KRUDY GYULA
1.
A „tegnapok ködlovagjai” közül
az ő műve vész
el leginkább a ködben s a tegnapban – néha
úgy
érezzük,
a „félmult” fogalmát
csak ezek a furcsa írások világítják
meg igazán számunkra, mert az idő
s a környezet, melyben alakjai élnek,
oly közeli s oly elérhetetlenül távoli
mégis, hogy helyüket alig tudjuk megjelölni az elmúlt napok és évek távolában:
valósággal új igeidőket kellett volna teremteni Alvinczi és Rezeda Kázmér
számára, a mult legparányibb árnyalatait is híven kifejező igeidőket, aminőkkel
talán még a francia nyelvtanban sem találkozunk s melyek ki tudnák fejezni az ő
történeteinek álmatag időtlenségét, mult és jelen közt ténfergő hazátlanságát.
A nagy, nyugati kortárs műve a „megtalált idő” csodájával
ajándékoz meg bennünket,
Krudy hősei azonban szinte menekülnek kor és idő elől, vagy legalábbis
igyekeznek minél előbb elveszteni azt, s a vörös postakocsi ugyanolyan jelképpé
változik át számunkra, mint a teába áztatott kétszersült, – de ellenkező
értelemmel,
egy merőben más irányú
varázslat szolgálatában. Ezek az „őszi
utazások” olyan égbolt
alá ragadnak el bennünket, mely alatt megállt
az idő s a homokórát
nem szükséges megfordítanunk
többé. Ha kitekintünk
a batár ablakán, a Bakony, a Balaton,
a Szepesség vagy a messzi Kárpátalja
tájainak egy-egy otthonos, regényesen magányos
szögletében új évszakkal fogunk megismerkedni: tavasz és ősz néha csodálatosan
hasonlítanak egymásra s vannak napok, mikor a vidék, a fák s a fű színei, a fák
sápadtsága, a fény s az árnyék játéka elfeledtetik velünk a hónap nevét, a
növényzet elhalt már, vagy még meg sem született s a szél, a pára egyaránt
lehet egy beköszöntő évszak ígérete, vagy utolsó üzenet az éppen távozótól -,
ezekből a kettős arcú napokból szövődik Krudy sajátos évszaka, március
és október lírai párosodása, ezeknek a napoknak estéin érkeznek meg hősei egy
idegen városba, ahol öngyilkosok lesznek a postáskisasszonyért, ennek az
évszaknak éjszakáin sétál magányosan a budai utcákon Rezeda úr, belesvén a
földszintes házak szobáiba, melyeket, szinte áhítatosan világít meg a kályhában
hamvadó parázs. Időtlenség, álom, szelíd honvágy, félig feledett emlék: íme az
első varázs, melynek oly nehéz ellenállni Krudy művében. Pedig mindez
csak első csalétke, legszelídebb csábítása ennek az írónak!
Úgy látszik,
csábításának épp a „fiatal” írónemzedék
nem tud ellenállni! Vannak mostoha sorsú
írók,
akik egész életüket
szerkesztőségi előszobákban;
eldugott, barna faburkolatú kávéházakban,
ósdi,
királyutcai sörözőkben
töltik, alig mozdulnak ki városukból,
a külföldet Bécs
jelképezi számukra, hol áhítatosan keresték fel a császárok sírboltját,
Versailles kertjei helyett beérik Gödöllővel, a nemzetközi étkezőkocsi
kényelmét legfeljebb Pozsonyig élvezik, olasz tavak helyett a Balaton partján
sétálnak, éjszakánként pedig Óbudán, vagy a Margitsziget elhagyott
szállodájában hajtják pihenőre a fejüket: életükben nem sok ügyet vetnek rájuk,
a folyóiratok néha csak könyörületből közlik írásaikat, tanítványok helyett
legfeljebb néhány „bohém” ujságíró
telepedik le magányos asztalukhoz s mikor meghalnak, a rövid
nekrológ annyit jegyez meg csupán példázódó keserűséggel, hogy lakásukon a
főváros kikapcsoltatta a villanyt! Eljön azonban egy nap, midőn írásaik,
melyeket addig pályaudvari könyvespolcokról emelt le néha egy-két tájékozatlan
olvasó s melyek elfeledetten pihentek piros, vagy zöld vászonkötéseikben a
népszerű, szórakoztató hetilap kiadványai között, váratlanul új életre kelnek,
előlépnek füzetes rangjukból, hogy megkülönböztetett helyet kapjanak néhány
irodalmi ínyenc ágyafejénél. Mi a titkuk? Minek köszönhetik rejtélyes
másodvirágzásukat?
