KRUDY GYULA

 

1.

 

A «tegnapok ködlovagjai» közül az ő műve vész el leginkább a ködben s a tegnapban — néha úgy érezzük, a «félmúlt» fogalmát csak ezek a furcsa írá­sok világítják meg igazán számunkra, mert az idő s a környezet, melyben alakjai élnek, oly közeli s oly el­érhetetlenül távoli mégis, hogy helyüket alig tudjuk megjelölni az elmúlt napok és évek, távolában: való­sággal új igeidőket kellett volna teremteni Alvinczi és Rezeda Kázmér számára, a múlt legparányibb árnya­latait is híven kifejező igeidőket, aminőkkel talán még a francia nyelvtanban sem találkozunk s melyek ki tudnák fejezni az ő történeteiknek álmatag időt­lenségét, múlt és jelen közt ténfergő hazátlanságát. A nagy, nyugati kortárs műve a «megtalált idő» cso­dájával ajándékoz meg bennünket, Krudy hősei azonban szinte menekülnek kor és idő elől, vagy leg­alábbis igyekeznek minél hamarább elveszteni azt, s a vörös postakocsi ugyanolyan jelképpé változik át számunkra, mint a teába áztatott kétszersült, — de ellenkező értelemmel, egy merőben más irányú va­rázslat szolgálatában. Ezek az «őszi utazások» olyan égbolt alá ragadnak el bennünket, mely alatt megállt az idő s a homokórát nem szükséges megfordítanunk többé. Ha kitekintünk a batár ablakán, a Bakony, a Balaton, a Szepesség vagy a messzi Kárpátalja tájai­nak egy-egy otthonos, regényesen magányos szögleté­ben új évszakkal fogunk megismerkedni: tavasz és ősz néha csodálatosan hasonlítanak egymásra s vannak napok, mikor a vidék, a fák s a fű színei, a he­gyek sápadtsága, a fény s az árnyék játéka elfeledte­tik velünk a hónap nevét, a növényzet elhalt már, vagy még meg sem született s a szél, a pára egyaránt lehet egy beköszöntő évszak ígérete, vagy utolsó üze­net az éppen távozótól —, ezekből a kettős arcú na­pokból szövődik Krudy sajátos évszaka, március és október lírai porosodása, ezeknek a napoknak estéin érkeznek meg hősei egy idegen városba, ahol öngyil­kosok lesznek a postáskisasszonyért, ennek az évszak­nak éjszakáin sétál magányosan a budai utcákon Re­zeda úr, belesvén a földszintes házak szobáiba, melye­ket szinte áhítatosan világít meg a kályhában ham­vadó parázs. Időtlenség, álom, szelíd honvágy, félig feledett emlék: íme az első varázs, melynek oly ne­héz ellenállni Krudy művében. Pedig mindez csak első csalétke, legszelídebb csábítása ennek az írónak!

Úgy látszik, csábításának épp a «fiatal» írónemze­dék nem tud ellenállni! Vannak mostoha sorsú írók, akik egész életüket szerkesztőségi előszobákban, el­dugott, barna faburkolatú kávéházakban, ósdi, király­utcai sörözőkben töltik, alig mozdulnak ki városuk­ból, a külföldet Bécs jelképezi számukra, hol áhítato­san keresték fel a császárok sírboltját, Versailles kertjei helyett beérik Gödöllővel, a nemzetközi étkező-kocsi kényelmét legfeljebb Pozsonyig élvezik, olasz tavak helyett a Balaton partján sétálnak, éjszakán­ként pedig Óbudán, vagy a Margitsziget elhagyott szállodájában hajtják pihenőre a fejüket: életükben nem sok ügyet vetnek rájuk, a folyóiratok néha csak könyörületből közlik írásaikat, tanítványok helyett legfeljebb néhány «bohém» újságíró telepedik le ma­gányos asztalukhoz s mikor meghalnak, a rövid nekrológ annyit jegyez meg csupán példázódó keserű­séggel, hogy lakásukon a főváros kikapcsoltatta a villanyt! Eljön azonban egy nap, midőn írásaik, me­lyeket addig pályaudvari könyvespolcokról emelt le néha egy-két tájékozatlan olvasó s melyek elfeledetten pihentek piros, vagy zöld vászonkötéseikben a nép­szerű, szórakoztató hetilap kiadványai között, várat­lanul új életre kelnek, előlépnek füzetes rangjukból, hogy megkülönböztetett helyet kapjanak néhány iro­dalmi ínyenc ágyafejénél. Mi a titkuk? Minek köszön­hetik rejtélyes másodvirágzásukat?

