy fantáziája nélkül.
*
Mestere volt annak, hogyan kell jelentéktelenségekből és
jelentéktelenségekkel jellemrajzot adni. Ez azzal magyarázható, hogy ez az utolérhetetlen
író utolérhetetlenül fejezte ki az emberekből és tárgyakból áradó,
kifejezhetetlennek látszó »varázst«, testrészek, emberek és tárgyak mágikus
kölcsönhatását.
A szürrealizmus előörse
Néha szinte az a benyomásunk, hogy az európai szürrealizmus
egyik előőrsének írását lapozgatjuk.
Többet tudott mondani Tisza Istvánról, — Tisza István
szemüvegéből — mint azok, akik átböngészték a geszti nagyúr összes beszédeit.
Egy színésznő ruhájából megállapította a színésznő játékstílusát. Ételekből és
ízekből embermeghatározást tudott végezni.
Meglátta, vagy inkább megérezte a látszólag lényegtelenben
a döntően és mások által meg-határozhatatlanul lényegest.
»Őszi lábak«
Érdekes, hogy mikép következtetett a hangból az emberi
alakra, a lábról az ajakra és általában az ember valamilyen részéből, vagy
tulajdonságából az egész emberre. »Egy szép lábról szeretnék írni, — olvassuk Őszi
lábak című krónikájában — egy nyerges, nagyon formás,
asszonyos teltségű lábról, amelynek lépésében az egészséges, szerelmes élet
ropog, mint a kívánság. Egy fiatal és egészséges kofaasszonyé e láb, aki
hasonlatos kemény paradicsomjaihoz és jószagú körtvéihez. Az ajka vérbő, mint
az érett szőlőbogyó. Hervatag őszi mezőkről, hol még a későnérő gyümölcsöktől
illatosak a fák, kölcsönözte kankalinszínű haját. És
a karján bizonyosan híves és ropogós a hús, mint az új
káposzta levele. Pesti kofa, egy kis téren árul bódéban, nevetős hangja a
hamvas gyümölcs alatt görnyedő szilvafákat játssza képzeletem elé: a mozdulata,
mint az almafákon a gyümölcsszedő menyecskék mozdulata, midőn a játékos szél
lengeti ruhájukat. Sárgarigó énekel az aranypiros szőlőhegyen, amikor kacag.
Bizonyosan almafán született, rózsaszínű virág-pehely alakjában, mielőtt kofa
lett Pesten.«
Ez a tipikusan krúdys telítettségű hasonlat szemléltetően
mutatja, Krúdy erényei mellett, Krúdy egyik hibáját is. Sokszor annyira
egymásra zsúfolja hasonlatait, hogy a szép képek agyonnyomják egymást és —
kevesebb több lenne.
*
Az ételek, ízek és szagok bámulatos specialistája volt.
Ételekkel, szagokkal és ízekkel birodalmat, városokat, országrészeket érzékeltetett.
Sikerült ezeken keresztül jobban megfognia a dolgok lényegét, mint a leghívebb
krónikásoknak. A Meissl und Schadn híres
csonthúsával, amelyet Magyarországról vittek Bécsbe és Bécsben készítettek
ízesre, jobban ábrázolta a régi Osztrák-Magyar Monarchia struktúráját, mint
köteteket összeíró közgazdák.
Magyarország ételtérképe
Senkisem tudta úgy kifejezni szavakban a fűszerek,
mártások, ételek, italok ízét. Jókairól megállapították, hogy száz kötetében
megtalálható Magyarország majdnem teljes flórájának és faunájának leírása.
Krúdy Gyuláról viszont azt mondhatnánk, hogy könyveiben megalkotta Magyarország
teljes étel-térképét.
Krúdy művei csalhatatlan választ adnak az olyan kérdésekre:
Magyarország melyik táján készítik a legjobb bográcsgulyást? Hol a legpuhább a
főtt marhahús? Hol a legropogósabb a libasült? Hol a legfinomabb a süllő?