Márai könyve után
méltán beszélhetünk Krudy-divatról s ennek a divatnak komoly előzményei vannak.
Művének „felfedezői” úgy járhattak
valamikép, mint azok az utazók,
akik különböző
világrészekből
csaknem egy időben indultak el valamilyen, féligmeddig ismeretlen, kisvárosi
templom elfeledett freskófestőjének művéhez, hogy meglepetten, de ugyanakkor
kissé szégyenkezve találkozzanak egymással zarándoklatuk céljánál.
2.
Nevével először egy századeleji ujság tárcarovatában találkoztam, mely nagyapám
öreg könyvszekrényéből került elő: mohón és elbűvölten olvastam a kis cikket,
melyben Pestről volt szó, a számomra akkor még oly távoli városról s melyet
sokáig csak az ő színeitől ragyogón tudtam magamnak elképzelni: ez a város még
ma is él és még ma sem sikerült teljesen megtalálnom, pedig már akkor tudtam,
hogy „az ősz és Buda egy anyától
születtek” s megérkezni is úgy szerettem volna, mint a „Dumas
regényéből való ifjú, egy tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a
tizenhatesztendős emberek szoktak!” Ezt az írást csaknem
egy évtizeddel később láttam viszont a „Pesti album”-ban
s még soká kutattam hiába
az alföldi város könyvtárában
a megejtő szavú író
könyvei után. Így
„fedeztem fel” Krudyt, akiről első ifjúságunkban senki sem beszélt
nekünk és mily nagy volt meglepetésem, mikor később láttam, hogy csaknem
ugyanígy, egymástól függetlenül, magányosan érkezett el hozzá a többi fiatal
író is. Mi lehetett az, ami előkészített bennünket számára, mi volt az oka,
hogy két nemzedék tagjai éreztek megmagyarázhatatlan rokonságot a színeivel és
az álmaival? Krudy valamikép azt mondotta el, amit mindnyájan leginkább
szerettünk volna s avatott tanítómestereink mellett ő volt a patkányfogó
bűvész, kinek egyikünk sem tudott ellenállni, ki magával csalt, noha úgy
látszott, semmibe veszi az irodalmat, az utókort s noha magunk is éreztük, hogy
nem nyerünk tőle semmi kézzelfogható tanítást és útmutatást, legfeljebb valami
édes, mustos, őszi ízt, melyre már régóta emlékezünk valahonnét s melyet
sohasem fogunk elfelejteni. Egy álomban látott táj vagy város képe kísérhet
csak oly hűségesen végig az életünkön, mint az ő tájai és magányos fel vidéki
városai, hallgatag rendházaikkal, rostélyostól és sörtől illatozó
vendéglőikkel, hegyi folyójukkal, melyben egy régi iskolatárs vesztette el az
életét. Nem tudtunk neki ellenállni, noha éreztük, sokszor adott okot a
bizalmatlanságra s példája gyakran ugyanoly kevéssé volt épületes, mint Roncsy
kapitányé, ki lyukat fúrt az uszodák deszkafalába és gólyalábakon sétált este,
a kisvárosi utcán. Igazat adunk az óvatosaknak, kik néha már-már aggodalommal
szemlélik egyre erősbödő „divatját” s
csak azt sajnáljuk, hogy „divat” lett belőle,
mint ahogy nem örülhetünk,
ha „divattá” válnék
az álom, az emlék s mindaz a titkos boldogság,
melyet nevén sem merünk nevezni.
3.
Művészetét egyszerre forradalmian újnak és ősien hagyományosnak érezhettük.