Márai könyve után méltán beszélhetünk Krudy-divatról s ennek a divatnak komoly előzményei van­nak. Művének «felfedezői» úgy járhattak valamiképp, mint azok az utazók, akik különböző világrészekből csaknem egy időben indultak el valamilyen, félig-meddig ismeretlen, kisvárosi templom elfeledett freskófestőjének művéhez, hogy meglepetten, de ugyanakkor kissé szégyenkezve találkozzanak egy­mással zarándoklatuk céljánál.

 

2.

 

Nevével először egy századeleji újság tárcarovatában találkoztam, mely nagyapám öreg könyvszekré­nyéből került elő: mohón és elbűvölten olvastam a kis cikket, melyben Pestről volt szó, a számomra akkor még oly távoli városról s melyet sokáig csak az ő színeitől ragyogón tudtam magamnak elképzelni: ez a város még ma is él és még ma sem sikerült teljesen megtalálnom, pedig már akkor tudtam, hogy «az ősz és Buda egy anyától születtek» s megérkezni is úgy szerettem volna, mint a «Dumas regényéből való ifjú, egy tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a tizenhat esztendős emberek szoktak!» Ezt az írást csaknem egy évtizeddel később láttam viszont a «Pesti album»-ban s még soká kutattam hiába az alföldi város könyvtárában a megejtő szavú író könyvei után. Így «fedeztem fel» Krudyt, akiről első ifjúságunkban senki sem beszélt nekünk és mily nagy volt meglepe­tésem, mikor később láttam, hogy csaknem ugyanígy, egymástól függetlenül, magányosan érkezett el hozzá a többi fiatal író is. Mi lehetett az, ami előkészített bennünket számára, mi volt az oka, hogy két nemze­dék tagjai éreztek megmagyarázhatatlan rokonságot a színeivel és az álmaival? Krudy valamiképp azt mon­dotta el, amit mindnyájan leginkább szerettünk volna s avatott tanítómestereink mellett ő volt a patkány­fogó bűvész, kinek egyikünk sem tudott ellenállni, ki magával csalt, noha úgy látszott, semmibe veszi az irodalmat, az utókort s noha magunk is éreztük, hogy nem nyerünk tőle semmi kézzelfogható tanítást és út­mutatást, legfeljebb valami édes, mustos, őszi ízt, melyre már régóta emlékezünk valahonnét s melyet sohasem fogunk elfelejteni. Egy álomban látott táj vagy város képe kísérhet csak oly hűségesen végig az életünkön, mint az ő tájai és magányos felvidéki városai, hallgatag rendházaikkal, rostélyostól és sör­től illatozó vendéglőikkel, hegyi folyójukkal, melyben egy régi iskolatárs vesztette el az életét. Nem tudtunk neki ellenállni, noha éreztük, sokszor adott okot a bizalmatlanságra s példája gyakran ugyanoly kevéssé volt épületes, mint Roncsy kapitányé, ki lyukat fúrt az uszodák deszkafalába és gólyalábakon sétált este, a kisvárosi utcán.

 

3.

 

