KRUDY GYULA

1.

A „tegnapok ködlovagjaiközül az ő műve vész el leginkább a ködben s a tegnapban – néha úgy érezzük, a „félmultfogalmát csak ezek a furcsa írások világítják meg igazán számunkra, mert az idő s a környezet, melyben alakjai élnek, oly közeli s oly elérhetetlenül távoli mégis, hogy helyüket alig tudjuk megjelölni az elmúlt napok és évek távolában: valósággal új igeidőket kellett volna teremteni Alvinczi és Rezeda Kázmér számára, a mult legparányibb árnyalatait is híven kifejező igeidőket, aminőkkel talán még a francia nyelvtanban sem találkozunk s melyek ki tudnák fejezni az ő történeteinek álmatag időtlenségét, mult és jelen közt ténfergő hazátlanságát. A nagy, nyugati kortárs műve a „megtalált idő” csodájával ajándékoz meg bennünket, Krudy hősei azonban szinte menekülnek kor és idő elől, vagy legalábbis igyekeznek minél előbb elveszteni azt, s a vörös postakocsi ugyanolyan jelképpé változik át számunkra, mint a teába áztatott kétszersült, – de ellenkező értelemmel, egy merőben más irányú varázslat szolgálatában. Ezek az „őszi utazásokolyan égbolt alá ragadnak el bennünket, mely alatt megállt az idő s a homokórát nem szükséges megfordítanunk többé. Ha kitekintünk a batár ablakán, a Bakony, a Balaton, a Szepesség vagy a messzi Kárpátalja tájainak egy-egy otthonos, regényesen magányos szögletében új évszakkal fogunk megismerkedni: tavasz és ősz néha csodálatosan hasonlítanak egymásra s vannak napok, mikor a vidék, a fák s a fű színei, a fák sápadtsága, a fény s az árnyék játéka elfeledtetik velünk a hónap nevét, a növényzet elhalt már, vagy még meg sem született s a szél, a pára egyaránt lehet egy beköszöntő évszak ígérete, vagy utolsó üzenet az éppen távozótól -, ezekből a kettős arcú napokból szövődik Krudy sajátos évszaka, március és október lírai párosodása, ezeknek a napoknak estéin érkeznek meg hősei egy idegen városba, ahol öngyilkosok lesznek a postáskisasszonyért, ennek az évszaknak éjszakáin sétál magányosan a budai utcákon Rezeda úr, belesvén a földszintes házak szobáiba, melyeket, szinte áhítatosan világít meg a kályhában hamvadó parázs. Időtlenség, álom, szelíd honvágy, félig feledett emlék: íme az első varázs, melynek oly nehéz ellenállni Krudy művében. Pedig mindez csak első csalétke, legszelídebb csábítása ennek az írónak!

Úgy látszik, csábításának épp a „fiatal” írónemzedék nem tud ellenállni! Vannak mostoha sorsú írók, akik egész életüket szerkesztőségi előszobákban; eldugott, barna faburkolatú kávéházakban, ósdi, királyutcai sörözőkben töltik, alig mozdulnak ki városukból, a külföldet Bécs jelképezi számukra, hol áhítatosan keresték fel a császárok sírboltját, Versailles kertjei helyett beérik Gödöllővel, a nemzetközi étkezőkocsi kényelmét legfeljebb Pozsonyig élvezik, olasz tavak helyett a Balaton partján sétálnak, éjszakánként pedig Óbudán, vagy a Margitsziget elhagyott szállodájában hajtják pihenőre a fejüket: életükben nem sok ügyet vetnek rájuk, a folyóiratok néha csak könyörületből közlik írásaikat, tanítványok helyett legfeljebb néhány „bohémujságíró telepedik le magányos asztalukhoz s mikor meghalnak, a rövid nekrológ annyit jegyez meg csupán példázódó keserűséggel, hogy lakásukon a főváros kikapcsoltatta a villanyt! Eljön azonban egy nap, midőn írásaik, melyeket addig pályaudvari könyvespolcokról emelt le néha egy-két tájékozatlan olvasó s melyek elfeledetten pihentek piros, vagy zöld vászonkötéseikben a népszerű, szórakoztató hetilap kiadványai között, váratlanul új életre kelnek, előlépnek füzetes rangjukból, hogy megkülönböztetett helyet kapjanak néhány irodalmi ínyenc ágyafejénél. Mi a titkuk? Minek köszönhetik rejtélyes másodvirágzásukat?

