KRUDY GYULA
1.
A «tegnapok ködlovagjai» közül az ő
műve vész el leginkább a ködben s a tegnapban — néha úgy
érezzük, a «félmúlt»
fogalmát csak ezek a furcsa írások világítják meg igazán számunkra, mert az
idő s a környezet, melyben alakjai élnek, oly közeli s oly elérhetetlenül
távoli mégis, hogy helyüket alig tudjuk megjelölni az elmúlt napok és évek,
távolában: valósággal új igeidőket kellett volna teremteni Alvinczi és Rezeda
Kázmér számára, a múlt legparányibb árnyalatait is híven kifejező igeidőket, aminőkkel
talán még a francia nyelvtanban sem találkozunk s melyek ki tudnák fejezni az ő
történeteiknek álmatag
időtlenségét, múlt és jelen közt ténfergő hazátlanságát. A nagy, nyugati
kortárs műve a «megtalált idő» csodájával ajándékoz meg bennünket, Krudy hősei
azonban szinte menekülnek kor és idő elől, vagy legalábbis igyekeznek minél
hamarább elveszteni azt, s a vörös postakocsi ugyanolyan jelképpé változik át
számunkra, mint a teába áztatott kétszersült, — de ellenkező értelemmel, egy
merőben más irányú varázslat szolgálatában. Ezek az «őszi utazások» olyan
égbolt alá ragadnak el bennünket, mely alatt megállt az idő s a homokórát nem
szükséges megfordítanunk többé. Ha kitekintünk a batár
ablakán, a Bakony, a Balaton, a Szepesség vagy a messzi Kárpátalja tájainak
egy-egy otthonos, regényesen magányos szögletében új évszakkal fogunk
megismerkedni: tavasz és ősz néha csodálatosan hasonlítanak egymásra s vannak
napok, mikor a vidék, a fák s a fű színei, a hegyek sápadtsága, a fény s az
árnyék játéka elfeledtetik velünk a hónap nevét, a növényzet elhalt már, vagy
még meg sem született s a szél, a pára egyaránt lehet egy beköszöntő évszak
ígérete, vagy utolsó üzenet az éppen távozótól —, ezekből a kettős arcú napokból
szövődik Krudy sajátos évszaka, március
és október lírai porosodása, ezeknek a napoknak
estéin érkeznek meg hősei egy idegen városba, ahol öngyilkosok lesznek a
postáskisasszonyért, ennek az évszaknak éjszakáin sétál magányosan a budai
utcákon Rezeda úr, belesvén a földszintes házak szobáiba, melyeket szinte
áhítatosan világít meg a kályhában hamvadó parázs. Időtlenség, álom, szelíd
honvágy, félig feledett emlék: íme az első varázs,
melynek oly nehéz ellenállni Krudy
művében. Pedig mindez csak első csalétke, legszelídebb
csábítása ennek az írónak!
Úgy látszik, csábításának épp a «fiatal» írónemzedék nem
tud ellenállni! Vannak mostoha sorsú írók, akik egész
életüket szerkesztőségi előszobákban, eldugott, barna faburkolatú
kávéházakban, ósdi, királyutcai sörözőkben töltik, alig mozdulnak ki városukból,
a külföldet Bécs jelképezi számukra, hol áhítatosan keresték fel a császárok
sírboltját, Versailles kertjei helyett beérik Gödöllővel, a nemzetközi
étkező-kocsi kényelmét legfeljebb Pozsonyig élvezik, olasz tavak helyett a
Balaton partján sétálnak, éjszakánként pedig Óbudán, vagy a Margitsziget elhagyott
szállodájában hajtják pihenőre a fejüket: életükben nem sok ügyet vetnek rájuk,
a folyóiratok néha csak könyörületből közlik írásaikat, tanítványok
helyett legfeljebb néhány «bohém» újságíró telepedik
le magányos asztalukhoz s mikor meghalnak, a rövid nekrológ annyit jegyez meg
csupán példázódó keserűséggel, hogy lakásukon a főváros kikapcsoltatta a
villanyt! Eljön azonban egy nap, midőn írásaik, melyeket addig pályaudvari
könyvespolcokról emelt le néha egy-két tájékozatlan olvasó s melyek elfeledetten
pihentek piros, vagy zöld vászonkötéseikben a népszerű, szórakoztató hetilap
kiadványai között, váratlanul új életre kelnek, előlépnek füzetes rangjukból,
hogy megkülönböztetett helyet kapjanak néhány irodalmi ínyenc ágyafejénél. Mi a titkuk? Minek köszönhetik rejtélyes
másodvirágzásukat?
