UTÓSZÓ
1
Kevés
magyar író tudott mindmáig annyira bűvölni prózájával, költőiségével, sőt néha
csak a hangjával is, mint Krúdy Gyula. A
vörös postakocsi, a Boldogult úrfikoromban, a Hét
bagoly, a Szindbád-novellák
írójának prózája egy sajátos költőiség zenéjét zárja magába, álmokat, andalító
káprázatokat, regényes és mélabús képzelődéseket idéző zenét – Krúdy olvasói
erre a zenére figyeltek föl arra a sokat emlegetett, mélabús „gordonkahangra”,
mely utánozhatatlan bájjal, varázzsal telíti írásait. Ez a hang egy sajátos
világot is idéz: hősöket és színtereket, helyzeteket és érzelmeket, aminőkhöz
hasonlókat a kortársaknál és az elődöknél egyaránt hasztalan keresnénk. A
Krúdy-hősök, az Alvinczi Eduárdok és a Rezeda Kázmérok körül új életre támad a
magyar romantika, s hangulatainak forrásai a nyírségi tájban, a felvidéki
városok utcáin, a Bakony, a Balaton-mellék szőlőiben – de leginkább mégis
Budapest színterein, a Várban, a Vízivárosban, Óbuda alacsony házsorai és
orgonás kisudvarai közt, a Svábhegy és a Rózsadomb kocsmáinak magányában, a
Zugliget őszi fasorainak csendjében fakadnak föl. A Krúdy-művekből áradó dallam
azonban nemcsak a mélabú. és a nosztalgia témáit kíséri, hanem azokat a sokkal
életszerűbb, gazdagabb, valóságosabb képeket, jeleneteket is, melyek a Józsefváros,
a Ferencváros kispolgárainak, kisembereinek sorsát vagy a pesti éjszaka
alakjait, társadalmon kívüli figuráit állítják elénk. Krúdy bensősége, lírája,
csodálatos nyelve, eredeti és képzeletdús stílusa
kétféle témakörnek, egy álomszerűbbnek és egy valóságosabbnak kifejezésére
szolgál. De mindkettőből ugyanazt a megejtő, felejthetetlen, utánozhatatlan
dallamot tudja kibontani.
Ez a
dallam valójában: hattyúdal. Egy osztály, egy életmód és életszemlélet – egy
irodalmi hagyomány kései, magányos hattyúdala.
Kései,
magányos jelenség Krúdy Gyula és életműve is.
Krúdy
helyét éppoly kevéssé jelölhetjük ki a Nyugat
soraiban, mint korának bármiféle áramlata vagy csoportosulása oldalán. Pedig
témái gyakorta érintkeznek nagy kortársai témáival is. Csakhogy Krúdy egészen
másféleképp ír a dzsentriről, mint Móricz, és másféleképp, mint Babits a Halálfiaiban. Krúdy másféle szemmel nézi
Pest éjszakai életét, mint Kosztolányi, és másféle lírával zengi a magyar
tájat, mint Juhász Gyula vagy Tóth Árpád. Krúdyt ott találjuk azoknál az
éjszakai asztaloknál, melyeknél Ady is tanyázik – de maga a Krúdy-életmű Adyra
nem ad visszhangot. És Móriczra, Babitsra, Szabó Dezsőre sem. A hanyatló
dzsentri másik, nagy meg-mutatójától, a hangulatok, a prózába fojtott, Urai
mondanivalók másik nagy költőjétől, Kaffka Margittól is mily nagy távolságok
választják el. Emennek oly tiszta és szigorú szerkesztésmódja, a realizmus
klasszikus példáin nevelődött művészete ugyancsak idegen a Krúdy-írások
kuszaságától, bonyolultabb előadás- és szerkesztésmódjától. Kortársai közt
senkit sem említhetnénk, akivel Krúdyt közös, harci-eszmei célok vagy művészi
ars poeticái elvek egybefűznék.
Elválasztja
őt kora irodalmi életétől és csoportosulásaitól már életmódja is, mely művének
nem egy jellegzetességére nyújthat magyarázatot. A kortársak visszaemlékezései
egy olyan írót idéznek elénk, aki sokkal inkább „társadalmon-kívüli” volt, mint
kortársainak bármelyike. Az a Krúdy, akit az Üllői úti Arabs Szürkében, a lóversenytéren, Madame Louise
házában, az óbudai vagy aquincumi kiskocsmákban látunk magunk előtt – az a
Krúdy, aki huszártiszteket hajigál ki a kávéházból, párbajokat vív; vagy vidéki
könyvügynök-utakra indul – az a Krúdy, akiben a kortársak nem alaptalanul a
„rablólovagot” is látják: másféle módon „bohém”, mint a századforduló
hírlapírói, színházi emberei, mágnásai vagy aranyifjai.
Szilajnak, féktelennek – merészen függetlennek látjuk Krúdyt, az embert;
olyasvalakinek, akire még a Horthy-korszak szürkesége, majd a nélkülözés, a
mellőztetés sem tudott bélyeget nyomni. Ugyanakkor ügyelnünk is kell, nehogy a
„martalóc” Krúdyról szóló legendák elleplezzék előlünk azt a nemesebb valakit,
akit fölénye, életbölcsessége, jelleme és eszményekért hevülő lelkülete
ugyancsak megkülönböztetnek attól az éjszakai világtól, melynek annyira
otthonos tagja. Krúdy nem rokona azoknak a „dekadenseknek” sem, akik a század
első évtizedében az abszintos poharat jelképnek tekintik. Indulatai,
zabolátlansága közelítik a valósághoz, az élet nyers és könyörtelen dolgaihoz –
szenvedélyekhez és fájdalmakhoz, melyeket az irodalmi dekadencia sohasem tudna
megérteni. De az is kétségtelen, hogy mindaz a gazdag és változatos
valóságanyag, melyhez életmódja hozzájuttatja, néha csak ellentmondásosan vagy
töredékesen jut művében kifejezésre.
Különösen
korábbi írásainak túlontúl lágy lírája, valamint az olyan önarckép-alakok, mint
Rezeda Kázmér, megtévesztő képet nyújthatnak Krúdyról – egy modoros, avatag és
különc álmodozó képét. Igazinak és hitelesnek talán leginkább Szindbád alakját
érezhetjük – Krúdy mivoltáról, szemléletéről a „hajós” egyénisége vall
legtöbbet. De ne feledkezzünk meg a Három
király Crudyjáról sem, a „püspökről, a lovagion
merészről, az ellenzékiről (Luther hívéről), aki regényes és önfeláldozó
kalandokra vállalkozik Mária királynőért, és érte kap halálos sebet. A „hajós”
és a „püspök” együtt fejezik ki azt az eszményt, melyet Krúdy vallott –
illetve, melyet meg is valósított művében és életében. Romantikus eszmény ez:
kaland és hősiesség eszménye. Romantikus, mivel egy jobb és szebb élet igénye
él benne, mint aminővel kora kínálja – romantikus, mivel tiltakozás ez az
eszmény egy szürke és kicsinyes kor ellen.