Márai könyve után méltán beszélhetünk Krudy-divatról s ennek a divatnak komoly előzményei vannak. Művének „felfedezői” úgy járhattak valamikép, mint azok az utazók, akik különböző világrészekből csaknem egy időben indultak el valamilyen, féligmeddig ismeretlen, kisvárosi templom elfeledett freskófestőjének művéhez, hogy meglepetten, de ugyanakkor kissé szégyenkezve találkozzanak egymással zarándoklatuk céljánál.

2.

Nevével először egy századeleji ujság tárcarovatában találkoztam, mely nagyapám öreg könyvszekrényéből került elő: mohón és elbűvölten olvastam a kis cikket, melyben Pestről volt szó, a számomra akkor még oly távoli városról s melyet sokáig csak az ő színeitől ragyogón tudtam magamnak elképzelni: ez a város még ma is él és még ma sem sikerült teljesen megtalálnom, pedig már akkor tudtam, hogy „az ősz és Buda egy anyától születteks megérkezni is úgy szerettem volna, mint a „Dumas regényéből való ifjú, egy tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a tizenhatesztendős emberek szoktak!Ezt az írást csaknem egy évtizeddel később láttam viszont a „Pesti album”-ban s még soká kutattam hiába az alföldi város könyvtárában a megejtő szavú író könyvei után. Így „fedeztem felKrudyt, akiről első ifjúságunkban senki sem beszélt nekünk és mily nagy volt meglepetésem, mikor később láttam, hogy csaknem ugyanígy, egymástól függetlenül, magányosan érkezett el hozzá a többi fiatal író is. Mi lehetett az, ami előkészített bennünket számára, mi volt az oka, hogy két nemzedék tagjai éreztek megmagyarázhatatlan rokonságot a színeivel és az álmaival? Krudy valamikép azt mondotta el, amit mindnyájan leginkább szerettünk volna s avatott tanítómestereink mellett ő volt a patkányfogó bűvész, kinek egyikünk sem tudott ellenállni, ki magával csalt, noha úgy látszott, semmibe veszi az irodalmat, az utókort s noha magunk is éreztük, hogy nem nyerünk tőle semmi kézzelfogható tanítást és útmutatást, legfeljebb valami édes, mustos, őszi ízt, melyre már régóta emlékezünk valahonnét s melyet sohasem fogunk elfelejteni. Egy álomban látott táj vagy város képe kísérhet csak oly hűségesen végig az életünkön, mint az ő tájai és magányos fel vidéki városai, hallgatag rendházaikkal, rostélyostól és sörtől illatozó vendéglőikkel, hegyi folyójukkal, melyben egy régi iskolatárs vesztette el az életét. Nem tudtunk neki ellenállni, noha éreztük, sokszor adott okot a bizalmatlanságra s példája gyakran ugyanoly kevéssé volt épületes, mint Roncsy kapitányé, ki lyukat fúrt az uszodák deszkafalába és gólyalábakon sétált este, a kisvárosi utcán. Igazat adunk az óvatosaknak, kik néha már-már aggodalommal szemlélik egyre erősbödő „divatjáts csak azt sajnáljuk, hogy „divatlett belőle, mint ahogy nem örülhetünk, ha „divattá” válnék az álom, az emlék s mindaz a titkos boldogság, melyet nevén sem merünk nevezni.

3.

