KRÚDY GYULA

 

A harmincas évek dere­kán számosán voltunk, akik Krúdy Gyulában az irrealitás nagy művészéért lelkesedtünk — azért az íróért, aki hátatfordított mindannak, ami sivár és lapos, fájdalmas és örömtelen volt az életben, s színes álmokat, andalító káprázatokat varázsolt annak a nagy űrnek a helyébe, mely mindennapjaink mélyén tátongott. Ezt az űrt egyidőben csak az övéhez hasonló tündér­játékok, regényes képzelődések, mélabús visszfények tudták elő­lünk elleplezni. Egy nemzedék, mely nem volt képes hősöket látni maga körül — legalább különcök után áhítozott, Alvinczi Edvárd és Rezeda Kázmér rokonai után. A fasizmus bor­zalmas, reménytelenül nyo­masztó világában, örömtelen „hétköznapjaiban” — „csodák” kellettek, olyanok aminők Krúdy hőseivel estek meg, akik előtt holdfényes éjszakákon megnyíl­tak a Bástyasétány öreg falai, hogy páncélos koronás királyo­kat bocsássanak ki a résen. Krúdy műve akkoriban a me­nekvés lehetőségét rejtette ma­gában — menekvését egy álom színterére, melynek díszletei a várbeli utcák, a Víziváros, az óbudai alacsony házsorok és orgonás kisudvarok, a svábhe­gyi és rózsadombi lejtők kocs­mái, a Zugliget őszi fasorai voltak. A harmincas évek dere­kának Krudy-reneszansza a „já­ték”, az irrealitás művészetének elveit próbálta kiolvasni az Utitárs, a Vörös postakocsi, a Nagy kópé lapjairól. Voltak, akik Giraudoux és Virginia Woolf intellektuális játékosságá­val rokonnak próbálták bemu­tatni a Krudy nosztalgiás regé­nyességét. Még olyan mulatsá­gos és naiv kísérletekre is em­lékezhetünk, melyek Proust és Krúdy közé vontak párhuzamo­kat.

A harmincas évek Krudy-reneszansza éppolyan válság­tünet volt, mint a szürrealizmus.

E korszak majdani irodalom­történeti értékelése rámutathat arra, hogy ez a szürrealizmus, ahogyan Radnóti Miklósnál — és másoknál — jelentkezett: va­lamiféle tiltakozás volt a fasiz­mus ellen, ha mégoly meddő és hatástalan tiltakozás. És a til­takozás, az ellenszegülés ily módjának akkor, és csupán ak­kor lehetett is némi szubjektív jogosultsága. De Radnóti Mik­lósnak is ki kellett nőnie ebből a szürrealizmusból, hogy a bori halálbánya, és az „erőltetett menet” borzalmai közepett, a fasizmus arcába a megtiport, de meg nem tört ember rettenetes vádját odakiálthassa. Nem, a fasizmus ellen nem lehetett a „valóságon-túli” dolgok költőiségével védekezni. A fasizmus valósága elől nem lehetett el­menekülni — a vörös postako­csin.

A fasizmus éveinek Krudy-rajongói akaratlanul is meg­hamisították Krudy arcképét. Márai Sándor, aki ha nem is el­indítója, de legalább „összegezője” volt ennek a rajongásnak, Krudyról szóló regényében azt a Szindbádot szólaltatta meg, akinek számára „ismeretlenné, megbízhatatlanná és félelmessé változott a világ”. Ez a Szindbád mintegy igazolta azt a vi­lágképet, melynek érvényességé­ről elsősorban a fasizmus igye­kezett meggyőzni. Ez a Szindbád leszerelte azokat az indulatokat, melyek a világ megváltoztatásá­ra, az élet átalakítására, az em­beriség sorsának megjavítására törekedhettek. Ez a Szindbád mákonyos itallal kínált, cselekvés helyett félálomba hívott, a gon­dolat izgalma és felelős éber­sége helyett réveteg szemlélő­désre tanított. E Szindbád körül megszűnt, vagy legalább is sűrű, áthatolhatatlan hófüggönyök mögé került a világ, mi közben a frissen csapolt sörre vagy a velőscsontra várt egy királyutcai, öreg vendéglő me­leg és homályos sarkában.

Márai Szindbádja volt-é az igazi Krudy? Nem! De tagadha­tatlan — voltak ennek a képnek vonásai, melyeknek jogosságát továbbra is el kell ismernünk. És nem véletlen, hogy újraol­vasva a Szindbád hazamegy lapjait, írója legjobb művének kell azt éreznünk.