Krúdy
életművének hattyúdal-jellege nem utolsósorban e romantika formáiban mutatkozik
meg. Krúdy műve a régit, a visszahozhatatlant
próbálja feleleveníteni – mivel nem tud kibékülni a maga jelenével. Ellentéte a
korviszonyokkal, a Horthy-Magyarország jelenével: íme, Krúdy néha oly különc
„területenkívüliségének” magyarázata. Ez az ellentét fordítja művészetét a
romantika felé is, mely meglehetősen időszerűtlenül támad fel újból
alkotásaiban.
Krúdy a
birtokos középnemességnek abból a rétegéből születik, mely kivette részét
1848-ból, s melynek tagjaiban egy ideig meglehetősen épen élnek az elődök
harcos, patrióta hagyományai. Krúdy elődeinek sorában találhatjuk Krúdy
Kálmánt, Klapka tábornok adjutánsát, a vörössipkás,
huszonhármas „Halálzászlóalj” parancsnokát, aki tizenhétszer tört ki az
ostromolt komáromi várból, s ugyancsak rászolgál a „komáromi hős” címére,
mellyel Klapka tünteti ki. Krúdy Kálmán, akinek „csínytevéseire” Mikszáth is
emlékezik, a szabadságharc bukása után az Ipolyság erdőiben húzza meg magát, s
betyárok, szegénylegények módján csap le az osztrák csendőrségre, fosztogatja
az önkényuralomnak behódolt nagybirtokosokat, amíg végül egy erdei harcban,
tulajdon unokatestvérének, a „pecsoviccsá” lett Paczolay
Endre osztrák csendőrtisztnek golyójától pusztul el. Az „úri betyár” Krúdy
Kálmán féktelenségében, kalandosságában, néha emlékeztet is Krúdy Gyulára.
Az író
nagyapja, „legidősebb” Krúdy Gyula, ugyancsak Komárom egyik védője, s
úgyszólván haláláig a Soroksári úti Honvédmenház parancsnoka. Krúdy édesapja
jómódú nyíregyházi ügyvéd, aki „egész életében zsinóros magyar ruhában jár”, s
negyvennyolcas programmal két ízben is fellép képviselőjelöltnek.
Ezek a
családi hagyományok nem maradnak nyomtalanok Krúdynál – de túlságos
jelentőségük az ő korában már nem is lehet. Krúdy csaknem úgy veti be magát a
főváros éjszakai életébe – mint az ipolysági erdők
közé Krúdy Kálmán –, csakhogy mindkét „bújdosás”
egyaránt meddő és kilátástalan már.
Igazi
elődeit Jókaiban és Mikszáthban találhatjuk meg – habár műve annyi mindenben
különbözik is az övéktől, s kifejlődésének egyik feltétele is az, hogy a korai
írásaiban még megmutatkozó mikszáthi hagyományon túlhaladjon. A Krúdy bemutatta
világ: Jókai és Mikszáth világának folytatása. Alakjainak egy részét a városba
szakadt dzsentriből, a nyírségi kisurak közül, a halódó nemesi kúriák lakóinak
sorából emeli ki. Ezeknek köre még kibővül a pesti és budai kispolgárok
alakjaival, az éjszakai élet figuráival, a kapitalista nagyváros parazitáinak
arcképeivel is. Krúdy az élet perifériájáról válogatja ki hőseit, s regényei,
novellái legtöbbnyire olyan eseményekről szólnak, melyeknek a kor legfontosabb
történéseivel, kérdéseivel kevés a közük. Jókai és Mikszáth még többé-kevésbé
koruk legfontosabb problémáinak közelében élnek, közéleti szerepük is van,
képviselők, szerkesztők. Krúdy egyenest visszavonul a közélettől, „irtózik” a
politikától, s egy maga alkotta világba emigrál, vagy meghúzódik egy csendes
söröző mélyén, akárcsak a Boldogult úrfikoromban szereplőt Krúdy még mindig a középnemesség
szemével nézi a világot – kissé a Krúdy Kálmán módján is nézi –, csakhogy ez az
osztály már kívül került az életen,
maga is perifériára szorult A nyírségi birtokos dzsentri vagy tönkrement, vagy
„hozzáidomult” az új világhoz, hivatalt vállalt, a húsos fazék köré telepedett.
Krúdy
életművének jellegét és helyét az szabja meg, hogy ő továbbra is meg akarja
őrizni azt a függetlenséget, melyet elődei számára a földbirtok biztosított.
Krúdy nem „idomul hozzá” sem a századforduló, sem a Horthy-korszak
Magyarországához. Ha ezt megtenné – Herczeg Ferenc párja lenne belőle, a
Gyurkovics fiúk és leányok életének megéneklője, a dzsentri ízlésének
kiszolgálója. De Krúdy erre a szerepre nem vállalkozik – a dzsentri sohasem
találhatja meg benne kiszolgálóját, szórakoztatóját. Az, amit Krúdy alkot, nem
a hivatalnokká szegődött dzsentri ízlése szerint való. Krúdy azért is időszerűtlen
jelenség a maga korában, mivel tulajdon osztálya képes legkevésbé megérteni őt –
ez osztály gondolkodásmódjának, életszemléletének, stílusának utolsó s immár
egyetlen művészi igényű kifejezőjét
2
Krúdy
romantikája a századvégből ered, s forrásaira ő maga mutat rá a Hét bagolyban. Az az irodalmi élet,
melynek itt oly regényes képét nyújtja, helyenkénti anakronizmusaival is, Krúdy
írói felléptének viszonyaira jellemző, s megmagyarázza az első Krúdy-írások
színeit. A „századvégi” szemléletet képviselő Józsiás – akiben nem nehéz a
fiatal Krúdy arcképének némely vonásaira ismernünk – Szomjas Gusztival, az
irodalomért rajongó, öreg ügyvéddel vitatkozik, s érvei közt megtalálhatjuk
annak az öntudatnak szavát is, mely a kilencvenes évek Krúdyját egy új hang és kifejezésmód
keresésére indítja. „Ó, ti csúf, bölcs öreg emberek – fordul szembe Józsiás az
idősebb nemzedékekkel –, akik fásult szívetekkel már nem értitek meg az érzők
fájdalmát és szenvedését... Mit tudjátok ti már az ifjúság csapongásait,
kedvteléseit, a szerelem derűjét-borúját, változását! Mit tudjátok ti már a mai
emberek fájdalmas szeszélyeit, gyötrelmes idegességét, századvégi
boldogtalanságát! Ti születtetek és éltetek egy álmos, kimerült, szenvedélyeit
kiélt korszakban, amikor minden ember bölcs, megalkuvó, ínyes, lelkiismeretes
és kényelmes volt. Nem ismertétek a fájdalmakat és nyugtalanságokat többé,
miután Ferenc Józsefet megkoronáztátok. Az idegen tisztikart elfelejtették az
asszonyaitok, miután az emigránsok hazatértek. A férfiak megbocsátottak
mindenkinek, hogy nyugodtan szívhassák tajtékpipájukat az udvarházakban, vagy
csendesen csibukozhassanak a pesti társaskörben. Lutheránus-csókot váltottak
egymással az ellenségek az utca közepén. A királyi kegy csodálatos ragyogással
sugárzott végig Magyarországon, ahol csaknem két évtizedig nem ismerték a
királyság rendjeleit és egyéb boldogságait. A kuvasz-sovány bujdosóknak, az
egykori honvédeknek, a megmaradt táblabíráknak már csak arra volt gondjuk, hogy
szép hasat ereszthessenek; az asszonyaiknak, akik a svalizsérekkel
táncoltak, a felnövekedett leányaik tisztességes férjhezadása
lett az életcéljuk.”