Művészetét egyszerre forradalmian újnak és ősien hagyományosnak érezhettük. Néha úgy látszik, mintha messze megelőzné nyugati kortársait s olyan hangokat ütne meg, melyekhez hasonlókra talán csak Giraudoux-nál bukkanunk. Ugyanakkor hiába ~ keresnénk nála világirodalmi művéltséget s úgy érezzük, nem olvasott mást, mint Puskint, Turgenyevet s a magyarok közül legfeljebb Jókait, vagy Mikszáthot; ez utóbbitól még tanult is valamit, első novelláiban fel-felismerjük a nagy elbeszélő hangját, hogy később nyomtalanul eltűnjék az egy olyan próza zenéje alatt, aminőhöz hasonlót hiába keresnénk a magyar irodalomban. Márai Sándor már elcsodálkozott Szindbád titokzatos jólértesültségén, kikutathatatlan forrású műveltségén: mindent tudott a Hajós, mindenről hallott, ami ebben az országban történt, nem maradt előtte rejtve sem az italok zamatja, sem az ételek íze, többet tudott az asszonyokról s a szerelemről, mint maga Casanova és Don Juan, ismert minden tájat és szokást s egyetemes beavatottságában talán csak Jókaihoz tudnók őt hasonlítani. Egyébként is sok a közös vonásuk, de Krudy az érzékenyebb, tapasztaltabb, a költőibb s a merészebb. Ő a nagy újító, aki nem akart semmi újat mondani, csak azt, amit legősibb öröksége, nagyapáitól átörökölt hajlama és ösztöne sugallt. Talán legmagyarabb írónk, aki nem volt sem népi, sem városi s egyformán otthon érezte magát a Nyírség mocsaraiban, vagy a pesti lóversenytér zöld pázsitján; néha úgy rémlik, nem is volt hazája, nem is tartozott sehová s egész világát maga teremtette meg. Máskor az éles megfigyelőt csodáljuk, a magyar realizmus legnagyobb ígéretét, az igazi magyar Balzacot, aki azonban nem hajlandó elmozdulni sörözőjének kényelmes asztala mellől s beéri közvetlen szomszédainak arcélével, az örökké álmatlan Kacskovics úrral, Podolini Lajossal, Vilmosi Vilmácskával, Pászmáti úrral, a disznókereskedővel, Széplaki Titusz hírlapíróval, Fridolin pincérrel, aki elbóbiskol az öreg óra alatt s Szortiment szerkesztővel, aki gyomorbajos létére kénytelen végigenni a kerületi kéményseprő és a párizsi-utcai suszter ebédjét, oly kevéssé tud ellenállni a szalontüdő s a „tányérhúscsábításának! Krudy életműve néha csak sörházi és borozói anekdóták ízes sorozatának hat, melyet gondosan részletezett receptek szakítanak meg: gazdag és mély életismerettel megalkotott alakjai keleties tétlenséggel álmodoznak a fehérterítős asztaloknál, egyetlen olvasmányuk: a napi étlap felett. Igaz ugyan, hogy Márai Szindbádja ez étlapokból az egész ezeréves Magyarországot fel tudja támasztani, tájával és történelmével, műveltségével és irodalmával!

Nem szabad megfeledkeznünk a másik Krudyról sem, aki megannyi Rohbock- és Vasquez-metszetet támaszt új életre a régi Pest-Buda ábrándos rajzában. A stilizáló, a dekoratív, a „modorosKrudy ez, aki azonban nem kevésbbé kedves szívünknek: legtöbb regényében egy régi pasztell párosul valamilyen színes-ízes anekdótával. A nagyhercegnő csónakja kiköt a régi Margitszigeten, háttérben a budai Vár látszik, pirostetős házaival s a Gellérthegy erődítése; kékfrakkos, cilinderes lakájok sürögnek, hogy a nádorfeleség kecsesen partra léphessen Krudy majdani birodalmában... Szindbád stilizáló kedve néha fülledtté színesíti azokat a lapokat, amelyeken valamilyen szertartásról, udvari ünnepről ír: kövessük csak Rezeda Kázmért a Mátyás-templomi királykoronázásra, mikor az öregedő gavallér csaknem vallásos áhítattal sürög a habsburgi hölgyek szoknyái, mentéi közül s ámbrás lehelletüket igyekszik beszívni! A pompa, a szertartásos ünnepélyesség kultusza, melynek oly szívesen és oly bőségesen áldoz regényeiben, sokak szemében szolgalelkű krónikásnak mutatja őt, nagyurak készséges kiszolgálójának s ő talán nem is sértődnék meg e gyanúsítás miatt, hisz legszívesebben Alvinczi Eduárd titoknokának és bizalmasának képében ábrázolja magát, aki előre utazik, hogy szállást készítsen gazdájának s hűséges szolgaként őrzi magánál a borz-utcai nyárilak kulcsát.

4.