Művészetét egyszerre forradalmian újnak és ősien hagyományosnak érezhettük. Néha úgy látszik, mintha messze megelőzné nyugati kortársait s olyan hangokat ütne meg, melyekhez hasonlókra talán csak Giraudouxnál bukkanunk. Ugyanakkor hiába keres­nénk nála világirodalmi műveltséget s úgy érezzük, nem olvasott mást, mint Puskint, Turgenyevet s a magyarok közül legfeljebb Jókait vagy Mikszáthot; ez utóbbitól még tanult is valamit, első novelláiban fel-felismerjük a nagy elbeszélő hangját, mely később nyomtalanul eltűnik egy olyan próza zenéje alatt, aminőhöz hasonlót hiába keresnénk a magyar iroda-lomban. Márai Sándor már elcsodálkozott Szindbád titokzatos jól értesültségén, kikutathatatlan forrású műveltségén: mindent tudott a Hajós, mindenről hal­lott, ami ebben az országban történt, nem maradt előtte rejtve sem az italok zamatja, sem az ételek íze, többet tudott az asszonyokról s a szerelemről, mint maga Casanova és Don Juan, ismert minden tájat és szokást s egyetemes beavatottságában talán csak Jó­kaihoz tudnók őt hasonlítani. Egyébként is sok a kö­zös vonásuk, de Krudy az érzékenyebb, tapasztaltabb, a költőibb s a merészebb, ő a nagy újító, aki nem akart semmi újat mondani, csak azt, amit legősibb öröksége, nagyapáitól átörökölt hajlama és ösztöne sugallt. Talán legmagyarabb írónk, aki nem volt sem népi, sem városi s egyformán otthon érezte magát a Nyírség mocsaraiban, vagy a pesti lóversenytér zöld pázsitján; néha úgy rémlik, nem is volt hazája, nem is tartozott sehová s egész világát maga teremtette meg. Máskor az éles megfigyelőt csodáljuk, a magyar realizmus legnagyobb ígéretét, az igazi magyar Balzacot, aki azonban nem hajlandó elmozdulni söröző­jének kényelmes asztala mellől s beéri közvetlen szomszédainak arcélével, az örökké álmatlan Kacskovics úrral, Podolini Lajossal, Vilmosi Vilmácskával, Pászmáti úrral, a disznókereskedővel, Széplaki Titusz hírlapíróval, Fridolin pincérrel, aki elbóbiskol az öreg óra alatt s Szortiment szerkesztővel, aki gyomorbajos létére kénytelen végigenni a kerületi kéményseprő és a párizsi utcai suszter ebédjét, oly kevéssé tud ellen­állni a szalontüdő s a «tányérhús» csábításának! Krudy életműve néha csak sörházi és borozói anekdoták ízes sorozatának hat, melyet gondosan részletezett receptek szakítanak meg: gazdag és mély életismerettel megalkotott alakjai keleties tétlenséggel álmodoznak a fehérterítős asztaloknál, egyetlen olvasmányuk: a napi étlap felett. Igaz ugyan, hogy Márai Szindbádja ez étlapokból az egész ezeréves Magyarországot fel tudja támasztani tájával és történelmével, műveltsé­gével és irodalmával!

Nem szabad megfeledkeznünk a másik Krudyról sem, aki megannyi Rohbock- és Vasquez-metszetet tá­maszt új életre a régi Pest-Buda ábrándos rajzában. A stilizáló, a dekoratív, a «modoros» Krudy ez, aki azonban nem kevésbé kedves szívünknek: legtöbb regé­nyében egy régi pasztell párosul valamilyen színes-ízes anekdotával. A nagyhercegnő csónakja kiköt a régi Margitszigeten, háttérben a budai Vár látszik piros tetős házaival s a Gellérthegy erődítése: kékfrak­kos, cilinderes lakájok sürögnek, hogy a nádorfeleség kecsesen partra léphessen Krudy majdani birodalmá­ban... Szindbád stilizáló kedve néha fülledtté színe­síti azokat a lapokat, amelyeken valamilyen szertar­tásról, udvari ünnepről ír: kövessük csak Rezeda Kázmért a Mátyás-templomi királykoronázásra, mi­kor az öregedő gavallér csaknem vallásos áhítattal sürög a habsburgi hölgyek szoknyái, mentéi körül s ámbrás leheletüket igyekszik beszívni! A pompa, a szertartásos ünnepélyesség kultusza, melynek oly szí­vesen és bőségesen áldoz regényeiben, sokak szemé­ben szolgalelkű krónikásnak mutatja őt, nagyurak készséges kiszolgálójának s ő talán nem is sértődnék meg e gyanúsítás miatt, hisz legszívesebben Alvinczi Eduárd titoknokának és bizalmasának képében ábrá­zolja magát, aki előre utazik, hogy szállást készítsen gazdájának s hűséges szolgaként őrzi magánál a borzutcai nyári lak kulcsát.