Néha úgy látszik, mintha messze megelőzné nyugati kortársait s olyan hangokat
ütne meg, melyekhez hasonlókra talán csak Giraudoux-nál bukkanunk. Ugyanakkor
hiába ~ keresnénk nála világirodalmi művéltséget s úgy érezzük, nem olvasott
mást, mint Puskint, Turgenyevet s a magyarok közül legfeljebb Jókait, vagy
Mikszáthot; ez utóbbitól még tanult is valamit, első novelláiban
fel-felismerjük a nagy elbeszélő hangját, hogy később nyomtalanul eltűnjék az
egy olyan próza zenéje alatt, aminőhöz hasonlót hiába keresnénk a magyar
irodalomban. Márai Sándor már elcsodálkozott Szindbád titokzatos jólértesültségén,
kikutathatatlan forrású műveltségén: mindent tudott a Hajós, mindenről hallott,
ami ebben az országban történt, nem maradt előtte rejtve sem az italok zamatja,
sem az ételek íze, többet tudott az asszonyokról s a szerelemről, mint maga
Casanova és Don Juan, ismert minden tájat és szokást s egyetemes
beavatottságában talán csak Jókaihoz tudnók őt hasonlítani. Egyébként is sok a
közös vonásuk, de Krudy az érzékenyebb, tapasztaltabb, a költőibb s a
merészebb. Ő a nagy újító, aki nem akart semmi újat mondani, csak azt, amit
legősibb öröksége, nagyapáitól átörökölt hajlama és ösztöne sugallt. Talán
legmagyarabb írónk, aki nem volt sem népi, sem városi s egyformán otthon érezte
magát a Nyírség mocsaraiban, vagy a pesti lóversenytér zöld pázsitján; néha úgy
rémlik, nem is volt hazája, nem is tartozott sehová s egész világát maga
teremtette meg. Máskor az éles megfigyelőt csodáljuk, a magyar realizmus
legnagyobb ígéretét, az igazi magyar Balzacot, aki azonban nem hajlandó
elmozdulni sörözőjének kényelmes asztala mellől s beéri közvetlen szomszédainak
arcélével, az örökké álmatlan Kacskovics úrral, Podolini Lajossal, Vilmosi
Vilmácskával, Pászmáti úrral, a disznókereskedővel, Széplaki Titusz
hírlapíróval, Fridolin pincérrel, aki elbóbiskol az öreg óra alatt s Szortiment
szerkesztővel, aki gyomorbajos létére kénytelen végigenni a kerületi
kéményseprő és a párizsi-utcai suszter ebédjét, oly kevéssé tud ellenállni a
szalontüdő s a „tányérhús” csábításának!
Krudy életműve néha csak sörházi és borozói anekdóták ízes sorozatának
hat, melyet gondosan részletezett receptek szakítanak meg: gazdag és mély
életismerettel megalkotott alakjai keleties tétlenséggel álmodoznak a
fehérterítős asztaloknál, egyetlen olvasmányuk: a napi étlap felett. Igaz
ugyan, hogy Márai Szindbádja ez étlapokból az egész ezeréves Magyarországot fel
tudja támasztani, tájával és történelmével, műveltségével és irodalmával!
Nem szabad
megfeledkeznünk a másik Krudyról sem, aki megannyi Rohbock- és
Vasquez-metszetet támaszt új életre a régi Pest-Buda ábrándos rajzában. A
stilizáló, a dekoratív, a „modoros” Krudy ez, aki azonban nem
kevésbbé kedves szívünknek: legtöbb regényében egy régi pasztell párosul
valamilyen színes-ízes anekdótával. A nagyhercegnő csónakja kiköt a régi
Margitszigeten, háttérben a budai Vár látszik, pirostetős házaival s a
Gellérthegy erődítése; kékfrakkos, cilinderes lakájok sürögnek, hogy a
nádorfeleség kecsesen partra léphessen Krudy majdani birodalmában...
Szindbád stilizáló kedve néha fülledtté színesíti azokat a lapokat, amelyeken
valamilyen szertartásról, udvari ünnepről ír: kövessük csak Rezeda Kázmért a
Mátyás-templomi királykoronázásra, mikor az öregedő gavallér csaknem vallásos
áhítattal sürög a habsburgi hölgyek szoknyái, mentéi közül s ámbrás
lehelletüket igyekszik beszívni! A pompa, a szertartásos ünnepélyesség
kultusza, melynek oly szívesen és oly bőségesen áldoz regényeiben, sokak
szemében szolgalelkű krónikásnak mutatja őt, nagyurak készséges kiszolgálójának
s ő talán nem is sértődnék meg e gyanúsítás miatt, hisz legszívesebben Alvinczi
Eduárd titoknokának és bizalmasának képében ábrázolja magát, aki előre utazik,
hogy szállást készítsen gazdájának s hűséges szolgaként őrzi magánál a
borz-utcai nyárilak kulcsát.