Ha Krudy irodalmi őseit keressük, nem kell messzire mennünk. Jókai tündérvilága és Mikszáth megbocsátó kiábrándultsága különös módon vegyülnek el Krudynál, aki az ő művük egyedüli örökösének és továbbfolytatójának látszik. Kissé időszerűtlen örökség ez: mintha a két nagy elbeszélő kimerítette volna a magyar anekdótavilág minden furcsaságát s Krudynak csak az egészen rikító eseteket hagyták volna, melyeket ők nem is mertek feldolgozni. Ez az anekdótai örökség ugyancsak megérzik Krudy művén s elsősorban azoknál a mellékalakoknál mutatkozik, akik szinte egytől-egyig rigolyás különcök s féllábbal a rögeszmék, a lelkibetegségek világában állanak. Krudy azonban végletekig elköltőiesítette ezt az anekdótai anyagot s így olyasmit valósított meg, amire elődei még csak nem is gondoltak. Őnála is megtaláljuk a valóságnak azt a nagy és hitelesítő szerepét, mely nélkül műve puszta stílusmutatvánnyá süllyedt volna: de mily költői ez a valóság! És mily jellegzetes, mily telített légkör alakul ki körülötte! Ebben a légkörben, mely már a valószerűtlenbe, az álom világába vezet át, különösen eltorzul minden esemény, minden alak, – innét a „modorosságannyiszor emlegetett vádja. Pedig épp ezt a légkört érezzük leginkább hitelesnek. Fosszuk meg történeteit e csillogó buroktól – s máris elvesztették életüket.

Érzelmes, színes légkör ez, de inkább a költemény, mint a próza műfajával rokon, – valami szelíd szomorúság szövi át s ez a szomorúság Krudy egész művében megmarad, változatlanul. Hősei mind egyformák, jellemük alig változik, – Krudy emberábrázolása is hasonlít a Jókaiéhoz, de az ő alakjai egy érzelem, egy romantikus rögeszme változatait testesítik meg. Ez a romantika édeskéssé is válhatnék, ha valami kesernyés tapasztaltság, az élet bölcs és öreges ismerete nem állana mögötte. Krudynak kedvelt figurája az őszülő gavallér, a kiábrándult nőcsábász: szavaikból össze lehetne állítani az író életfilozófiáját. De ezek a cinikusan érzelmes férfiak egy regényes szenvedély igézetében élnek szűntelen s ők cáfolnak rá leghamarább önnön bölcsességükre.

5.

Krudy életműve ismét csak arról tanuskodik, hogy a magyar próza megteremtette ugyan a tökéletes novellát, de a remekmívű regénnyel többé-kevésbbé adósunk maradt. Krudy elődeiben és kortársaiban minduntalan a novellista szólal meg s a „Vörös postakocsiszövevényes története is félreismerhetetlenül elárulja a született novellaírót. Krudy figurái, kik fáradhatlanul vándorolnak regényről-regényre, egy-egy novella magját viszik mindenüvé magukkal: Rezeda Kázmér és Nagybotos Viola váratlanul bukkannak fel hol Damasztiné házában, hol a Krónprinc-leányok szoknyája mellett. Petőfi Zoltánka árnya majd egy színdarabban, majd a Ferenciek-terének sarkán kísért s a regény végén már meg is feledkezünk a Zöld vadászról, noha azt hittük kezdetben, az egész történet róla szól majd! Darabokra hullanak e regények, megannyi csillogó novella-darabra, vagy színpompás, prózába fojtott költeményre. S minél érettebb e művészet, annál kevesebb történik a történetekben: az idő megállt, mint az óra, az öreg pincér álmában, a hősök legnagyobb diadala, ha sikerült elveszteniök az időt. Sokan meglepődtek már azon az ékesszóló ürességen, mely úgy tölti ki Krudy írásait, mint valami mély, álmatagon elnyujtott hang, melyet rabul ejtettek a régi borospince bolthajtásai. Egyik hőse éppen egy ilyen pincéből indul el kalandos útjára, a földalatti folyosókon, melyek Buda mészköves talajában vezetnek más, furcsa emberek hajlékai felé. S egyik legszebb kisregényében a Bakony zúgását halljuk szüntelen: maga a regény is oly költőien egyhangú, mint ez a zúgás. Krudy az egyetlen író, aki egyhangúságával ejt rabul bennünket!

Talán épp ez a titka: rábukkant egy hangra s nem tudott megválni tőle, inkább igyekezett hozzábűvölni az olvasóit. Ezért a hangért keressük fel újra s újra s főként a könnyűségért szeretjük, mellyel hozzáférhetünk. Mindegy, melyik könyvét ütjük fel: mindegyik lapon ugyanaz a jelenet, ugyanaz a hangulat bonyolódik, ölt magára új változatokat. Szegénység ez, ha akarjuk, de gazdag szegénység!

6.