Márai könyve után méltán beszélhetünk Krudy-divatról
s ennek a divatnak komoly előzményei vannak. Művének «felfedezői»
úgy járhattak valamiképp, mint azok az utazók, akik
különböző világrészekből csaknem egy időben indultak el valamilyen,
félig-meddig ismeretlen, kisvárosi templom elfeledett freskófestőjének művéhez,
hogy meglepetten, de ugyanakkor kissé szégyenkezve találkozzanak egymással
zarándoklatuk céljánál.
2.
Nevével először egy századeleji
újság tárcarovatában találkoztam, mely nagyapám öreg könyvszekrényéből került
elő: mohón és elbűvölten olvastam a kis cikket, melyben Pestről volt szó, a
számomra akkor még oly távoli városról s melyet sokáig csak az ő színeitől
ragyogón tudtam magamnak elképzelni: ez a város még ma is él és még ma sem
sikerült teljesen megtalálnom, pedig már akkor tudtam, hogy «az
ősz és Buda egy anyától születtek» s megérkezni is úgy
szerettem volna, mint a «Dumas regényéből való
ifjú, egy tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a tizenhat esztendős
emberek szoktak!» Ezt
az írást csaknem egy évtizeddel később láttam viszont a «Pesti album»-ban s még soká kutattam hiába az alföldi város
könyvtárában a megejtő szavú író könyvei után. Így «fedeztem fel» Krudyt, akiről
első ifjúságunkban senki sem beszélt nekünk és mily nagy volt meglepetésem,
mikor később láttam, hogy csaknem ugyanígy, egymástól függetlenül, magányosan
érkezett el hozzá a többi fiatal író is. Mi lehetett az, ami előkészített
bennünket számára, mi volt az oka, hogy két nemzedék tagjai éreztek
megmagyarázhatatlan rokonságot a színeivel és az álmaival? Krudy valamiképp azt mondotta
el, amit mindnyájan leginkább szerettünk volna s avatott tanítómestereink
mellett ő volt a patkányfogó bűvész, kinek egyikünk sem tudott ellenállni, ki
magával csalt, noha úgy látszott, semmibe veszi az irodalmat, az utókort s noha
magunk is éreztük, hogy nem nyerünk tőle semmi kézzelfogható tanítást és útmutatást,
legfeljebb valami édes, mustos, őszi ízt, melyre már régóta emlékezünk valahonnét
s melyet sohasem fogunk elfelejteni.
Egy álomban látott táj vagy város képe kísérhet csak oly hűségesen végig az
életünkön, mint az ő tájai és magányos felvidéki városai, hallgatag
rendházaikkal, rostélyostól és sörtől illatozó vendéglőikkel, hegyi
folyójukkal, melyben egy régi iskolatárs vesztette el az életét. Nem tudtunk
neki ellenállni, noha éreztük, sokszor adott okot a bizalmatlanságra s példája
gyakran ugyanoly kevéssé volt épületes, mint Roncsy
kapitányé, ki lyukat fúrt az uszodák deszkafalába és gólyalábakon sétált este,
a kisvárosi utcán.
3.