Krúdy
felfedezőinek egyike az a Gáspár Imre volt, aki a nyolcvanas évek irodalmi
ellenzékének szervezésére is vállalkozott. Józsiás életszemlélete sokban közös
pl. Reviczkyével, vagy a nyolcvanas években fellépő új írónemzedék tagjainak
elveivel. „Realisták voltatok, uram-bátyám – mondja Józsiás –, amíg éltetek,
azért nem tudjátok megérteni a mai, századvégi világot.” A nyolcvanas évek
irodalmi ellenzékéhez Gáspáron kívül egyéb szál nem fűzi Krúdyt, s az ő
indulása olyan időpontra esik, melyben ez az ellenzék ki is adta már erejét –
Ady és Móricz ellenzékiségének, illetve forradalmiságának napja pedig még nem
jött föl. Mindabban, amit Józsiás a 67 utáni Magyarországról mond, Krúdy
dzsentriszemléletének viszonylag ritka bíráló elemei is felszínre kerülnek.
Józsiás „századvégisége” tagadhatatlanul
szembehelyezkedés a 67-es opportunizmussal, s a fiatal író szavaiban a 48-as
Krúdyk indulata is kísért. A „századvégiség” öntudata
Krúdynál a romantika felélesztésének egy sajátos módjában nyilatkozik meg,
melynek főjellemzői: a „fájdalmas szeszély”, a „gyötrelmes idegesség”, a
nyugtalanság és az elvágyódás. A fiatal Krúdy egy új „regényesség” színeit és
zenéit akarja belevinni a világba – az érzelmek és szenvedélyek, a kalandok és
álmok új témáit kívánja megszólaltatni. Ő is, és általában a századvégén
fellépő fiatal novellisták egy része – különösképp Cholnoky
Viktor – a romantika, illetve az irrealitás diadalra juttatásával vélnek
tiltakozhatni a 67 utáni világ ún. „realizmusa” ellen, melyet méltán vetnek meg
s tekintenek opportunistának.
A kritika
sokat emlegette egy időben Krúdy impresszionizmusát. Kétségtelen, hogy az
intenzív hangulatok érzékeltetése, egy-egy novellájának pusztán hangulati
elemek köri építése mindvégig kedvelt eljárása marad. Az is kétségtelen, hogy
az impresszionizmus mint módszer, Krúdy romantikus mondanivalójának
kifejezésére szolgál leggyakrabban. Az ő romantikája főként hangulatokban – a
régi Pest, ódon házak, különc emberek és sorsok hangulatiságának
éreztetésében mutatkozik meg. Némelyik novellája nem egyéb, mint hangulatkép –
és ilyen írásai a leginkább romantikus jellegűek is: ezekben válik leginkább
zeneivé a prózája, stílusának festőisége ezekben a legeredetibb. A realista ábrázolásra
már sokkal inkább alkalmasak zsánerképszerű novellái. A korai novellák egyike, A vígember bús meséi (1900) egyik
legszebb darabja. Az aranysarkantyús
vitéz legendája mutatja legvilágosabban, hogy a realizmus micsoda
lehetőségei mutatkoznak meg már a fiatal Krúdynál, s e lehetőségeket mi módon
szolgálja még a hangulatiság is. Bikky
Pál uram terve, hogy aranysarkantyúsan fogadja az eredetileg annyi
ellenkezéssel várt főispánt – terv, melyben végül is cselédei akadályozzák meg:
mily sokat mond ez a kis történet a pusztuló nyírségi kúriák világáról. És a
hangulati kép, mellyel az elbeszélés zárul, mily kevéssé öncélú, s mily sokat
ad hozzá a bemutatott világ légköréhez: „Az eső eközben csendesen suhogott a régi
udvarház körül – és a dombok a messziségben belévesztek a leereszkedő őszi
ködbe az álmos délutánon. Azon a csúnya, nedves, kedvetlen őszön, amikor a
bárót installálták nálunk.”
A Hét krajcár bemutatta „kisúri” világ
alakjaira, helyzeteire is ráismerhetünk néha Krúdynál; valóság-ábrázolásának
drámaisága miben sem marad Móriczé mögött. A
podolini takácsné
(1911) egyik elbeszélése, a Korvin lelke
jó példája lehet e drámai realizmusnak. Az aranysarkantyús történet egy osztály
sokatmondó képe is volt – a tetszhalott Korvin Istváné pedig olyan
sorsfordulatot mutat meg, mely ugyancsak egy egész réteg életviszonyán, emberi
kapcsolatait leplezi le, megdöbbentőn. Korvin, e „felsővidéki, kis nemesember”,
alighogy lehunyta szemét, felesége máris elajándékozza tárgyait – s a
tetszhalott magáhoztérte valósággal kétségbeejti a családot, mely már megrendelést adott a
koporsóra is. Az egykori szerető, a halottvirrasztó vénasszony, Sári néni
szavai, melyekkel végül mégis örök álomba csitítja-ringatja Korvin István urat,
többet mondanak egy élet kietlenségéről, értelmetlenségéről, mint bármiféle
elemzés, boncolás: „Ne bolondozzon a ténsúr!... Ugyan, nem
tud már egyszer, végtére megnyugodni? Elmúlt már minden. Az uram szépen
kiharangozza. Jobb lesz odakünn, pihenjen meg. A bajszát is kipedertem.”