 

4.

Ha Krudy irodalmi őseit keressük, nem kell messzire mennünk. Jókai tündérvilága és Mikszáth megbocsátó kiábrándultsága különös módon vegyül­nek el Krudynál, aki az ő művük egyedüli örökösé­nek és továbbfolytatójának látszik. Kissé időszerűt­len örökség ez: mintha a két nagy elbeszélő kimerítette volna a magyar anekdotavilág minden furcsa­ságát s Krudynak csak az egészen rikító eseteket hagyták volna, melyeket ők nem is mertek feldol­gozni. Ez az anekdotai örökség ugyancsak megérzik Krúdy művén s elsősorban azoknál a mellékalakoknál mutatkozik, akik szinte egytől-egyig rigolyás kü­löncök s fél lábbal a rögeszmék, a lelki betegségek vi­lágában állnak. Krudy azonban végletekig elköltőiesítette ezt az anekdotai anyagot s így olyasmit való­sított meg, amire elődei még csak nem is gondoltak. Ő művében is megtaláljuk a valóságnak azt a nagy és hitelesítő részesedését, mely nélkül e mű puszta stílusmutatvánnyá süllyedt volna: de mily költői ez a valóság! És mily jellegzetes, mily telített légkör ala­kul ki körülötte! Ebben a légkörben, mely már a valószerűtlenbe, az álom világába vezet át, különösen eltorzul minden esemény, minden alak, — innét a «modorosság» annyiszor emlegetett vádja. Pedig épp ezt a légkört érezzük leginkább hitelesnek. Fosszuk meg történeteit e csillogó buroktól — s máris elvesz­tették életüket.

Érzelmes, színes légkör ez, de inkább a költe­mény, mint a próza műfajával rokon, — valami sze­líd szomorúság szövi át s ez a szomorúság Krudy egész művében megmarad, változatlanul. Hősei mind egyformák, jellemük alig változik, — Krudy ember-ábrázolása is hasonlít a Jókaiéihoz, de az ő alakjai egy érzelem, egy romantikus rögeszme változásait testesítik meg. Ez a romantika édeskéssé is válhat­nék, ha valami kesernyés tapasztaltság, az élet bölcs és öreges ismerete nem állana mögötte. Krudynak kedvelt figurája az őszülő gavallér, a kiábrándult nő-csábász: szavaikból össze lehetne állítani az író élet­filozófiáját. De ezek a cinikusan érzelmes férfiak egy regényes szenvedély igézetében élnek szüntelen s ők cáfolnak rá leghamarább önnön bölcsességükre.

 

5.

 

Krudy életműve ismét csak arról tanúskodik, hogy a magyar próza megteremtette, ugyan a tökéletes no­vellát, de a remekmívű regénnyel többé-kevésbé adó­sunk maradt. Krúdy elődeiben és kortársaiban mind­untalan a novellista szólal meg s a «Vörös postakocsi» szövevényes története is félreismerhetetlenül elárulja a született novellaírót. Krudy figurái, kik fáradhatlanul vándorolnak regényről-regényre, egy-egy novella magját viszik mindenüvé magukkal: Rezeda Kázmér és Nagybotos Viola váratlanul bukkannak fel hol Damasztiné házában, hol a Krónprinc-leányok szoknyája mellett. Petőfi Zoltánka árnya majd egy színdarabban, majd a Ferenciek-terének sarkán kí­sért s a regény végén már meg is feledkezünk a Zöld vadászról, noha azt hittük kezdetben, az egész törté­net róla szól majd! Darabokra hullanak e regények, megannyi csillogó novella-darabra, vagy színpompás, prózába fojtott költeményre. S minél érettebb e mű­vészet, annál kevesebb történik a történetekben: az idő megállt, mint az óra, az öreg pincér álmában, a hősök legnagyobb diadala, ha sikerült elveszteniük az időt. Sokan meglepődtek már azon az ékesszóló ürességen, mely úgy tölti ki Krudy írásait, mint va­lami mély, álmatagon elnyújtott hang, melyet rabul ejtettek a régi borospince bolthajtásai. Egyik hőse éppen egy ilyen pincéből indul el kalandos útjára a földalatti folyosókon, melyek Buda mészköves tala­jában vezetnek más, furcsa emberek hajlékai felé. S egyik legszebb kisregényében a Bakony zúgását hall­juk szüntelen: maga a regény is oly költőien egy­hangú, mint ez a zúgás. Krudy az egyetlen író, aki egyhangúságával ejt rabul bennünket!