Igaza van Márai Sándornak: Krúdy Gyula megérezte a magyar
ebéd mélyebb jelentőségét, azt, hogy mindig »az ebéd volt az a pillanat, amikor
az élet gondjai és reménytelenségei közepette a magyar ember egy pillanatra
magába szállott, lelki szemeit elfordította a gondok fekete tájaitól és úgy ült
le a fehér kendővel megterített asztalhoz, mintha valamilyen ősi pogány
szertartásnak áldozna most«.
Egyszerű és összetett szagok
Kitűnőek Krúdy szag-leírásai is. Egyedülállóan
érzékeltette az egyszerű és összetett szagokat, a pörköltszagot, a sörszagot, a
gőzfürdőszagot, a fogadószagot, az unalomszagot, a halálszagot...
Ahogy Rimbaud a
Magánhangzós szonett-ben papírra
vetette a hangok színbeli megfelelőségeit, úgy proklamálta Krúdy Gyula a
szagok értelmét.
Ha nem születik magyarnak és művei túlnyomó része nem
került volna az antikváriusok hátsó polcaira, a magyar feledés temetőjébe, ma
angol, francia és német tudományos könyvek, doktori disszertációk egész sora
jelenne meg Krúdy Gyuláról és szagérzéseiről, szagábrázolásairól.
*
Dickens és Krúdy
Taine írta Dickensről, Krúdy
kedvencéről és akart-nemakart példaképéről, Az
angol irodalom története című művében, amelyet
annakidején még Gsiky Gergely fordított
magyarra, hogy: »Dickens valamennyi regénye ebben az egyetlen mondásban foglalható
össze: Legyetek jók és szeressetek; igazi öröm csak a szív megindulásaiban
van; az érzelem teszi az egész embert. Hagyjátok a tudományt a bölcsekre, a
büszkeséget a nemesekre, a fényűzést a gazdagokra; legyetek részvéttel az
alázatos nyomorúság iránt; a legcsekélyebb és legmegvetettebb lény egymaga
annyit érhet, mint a hatalmas és büszke lények ezrei. Óvakodjatok megsérteni a
gyöngéd lelkeket, melyek minden állapotban, minden köntös alatt, minden korban
virágzanak. Higyjétek, hogy az emberiesség, a szánalom, a bocsánat a legszebb
az emberben; higyjétek, hogy a bensőség, az ömlengés, a gyöngédség, a könny a
legédesebb ezen a világon.«
Mindezt, amit Taine Dickensről írt, alapjában véve
elmondhatnánk a mindent megértő és éppen ezért mindent megbocsátó, a
társadalmonkívüliség legléhább és legmegvetettebb alakjai iránt is gyöngéd és
elnéző, a gyakran ömlengő és mélabús hajlandóságú Krúdy Gyuláról is.
A nomád-szellem maradványai
Mindezekkel látszólag összeférhetetlen, valójában azonban
egész jól megférő kitöréseit csak azzal lehet magyarázni, hogy sokszor megmozdult
és felágaskodott tudatalattiságában az annyit emlegetett magyar nomád-szellem
maradványa s a minden társadalmi korlátot és törvényes megrendszabályozást
ösztönösen ellenző állat-ember.
De élt Krúdy Gyulában még valamilyen tudatos menekülési
vágy is a cifra nyomorúságú, elpénztelenedettségében csupán operett-előkelőségű
dzsentri-osztályból — a társadalmonkívüliségbe.
Akár érzelmesen írt, akár helyet adott a lelke mélyéről
feltörő nomád ösztönöknek, mindig gondoskodott arról, hogy szivárványszínű
szavakba és hosszú hasonlatokba csomagolja minden mondanivalóját...
(Sós Endre: A
nagyváros írói. Bp. 1947, Székesfőváros Irodalmi és Művészeti Intézet. 79-95.
p.)