Ritkák, de
annál ragyogóbbak azok a Krúdy-novellák, melyekben a lágy líraiság felett a
leleplező kíméletlenség diadalmaskodik. Mint például a Szindbád ifjúsága (1911) „első utazásában”, mely megdöbbentő képet ad egy kisváros embereiről, egymás közé
zárt, eseménytelen életeinek titkos bűneiről, torzulásairól. A tánciskola a
tűzoltólétrával, mely alól a körorvos és a szerzetesi algimnázium igazgatója
leselkednek a felettük kapaszkodó kislányokra – micsoda
visszataszító pillanatkép. De mennyire jellemző a gesztus is, mellyel
Szindbád-Krúdy napirendre tér felette: „Szindbád térdig érő hóban ballagott a
direktorral a város felé. Szürkés, acél fényű este volt. A Poprád aluszékonyan
suttogott a híd alatt a léknél, és a pohos torony komolyan állott a havas
háztetők fölött. – Szindbád egyszerre megállott, és hosszan,
édesdeden felkacagott.”
A tizes évektől kezdve Krúdy mindinkább valamiféle stilizáló,
dekoratív művészei felé halad, mely mihamar modorrá válik nála. A „századvégiség” öröksége
ez is; Krúdy romantikája: játékosan stilizáló művészet, tetszetős, regényes
pózok, különc alakok és helyzetek füzére ez időben. E romantika legtöbbet mondó
jelképe: a „vörös postakocsi”, mely
álombéli tájak felé viszi a mélázó utasokat. Krúdy, ez az alapjában kiábrándult
író – egy ábrándba menekül, kiábrándultsága elől. És
ez az ábránd a Krúdy-féle romantika legfőbb táplálója. Krúdy megteremt magának
egy „régi Magyarországot”, olyannak,
aminő az a valóságban sohasem volt: a tiszta és mély emberi érzések, a lélek- és
jellemnemesség országának. A Krúdy
romantikus álmában élő Magyarországnak csupa Anyégin – csupa Alvinczi és Rezeda a lakója. Ennek az ábrándbeli
Magyarországnak felhőszintjéről tekint alá ő fölényes-kesernyés mosollyal az
„aranyásók” Budapestjére – hiszen jól tudja, „a szerelem, melyről Puskin
zengett, városunkban nem szokásos”. Krúdy-regényalakok sohasem hősök – hanem
különcök. Igaz viszont, hogy különcökké mindig is ritka erényeik:
lovagiasságuk, rajongásuk, függetlenségük és büszkeségük miatt válnak. Néha meg
éppen: életművészetük, ételhez-italhoz értésük, egy régi, feledett élnitudásba beavatott voltuk teszi őket különcökké. Sőt,
különcök abban is, ahogyan érzéssel, odaadással, cinizmus és élvhajhászás
nélkül tudnak udvarolni, szeretni. A szerelmi öngyilkosság, az életen át tartó,
trubadúri hűség emiatt válik a Krúdy-írások egyik jellegzetesen romantikus
motívumává.
Ám Krúdy
regényes nosztalgiája egy sohasem-volt, múltbeli Magyarország után, néha magába
öleli azokat a nagy, patrióta emlékeket is, melyekkel az ő osztálya már mit sem
tud kezdeni. A késmárki piac, Rákóczi zászlaja az öreg templomtornyon, az
osztrák dragonyosokkal szembeszegülő város – és a Petőfi emlékét hűséggel őrző
alföldi csárdák, dunántúli présházak éppúgy hozzátartoznak a Krúdy alkotta
országhoz, mint a feledett konyhareceptek, nóták, tréfák, vagy Rezeda Kázmér
gáláns virágcsokrai. Mi sem természetesebb, mini hogy ez a regényes országábránd egy líraisággal telített kifejezésmód
segítségével szólal meg mindig. Egy-egy Krúdy-novella cselekménye néha több
mint egy lírai költeményé. Tanulságos lenne megfigyelnünk, miként, küzd
mérkőzik ez a líraiság Krúdy legtöbb művében az epika kényszerével, a próza
nyűgeivel. A Krúdy-írások eseménytelensége, erős hangulatisága,
sőt monotonsága is: egymással összefüggő sajátosságok. Néha ebben a lírai
nemben is remekel alkot Krúdy – amikor sikerül magától távol tartani a
stilizálási szándékol, s megőrizni az elbeszélést egy érzelmi állapot, egy
emlék, vagy egy mély, igazi szenvedély fűtötte hangulat légkörében. Ilyennek
érezhetjük a Szindbád ifjúsága
„második utazását”, az alföldi kisváros éjszakájának hangulatával, melybe oly
költőin és egyszerűen illeszkedik bele a tragikus szerelem emléke. Ha valahol,
úgy az ilyenfajta írásokban tudja megteremteni Krúdy a maga romantikájának
legkevésbé modoros változatát
A tizes évek írásainak java része inkább a stilizáló, modoros eljárást követi – a „vörös postakocsi”
történetének vagy a Palotai álmoknak
(1914) előadásmódját. Ezek a művek éppen nincsenek híján a költőiségnek, s a
mélabú úgy tölti be őket, mint Péter Pál és Szekszti
Judit szerelmének meséjét az őszi Bakony erdeinek zúgása. De a költőiség mögött
űrt is érzünk már: ennek a romantikának már pusztán menekülés-jellege van.
Péter Pál, aki az „Arany Golyó”-ban, ágyán heverészve régi képeslapokat olvasgat
naphosszat, s akit ebből a tétlenségből, ürességből kiragad a szerelem – Krúdynak ez a különctípusa sohasem tud
meggyőzni az érzelmeknek, a kínoknak és reményeknek arról a valóságáról és
hitelességéről, melyet Szindbádnál sohasem vonhatunk kétségbe. Az ilyen
írásokban a szenvedélyek is „leheletnyi” hangulatokká finomodtak – ez az
elszakadás a valóságtól inkább a tétlenség, a tehetetlenség jele, mint az igazi
romantikusok merész, kockázatos szárnyalásáé. Behatóbb kutatás bizonyára
rámutat majd, hogy Krúdy fejlődésében a tizes évek
valamiféle bénaság jegyében állnak, mely bénaság csak a húszas évekkel kezd
oldódni, hogy az író eljuthasson legérettebb korszakához, a húszas-harmincas
évek fordulóján, melyből a Három király
trilógiája, a Boldogult úrfikoromban, de még inkább Az élet álom novellái, és a postumus
elbeszélések emelkednek ki.