Művészetét egyszerre forradalmian újnak és ősien
hagyományosnak érezhettük. Néha úgy látszik, mintha messze megelőzné nyugati
kortársait s olyan hangokat ütne meg, melyekhez hasonlókra talán csak Giraudouxnál bukkanunk. Ugyanakkor hiába keresnénk
nála világirodalmi műveltséget s úgy érezzük, nem olvasott mást, mint Puskint,
Turgenyevet s a magyarok közül legfeljebb Jókait vagy Mikszáthot; ez utóbbitól
még tanult is valamit, első novelláiban fel-felismerjük a nagy elbeszélő
hangját, mely később nyomtalanul eltűnik egy olyan próza zenéje alatt, aminőhöz
hasonlót hiába keresnénk a magyar iroda-lomban. Márai Sándor már elcsodálkozott
Szindbád titokzatos jól értesültségén, kikutathatatlan forrású műveltségén:
mindent tudott a Hajós, mindenről hallott, ami ebben az országban történt, nem
maradt előtte rejtve sem az italok zamatja, sem az ételek íze, többet tudott az
asszonyokról s a szerelemről, mint maga Casanova és Don Juan, ismert minden
tájat és szokást s egyetemes beavatottságában talán csak Jókaihoz tudnók őt
hasonlítani. Egyébként is sok a közös vonásuk, de Krudy az
érzékenyebb, tapasztaltabb, a költőibb s a merészebb, ő a nagy újító, aki nem
akart semmi újat mondani, csak azt, amit legősibb öröksége, nagyapáitól
átörökölt hajlama és ösztöne sugallt. Talán legmagyarabb írónk, aki nem volt
sem népi, sem városi s egyformán otthon érezte magát a Nyírség mocsaraiban,
vagy a pesti lóversenytér zöld pázsitján; néha úgy rémlik, nem is volt hazája,
nem is tartozott sehová s egész világát maga teremtette meg. Máskor
az éles megfigyelőt csodáljuk, a magyar realizmus legnagyobb ígéretét, az igazi
magyar Balzacot, aki azonban nem hajlandó elmozdulni sörözőjének kényelmes
asztala mellől s beéri közvetlen szomszédainak arcélével,
az örökké álmatlan Kacskovics úrral, Podolini Lajossal, Vilmosi Vilmácskával, Pászmáti úrral, a disznókereskedővel, Széplaki Titusz
hírlapíróval, Fridolin pincérrel, aki elbóbiskol az öreg óra alatt s Szortiment
szerkesztővel, aki gyomorbajos létére kénytelen végigenni a kerületi
kéményseprő és a párizsi utcai suszter ebédjét, oly kevéssé tud ellenállni a
szalontüdő s a «tányérhús» csábításának! Krudy életműve
néha csak sörházi és borozói anekdoták ízes sorozatának hat, melyet gondosan részletezett
receptek szakítanak meg: gazdag és mély életismerettel megalkotott alakjai
keleties tétlenséggel álmodoznak a fehérterítős asztaloknál, egyetlen
olvasmányuk: a napi étlap felett. Igaz ugyan, hogy Márai Szindbádja ez
étlapokból az egész ezeréves Magyarországot fel tudja támasztani tájával és
történelmével, műveltségével és irodalmával!
Nem szabad megfeledkeznünk a másik Krudyról sem,
aki megannyi Rohbock- és Vasquez-metszetet
támaszt új életre a régi Pest-Buda ábrándos rajzában. A stilizáló, a dekoratív,
a «modoros» Krudy
ez, aki azonban nem kevésbé kedves szívünknek: legtöbb regényében
egy régi pasztell párosul valamilyen színes-ízes anekdotával. A nagyhercegnő
csónakja kiköt a régi Margitszigeten, háttérben a budai Vár látszik piros tetős
házaival s a Gellérthegy erődítése: kékfrakkos, cilinderes lakájok sürögnek,
hogy a nádorfeleség kecsesen partra léphessen Krudy
majdani birodalmában... Szindbád
stilizáló kedve néha fülledtté színesíti azokat a lapokat, amelyeken
valamilyen szertartásról, udvari ünnepről ír: kövessük csak Rezeda Kázmért a
Mátyás-templomi királykoronázásra, mikor az öregedő gavallér csaknem vallásos
áhítattal sürög a habsburgi hölgyek szoknyái, mentéi körül s ámbrás leheletüket
igyekszik beszívni! A pompa, a szertartásos ünnepélyesség kultusza, melynek oly
szívesen és bőségesen áldoz regényeiben, sokak szemében szolgalelkű
krónikásnak mutatja őt, nagyurak készséges kiszolgálójának s ő talán nem is
sértődnék meg e gyanúsítás miatt, hisz legszívesebben Alvinczi Eduárd titoknokának
és bizalmasának képében ábrázolja magát, aki előre utazik, hogy szállást
készítsen gazdájának s hűséges szolgaként őrzi magánál a borzutcai nyári lak
kulcsát.