Krudy életművét durváb­ban nem is kezelhetnők, mint ha egy kritikai realistát akarnánk „faragni” belőle. És felelőtlenebbül sem bánhatnánk ez életművel, mint ha egy kézlegyin­téssel el akarnók azt utasítani magunktól, s napirendre próbál­nánk térni megejtő szépségei, el­bűvölő zenéje, életgazdagsága, bensősége, lírája, csodálatos nyelve, eredeti és képzeletdús stílusa felett. Krudy Gyula, a magyar elbeszélő próza egyik legnagyobb mestere, egyik legtudósabb, legbonyolultabb mű­vésze. Krudy életműve olyan örökség, melynek gondozásában, őrzésében, kamatoztatásában a legnagyobb odaadással kell el­járnunk.

Ki volt hát Krudy-Szindbád? És hol az ő helye a magyar iro­dalom fejlődésében, történetében?

Helye magányos, társtalan hely. Éppoly kevéssé jelölhetjük ki a Nyugat soraiban, mint ko­rának bármiféle irodalmi áram­lata, vagy csoportosulása olda­lán. Lehet-e az ő életművét Móricz Zsigmondéval akár csak össze is hasonlítani? Mily gyak­ran írnak is egyazon emberek­ről, mily gyakran fordulnak azonos kíváncsisággal a dzsentry felé — de Krudy ábrázolása mindvégig híján marad Móricz szenvedélyes kritikájának. Még Babits is mennyi ábrándtalan bírálattal szól a Millénium magyar liberálisairól, s még Kosz­tolányi is mily mélyen hasítja át az ellenforradalom magas bürokráciájának külső burját, mint tépi le a Vizy Kornélok jelleméről a hazug, „neobarokk” hom­lokzatot! Ilyesmit Krudynál hasz­talan keresnénk — mintha nem is az ő kortársuk lenne. Ez a társtalanság adhatott tápot az olyan kísérleteknek, melyek őt a nyugati szürrealistákkal próbál­ták rokonítani.

De Krudy nem Giraudoux, nem is Virginia Woolf rokona. Hanem: Mikszáthé, sőt Jókaié. Sokkal inkább az ő rokonuk, mint tulajdon kortársaié. És ha világirodalmi eszményképeit ke­ressük — Puskinban, Turgenyevben találhatjuk meg őket. Igaz, kissé a Bérczi Károly Puskinjában — abban az Anyéginben, akinek életmódját a maga nemesi aranyifjainak életé­ben testesíti meg újból. Abban a Turgenyevben, akinek nemesi udvarházaihoz a Nyírség, vagy a Balaton-mellék magyar kúriái annyira hasonlóak, Krudy sze­rint.

Jókaiéhoz, de Mikszáthéhoz is elsősorban az kapcsolja Krudy gondolkodását, hogy ő a nemzet, a nép sorsáért a nemességet, a dzsentryt nagy mértékben felelősnek érzi. Krudy íróasztalán Szemere Miklós arcképe áll, de Szindbád tudja már, hogy a nemesség történel­mi hivatása „átalakult érvényesülési, kenyérszerző küldetéssé, amelynek alapján az ezeresz­tendő óta itt élő magyar helyet kér magának az országban.” Mikszáth is reménykedett egy ideig a „tekintetes vármegye” megújuló történelmi szerepében — hogy majd annál komorabb kiábrándultsággal nézzen a Nosztyak, a Dőryek szemébe. Jókai is mi mindent remélt a Kárpáthyak osztályától — amíg meg nem írta a Kiskirályokat! Krudynak ilyen reményei már alig is lehetnek — mégis mind­végig belül marad a nemesi szemléleten, abban az értelem­ben. hogy sohasem tud igazán „polgárosulni”. Budapestet, s az egész országot olyan szemmel nézi, aminővel Mikszáth is látta. De az ő tekintetéből hiány­zik Mikszáth bíráló élessége. Ne higyjük azonban, hogy Krudy­nak bármi köze is lenne a köz­hivatalokban elhelyezkedett, az ország vezetésében a nagybir­toknak, a nagytőkének cinikusan segédkező dzsentryvel. Szaba­don, „bohémesen”, valami gő­gös különállásban hangsúlyozza idegenségét tőlük. Krudyt azért is érezzük oly magányosnak, mivel a kapitalizmust éppoly ke­véssé képes elfogadni, mint azt a helyet, amit a dzsentry annyi „érvényesülési, kenyérszerzési” igyekezettel könyökölt ki magának benne. Krudy látja a dzsen­try hanyatlását, felbomlását, züllését, de sohasem képes azt meg is mutatni úgy, ahogyan Mikszáth vagy Móricz, sőt Kaffka Margit megmutatták. De illúzió­kat sem táplál róla, és sohasem szegődik szórakoztatójává. És a dzsentry sohasem érzi a maga írójának Krudyt — az ő szemé­ben a Szindbád nem versenyez a Gyurkovics-lányokkal.