4.
Ha Krudy irodalmi őseit keressük, nem kell messzire mennünk. Jókai tündérvilága
és Mikszáth megbocsátó kiábrándultsága különös módon vegyülnek el Krudynál, aki
az ő művük egyedüli örökösének és továbbfolytatójának látszik. Kissé
időszerűtlen örökség ez: mintha a két nagy elbeszélő kimerítette volna a magyar
anekdótavilág minden furcsaságát s Krudynak csak az egészen rikító eseteket
hagyták volna, melyeket ők nem is mertek feldolgozni. Ez az anekdótai örökség
ugyancsak megérzik Krudy művén s elsősorban azoknál a mellékalakoknál
mutatkozik, akik szinte egytől-egyig rigolyás különcök s féllábbal a rögeszmék,
a lelkibetegségek világában állanak. Krudy azonban végletekig elköltőiesítette
ezt az anekdótai anyagot s így olyasmit valósított meg, amire elődei még csak
nem is gondoltak. Őnála is megtaláljuk a valóságnak azt a nagy és hitelesítő
szerepét, mely nélkül műve puszta stílusmutatvánnyá süllyedt volna: de mily
költői ez a valóság! És mily jellegzetes, mily telített légkör alakul ki
körülötte! Ebben a légkörben, mely már a valószerűtlenbe, az álom világába vezet
át, különösen eltorzul minden esemény, minden alak, – innét
a „modorosság” annyiszor emlegetett vádja.
Pedig épp ezt a légkört
érezzük
leginkább hitelesnek. Fosszuk meg történeteit
e csillogó buroktól – s máris
elvesztették életüket.
Érzelmes, színes légkör
ez, de inkább a költemény, mint a próza műfajával rokon, – valami szelíd
szomorúság szövi
át
s ez a szomorúság Krudy egész
művében megmarad, változatlanul. Hősei mind egyformák, jellemük alig változik,
– Krudy emberábrázolása is hasonlít a Jókaiéhoz, de az ő alakjai egy
érzelem, egy romantikus rögeszme változatait testesítik meg. Ez a romantika
édeskéssé is válhatnék, ha valami kesernyés tapasztaltság, az élet bölcs és
öreges ismerete nem állana mögötte. Krudynak kedvelt figurája az őszülő
gavallér, a kiábrándult nőcsábász: szavaikból össze lehetne állítani az író
életfilozófiáját. De ezek a cinikusan érzelmes férfiak egy regényes szenvedély
igézetében élnek szűntelen s ők cáfolnak rá leghamarább önnön bölcsességükre.
5.
Krudy életműve
ismét csak arról tanuskodik, hogy a magyar próza megteremtette ugyan a
tökéletes novellát, de a remekmívű regénnyel többé-kevésbbé adósunk maradt. Krudy
elődeiben és kortársaiban minduntalan a novellista szólal meg s a „Vörös
postakocsi” szövevényes
története is félreismerhetetlenül
elárulja a született novellaírót. Krudy figurái,
kik fáradhatlanul vándorolnak regényről-regényre, egy-egy novella magját viszik
mindenüvé magukkal: Rezeda Kázmér és Nagybotos Viola váratlanul bukkannak fel
hol Damasztiné házában, hol a Krónprinc-leányok szoknyája mellett. Petőfi
Zoltánka árnya majd egy színdarabban, majd a Ferenciek-terének sarkán kísért s
a regény végén már meg is feledkezünk a Zöld vadászról, noha azt hittük
kezdetben, az egész történet róla szól majd! Darabokra hullanak e regények,
megannyi csillogó novella-darabra, vagy színpompás, prózába fojtott
költeményre. S minél érettebb e művészet, annál kevesebb történik a
történetekben: az idő megállt, mint az óra, az öreg pincér álmában, a hősök
legnagyobb diadala, ha sikerült elveszteniök az időt. Sokan meglepődtek már
azon az ékesszóló ürességen, mely úgy tölti ki Krudy írásait, mint
valami mély, álmatagon elnyujtott hang, melyet rabul ejtettek a régi borospince
bolthajtásai. Egyik hőse éppen egy ilyen pincéből indul el kalandos útjára, a
földalatti folyosókon, melyek Buda mészköves talajában vezetnek más, furcsa
emberek hajlékai felé. S egyik legszebb kisregényében a Bakony zúgását halljuk
szüntelen: maga a regény is oly költőien egyhangú, mint ez a zúgás. Krudy az
egyetlen író, aki egyhangúságával ejt rabul bennünket!