4.
Ha Krudy
irodalmi őseit keressük, nem kell messzire mennünk. Jókai
tündérvilága és Mikszáth megbocsátó kiábrándultsága különös módon vegyülnek el
Krudynál,
aki az ő művük egyedüli örökösének és továbbfolytatójának
látszik. Kissé időszerűtlen örökség ez: mintha a két nagy elbeszélő kimerítette
volna a magyar anekdotavilág minden furcsaságát s Krudynak csak
az egészen rikító eseteket hagyták volna, melyeket ők nem is mertek feldolgozni.
Ez az anekdotai örökség ugyancsak megérzik Krúdy
művén s elsősorban azoknál a mellékalakoknál mutatkozik,
akik szinte egytől-egyig rigolyás különcök s fél lábbal a rögeszmék, a lelki
betegségek világában állnak. Krudy
azonban végletekig elköltőiesítette ezt az anekdotai
anyagot s így olyasmit valósított meg, amire elődei még csak nem is gondoltak.
Ő művében is megtaláljuk a valóságnak azt a nagy és hitelesítő részesedését,
mely nélkül e mű puszta stílusmutatvánnyá süllyedt volna: de mily költői ez a
valóság! És mily jellegzetes, mily telített légkör alakul ki körülötte! Ebben
a légkörben, mely már a valószerűtlenbe, az álom világába vezet át, különösen
eltorzul minden esemény, minden alak, — innét a «modorosság» annyiszor
emlegetett vádja. Pedig épp ezt a légkört érezzük leginkább hitelesnek. Fosszuk
meg történeteit e csillogó buroktól — s máris elvesztették életüket.
Érzelmes, színes légkör ez, de inkább a költemény, mint a
próza műfajával rokon, — valami szelíd szomorúság szövi át s ez a szomorúság Krudy egész
művében megmarad, változatlanul. Hősei mind egyformák, jellemük alig változik,
— Krudy
ember-ábrázolása is hasonlít a Jókaiéihoz, de az ő alakjai
egy érzelem, egy romantikus rögeszme változásait testesítik meg. Ez a romantika
édeskéssé is válhatnék, ha valami kesernyés tapasztaltság, az élet bölcs és
öreges ismerete nem állana mögötte. Krudynak
kedvelt figurája az őszülő gavallér, a kiábrándult
nő-csábász: szavaikból össze lehetne állítani az író életfilozófiáját. De ezek
a cinikusan érzelmes férfiak egy regényes szenvedély igézetében élnek szüntelen
s ők cáfolnak rá leghamarább önnön bölcsességükre.
5.
Krudy
életműve ismét csak arról tanúskodik, hogy a magyar próza
megteremtette, ugyan a tökéletes novellát, de a remekmívű regénnyel
többé-kevésbé adósunk maradt. Krúdy elődeiben
és kortársaiban minduntalan a novellista szólal meg s a «Vörös postakocsi»
szövevényes története is félreismerhetetlenül elárulja a született novellaírót.
Krudy
figurái, kik fáradhatlanul
vándorolnak regényről-regényre, egy-egy novella magját viszik mindenüvé
magukkal: Rezeda Kázmér és Nagybotos Viola váratlanul bukkannak fel hol Damasztiné házában, hol a Krónprinc-leányok
szoknyája mellett. Petőfi Zoltánka árnya majd egy
színdarabban, majd a Ferenciek-terének sarkán kísért s a
regény végén már meg is feledkezünk a Zöld vadászról, noha
azt hittük kezdetben, az egész történet róla szól majd! Darabokra hullanak e regények, megannyi csillogó novella-darabra,
vagy színpompás, prózába fojtott költeményre. S minél érettebb e művészet,
annál kevesebb történik a történetekben: az idő megállt, mint az óra, az öreg
pincér álmában, a hősök legnagyobb diadala, ha sikerült elveszteniük az időt.
Sokan meglepődtek már azon az ékesszóló ürességen, mely úgy tölti ki Krudy írásait,
mint valami mély, álmatagon elnyújtott hang, melyet rabul ejtettek a
régi borospince bolthajtásai. Egyik hőse éppen egy ilyen
pincéből indul el kalandos útjára a földalatti
folyosókon, melyek Buda mészköves talajában vezetnek más, furcsa emberek
hajlékai felé. S egyik legszebb kisregényében a Bakony zúgását halljuk
szüntelen: maga a regény is oly költőien
egyhangú, mint ez a zúgás. Krudy
az egyetlen író, aki egyhangúságával ejt rabul bennünket!