Nem hiába érezzük, hogy műve némiképp függeléke, pótléka a százkötetes Jókainak! Mintha az Aranyember írója támadt volna fel újra, hogy szabadabban, érettebben és merészebben szólaljon meg ismét s ne riadjon vissza, ha kell akár a cinizmustól, vagy a legreménytelenebb szomorúságtól sem! Mi volt az oka ennek a borongós kedvnek, ennek az örökké őszies világításnak, melynek mélyén ismét csak a magyar „finitizmus” örökségét kell felismernünk A magány hangjai ezek, ha nem is a remete tragikus magányáé, – szelídebb, „városiasabbaz ő egyedülsége! A Nyírség szülötte otthon van Óbudán vagy a Király-utca vendéglőiben s nem érez honvágyat semmilyen táj után: természet és város egyaránt kevés vigasztalást nyujtó díszletek számára: Ki ne érezné meg csak egyetlen sorának olvasásakor is a magányt, különcök és agglegények magányát, mely szüntelen körülveszi, védőn; sajátosan magyar, keleti magány az övé, bölcs, mint az öregek és színes, mint az álom!

Legzsivajgóbb lapjai mögül is a csendet érezzük, régi kertek és erdők csendjét, mely annyira rokon írásainak őszies érettségével! Művét néha túlérettnek találhatjuk s eltünődhetünk rajta, vajjon egy régi forma kései virágzását, vagy egy új születését kell-e benne felismernünk? Ám nem kerül túlságosan nagy fáradságunkba, ha csak talányokra akarunk vadászni alkatában és alkotásaiban! Novelláinak színes jelbeszédében, azt hisszük, szüntelen önmagáról vall az író, de csakhamar ráeszmélünk, hogy a szívéhez oly közel álló hasonmások alig is árulnak el róla valamit, hacsak leleplezést, önvallomást nem merészelünk látni e különcök kedves pózaiban, finom kétértelműséggel űzött szenvelgésében és modorosságában! Hisz minden Krudy-figura egyetlen pózt – s legtöbbször ugyanolyant – testesít meg. Kevés író járt oly közel a giccshez, az útszélihez, az émelyítőhöz, mint ő, s kevés tudott mégis oly tiszta, oly gőgösen igényes maradni. Kiválasztottak tisztaságával bírt, mely még a vásárban sem tud bemocskolódni! Hiába vesszük szemügyre Rezeda úr arcképét, a deresedő hajú, dohányszín felöltős férfiú vonásai mögött nem fogjuk Krudy igazi arcát megtalálni. Legszemérmesebb írónk ő, aki látszólag mindig önmagáról beszélt, anélkül, hogy vágyairól, vívódásairól, félelmeiről valamit is elárult volna. Megtudjuk, melyek voltak kedvelt ételei, hogyan szerette a vesevelőt, milyen sört csapoltatott délben és milyen bort kívánt asztalára lámpagyujtás után, de ezzel ki is merülnek értesüléseink, melyekből emberi alkatát fel akarjuk magunknak építeni. Ugyancsak zavarba jönne az, aki feszegetni próbálná a „tanítást” és „útmutatást”, mellyel műve szolgál, pedig az ő könyvei őrzik leggondosabb csomagolásban a magyar élet ízeit és színeit. Hagyományossága, magyarsága sokban hasonlít ama háziasszonyokéhoz, akik valóságos nemzeti eszmét és örökséget ápolnak féltékenyen őrzött kézírásos szakácskönyveikben! Ilyen szakácskönyvet ő is írhatott volna, de inkább álmoskönyvet szerkesztett, a magyar irodalomnak e legigénytelenebb remekművét, melynek rövidke, lírai betéteiben, elszórt jegyzeteiben egy nagy költő játszadozhatott kedvére dédelgetett babonáival, különcségeivel. Ki tudná megmondani: mennyire volt komoly ez a játék, mennyi része volt benne a hitnek s az írói tudatosságnak, mely tenyérjóslatok és álomfejtések közé egy költői világnézet bizonyítékait rejtette? A kiadó megbízatásának teljesítése közben mintegy a maga műveinek kommentárját, a maga félálomban eltöltött életének utikalauzát írta meg Krudy. Úgylátszik, ennek a kornak leghitelesebb írója csak egy álmoskönyv szerkesztője lehetett, ugyanúgy, ahogy a mult század ízlését és szellemét is a „100 kötetes Jókaicímen ismert anekdótagyüjtemény örökíti meg leghívebben. Hisz a „Vörös postakocsi” és az „Álmoskönyvugyanolyan testvérek, mint a „Magyar Nábobs a „Józsa Gyuriközszájon forgó hőstettei. Az elefántcsonttorony legtökéletesebb példáját Krudy szolgáltatja: ki hinné, hogy végigélte a világháborút? 1918 nyarának is csak egy szép álmot köszönhet: az „Utitárs”-at, melyet Kisőrsön vetett papírra. A sörözők asztala mellől nem látni ki a történelem „színpadjára”. „Az élet álom”: amint ezt egyik utolsó kötetének címe hirdeti! S ez álmok hőse nem más, mint Rudolf királyfi, az álombeli ország ura pedig Első Ferenc József marad mindvégig, Szemerén kívül talán az egyetlen férfi, akit Krudy áhítatosan tisztel.