Talán épp ez a titka: rábukkant egy hangra s nem tudott megválni tőle, inkább igyekezett hozzábűvölni az olvasóit. Ezért a hangért keressük fel újra s újra s főként a könnyűségért szeretjük, mellyel hozzáfér­hetünk. Mindegy, melyik könyvét ütjük fel: mind­egyik lapon ugyanaz a jelenet, ugyanaz a hangulat bonyolódik, ölt magára új változatokat. Szegénység ez, ha akarjuk, de gazdag szegénység!

 

6.

 

Nem hiába érezzük, hogy műve némiképp függe­léke, pótléka a százkötetes Jókainak! Mintha az Aranyember írója támadt volna fel újra, hogy sza­badabban, érettebben és merészebben szólaljon meg ismét s ne riadjon vissza, ha kell akár a cinizmus­tól, vagy a legreménytelenebb szomorúságtól sem! Mi volt az oka ennek a borongós kedvnek, ennek az örökké őszies világításnak, melynek mélyén ismét csak a magyar «finitizmus» örökségét kell felismer­nünk? A magány hangjai ezek, ha nem is a remete tragikus magányáé, :— szelídebb, «városiasabb» az ő egyedülsége! A Nyírség szülötte otthon van Óbudán vagy a Király-utca vendéglőiben s nem érez honvá­gyat semmilyen táj után: természet és város egyaránt kevés vigasztalást nyújtó díszletek számára. Ki ne érezné meg csak egyetlen sorának olvasásakor is a magányt, különcök és agglegények magányát, mely szüntelen körülveszi, védőn; sajátosan magyar, keleti magány az övé, bölcs, mint az öregek, és színes, mint az álom!

Legzsivajgóbb lapjai mögül is a csendet érezzük, régi kertek és erdők csendjét, mely annyira rokon írásainak őszies érettségével! Művét néha túlérettnek találhatjuk s eltűnődhetünk rajta, vajon egy régi forma kései virágzását, vagy egy új születését kell-e benne felismernünk? Ám nem kerül túlságosan nagy fáradtságunkba, ha csak talányokra akarunk va­dászni alkatában és alkotásaiban! Novelláinak színes jelbeszédében, azt hisszük, szüntelen önmagáról vall az író, de csakhamar ráeszmélünk, hogy a szívéhez oly közelálló hasonmások alig is árulnak el róla va­lamit, hacsak leleplezést, önvallomást nem merésze­lünk látni e különcök kedves pózaiban, finom két­értelműséggel űzött szenvelgésében és modorosságában! Hisz minden Krudy-figura egyetlen pózt — s legtöbbször ugyanolyant — testesít meg. Kevés író járt oly közel a giccshez, az útszélihez, az émelyítő­höz, mint ő, s kevés tudott mégis oly tiszta, oly gőgö­sen igényes maradni. Kiválasztottak tisztaságával bírt, mely még a vásárban sem tud bemocskolódni! Hiába