Fel kell
figyelnünk arra a fejlődésre és változásra, mély Krúdy művében a tizes évek elejétől élete utolsó szakáig végbemegy. Ezt a
változást leginkább az olyan témákon mérhetjük le, melyek vissza-visszatérnek
művében az évek során, és így mintegy ciklust alkotnak. Ilyen téma pl. Petőfi
Zoltán alakja, sorsa is. A Zoltánka című „szomorújátékban”, s az olyan novellákban is,
aminők a Zoltánka estéje, vagy a Régi pesti fametszet, Zoltán és Szendrey
Júlia alakját még a stilizáló, modoros romantika eljárásai szerint formálja meg
Krúdy. Ez a „biedermeier”-jellegű ábrázolásmód, ez a
csaknem kizárólag külső, keresett hatásokkal dolgozó stílus épp azt a
megrendítő drámái hagyja elsikkadni, melyet pedig ez a téma eleve kínál. A
jóval későbbi változatokban (Petőfi Zoltán
utazásaiból, Petőfi Zoltán Pesten) majd szívtépő hangsúlyokkal elevenedik
meg Petőfi özvegyének és fiának sorsa, kallódása, árvasága. Épp ebből az
árvaságból és reménytelenségből a korábbi témaváltozatok alig is nyújtottak
valamit. Krúdy azonban később elvetette magától az ódon metszetek stílusában
tetszelgő modorosságot, és inkább arra törekedett, hogy témájának legmélyebb
valóságtartalmát tárhassa fel. Krúdy fejlődése, általában a dekoratív-stilizáló
modorosságtól az egyszerűség s egy bensőségesebb, mélyebb művészet felé halad.
Pedig
utolsó műveinek egy része még sokkal inkább különc témákat dolgoz fel, mint a
koraiak. Ez írások cselekménye csak ürügy az író számára, hogy különceit
valamely sörház vagy vendéglő asztala mellé ültesse, és mélabús anekdotákat
meséltessen velük felvidéki városkák embereiről, belvárosi háztulajdonos
asszonyságokról, akik húsz éve sértődötten élnek lakásukban, amiért körülöttük
a régi boltok és utcák megváltoztak stb. A novellák „cselekménye” néha kimerül
egy étkezés leírásában, a „csonthús” elkészítésének és tálalásának
ismertetésében. Ebben az eseménytelenségben is egy elképzelt és megálmodott
világ békéje, derűje rejtezik – de ezek a témák néha egy-egy jellegzetes típust
is megismertetnek velünk annak a „kisvilágnak” valamelyik alakját, melybe Krúdy
visszahúzódott. Különös jelentősege van annak is, hogy a béke és derű, melyre
Krúdy áhítozik, csaknem mindig az evés-ivás körülményes szertartásai során
születik meg – már nem a szerelem, s még kevésbé a munka hozza azt el. Krúdy
alakjait sohasem láthatjuk tevékenység – hanem csak pihenés közben. Ezek az
emberek, ezek a történetek még mindig az éld margóján foglalnak helyet – de
mégsem olyan álomalakok, „ködlovagok” már, mint a tizes
évek Krúdy-hősei.
Krúdy ez
utolsó, korszakának jellemzésére két novellát említsünk (Utolsó szivar az Arabs Szürkében, és A hírlapíró és a halál),
melyek ismét csak egyazon történetről szólnak: a hírlapíró megsérti a Kaszinót,
s ezért pisztolypárbajt kell vívnia az ország legjobb céllövőjével, a „szolgálatonkívüli” huszárezredessel.
A párbaj azzal végződik, hogy a nyápic hírlapíró lövi le az ezredest. A
történet egyik változata a párbajra készülő hírlapírót mutatja – a másik az
ezredest. Mindkét változatban a kocsma, a vendéglő játszik jelentős szerepet.
Az egyikben a hírlapíró a „sors kedvezéséből” olyan „csonthús”-hoz jut, hogy a többi vendég alig leplezhető irigységgel
tekint asztala felé. Széplaki Titusz hírlapíró ebből az étkezésből merít annyi
önbizalmat és bátorságot, hogy meg tudja ölni ellenfelét. A másik novellában az
ezredes meg akarja „érteni” ismeretlen ellenfele életét, s ezért olyan helyre
tér be, olyan ételeket, italokat rendel, aminőkkel, elképzelése szerint, a
hírlapírók élni szoktak. Ez a „kísérlete” valamiféle elérzékenyült lelkiállapotba
ringatja – s a párbajban emiatt marad alul. Mindkét változatból kiszorul a
voltaképpeni „történet”: a párbaj. Helyét a vendéglői életkép, az étkezés
mindennapi idillje foglalja el. Ebben az idillben tudja megmutatni hőseinek
emberi, rokonszenves vonásait – ebben a helyzetben gondolkoztál ja el őket,
támaszt szívükben elérzékenyülést, megértést. Krúdy egy rideg világ elől
húzódik az ilyen szigetekre, az ilyen „területenkívüliségbe”, ahol még –
szerinte – törtető és gyilkos vágyaikat, indulataikat az emberek le tudják
vetkőzni.
A húszas
évek kezdetétől, Krúdy fokozatosan elvetette magától a „századvégiség”
stilizáló, modoros romantikáját, anélkül hogy művének költőisége emiatt csorbát
szenvedett volna. Ellenkezőleg, igazán költőivé csak ebben a tisztultabb
korszakában vált. Első, a tizes éveket megelőző
írásaiban a realista ábrázolás nem egy csirája rejtezett már, de ezek a csírák
később, a „vörös postakocsi” romantikájának korszakában, nem tudtak
kibontakozni. Ám a húszas évektől kezdve, s különösen a húszas-harmincas évek
fordulóján, Krúdy művében a valóság ábrázolás egy sajátos igénye is kezd
megmutatkozni, amely legjellemzőbben a Boldogult
úrfikoromban... c. regénye lapjain érvényesül.
Krúdy
fejlődésének beszédes példája a Három
király történelmi regénytrilógiája is, mely mindeddig meglehetősen mostoha
bánásmódban részesült, s a legkevésbé emlegetett Krúdy-írások közé tartozik. A Három királyban Krúdy olyan feladatra
vállalkozott, mint még soha, egyetlen művében sem, s ez a regény az ő
valóságábrázoló képességeit olyan fokon mutatja, ahová elérkezni máskor nem
sikerült A mohácsi vészt és következményeit, az 1526-27-es esztendők nagy,
tragikus változásait felölelő regény nem holmi perifériás kérdésekről szól,
hanem a nemzet történelmének egyik legsúlyosabb fejezetéről, melynek tanulságait
Krúdy a maga korának valósága felől szemléli. Ha Krúdy addig csak különcöket
vagy „ködlovagokat” alkotott – most, a Három
Királyban három plasztikus, erőteljesen megformált jellemet: II. Lajosét,
Szapolyai Jánosét és Mária királynőét. Ez utóbbiaknak alakja válik központivá a
trilógiában; Mária sorsa, drámája fogja egységbe a cselekményt – ez a sors az
egész ország végzetét is tartalmazza. Mária pénzszerzési kísérletei,
diplomáciai ügyeskedései, sakkhúzásai a politikában, s általában, egész tevékenysége
– valamint szerelnie, hűsége, szilárdsága: megannyi újszerű téma Krúdy tolla
alatt.