Krudy alapjában kiábrándult író — aki azonban egy álomba, egy ábrándba menekül kiábrándultsága elől. Krudy megteremti magának a régi Magyarorszá­got, aminő az talán sohasem volt: a tiszta és emberi érzé­seknek, a lélek és a jellem ne­mességének Magyarországát. A Krudy megálmodta Magyaror­szágnak csupa Anyégin — csupa Alvinczi és Rezeda a lakója. Ennek az ábrándbeli Magyarországnak felhőszintjéről tekint alá fölényesen, kesernyésen a hűbéri-tőkés országra, az „aranyásók” Budapestjére — hi­szen „szerelem, melyről Puskin zengett, városunkban nem szo­kásos.” Jókai néha a nagyszerű jövőt álmodta meg. Krudy a múltat álmodja nagyszerűnek. Ebből is fakad művének roman­tikája. De ez a romantika meny­nyire másféle már, mint a ne­mesi reformkoré volt! Vörösmartyék a nemzeti múlt igazi nagyságát keresték — hogy a jelent serkentsék vele. Krudy maga sem hiszi igaznak, amit a régi országban nagynak és költőinek képzel el. A Krudy-regényalakok sohasem hősök — hanem különcök. De különcökké többnyire magasrendű erkölcsi elveik, lovagiasságuk, önállóságuk, büszkeségük, vagy bölcsességük miatt váltak. Néha vi­szont az életművészetük, ételhez-italhoz értésük, inyencségük régi, elfeledett élni-tudásba be­avatott voltuk teszi őket külön­cökké. Sőt, különcök abban is, hogy érzéssel, odaadással, ciniz­mus és élvhajhászás nélkül tudnak udvarolni, szeretni. A sze­relmi öngyilkosság, az életen át tartó hűség nem véletlenül válik a Krudy-írások egyik jellegzetes, költői romantikus motívu­mává. Mégis, a különcség, ha mégoly komoly erkölcsi tartalma van is, nem lehet kiút; Krudy érzi ezt, s ezért keres megnyug­vást valamiféle élvező-kesernyés életbölcseletben.

Még sem szabad azt hin­nünk, hogy Krudy e regényes nosztalgiája, egy sohasem volt, múltbeli Magyarország után — merőben önkényes és fik­tív érzés. Mikszáth-tanulmányában Király István helye­sen mutatott rá Mikszáth nosz­talgiájára, mellyel 1848 felé for­dult, egy tisztább, szebb és hő­sibb kör emlékéből merítvén erőt és bizakodást. Krudy ro­mantikus országálma mélyén is ott rejteznek a nagy patrióta-emlékek, 1848 és a Rákóczi-kor emlékei, melyeket nála szebben, az övénél gazdagabb líraisággal kortársai közül kevesen idéznek föl. A késmárki piac, Rá­kóczi zászlaja az öreg templomtornyon, az osztrák dragonyosokkal szembeszálló város — és a Petőfi-emlékét féltőn őrző du­nántúli, alföldi csordák, prés­házak: mindez éppúgy hozzátartoznak a Krudy-alkotta országhoz, mint a feledett konyhareceptek, nóták, tréfák, vagy Rezeda Kázmér gáláns virágcsok­rai. De éreznünk kell — és Krudy is tudja, hogy ez az álom nem nyerhet folytatást a jelen­ben. Abban, hogy mégis ragasz­kodik hozzá: „Ködlovag” vol­tának egyik okára ismerhetünk.