De kérjünk mi is helyet a „Vörös postakocsi”-ban! Ehhez nem szükséges épp Alvinczi Edvárd történetéhez folyamodnunk: vegyünk le találomra két könyvet a polcról! Egyik az „Utitárs”, a másik pedig Krudynak talán legkülöncebb és legérettebb műve: a „Boldogult úrfikoromban...

7.

Hiába vetnők szemére a „széteső szerkezetets a „laza cselekményt”, hiába kérnők számon az anekdoták csattanóit: az ő történeteinek csodálatos egységét új mértékkel kell mérnünk, s egy mihamar divatjamult írásmesterség céhszavait nem szabad kiejtenünk jelenlétében! Regényei, novellái tulajdonkép nem is érnek véget, az író egyszerűen otthagyja alakjait s még azzal sem törődik, hogy a szereplők közül legalább meghaljon valaki. Talán sohasem fogjuk megtudni, vajjon hanyagság és a mesterségbeli tudás hiánya, vagy újító szándék, fölényes könnyedség, játékos különcködés, sőt számító raffináltság voltak-e létrehozói annak, amint művében hol kinyilatkoztatásszerű merészségnek, hol suta lomposságnak érzünk. Talán a „Boldogult urfikoromban...tud csak kételyeinkre végleges, csillogó feleletet adni, s ennek a regénynek olvasása közben lehetetlen rá nem ébrednünk, hogy Krudy művészete, korát jóval megelőzően volt újító és merész s a feladat, melyet itt megoldott talán a legnehezebb erőpróba volt, melyet magyar prózaíró valaha vállalni mert volna. Az a virtuóz fogás, mellyel történetének fonalait néha az unalomig engedi lazulni, hogy azután az eseménytelenségből varázsolja elő emlék és álom legköltőibb hatásait, az írás, a forma, az ábrázolás kitanult ínyencével, hétpróbás beavatottjával ismertet meg bennünket. Hisz semmi sem történik ebben a könyvben s százegynéhány lapon csak egy terézvárosi asztaltársaság sörözésének részleteiről értesülünk. Ezek a részletek azonban epikus fontosságúakká magasodnak s Pista úr, az elnök, ujjának egyetlen mozdulatával olyan feszültséget tud teremteni, mint a legizgalmasabb kalandregény hőse, akiről nem tudjuk, sikerül-e kitérnie a homlokának szegezett revolvercső elől? Az idő megállt itt is és vannak pillanatok, mikor a „Bécs városáhozcímezett sörház vendégei valósággal el vannak zárva a külvilágtól, mintha behavazott gyorsvonat étkezőkocsijában ülnének, a Balkán hegység egyik völgye mélyén. Néha nyílik csak az ajtó s pillanatra behallatszik a terézvárosi templom déli harangszava. Egy doboz szardínia, orosz kaviár, vagy óbor, mely a küldöncök zsebéből az asztalra kerül, olyan jelentős esemény e helyen, mint másutt az ékszeresládikó, melyre egy apátsági templom romjai közt bukkan a kincskereső kalandor. Melyik korban élünk? Első Ferenc József uralkodása idején – akiről ugyanannyi szó esik itt is mint akármelyik Krudy-regényben – vagy a huszas években talán? Irma, az Andrássy-úti trafikos hamisítatlan pesti nyelven beszél, a hatodik kerület immár annyira elterjedt tájszólásában s a többi úriembert is jól ismerjük; Krudy benfentes életismeretén kell ismét csodálkoznunk s csodálkozásunk csak növekszik, mikor rádöbbenünk, hogy ez életismeret nem terjed túl a söröző ajtaján. Túlságosan sok és túlságosan kevés ez a tudás akármelyik realista író számára! A terézvárosi asztaltársaságot megörökítő nagyarányú festményen a vendégek furcsa szokásai és különc rögeszméi is helyet kapnak: egy-egy mozdulatukat oly gondosan és részletesen írja le Krudy, mintha csak a valóság-ábrázolást akarná végletekig tökéletesíteni. S mikor végre megjelenik a herceg, úgy érezzük, annyi előkészület történt a csoda elhitetése kedvéért, hogy azon sem lepődnénk meg, ha egy angyal jelennék meg, sugárzóan és szárnyasan.