Talán épp ez a titka:
rábukkant egy hangra s nem tudott megválni tőle, inkább igyekezett hozzábűvölni
az olvasóit. Ezért a hangért keressük fel újra s újra s főként a könnyűségért
szeretjük, mellyel hozzáférhetünk. Mindegy, melyik könyvét ütjük fel: mindegyik
lapon ugyanaz a jelenet, ugyanaz a hangulat bonyolódik, ölt magára új
változatokat. Szegénység ez, ha akarjuk, de gazdag szegénység!
6.
Nem hiába érezzük, hogy műve némiképp függeléke, pótléka a
százkötetes Jókainak! Mintha az
Aranyember írója támadt volna fel újra, hogy szabadabban, érettebben és
merészebben szólaljon meg ismét s ne riadjon vissza,
ha kell akár a cinizmustól, vagy a legreménytelenebb szomorúságtól sem! Mi
volt az oka ennek a
borongós kedvnek, ennek az örökké
őszies világításnak, melynek
mélyén ismét csak a magyar «finitizmus» örökségét
kell felismernünk? A magány hangjai ezek, ha nem is a remete tragikus magányáé, :— szelídebb, «városiasabb» az ő
egyedülsége!
A Nyírség szülötte otthon van
Óbudán vagy a Király-utca
vendéglőiben s nem érez honvágyat semmilyen
táj után: természet és város egyaránt kevés vigasztalást nyújtó díszletek
számára. Ki ne érezné meg csak egyetlen sorának olvasásakor is a magányt,
különcök és agglegények magányát,
mely szüntelen körülveszi, védőn; sajátosan magyar, keleti magány az
övé, bölcs, mint az öregek, és színes, mint az
álom!
Legzsivajgóbb lapjai mögül is
a csendet érezzük, régi
kertek és erdők csendjét, mely annyira rokon írásainak
őszies érettségével! Művét
néha túlérettnek találhatjuk
s eltűnődhetünk rajta, vajon egy régi
forma kései virágzását, vagy egy új születését
kell-e benne felismernünk? Ám nem
kerül túlságosan nagy fáradtságunkba, ha csak talányokra akarunk vadászni
alkatában és alkotásaiban!
Novelláinak színes jelbeszédében, azt hisszük, szüntelen önmagáról vall az író,
de csakhamar ráeszmélünk, hogy a szívéhez oly közelálló hasonmások alig is
árulnak el róla valamit, hacsak leleplezést,
önvallomást nem merészelünk látni e különcök
kedves pózaiban, finom kétértelműséggel űzött szenvelgésében és modorosságában!
Hisz minden Krudy-figura egyetlen pózt — s
legtöbbször ugyanolyant — testesít meg. Kevés író
járt oly közel a
giccshez, az útszélihez, az émelyítőhöz, mint ő,
s kevés tudott mégis oly tiszta, oly gőgösen igényes
maradni. Kiválasztottak tisztaságával bírt, mely még a
vásárban sem tud bemocskolódni! Hiába vesszük szemügyre
Rezeda úr arcképét, a deresedő hajú, dohányszín
felöltős férfiú vonásai mögött nem fogjuk Krúdy
igazi arcát megtalálni. Legszemérmesebb írónk ő,
aki látszólag mindig önmagáról beszélt, anélkül, hogy
vágyairól, vívódásairól, félelmeiről valamit is elárult volna. Megtudjuk,
melyek voltak kedvelt ételei, hogyan szerette a vesevelőt, milyen sört csapoltatott
délben és milyen bort kívánt asztalára lámpagyújtás után, de ezzel ki is
merülnek értesüléseink, melyekből emberi alkatát fel akarjuk magunknak
építeni. Ugyancsak zavarba jönne, aki feszegetni próbálná a «tanítást» és
«útmutatást», mellyel műve szolgál, pedig az ő könyvei őrzik leggondosabb csomagolásban
a magyar élet ízeit és színeit. Hagyományossága, magyarsága sokban hasonlít ama
háziasszonyokéhoz, akik valóságos nemzeti eszmét és örökséget ápolnak
féltékenyen őrzött kézírásos szakácskönyveikben! Ilyen szakácskönyvet ő is
írhatott volna, de inkább álmoskönyvet szerkesztett, a magyar irodalomnak e
legigénytelenebb remekművét, melynek rövidke, lírai betéteiben, elszórt
jegyzeteiben egy nagy költő játszadozhatott kedvére dédelgetett babonáival,