Az a romantika, mely Jókai­nál elválaszthatatlan volt a realizmus egy sajátos hangjától — az a romantika, mely Mikszáthnál is a jó és a szép világ igényét rejtette magában, megváltozottan, s méginkább idő­szerűtlenül tovább él Krudynál. Ezt a romantikát tovább gazdagítja, táplálja, az az egyedülálló líraiság, mely Krudy mű­vészetének legmelegebb forrása is. És tanulságos lenne meg­figyelnünk, hogyan küzd, mérkőzik ez a líraiság Krudy legtöbb művében az epika kényszerével, a próza nyű­geivel, melyeken pedig a stílus néhol oly merész, de mégsem modoros eredetisége is lazít. A Krudy-írások eseménytelensége, erős hangulatisága, sőt monotonsága is: egymással összefüggő sajátosságok — me­lyek azonban éppen nem akadályozzák a valóság erőteljes, szí­nes bemutatását. A Krudy-novellák — sőt néha a regények is — visszatérnek a genre-képhez, a realista művészetnek ehhez a klasszikus műfajához úgy, aho­gyan azt a holland festészetben — vagy Jókai regényeiben, el­beszéléseiben fellelhetjük. Krudy csupa különcről (régimódi fér­fiúkról, öreg pincérekről, hírlap­írókról, az éjszakai élet alakjai­ról) fest genre-képet — de van­nak írásai, melyeket zárt, csak­nem költemény-szerű hangulatképeknek érezhetünk, vagy ép­pen csendéleteknek, melyeknek középpontjába a rakott asztal, a gyöngyöző söröspohár vagy egy csokor vadvirág került.

Krudy igazi műfaja a novel­la, mely azonban ritkán tartal­maz történetet, cselekményt. Vagy, ha igen: ez a történet csak ürügyül szolgál az író számára, hogy különceit vala­mely sörház, vagy vendéglő asztala mellé ültesse és mélabús anekdotákat meséltessen ve­lük felvidéki városkák emberei­ről, belvárosi háztulajdonos asszonyokról, akik húsz éve él­nek sértődötten lakásukban, amiért körülöttük a régi utcák és boltok megváltoztak stb. A novella „cselekménye” néha ki­merül egy étkezés leírásában, a „csonthús” elkészítésének és tálalásának ismertetésében — és Krudy elbeszélő művészetét leginkább az bizonyítja, hogy még így is lebilincselnek írá­sai. Az ő eseménytelenségében egy elképzelt és megálmodott világnak békéje, derűje rejtezik, — de ezt a világot Krudy je­lenébe csak az evés-ivás körül­ményes szertartásai hozhatják el,

Talán legjellemzőbb regénye a Boldogult urfikoromban, mely­nek százegynéhány lapján csak egy terézvárosi asztaltársaság sörözésének részleteiről értesü­lünk. De ezekben a részletek­ben fordít hátat Krudy a maga korának, gőggel és fölénnyel — és ugyanakkor: tehetetlenség­gel is. A Boldogult úrfikoromban: regénnyé növelt novella. Többi regénye pedig: novellák­ból szövődő történet. A Vörös postakocsi szövevényes történe­te is novellákra hull szét, meg­annyi csillogó novella-darabra, vagy prózába fojtott, roman­tikus-hangulatos költeményre. Egyik legszebb kisregényében (Palotai álmok) a Bakony zúgását halljuk szüntelen, s maga a regény is oly költőien egy­hangú, mint ez a zúgás. Talán Krudy az egyetlen író, aki egy­hangúságával képes rabulejteni az olvasót.

Krudy írásai, egyhangúságuk, különc életszemléletük ellenére is töméntelen megfigyelést tar­talmaznak, az a művészet, mellyel alakjait, mellékfiguráit életrekelti, becsületére válhat­nék akármelyik kritikai realista regényírónak. Krudy emberei többnyire nem „ködképek”, ha­nem mozdulataikban és szoká­saikban, hanghordozásukban és külső jellegzetességekben, öl­tözködésükben és bogarasságaikban aggályos pontossággal megfigyelt, arcképfestő kedvte­léssel életrekeltett alakok, sőt, típusok. Mozdulatlan kisváro­sok és a hajszás, kapitalista nagyváros típusai.