Talán épp ez a
titka: rábukkant egy hangra s nem tudott megválni tőle, inkább igyekezett
hozzábűvölni az olvasóit. Ezért a hangért keressük fel újra s újra s főként a
könnyűségért szeretjük, mellyel hozzáférhetünk. Mindegy, melyik könyvét ütjük
fel: mindegyik lapon ugyanaz a jelenet, ugyanaz a hangulat bonyolódik, ölt
magára új változatokat. Szegénység ez, ha akarjuk, de gazdag szegénység!
6.
Nem hiába érezzük, hogy műve némiképp függeléke, pótléka a százkötetes
Jókainak! Mintha az Aranyember írója támadt volna fel újra, hogy szabadabban,
érettebben és merészebben szólaljon meg ismét s ne riadjon vissza, ha kell akár
a cinizmustól, vagy a legreménytelenebb szomorúságtól sem! Mi volt az oka ennek
a borongós kedvnek, ennek az örökké őszies világításnak, melynek mélyén ismét
csak a magyar „finitizmus” örökségét
kell felismernünk A magány hangjai ezek, ha nem
is a remete tragikus magányáé, – szelídebb,
„városiasabb” az ő
egyedülsége! A Nyírség
szülötte otthon van Óbudán
vagy a Király-utca vendéglőiben s nem érez honvágyat
semmilyen táj után: természet és város egyaránt kevés vigasztalást nyujtó
díszletek számára: Ki ne érezné meg csak egyetlen sorának olvasásakor is a
magányt, különcök és agglegények magányát, mely szüntelen körülveszi, védőn;
sajátosan magyar, keleti magány az övé, bölcs, mint az öregek és színes, mint
az álom!
Legzsivajgóbb
lapjai mögül is a csendet érezzük, régi kertek és erdők csendjét, mely annyira
rokon írásainak őszies érettségével! Művét néha túlérettnek találhatjuk s
eltünődhetünk rajta, vajjon egy régi forma kései virágzását, vagy egy új
születését kell-e benne felismernünk? Ám nem kerül túlságosan nagy
fáradságunkba, ha csak talányokra akarunk vadászni alkatában és alkotásaiban!
Novelláinak színes jelbeszédében, azt hisszük, szüntelen önmagáról vall az író,
de csakhamar ráeszmélünk, hogy a szívéhez oly közel álló hasonmások alig is
árulnak el róla valamit, hacsak leleplezést, önvallomást nem merészelünk látni
e különcök kedves pózaiban, finom kétértelműséggel űzött szenvelgésében és
modorosságában! Hisz minden Krudy-figura egyetlen pózt – s legtöbbször
ugyanolyant – testesít meg. Kevés író
járt oly közel a giccshez, az útszélihez,
az émelyítőhöz,
mint ő, s kevés tudott mégis
oly tiszta, oly gőgösen igényes
maradni. Kiválasztottak tisztaságával bírt, mely még a vásárban sem tud
bemocskolódni! Hiába vesszük szemügyre Rezeda úr arcképét, a deresedő hajú,
dohányszín felöltős férfiú vonásai mögött nem fogjuk Krudy igazi arcát
megtalálni. Legszemérmesebb írónk ő, aki látszólag mindig önmagáról beszélt,
anélkül, hogy vágyairól, vívódásairól, félelmeiről valamit is elárult volna.
Megtudjuk, melyek voltak kedvelt ételei, hogyan szerette a vesevelőt, milyen
sört csapoltatott délben és milyen bort kívánt asztalára lámpagyujtás után, de
ezzel ki is merülnek értesüléseink, melyekből emberi alkatát fel akarjuk
magunknak építeni. Ugyancsak zavarba jönne az, aki feszegetni próbálná a „tanítást” és
„útmutatást”, mellyel
műve szolgál, pedig az ő
könyvei őrzik leggondosabb
csomagolásban a magyar élet ízeit és színeit.