különcségeivel. Ki tudná megmondani: mennyire volt komoly ez a játék, mennyi
része volt benne a hitnek s az írói tudatosságnak, mely tenyérjóslatok és
álomfejtések közé egy költői világnézet bizonyítékait rejtette? A kiadó
megbízatásának teljesítése közben mintegy a maga műveinek kommentárját, a
maga félálomban eltöltött életének útikalauzát írta meg Krudy. Úgy
látszik, ennek a kornak leghitelesebb írója csak egy álmoskönyv szerkesztője
lehetett, ugyanúgy, ahogy a múlt század ízlését és szellemét is a «100 kötetes
Jókai» címen ismert anekdota gyűjtemény örökíti meg leghívebben. Hisz a «Vörös
postakocsi» és az «Álmoskönyv» ugyanolyan testvérek, mint a «Magyar Nábob» s
a «Józsa Gyuri» közszájon forgó hőstettei. Az elefántcsonttorony
legtökéletesebb példáját Krudy
szolgáltatja: ki hinné, hogy végigélte a világháborút? 1918
nyarának is csak egy szép álmot köszönhet: az «Útitárs»-at,
melyet Kisörsön vetett papírra. A sörözők asztala
mellől nem látni ki a történelem «szín-padjára». «Az élet álom»: amint ezt
egyik utolsó kötetének címe hirdeti! S ez álmok hőse nem más, mint Rudolf
királyfi, az álombeli ország ura pedig Első Ferenc József marad mindvégig,
Szemerén kívül talán az egyetlen férfi, akit Krudy
áhítatosan tisztel.
De kérjünk mi is helyet a «Vörös postakocsi»-ban! Ehhez nem szükséges épp Alvinczi Edvárd történetéhez
folyamodnunk: vegyünk le találomra két könyvet a polcról! Egyik az «Útitárs», a
másik pedig Krudy-nak
talán legkülöncebb és legérettebb
műve: a «Bol-dogult úrfikoromban...»
7.
Hiába vetnők szemére a «széteső szerkezetet» s a «laza
cselekményt», hiába kérnők számon az anekdoták
csattanóit: az ő történeteinek csodálatos egységét új
mértékkel kell mérnünk, s egy mihamar divatjamúlt írásmesterség céhszavait nem
szabad kiejtenünk jelenlétében! Regényei, novellái tulajdonkép
nem is érnek véget, az író egyszerűen otthagyja -alakjait
s még azzal sem törődik, hogy a szereplők közül legalább meghaljon valaki.
Talán sohasem fogjuk megtudni, vajjon hanyagság és a
mesterségbeli tudás hiánya, vagy újító szándék, fölényes könnyedség, játékos
különcködés, sőt számító raffináltság voltak-e
létrehozói annak, amint művében hol kinyilatkoztatásszerű merészségnek, hol
suta lomposság-nak érzünk. Talán a «Boldogult úrfikoromban...» tud csak kételyeinkre végleges, csillogó
feleletet adni, s ennek a regénynek olvasása közben lehetetlen rá nem
ébrednünk, hogy Krudy
művészete, korát jóval megelőzően volt újító és merész s a
feladat, melyet itt megoldott, talán a legnehezebb erőpróba volt, melyet magyar
prózaíró valaha vállalni mert volna. Az a virtuóz
fogás, mellyel történetének fonalait néha az unalomig engedi lazulni, hogy
azután az eseménytelenségből varázsolja elő emlék és álom legköltőibb hatásait,
az írás, a forma, az ábrázolás kitanult ínyencével, hétpróbás beavatottjával
ismertet meg bennünket. Hisz semmi sem történik ebben a könyvben s
százegynéhány lapon csak egy terézvárosi asztaltársaság sörözésének
részleteiről értesülünk. Ezek a részletek azonban epikus fontosságúakká magasodnak
s Pista úr, az elnök, ujjának egyetlen mozdulatával olyan feszültséget tud
teremteni, mint a legizgalmasabb kalandregény hőse, akiről nem tudjuk,
sikerül-e kitérnie a homlokának szegezett revolver-cső elől? Az idő megállt itt
is és vannak pillanatok, mikor a «Bécs városához» címezett sörház vendégei
valósággal el vannak zárva a külvilágtól, mintha behavazott gyorsvonat
étkezőkocsijában ülnének, a Balkán hegység egyik völgye mélyén. Néha nyílik
csak az ajtó s pillanatra behallatszik a terézvárosi templom déli harangszava.