Az a
pesszimizmus és komorság, mely a regény történelemkoncepcióján uralkodik, Krúdy
világnézetének, hátterét is megérteti velünk. A nemzeti függetlenség ügye mintha
azért kerülne itt napirendre, hogy a komáromi hősök ivadéka a magyar
szabadságmozgalmak legvégső, történelmi forrásáig hatolhasson. A Habsburgok
uralma alá kerülő ország, mely függetlenségéről önként mond le, felemelhető-e
még? Az olyan „ellenzékiek”, mint Crudy, Luther
Márton „püspöke”, vívhatnak-e majd sikeres harcot a Szapolyaiak
és a Habsburgok ellen? A felelet csüggedt, lehangoló. Crudy
a Habsburg-ház útját egyengető királynőért hal meg – a reménytelen, trubaduri szerelem fölébe nő az ügynek, melynek sikerében
senki sem bízik már. A haza ügye iránti közöny, a viszályok, az önzés, a
köpenyegforgatások, árulások – micsoda jellemző, kíméletlen kép alakul ki e
rajzokból, Mohács Magyarországának mily megdöbbentő valóságát tudja itt
megragadni Krúdy. II. Lajos halála értelmetlen áldozat, melyre a király inkább
gyengeségből szánja el magát: „elmegy uralkodni a másvilágra” – ahová
alattvalói kívánják. És II. Lajos szerepét is mennyire megvilágítják szavai,
melyekkel Máriától búcsúzva, letűnik a színről: „Az volt a baj, hogy csak
gyűlölni tudtam ezt az országot, nem pedig szeretni. A magyarokat szeretni kell
– ez a titka az uralkodásnak.” A tehetetlen Lajossal szemben Szapolyai
mohósága, bírvágyában asszonyossá váló hangja, esdeklése, alkudozása Mária
előtt – majd pedig az „első Habsburg”, Ferdinánd, ájtatos közönyével: egy
ország végzete, e jellemek egymásutánjában. Az író rokonszenve Mária oldalán
van: de amiként Lajost és Szapolyait kisemmizte a történelem, úgy Máriát is,
aki fivérének, Ferdinándnak, készítette az utat a magyar trónra. Szerepe abban
állt, hogy helyét másnak adja át – s hogy mit tett, arra későn döbben rá.
Krúdy megérteti Máriával a titkot, melyet Lajos már csak Mohács küszöbén ismert
föl; de Mária, aki talán már szeretni tudná az országot, félreáll az útból,
hogy azon egy hideg, szenvtelen férfi léphessen a trónra, akitől ez a nép, ez
az ország éppoly idegen, mint aminő utódai számára is marad. Kesernyés,
reménytelen hangsúllyal zárul a regény: egy vereség regénye – s Krúdy a maga
jelenét is e vereség megmásíthatatlan következményeként szemléli.
Krúdy
ebben a regényben nem álmokat és ábrándokat, nem mélabús hangulatokat mulat be,
hanem szilaj szenvedélyeket, melyek nagy erővel megformált jellemekből
fakadnak. Nyoma sincs a Három királyban
annak a stilizáló, „fametszetszerű” technikának, mely korábbi írásait
jellemezte. Vad indulatok, nyereség, szemérmetlenül megmutatkozó bűnök – és
hősiesség, tisztaság, hűség, önfeláldozás: íme, a trilógia valóság-anyaga.
Némelyik jelenete a shakespeare-i királydrámák tragikumát, indulati
szélsőségeit, komor nagyszerűségét idézi – így elsősorban Mária és Szapolyai
összecsapása a székesegyházban, Lajos ravatala előlt;
ez a jelenet az egész regény csúcspontja, s ennél drámaibbat,
szenvedélyesebbet Krúdy nem alkotott egész életében. De nem kevésbé ragyogó
részletekkel szolgálnak Tomori és Bornemissza vitái a trón lábánál, Szapolyai
tanácskozásai a tokaji szőlőhegyen, a pozsonyi udvar életének képei stb. Krúdy,
akit legtöbb írása nyomán a kis témák, a különc részletek, a költői hangulatok
művészének érezhetünk: itt egy nagy epikai feladat mestereként áll előttünk.
3
Krúdy
fejlődésének, és általában, egész alkotó módszerének jellemző két példája a Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban... Művészetének
elmélyültével a tizes évek modoros romantikáját is
egy tisztább és igazabb regényesség váltja fel Krúdy alkotásaiban; e romantika
első hangjaira a Hét bagolyban
figyelhetünk föl. Később, a Boldogult úrfikoromban... e romantikát már a realizmus egy
sajátos fajtájával párosultan tárja elénk; mindkét regény ugyancsak elüt a
Krúdy-féle romantikának attól a változatától, melyre példaként a Palotai álmokat idéztük.