vesszük szemügyre Rezeda úr arcképét, a deresedő hajú, dohányszín felöltős férfiú vonásai mögött nem fogjuk Krúdy igazi arcát megtalálni. Legszemérmesebb írónk ő, aki látszólag mindig önmagáról beszélt, anélkül, hogy vágyairól, vívódásairól, félelmeiről va­lamit is elárult volna. Megtudjuk, melyek voltak ked­velt ételei, hogyan szerette a vesevelőt, milyen sört csapoltatott délben és milyen bort kívánt asztalára lámpagyújtás után, de ezzel ki is merülnek értesülé­seink, melyekből emberi alkatát fel akarjuk magunk­nak építeni. Ugyancsak zavarba jönne, aki feszegetni próbálná a «tanítást» és «útmutatást», mellyel műve szolgál, pedig az ő könyvei őrzik leggondosabb cso­magolásban a magyar élet ízeit és színeit. Hagyományossága, magyarsága sokban hasonlít ama házi­asszonyokéhoz, akik valóságos nemzeti eszmét és örökséget ápolnak féltékenyen őrzött kézírásos sza­kácskönyveikben! Ilyen szakácskönyvet ő is írhatott volna, de inkább álmoskönyvet szerkesztett, a ma­gyar irodalomnak e legigénytelenebb remekművét, melynek rövidke, lírai betéteiben, elszórt jegyzetei­ben egy nagy költő játszadozhatott kedvére dédelge­tett babonáival, különcségeivel. Ki tudná megmondani: mennyire volt komoly ez a játék, mennyi része volt benne a hitnek s az írói tudatosságnak, mely tenyér­jóslatok és álomfejtések közé egy költői világnézet bizonyítékait rejtette? A kiadó megbízatásának telje­sítése közben mintegy a maga műveinek kom­mentárját, a maga félálomban eltöltött életé­nek útikalauzát írta meg Krudy. Úgy látszik, ennek a kornak leghitelesebb írója csak egy álmos­könyv szerkesztője lehetett, ugyanúgy, ahogy a múlt század ízlését és szellemét is a «100 kötetes Jókai» címen ismert anekdota gyűjtemény örökíti meg leg­hívebben. Hisz a «Vörös postakocsi» és az «Álmos­könyv» ugyanolyan testvérek, mint a «Magyar Ná­bob» s a «Józsa Gyuri» közszájon forgó hőstettei. Az elefántcsonttorony legtökéletesebb példáját Krudy szolgáltatja: ki hinné, hogy végigélte a világháborút? 1918 nyarának is csak egy szép álmot köszönhet: az «Útitárs»-at, melyet Kisörsön vetett papírra. A sö­rözők asztala mellől nem látni ki a történelem «szín-padjára». «Az élet álom»: amint ezt egyik utolsó kö­tetének címe hirdeti! S ez álmok hőse nem más, mint Rudolf királyfi, az álombeli ország ura pedig Első Ferenc József marad mindvégig, Szemerén kí­vül talán az egyetlen férfi, akit Krudy áhítatosan tisztel.