Egy doboz szardínia, orosz kaviár, vagy óbor, mely a küldöncök zsebéből az asztalra
kerül, olyan jelentős esemény e helyen, mint másutt az ékszeres ládikó, melyre
egy apátsági templom romjai közt bukkan a kincskereső kalandor. Melyik korban
élünk? Első Ferenc József uralkodása idején — akiről ugyanannyi szó esik itt is mint akár-melyik Krudy-regényben
—, vagy a húszas években talán? Irma, az Andrássy-úti trafikos hamisítatlan
pesti nyelven beszél a hatodik kerület immár annyira elterjedt tájszólásában s
a többi úriembert is jó ismerjük; Krudy
bennfentes életismeretén kell ismét csodálkoznunk s
csodálkozásunk csak növekszik, mikor rádöbbenünk, hogy ez életismeret nem
terjed túl a söröző ajtaján. Túlságosan sok, és túlságosan kevés ez a tudás
akármelyik realista író számára! A terézvárosi asztaltársaságot megörökítő
nagyarányú festményen a vendégek furcsa szokásai és különc rögeszméi is helyet
kapnak: egy-egy mozdulatukat oly gondosan és részletesen írja le Krudy, mintha
csak a valóság-ábrázolást akarná végletekig tökéletesíteni. S mikor végre megjelenik
a herceg, úgy érezzük, annyi előkészület történt a csoda elhitetése kedvéért,
hogy azon sem lepődnénk meg, ha egy angyal jelennék meg, sugárzóan és
szárnyasan.
Krudy
megmutatta nékünk, hogy a valósághoz is éppoly komoly és
mély köze van, mint az álomhoz és a révülethez, s ha művének szerkezeti
erényeire vagyunk éppen kíváncsiak, rájöhetünk, hogy e csodálatos történetet
nem csupán a «Bécs városához» címzett söröző falai foglalják megbonthatatlan,
hiteles egységbe!
De ha Krudy
igazi álomvilágát akarjuk megismerni, az «Útitársat» kell
fellapoznunk, az írónak talán legköltőibb művét, melyben mindvégig kitart egy
romantikusan zenei hangnem mellett. Ez a zeneiség, ez az édeskés romantika csak
így, ily tömény állapotban, ily álomszerűvé ködösítve nem bántó. Még a keret is
illőn zárul a regény köré: Eszténa szomorú történetét csak holdfényes, alföldi
rónán átutaztában mondhatta el a deres hajú útitárs, környezetnek pedig talán
csak azt a felvidéki kisvárost lehetet, választani, melynek temetője,
bástyafala, öreg temploma úgy várhat ma is Szindbádra, mint egy régi díszlet,
melyet már sohasem keresnek elő a színház kelléktárából. Nem csoda, hogy ebben
a városban külön ház jutott a Halálnak, aki köpcös, kis utasforma ember és
piros zsebkendővel letakart kalitkát visz a kezében: abban hordja el a
lelkeket, mint a cinkéket! Itt már a csodák és meglepetések között vagyunk — ez
az írás akár Hoffmann műve is lehetne, noha a német kísértetlátó nem tudta
volna ily szépen megírni! Az álom vége pedig vízióba hajlik át, s a folyó felé
menekülő Eszténa körül a kétszáz év előtti város jelenése támad fel. Kénszaga
van a levegőnek, kakas kukorékol a Szent János templom
tornyáról s az utcákon tolongó tömeg talán a mártír-szüzek elégetését akarja
látni a piactéren. Eszténa maga is álomalak — testtelen és jelenésszerű, mint a
legtöbb nő Krudynál (gondoljunk
csak a «Vén kópé» Antóniájára, aki talán Rezeda Kázmér elmúlt szerelmeit akarja
jelképezni s hol szőkén, hol feketén, hol lángvörös hajjal jelenik meg az
öregedő hírlapíró előtt). Eszténa neve spanyol városok képét idézi elénk: «Valahol
messze — Szevillában — élesen kezdenek harangozni,
sok apró harang szólal meg egy-szerre, mintha most nyújtanák meg a gyertyákat
Isten Báránya körül.» Az álomszerűség igazi
titka a stílusban rejlik s végre erről is kell szólnunk, hisz Krudy művében
talán a stílus a legfontosabb! Hangja, mellyel most elbűvöl bennünket, nem
egyéb, mint a stílus egy bizonyos mágiája: bonyolult, merőben zenei mágia!