A Hét bagoly – említettük – visszatekintés
is, egy írói pálya kezdeti körülményeinek, a kilencvenes évek irodalmi életének
felmérése. Krúdynak több írásában fér vissza a századforduló tematikája, és
ebben a regényben is, Józsiás története kibővül annak az átalakulásnak rajzává,
mely az ódon Pestből véglegesen kapitalista nagyvárost formál. Eltűnik a régi
Belváros, melynek képe oly csodálatos költőiséggel merül fel az első fejezet hófüggönye mögül, eltűnik a Hét bagoly – és a régi irodalom. E korszak-és nemzedékváltás
mezsgyéjén bontakozik ki Józsiás története, a legszebb pesti mesék egyike,
melyei bizonyos értelemben a Pál utcai
fiúk méltó párjának tekinthetünk. Mindkét regényben ugyanaz a meghatott
líra búcsúzik a múlttól, s mindkét író ugyanazzal a kesernyés-szomorkás
tekintettel fordul a jelenhez, melyet ridegnek, könyörtelennek – és
költőietlennek éreznek. Az új világ immár nem a mélyen és tisztán érző szíveké –
hanem az „aranyásóké”, a könyörtelen törtetőké, akik a kapitalizmus harci
modorát, életstílusát egyaránt beleviszik az üzleti és az irodalmi életbe. Az
érzés, a gondolat most válik csak igazán piaci áruvá – és ezek a folyamatok
megdöbbentően emlékeztetnek a költészet prostituálódásának azokra a
jelenségeire, melyeket Balzac regénye, az Elveszett
illúziók elemzett. Méltatlan és jogosulatlan ötlet lenne párhuzamot vonni
Balzac – és Krúdy között, mégis: a téma, a helyzet hasonlósága talán
megengedheti, hogy szembeállítsuk egymással Lucien de
Rubempré sorsának tragikus kimenetelét azzal az
idillel, mely Józsiást várja Áldáska oldalán és Virág
Kálmán és Neje álmoskönyv-szerkesztői íróasztala mellett. E két kifejlett különbsége
a kritika realizmus – és a romantika eszmeiségének gyökeres ellentéteire
figyelmeztet. De ugyanakkor Krúdy romantikájának javára kell írnunk azt,
ahogyan Józsiás elutasítja a kísértéseket, melyek Lucient
örvényükbe ragadták. Az új, kapitalista harcmodor azt diktálná Józsiásnak, hogy
használja ki a hírhedtsége nyújtotta tőkét, törjön élre, éljen a helyzete
nyújtotta karrier-lehetőségekkel. Józsiás a Belváros helyett a Józsefvárost
választja – és Krúdy romantikájának e topográfiai változatára külön is érdemes
felfigyelnünk. A „vörös postakocsi” utasainak, a Palotai álmok álmodóinak regényessége mindig is valamely keresetten
ódon, álmatag környezetben bontakozott ki. De akárcsak a Pál utcai fiúkban, a Hét
bagolyban is a romantika már a városi kisemberek lakónegyedeit,
életszíntereit veszi birtokába. Ennek a világnak, ennek a tiszta és egyszerű
környezetnek költészetét hozza magával Áldáska is. A
századvégi Pest fülledtségével és kietlenségével szemben úgy merül fel ez a
másik világ, mint a Jókai-féle Senki szigete – csakhogy valóságosabb,
hitelesebb, hétköznapibb regényességgel. Ebben a romantikában már nem a puszta
elvágyódás, a testtelen nosztalgia – hanem a jó és tiszta élet, a nyugodt
lelkiismeret, az egyszerű és valódi boldogság utáni sóvárgás az uralkodó.
Emlékeztet ez a romantika Mikszáthéra, melynek hasonló elemeit Király István
mutatta meg. Ne feledjük: a Hét bagoly
az ellenforradalmi korszak első éveiben született, s ez a romantika egy ép és
igaz költészet hangját röppenti egy boldogtalan kor lármás zűrzavara fölé.
Vannak a Hét bagolynak színes és eredeti realista
elemei is; Krúdy emberábrázoló művészete Leonórában és Zsófiában a századvégi
Pest két jellegzetes típusát teremti meg. De a regény igazi erényei a
romantikától áthatott részekben ragyognak fel; ilyenek: a már említett
kezdőfejezet, Józsiás és Zsófia „kirándulása” a zajló Duna jegén, sőt, még a
hullaházi jelenet is, mely épp romantikus különcössége,
túlfeszítettsége miatt itt-ott már a naturalizmusba csapna át, ha Krúdy valóban
megrendült költészete ennek a veszélynek útját nem állná.
A Hét bagolyban kibontakozott romantika
csillan föl a Boldogult úrfikoromban... lapjain is, különösen azokban a
részekben, melyek Vilmosi Vilmát állítják előtérbe. De ez a regény elsősorban
ama sajátos realizmus miatt érdemel figyelmet, mely Krúdy utolsó, érett
korszakában mindinkább felváltja a korábbi korszak modorosságait. Krúdy
romantikájának egyik adekvát formája a hangulat-novella volt, amely néha
csaknem egy lírai költemény prózai változatának tetszett. Utolsó korszakában
azonban Krúdy a hangulat-novellától visszatér a zsáner-novellához, a realista
művészetnek ehhez a klasszikus műfajához, mely egyébként korai írásai közt is
feltalálható már. Az élet álom című
novellakötet úgyszólván csupa zsáner-novellát tartalmaz; bennük Krúdy csupa
különcről, régimódi férfiakról, öreg pincérekről, hírlapírókról, az éjszakai
élet alakjairól fest képet.
A Boldogult úrfikoromban...
valójában regénnyé növelt zsáner-novella. Ebben a novellaformában Krúdy
megfigyelő, realista tehetsége szerencsés keretek közt bontakozhatik
ki. Ezeknek a novelláknak hősei ugyancsak nem „ködlovagok”, hanem
mozdulataikban és szokásaikban, hanghordozásaikban és külső
jellegzetességeikben, öltözködésükben és bogarasságaikban aggályos pontossággal
megfigyelt, arckép festő kedvteléssel életre-keltett alakok, sőt típusok. Krúdy
életismerete, az élet sajátos területeiről oly sokat tudó beavatottsága e
típusok sorában néha igazi, realista remekléseket is hoz létre. A
zsáner-novellák nagyrészt a kapitalizálódó Budapestet mutatják be: kézművesek,
iparosok, kisemberek életét, mindennapjait – és természetesen, az éjszakai
élet szinte autonóm világát is, pincéreivel, kucsébereivel, kocsisaival,
utcalányaival, szerencsejátékosaival. Talán kisrealizmusnak
nevezhetnők Krúdy e művészetét, mely a részletek, az apró, de festői epizódok
bensőséges, színes megelevenítésében mutatkozik meg főként – vagyis, egy olyan
művészeiben, melynek az atmoszféra-teremtés, a megfigyelés, a leírás a
leghatékonyabb eszközei.
A Boldogult úrfikoromban...
ennek a kisrealizmusnak talán legjellegzetesebb példája. A regénnyé bővült
zsánerképben egy terézvárosi asztaltársaság tagjainak portréi helyezkednek el;
e portrék gazdagsága, a sorházi jelenei résztvevőinek jellegzetességei,
beszédmodora, külsejük stb. lehetőségei teljében mutatják meg Krúdy
kisrealizmusát. Az önfeledt, boldog keringőzés, melynek lendülete a „herceget”
és Vilmát éppúgy elkapja, mint Vájsz vendéglőst és feleségét, ragyogó
tetőpontot jelent a majdhogynem mozdulatlan cselekményben; ezt a tetőpontot
apró, jelentéktelen részletek, újabb és újabb epizódalakok bevonásával,
halmozásával készíti elő Krúdy, akinek szerkesztő művészete talán ebben a
művében a legérettebb. És mily kiszámított íveléssel siklik alá a regény menete
erről a tetőpontról, a vendégek távozásának jeleneteiben, amikor e hétköznapi
és mégis oly ritka, rendkívüli örömnek emlékével szerteoszlanak. Krúdy
művészete épp abban mutatkozik meg, hogy az örömnek, boldogságnak ezt a
tüneményszerű jelenését bármiféle „csodás” mozzanat, bármiféle mesterkélt és
modoros fordulat alkalmazása nélkül hozza létre. Az a szinte észrevétlen, minőségi változás, mely a Bécs városához címzett söröző
vendégeinek körében végbemegy: nem szürrealista csoda, hanem természetes
terméke annak a meleg és bensőséges kisvilágnak, melyben Krúdy az egyszerű és
mesterkéletlen örömök egyedüli fészkét látja. És ez a kisvilág a pesti élet
szerves része is; a Boldogult úrfikoromban... olyan zsánerkép, melynek keretei a pesti élet
néhány felejthetetlen típusát fogják egybe. Pista úr, vagy Kacskovicsék
asztaltársaságán kívül a trafikos, a borbély, a portás, a zongorista, az
üvegkereskedő alakjai: a magyar városi élet egy-egy színét, jellegzetességét
hordozzák magukon. Ez a regény a városi élet valóságának, költészetének egyik
legbensőségesebb kifejezése.