Hagyományossága, magyarsága sokban hasonlít ama háziasszonyokéhoz, akik
valóságos nemzeti eszmét és örökséget ápolnak féltékenyen őrzött kézírásos
szakácskönyveikben! Ilyen szakácskönyvet ő is írhatott volna, de inkább
álmoskönyvet szerkesztett, a magyar irodalomnak e legigénytelenebb remekművét,
melynek rövidke, lírai betéteiben, elszórt jegyzeteiben egy nagy költő
játszadozhatott kedvére dédelgetett babonáival, különcségeivel. Ki tudná megmondani:
mennyire volt komoly ez a játék, mennyi része volt benne a hitnek s az írói
tudatosságnak, mely tenyérjóslatok és álomfejtések közé egy költői világnézet
bizonyítékait rejtette? A kiadó megbízatásának teljesítése közben mintegy a
maga műveinek kommentárját, a maga félálomban eltöltött életének utikalauzát
írta meg Krudy. Úgylátszik, ennek a kornak leghitelesebb írója csak egy
álmoskönyv szerkesztője lehetett, ugyanúgy, ahogy a mult század ízlését és
szellemét is a „100 kötetes Jókai” címen
ismert anekdótagyüjtemény
örökíti
meg leghívebben. Hisz a „Vörös
postakocsi” és az „Álmoskönyv” ugyanolyan
testvérek, mint a „Magyar Nábob” s
a „Józsa Gyuri” közszájon
forgó hőstettei. Az elefántcsonttorony
legtökéletesebb példáját
Krudy szolgáltatja: ki hinné, hogy végigélte a világháborút? 1918
nyarának is csak egy szép álmot köszönhet: az „Utitárs”-at,
melyet Kisőrsön vetett papírra.
A sörözők
asztala mellől nem látni ki a történelem
„színpadjára”. „Az
élet
álom”: amint
ezt egyik utolsó kötetének
címe hirdeti! S ez álmok hőse
nem más, mint Rudolf királyfi, az álombeli ország ura
pedig Első Ferenc József marad mindvégig, Szemerén kívül talán az egyetlen
férfi, akit Krudy áhítatosan tisztel.
De kérjünk mi is
helyet a „Vörös postakocsi”-ban!
Ehhez nem szükséges épp
Alvinczi Edvárd történetéhez
folyamodnunk: vegyünk le találomra két könyvet a polcról! Egyik az „Utitárs”, a
másik pedig Krudynak talán legkülöncebb és
legérettebb műve: a „Boldogult úrfikoromban...”
7.
Hiába vetnők szemére a „széteső
szerkezetet” s a „laza cselekményt”, hiába
kérnők számon
az anekdoták csattanóit: az ő történeteinek csodálatos egységét új mértékkel
kell mérnünk, s egy mihamar divatjamult írásmesterség céhszavait nem szabad kiejtenünk
jelenlétében! Regényei, novellái tulajdonkép nem is érnek véget, az író
egyszerűen otthagyja alakjait s még azzal sem törődik, hogy a szereplők közül
legalább meghaljon valaki. Talán sohasem fogjuk megtudni, vajjon hanyagság és a
mesterségbeli tudás hiánya, vagy újító szándék, fölényes könnyedség, játékos
különcködés, sőt számító raffináltság voltak-e létrehozói annak, amint művében
hol kinyilatkoztatásszerű merészségnek, hol suta lomposságnak érzünk. Talán a
„Boldogult urfikoromban...” tud csak kételyeinkre
végleges, csillogó feleletet adni, s
ennek a regénynek olvasása közben
lehetetlen rá nem ébrednünk, hogy Krudy művészete,
korát jóval megelőzően volt újító és merész s a feladat, melyet itt megoldott
talán a legnehezebb erőpróba volt, melyet magyar prózaíró valaha vállalni mert
volna. Az a virtuóz fogás, mellyel történetének fonalait néha az unalomig
engedi lazulni, hogy azután az eseménytelenségből varázsolja elő emlék és álom
legköltőibb hatásait, az írás, a forma, az ábrázolás kitanult ínyencével,
hétpróbás beavatottjával ismertet meg bennünket. Hisz semmi sem történik ebben
a könyvben s százegynéhány lapon csak egy terézvárosi asztaltársaság
sörözésének részleteiről értesülünk. Ezek a részletek azonban epikus
fontosságúakká magasodnak s Pista úr, az elnök, ujjának egyetlen mozdulatával
olyan feszültséget tud teremteni, mint a legizgalmasabb kalandregény hőse,
akiről nem tudjuk, sikerül-e kitérnie a homlokának szegezett revolvercső elől?