De kérjünk mi is helyet a «Vörös postakocsi»-ban! Ehhez nem szükséges épp Alvinczi Edvárd történeté­hez folyamodnunk: vegyünk le találomra két könyvet a polcról! Egyik az «Útitárs», a másik pedig Krudy-nak talán legkülöncebb és legérettebb műve: a «Bol-dogult úrfikoromban...»

 

7.

 

Hiába vetnők szemére a «széteső szerkezetet» s a «laza cselekményt», hiába kérnők számon az anekdoták csattanóit: az ő történeteinek csodálatos egységét új mértékkel kell mérnünk, s egy mihamar divat­jamúlt írásmesterség céhszavait nem szabad kiejte­nünk jelenlétében! Regényei, novellái tulajdonkép nem is érnek véget, az író egyszerűen otthagyja -alakjait s még azzal sem törődik, hogy a szereplők közül legalább meghaljon valaki. Talán sohasem fog­juk megtudni, vajjon hanyagság és a mesterségbeli tudás hiánya, vagy újító szándék, fölényes könnyed­ség, játékos különcködés, sőt számító raffináltság voltak-e létrehozói annak, amint művében hol kinyi­latkoztatásszerű merészségnek, hol suta lomposság-nak érzünk. Talán a «Boldogult úrfikoromban...» tud csak kételyeinkre végleges, csillogó feleletet adni, s ennek a regénynek olvasása közben lehetetlen rá nem ébrednünk, hogy Krudy művészete, korát jóval megelőzően volt újító és merész s a feladat, melyet itt megoldott, talán a legnehezebb erőpróba volt, me­lyet magyar prózaíró valaha vállalni mert volna. Az a virtuóz fogás, mellyel történetének fonalait néha az unalomig engedi lazulni, hogy azután az eseménytelenségből varázsolja elő emlék és álom legköltőibb hatásait, az írás, a forma, az ábrázolás kitanult ínyencével, hétpróbás beavatottjával ismertet meg bennünket. Hisz semmi sem történik ebben a könyv­ben s százegynéhány lapon csak egy terézvárosi asz­taltársaság sörözésének részleteiről értesülünk. Ezek a részletek azonban epikus fontosságúakká magasod­nak s Pista úr, az elnök, ujjának egyetlen mozdula­tával olyan feszültséget tud teremteni, mint a legiz­galmasabb kalandregény hőse, akiről nem tudjuk, sikerül-e kitérnie a homlokának szegezett revolver-cső elől? Az idő megállt itt is és vannak pillanatok, mikor a «Bécs városához» címezett sörház vendégei valósággal el vannak zárva a külvilágtól, mintha be­havazott gyorsvonat étkezőkocsijában ülnének, a Bal­kán hegység egyik völgye mélyén. Néha nyílik csak az ajtó s pillanatra behallatszik a terézvárosi temp­lom déli harangszava. Egy doboz szardínia, orosz ka­viár, vagy óbor, mely a küldöncök zsebéből az asz­talra kerül, olyan jelentős esemény e helyen, mint másutt az ékszeres ládikó, melyre egy apátsági temp­lom romjai közt bukkan a kincskereső kalandor. Me­lyik korban élünk? Első Ferenc József uralkodása idején — akiről ugyanannyi szó esik itt is mint akár-melyik Krudy-regényben —, vagy a húszas években talán? Irma, az Andrássy-úti trafikos hamisítatlan pesti nyelven beszél a hatodik kerület immár annyira elterjedt tájszólásában s a többi úriembert is jó ismerjük; Krudy bennfentes életismeretén kell ismét csodálkoznunk s csodálkozásunk csak növekszik, mi­kor rádöbbenünk, hogy ez életismeret nem terjed túl a söröző ajtaján. Túlságosan sok, és túlságosan kevés ez a tudás akármelyik realista író számára! A te­rézvárosi asztaltársaságot megörökítő nagyarányú festményen a vendégek furcsa szokásai és különc rögeszméi is helyet kapnak: egy-egy mozdulatukat oly gondosan és részletesen írja le Krudy, mintha csak a valóság-ábrázolást akarná végletekig tökélete­síteni. S mikor végre megjelenik a herceg, úgy érez­zük, annyi előkészület történt a csoda elhitetése ked­véért, hogy azon sem lepődnénk meg, ha egy angyal jelennék meg, sugárzóan és szárnyasan.

Krudy megmutatta nékünk, hogy a valósághoz is éppoly komoly és mély köze van, mint az álomhoz és a révülethez, s ha művének szerkezeti erényeire va­gyunk éppen kíváncsiak, rájöhetünk, hogy e csodála­tos történetet nem csupán a «Bécs városához» cím­zett söröző falai foglalják megbonthatatlan, hiteles egységbe!