Ennek a stílusnak emlékei élnek majd legtovább, ezek a hangok csalogatnak majd
vissza újból és újból Krudy
művéhez. Szín, zene és valamilyen túltelített édesség, mint
az agyoncukrozott, soká a napon érlelt befőtteké: íme, Krudy stílusának
ajándéka! Ne higgyük, hogy egyenletes, vagy egyhangú! A mértéket nem ismeri,
de nem is szabad ismernie! Ha két szín, két metafora közül kell választania,
fölhasználja mindkettőt, sőt harmadikat keres melléjük. Mégsem modoros, sőt
inkább lompos néha, de ez a lomposság éppoly kívánatos nála, mint a túlságos keresettséggel
öltözködőknél valami szándékos, kacér hanyagság, mellyel eleganciájuk
merevségét akarják enyhíteni. Hiányoznék stílusából a báj és könnyedség, ha
túlságosan sok ügyet vetett volna a műgondra s kelleténél hosszabb időt töltött
volna egy mondat, egy kép csiszolásával. Legfőbb, sőt egyedüli eszköze a
metafora, itt azonban ugyancsak nem fukarkodik a költői szertelenségekkel.
Keresi a bizarrságot, anélkül, hogy nyegle akarna lenni: különcségeiben is férfias
a stílusa! Képei oly váratlanok, oly sűrítetten színesek, mintha a félben
maradt magyar romantika benne akarta volna kiélni minden paradicsomi pompáját.
Keleti színek és európai formák vegyülnek el ennek a szlávos álmodozónak
képzeletében. Hanyag, mivel tudja, hogy minden szava csalhatatlanul pontos,
minden képe egy rejtett világot és valamilyen ismeretlen vonatkozást tár fel:
ezt a hanyagságot szokás «modorosnak» érezni! Keresett, sőt précieux
mer lenni, nem riad vissza a pesti nyelv szörnyszülött szavaitól, néha
körmönfontan ódon, vagy akadémikusan virágos s legtöbbször azokra a részegekre
emlékeztet, akik dülöngélve járnak ugyan, de biztosak benne, hogy baj nem
érheti őket, hisz Szűz Mária fogja fel őket estükben a kötényével! Szabatos és
hiteles a maga módján: sűrű stílusában nem a köd nyirkos homálya, hanem a
tömjén illatos füstje érzik.
8.
Nem emlékszem, leírta-e valahol az «irodalom» szót, vagy ha
leírta is, nem igen törődött azzal amit az írók
«művészi hitvallásnak», vagy
éppen «világ-nézetnek» neveznek. Nem akart változtatni a világon, sokkal inkább
megvetette az embereket s a valóságot, hogy sem bíbelődni akart volna velük!
Talán csak egy panasza volt, egyetlen kivetni valója, hogy «a szerelem,
melyről Puskin zengett, városunkban nem szokásos.»
Talán dacból és lázadásból oly érzelmesek a hősei, talán
Rezeda Kázmérral akart bosszút állni pénzéhes, anyagias korán! Műve így lesz
mégis tiltakozó és ébresztő, megkésett romantikájában így készít elő
valamiféle megújhodást.
(1941)
(Sőtér István: Játék és valóság. Bp. 1946,
Hungária. 122-134. p.)