Az idő megállt itt is és vannak pillanatok, mikor a „Bécs
városához” címezett
sörház vendégei
valósággal el vannak zárva
a külvilágtól,
mintha behavazott gyorsvonat étkezőkocsijában ülnének, a Balkán hegység egyik
völgye mélyén. Néha nyílik csak az ajtó s pillanatra behallatszik a terézvárosi
templom déli harangszava. Egy doboz szardínia, orosz kaviár, vagy óbor, mely a
küldöncök zsebéből az asztalra kerül, olyan jelentős esemény e helyen, mint
másutt az ékszeresládikó, melyre egy apátsági templom romjai közt bukkan a
kincskereső kalandor. Melyik korban élünk? Első Ferenc József uralkodása idején
– akiről ugyanannyi szó esik itt is mint akármelyik
Krudy-regényben – vagy a huszas években talán?
Irma, az Andrássy-úti trafikos hamisítatlan
pesti nyelven beszél, a hatodik kerület immár
annyira elterjedt tájszólásában
s a többi úriembert is jól
ismerjük; Krudy benfentes életismeretén kell
ismét csodálkoznunk s csodálkozásunk csak növekszik, mikor rádöbbenünk, hogy ez
életismeret nem terjed túl a söröző ajtaján. Túlságosan sok és túlságosan kevés
ez a tudás akármelyik realista író számára! A terézvárosi asztaltársaságot
megörökítő nagyarányú festményen a vendégek furcsa szokásai és különc rögeszméi
is helyet kapnak: egy-egy mozdulatukat oly gondosan és részletesen írja le Krudy,
mintha csak a valóság-ábrázolást akarná végletekig tökéletesíteni. S mikor
végre megjelenik a herceg, úgy érezzük, annyi előkészület történt a csoda
elhitetése kedvéért, hogy azon sem lepődnénk meg, ha egy angyal jelennék meg,
sugárzóan és szárnyasan.
Krudy megmutatta nékünk, hogy
a valósághoz is épp oly komoly és mély köze van, mint az álomhoz és a
révülethez, s ha művének szerkezeti erényeire vagyunk éppen kíváncsiak,
rájöhetünk, hogy e csodálatos történetet nem csupán a „Bécs
városához” címzett
söröző
falai foglalják megbonthatatlan, hiteles egységbe!
De ha Krudy igazi
álomvilágát akarjuk megismerni, az „Útitársat” kell
fellapoznunk, az írónak talán legköltőibb
művét, melyben mindvégig kitart egy romantikusan zenei hangnem mellett. Ez a
zeneiség, ez az édeskés romantika csak így, ily tömény állapotban, ily
álomszerűvé ködösítve nem bántó. Még a keret is illőn zárul a regény köré:
Eszténa szomorú történetét csak holdfényes, alföldi rónán átutaztában mondhatta
el a dereshajú utitárs, környezetnek pedig talán csak azt a felvidéki kisvárost
lehetett választani, melynek temetője, bástyafala, öreg temploma úgy várhat ma
is Szindbádra, mint egy régi díszlet, melyet már sohasem keresnek elő a színház
kelléktárából. Nem csoda, hogy ebben a városban külön ház jutott a Halálnak,
aki köpcös, kis utasforma ember és piros zsebkendővel letakart kalitkát visz a
kezében: abban hordja el a lelkeket, mint a cinkéket! Itt már a csodák és
meglepetések között vagyunk – ez az írás
akár Hoffmann műve is lehetne, noha a német
kísértetlátó
nem tudta volna ily szépen megírni! Az álom
vége pedig vízióba
hajlik át, s a folyó féle
menekülő Eszténa
körül a kétszáz
év
előtti város jelenése támad fel. Kénszaga van a
levegőnek, kakas kukorékol a Szent János templom tornyáról s az utcákon tolongó
tömeg talán a mártír-szűzek elégetését akarja látni a piactéren. Eszténa maga
is álomalak – testtelen és jelenésszerű,
mint a legtöbb nő Krudynál (gondoljunk csak a „Vén
kópé” Antóniájára,
aki talán Rezeda Kázmér
elmult szerelmeit akarja jelképezni s hol szőkén,
hol feketén, hol lángvörös
hajjal jelenik meg az öregedő hírlapíró
előtt.) Eszténa neve spanyol városok
képét idézi
elénk: „Valahol messze – Szevillában
– élesen kezdenek harangozni, sok apró
harang szólal meg egyszerre, mintha most gyujtanák
meg a gyertyákat Isten Báránya
körül.” Az
álomszerűség
igazi titka a stílusban rejlik s végre erről is kell szólnunk, hisz Krudy művében
talán a stílus a legfontosabb! Hangja, mellyel most elbűvöl bennünket, nem
egyéb, mint a stílus egy bizonyos mágiája: bonyolult, merőben zenei mágia!