De ha Krudy igazi álomvilágát akarjuk megis­merni, az «Útitársat» kell fellapoznunk, az írónak talán legköltőibb művét, melyben mindvégig kitart egy romantikusan zenei hangnem mellett. Ez a ze­neiség, ez az édeskés romantika csak így, ily tömény állapotban, ily álomszerűvé ködösítve nem bántó. Még a keret is illőn zárul a regény köré: Eszténa szo­morú történetét csak holdfényes, alföldi rónán átutaztában mondhatta el a deres hajú útitárs, környe­zetnek pedig talán csak azt a felvidéki kisvárost le­hetet, választani, melynek temetője, bástyafala, öreg temploma úgy várhat ma is Szindbádra, mint egy régi díszlet, melyet már sohasem keresnek elő a szín­ház kelléktárából. Nem csoda, hogy ebben a város­ban külön ház jutott a Halálnak, aki köpcös, kis utasforma ember és piros zsebkendővel letakart ka­litkát visz a kezében: abban hordja el a lelkeket, mint a cinkéket! Itt már a csodák és meglepetések között vagyunk — ez az írás akár Hoffmann műve is lehetne, noha a német kísértetlátó nem tudta volna ily szépen megírni! Az álom vége pedig vízióba haj­lik át, s a folyó felé menekülő Eszténa körül a két­száz év előtti város jelenése támad fel. Kénszaga van a levegőnek, kakas kukorékol a Szent János templom tornyáról s az utcákon tolongó tömeg talán a mártír-szüzek elégetését akarja látni a piactéren. Eszténa maga is álomalak — testtelen és jelenésszerű, mint a legtöbb nő Krudynál (gondoljunk csak a «Vén kópé» Antóniájára, aki talán Rezeda Kázmér elmúlt szerelmeit akarja jelképezni s hol szőkén, hol feketén, hol lángvörös hajjal jelenik meg az öregedő hírlap­író előtt). Eszténa neve spanyol városok képét idézi elénk: «Valahol messze — Szevillában — élesen kez­denek harangozni, sok apró harang szólal meg egy-szerre, mintha most nyújtanák meg a gyertyákat Isten Báránya körül.» Az álomszerűség igazi titka a stílus­ban rejlik s végre erről is kell szólnunk, hisz Krudy művében talán a stílus a legfontosabb! Hangja, mellyel most elbűvöl bennünket, nem egyéb, mint a stí­lus egy bizonyos mágiája: bonyolult, merőben zenei mágia! Ennek a stílusnak emlékei élnek majd leg­tovább, ezek a hangok csalogatnak majd vissza újból és újból Krudy művéhez. Szín, zene és valamilyen túltelített édesség, mint az agyoncukrozott, soká a napon érlelt befőtteké: íme, Krudy stílusának aján­déka! Ne higgyük, hogy egyenletes, vagy egyhangú! A mértéket nem ismeri, de nem is szabad ismernie! Ha két szín, két metafora közül kell választania, föl­használja mindkettőt, sőt harmadikat keres melléjük. Mégsem modoros, sőt inkább lompos néha, de ez a lomposság éppoly kívánatos nála, mint a túlságos ke­resettséggel öltözködőknél valami szándékos, kacér hanyagság, mellyel eleganciájuk merevségét akarják enyhíteni. Hiányoznék stílusából a báj és könnyed­ség, ha túlságosan sok ügyet vetett volna a műgondra s kelleténél hosszabb időt töltött volna egy mondat, egy kép csiszolásával. Legfőbb, sőt egyedüli eszköze a metafora, itt azonban ugyancsak nem fukarkodik a költői szertelenségekkel. Keresi a bizarrságot, anél­kül, hogy nyegle akarna lenni: különcségeiben is fér­fias a stílusa! Képei oly váratlanok, oly sűrítetten színesek, mintha a félben maradt magyar romantika benne akarta volna kiélni minden paradicsomi pom­páját. Keleti színek és európai formák vegyülnek el ennek a szlávos álmodozónak képzeletében. Hanyag, mivel tudja, hogy minden szava csalhatatlanul pon­tos, minden képe egy rejtett világot és valamilyen ismeretlen vonatkozást tár fel: ezt a hanyagságot szokás «modorosnak» érezni! Keresett, sőt précieux mer lenni, nem riad vissza a pesti nyelv szörnyszü­lött szavaitól, néha körmönfontan ódon, vagy akadé­mikusan virágos s legtöbbször azokra a részegekre emlékeztet, akik dülöngélve járnak ugyan, de bizto­sak benne, hogy baj nem érheti őket, hisz Szűz Má­ria fogja fel őket estükben a kötényével! Szabatos és hiteles a maga módján: sűrű stílusában nem a köd nyirkos homálya, hanem a tömjén illatos füstje érzik.

 

8.

 

Nem emlékszem, leírta-e valahol az «irodalom» szót, vagy ha leírta is, nem igen törődött azzal amit az írók «művészi hitvallásnak», vagy éppen «világ-nézetnek» neveznek. Nem akart változtatni a világon, sokkal inkább megvetette az embereket s a valóságot, hogy sem bíbelődni akart volna velük! Talán csak egy panasza volt, egyetlen kivetni valója, hogy «a szere­lem, melyről Puskin zengett, városunkban nem szo­kásos.» Talán dacból és lázadásból oly érzelmesek a hősei, talán Rezeda Kázmérral akart bosszút állni pénzéhes, anyagias korán! Műve így lesz mégis tilta­kozó és ébresztő, megkésett romantikájában így készít elő valamiféle megújhodást.

(1941)

 

(Sőtér István: Játék és valóság. Bp. 1946, Hungária. 122-134. p.)