A
Krúdy-életmű álomszerűségének titka talán stílusában, képalkotó művészetében
rejlik. Némi iróniával is átszőtten, szertelenül és ellágyulón, burkolt
utalásokkal, a játékosság szeszélyeinek engedelmeskedőn, dekoratív
zsúfoltsággal sorakoznak föl képéi, metaforái. Mindenfajta keresettség nélkül,
inkább bizonyos kacér lazasággal bontakozik ki Krúdy stílusa – valóban oldott
stílus, a beszéd réveteg és mégis rátarti, gőgös hangsúlyaitól tagoltan.
Előadásmódjának utánozhatatlan bája épp abból a fölényes könnyedségből adódik,
mellyel napirendre tér a műgond aggályai, aprólékosságai felett. De sohasem
lompos vagy henye: lebegése, elengedettsége éppúgy, mint helyenkénti
zsúfoltsága, cikornyássága mögött ugyanazt a belső tartást találjuk meg: egy
bölcs és független, érzékeny és lírai jellem nemességét.
Krúdy
életművének legnagyobb ajándéka: az életöröm, az életszeretet, mellyel a világ
felé fordul, s olvasóival is megszeretteti azt. A nagy érzések, a szenvedélyek,
a vágyódások éppúgy az élet szeretetéből fakadnak nála, mint a mindennapok
apró, ártatlan kedvteléseinek kultusza. Krúdy világa is csak addig terjed ki,
ameddig szeretete is. Művéből hiányoznak a gyűlölet, a megvetés, az irigység és
féltékenység hangjai. De ugyanígy mentes bármifajta puhaságtól, ernyedtségtől,
megalkuvástól. Álmodozása mélyén is fölfedezzük az indulatot – életművészetében
is megtaláljuk az érdeklődés, a kíváncsiság szenvedélyes mozzanatait. A magyar
irodalomnak ez az egyik leghíresebb „bohémje” sohasem léha, sohasem
gerinctelen.
Azt a
világot, melyet szeret és bemutat nekünk: szuverén módon, eltulajdoníthatatlan
birtokának is érzi. Az ő Budapestje az, amelyet leír, az ő Magyarországa az,
melyet vörös postakocsiján beutaz. Ezt a várost, ezt az országot néha az ő
szemével tudjuk nézni, s mindvégig hálásak lehetünk neki, amiért az ilyen látásra megtanított bennünket.
Mert ez a fajta látás nem az eszményítés, nem a megszépítő hazugság szemével
nézi a dolgokat – hanem azzal a szeretettel és életörömmel, mely a szépséget és
a költészetet a legszerényebb színterekben és tájakban is fölfedezi.
Igazuk van
azoknak is, akik egy hagyomány, egy sajátos nemzeti civilizáció őrzőjét látják
benne. Az érzelmeknek éppúgy megvan a maguk kultúrája, mint az asztalnak s a
társas érintkezésnek is. Krúdy egy sajátosan magyar élet-művészet beavatottja
és őrzője – egy sajátosan nemzeti életstílus ápolója. A múlt század írói még
nem érezték eléggé, hogy ez a fajta civilizáció és stílus is mennyire múlékony,
mennyire alá van vetve a történelem, a társadalmi fejlődés törvényeinek. Krúdy
azonban érzi már ezt, s meg szeretné őrizni az elődök életstílusából mindazt,
ami valóban nemes és maradandó – hogy az új világ sem legyen szegényebb általa.
Ugyanígy
őrzött azonban eszméket is – habár bizonyos szemérmes tartózkodással,
zárkózottsággal. Nem tartozott a nagy hitvallók közé – de nem is tagadta meg
hitét soha. Hitt abban a szenvedélyben, mely 1848-at létrehozta, s éppen ezért
sok mindent megértett, magába fogadott 1919 szenvedélyéből is. A régi
„hivatalos Magyarország” sohasem ismerte el őt magáénak, s ő erre sohasem
tartott igényt. Azt, amit ő szeretett az életben, azt megtalálta a szegény
emberek világában is, a Józsefvárosban éppúgy, mint Óbudán. Magányossága és
függetlensége megóvta attól, hogy bármiféle gyanús vagy bűnös irányzat
kiszolgálójává váljék. A kapitalista könyvkiadás és újságipar csak morzsákat
szórt oda Krúdy Gyulának, s hívei megdöbbenten értesültek halálakor, hogy a
főváros akkorra már hetek óta kikapcsoltatta lakásán a villanyt. Krúdy nem
részesült a napos oldal előnyeiben – de ugyanakkor nem is tudott lázadni;
vágyaiban, reményeiben azonban sohasem alkudott meg.
Egy nép,
egy nemzet annál többel köszönhet egy-egy írófiának, minél többet mutatott meg,
nevezett nevén emez a kor, a környezet, az emberi és természeti világ
valóságából, mely ennek a népnek, ennek a nemzetnek életét, élményét is
jelenti. Krúdy életműve olyan, mint egy nagy költemény, melyben az egész ország
– s annak városai éppúgy, mint tájai – a derű, a szépség, a költőiség fényeiben
világítanak. Olyan ország ez, mely után mindig honvágyat érzünk. A Krúdy
bemutatta ország arra csábít, hogy hazánkat újból és újból fölfedezzük,
ugyanoly álmélkodással és örömmel, mint ő maga. Krúdy életművének hívása, üzenete
úgy érkezik el ma hozzánk, mint a novelláinak ősz-esti égboltján áthúzó
vadludak hangja. A végtelen messzeségek, a szabad szárnyalás, az öröm és a
tisztaság, az egyszerű és örök költészet hívása ez, melynek visszhangja örökké
itt marad közöttünk.
SŐTÉR ISTVÁN
(A Hét bagoly – Boldogult úrfikoromban
című kötet utószava.
Bp. 1963, Szépirodalmi Könyvkiadó. 497-520. p.)