Ennek a stílusnak emlékei élnek majd legtovább, ezek a hangok csalogatnak majd
vissza újból és újból Krudy művéhez. Szín, zene és valamilyen
túltelített édesség, mint az agyoncukrozott, soká a napon érlelt befőtteknél:
ime, Krudy stílusának ajándéka! Ne higyjük, hogy egyenletes, vagy
egyhangú! A mértéket nem ismeri, de nem is szabad ismernie! Ha két szín, két
metafora közül kell választania, felhasználja mindkettőt, sőt harmadikat keres
melléjük. Mégsem modoros, sőt inkább lompos néha, de ez a lomposság époly
kívánatos nála, mint a túlságos keresettséggel öltözködőknél valami szándékos,
kacér hanyagság, mellyel eleganciájuk merevségét akarják enyhíteni. Hiányoznék
stílusából a báj és könnyedség, ha túlságosan sok ügyet vetett volna a műgondra
s kelleténél hosszabb időt töltött volna egy mondat, egy kép csiszolásával.
Legfőbb, sőt egyedüli eszköze a metafora, itt azonban ugyancsak nem fukarkodik
a költői szertelenségekkel. Keresi a bizarrságot, anélkül, hogy nyegle akarna
lenni: különcségeiben is férfias a stílusa! Képei oly váratlanok, oly
sűrítetten színesek, mintha a félbenmaradt magyar romantika benne akarta volna
kiélni minden paradicsomi pompáját. Keleti színek és európai formák vegyülnek
el ennék a szlávos álmodozónak képzeletében. Hanyag, mivel tudja, hogy minden
szava csalhatatlanul pontos, minden képe egy rejtett világot és valamilyen
ismeretlen vonatkozást tár fel: ezt a hanyagságot szokás „modorosnak” érezni!
Keresett, sőt précieux mer lenni, nem
riad vissza a pesti nyelv szörnyszülött
szavaitól, néha körmönfontan
ódon,
vagy akadémikusan virágos s legtöbbször
azokra a részegekre emlékeztet, akik dülöngélve
járnak ugyan, de biztosak benne, hogy baj nem érheti őket, hisz Szűz Mária
fogja fel őket estükben a kötényével! Szabatos és hiteles a maga módján: sűrű
stílusában nem a köd nyirkos homálya, hanem a tömjén illatos füstje érzik.
8.
Nem emlékszem, leírta-e valahol az „irodalom” szót,
vagy ha leírta is, nem igen törődött
azzal, amit az írók „művészi
hitvallásnak”, vagy éppen
„világnézetnek” neveznek.
Nem akart változtatni a világon, sokkal inkább
megvetette az embereket s a valóságot,
hogy sem bíbelődni akart volna velük!
Talán csak egy panasza volt, egyetlen kivetni valója, hogy: „a szerelem,
melyről Puskin zengett, városunkban nem szokásos.” Talán
dacból és lázadásból oly érzelmesek a hősei, talán Rezeda Kázmérral akart
bosszút állni pénzéhes, anyagias korán! Műve így lesz mégis tiltakozó, építő és
ébresztő, megkésett romantikájában így készíti elő az érzelmek valamilyen
megujhodását, emberibbé válását – ezért magányos,
álomszerű
és
örök!
Sőtér István.
(Ködlovagok.
Írói arcképek. /Szerk. Thurzó Gábor/
Bp. 1941, Szent István-Társulat. 180-202. p.)