A harmincas évek Krudy-rajongói, s mi valamennyien, akik elsősorban a „ködlovagot” lát­tuk benne, megfeledkeztünk Krudyról, az élet ismerőjéről — az élet bizonyos területeinek so­kat tudó, sokat látó beavatott­járól. Krudy írásainak egy ré­sze a kapitalizálódó Budapestet mutatja be, s különöskép a Jó­zsef- és Ferencváros embereiről rajzol hiteles képet. Kézműve­sek, iparosok, kisemberek életét, mindennapjait, szórakozásait, érzelmi drámáit látja meg Krudy — vagy az éjszakai élet sa­játos, szinte autonóm világát, pincéreivel, kucsébereivel, utcalányaival, szerencsejátékosaival. Ezek az írások kétségtelenül a realista Krudyt állítják elénk — még ha az ilyenfajta realizmus nem is tud eljutni az összefüg­gések, az eszmék, a nagy, égető korkérdések felismeréséig. Ta­lán kisrealizmusnak nevezhetnők a Krudy művészetét, mely a részletek, az apró, de jelentős epizódok bensőséges, színes megelevenítésében mutatkozik meg elsősorban — művészet­ben, melynek az atmoszféra-teremtés, a megfigyelés, a le­írás, a leghatékonyabb eszközei. Az, ahogyan leír egy embert, egy tájat — az, ahogyan egy hangulatot érzékeltet, ahogyan egy lakoma, egy mennyegző, egy temetés eseményeit, fordu­latait elmeséli: az írásművészet nagyigényű remekléseire nyújt alkalmat az ő kisrealista ábrá­zolásmódjának keretei között is. Frissnek, színesnek és eredeti­nek őrzi meg a Krudy-életművet: a stílusa, ez a regényes és ódon, költői és mélabús stílus, melynek metaforái a képzelet oly merész röptét mulatják, aminőhöz hasonlót Jókai óta nem láthattunk — mondatai pedig dallamosságukban, nosztal­giái lágyságukban, színekkel, utalásokkal, hangulat-elemekkel zsúfoltan valamiféle átmenetet képeznek a próza és a vers kö­zött.

A Krudy-életmű azonban mihozzánk elsősorban az életörömén át szól. Ez a derűs, bölcs életöröm valójában mély emberiességről is tanúskodik — az ember és az élet szeretedről, mindannak szeretetéről, ami az életet tartalmassá, értékessé, boldoggá teheti. Ennek az életörömnek fényében dereng az az ország, melynek útjain a vörös postakocsi halad, s melynek kisvárosaiba komoly, méltóságteljes, érzelmektől zsúfolt szívű hősei megérkeznek. Egyvalami hiányzik csak ebből az élet­örömtől áthatott Krudyból: a cselekvés, a tett öröme. És ez a hiány távolítja is tőlünk némikép Szindbádot, a hajóst.

De Krudy vágyai egy olyan világ álomképe körül keringe­nek, melyben az igaz emberi érzések, és a jóság, a szépség, az öröm és a bölcseség méltó, nemes helyükre kerülhetnek is­mét. Az írásnak ez a művésze tehát nem lehet idegen azoktól, akik az álomkép helyébe — a valóságot, s a múlt helyébe — a jelent, a jövőt akarják illesz­teni.

Sőtér István

 

*

 

Krúdy Gyula (1878—1933). Het­venöt esztendővel ezelőtt, 1878 október 21-én született Krúdy Gyula Nyíregyházán. Iskoláit Nyíregyházán és Podolinban vé­gezte, majd az újságírói pályát választotta. Kezdetben szülőváro­sában, majd Debrecenben és Nagyváradon újságíróskodott. 1896-ban került fel Budapestre, a Fővárosi Lapok munkatársaként, de emellett a pesti és vidéki la­pok és folyóiratok egész seregé­ben jelentek meg írásai. Első elbeszéléskötete (Üres a fészek és egyéb történetek) 1897-ben lá­tott napvilágot. Ezt gyors ütem­ben követték további könyvei, javarészt regények és elbeszélés-kötetek. Legismertebbek: A vörös postakocsi, A víg ember bús me­séi, Az álmok hőse, Pajkos Gaálék, A podolini kísértet, Hét szilvafa, A betyár álma, Bukfenc, Az utolsó vörössapkás, Az utolsó honvédek, A komáromi fiú, Hét bagoly, Tegnapok ködlovagjai, Boldogult úrfikoromban, Magyar jakobinusok. Aranykéz utcai szép napok — és mindenekelőtt pedig a Krudy egyéni írásművé­szetére, szemléletére legjellem­zőbb két kötet: A Szindbád ifjú­sága és a Szindbád utazásai.

 

(Irodalmi Ujság, 1953/22. /október 24./ 1-2. p.)