Krudy megmutatta nékünk, hogy a valósághoz is épp oly komoly és mély köze van, mint az álomhoz és a révülethez, s ha művének szerkezeti erényeire vagyunk éppen kíváncsiak, rájöhetünk, hogy e csodálatos történetet nem csupán a „Bécs városáhozcímzett söröző falai foglalják megbonthatatlan, hiteles egységbe!

De ha Krudy igazi álomvilágát akarjuk megismerni, az „Útitársatkell fellapoznunk, az írónak talán legköltőibb művét, melyben mindvégig kitart egy romantikusan zenei hangnem mellett. Ez a zeneiség, ez az édeskés romantika csak így, ily tömény állapotban, ily álomszerűvé ködösítve nem bántó. Még a keret is illőn zárul a regény köré: Eszténa szomorú történetét csak holdfényes, alföldi rónán átutaztában mondhatta el a dereshajú utitárs, környezetnek pedig talán csak azt a felvidéki kisvárost lehetett választani, melynek temetője, bástyafala, öreg temploma úgy várhat ma is Szindbádra, mint egy régi díszlet, melyet már sohasem keresnek elő a színház kelléktárából. Nem csoda, hogy ebben a városban külön ház jutott a Halálnak, aki köpcös, kis utasforma ember és piros zsebkendővel letakart kalitkát visz a kezében: abban hordja el a lelkeket, mint a cinkéket! Itt már a csodák és meglepetések között vagyunk – ez az írás akár Hoffmann műve is lehetne, noha a német kísértetlátó nem tudta volna ily szépen megírni! Az álom vége pedig vízióba hajlik át, s a folyó féle menekülő Eszténa körül a kétszáz év előtti város jelenése támad fel. Kénszaga van a levegőnek, kakas kukorékol a Szent János templom tornyáról s az utcákon tolongó tömeg talán a mártír-szűzek elégetését akarja látni a piactéren. Eszténa maga is álomalak – testtelen és jelenésszerű, mint a legtöbb nő Krudynál (gondoljunk csak a „Vén kópé” Antóniájára, aki talán Rezeda Kázmér elmult szerelmeit akarja jelképezni s hol szőkén, hol feketén, hol lángvörös hajjal jelenik meg az öregedő hírlapíró előtt.) Eszténa neve spanyol városok képét idézi elénk: „Valahol messze – Szevillában – élesen kezdenek harangozni, sok apró harang szólal meg egyszerre, mintha most gyujtanák meg a gyertyákat Isten Báránya körül.Az álomszerűség igazi titka a stílusban rejlik s végre erről is kell szólnunk, hisz Krudy művében talán a stílus a legfontosabb! Hangja, mellyel most elbűvöl bennünket, nem egyéb, mint a stílus egy bizonyos mágiája: bonyolult, merőben zenei mágia! Ennek a stílusnak emlékei élnek majd legtovább, ezek a hangok csalogatnak majd vissza újból és újból Krudy művéhez. Szín, zene és valamilyen túltelített édesség, mint az agyoncukrozott, soká a napon érlelt befőtteknél: ime, Krudy stílusának ajándéka! Ne higyjük, hogy egyenletes, vagy egyhangú! A mértéket nem ismeri, de nem is szabad ismernie! Ha két szín, két metafora közül kell választania, felhasználja mindkettőt, sőt harmadikat keres melléjük. Mégsem modoros, sőt inkább lompos néha, de ez a lomposság époly kívánatos nála, mint a túlságos keresettséggel öltözködőknél valami szándékos, kacér hanyagság, mellyel eleganciájuk merevségét akarják enyhíteni. Hiányoznék stílusából a báj és könnyedség, ha túlságosan sok ügyet vetett volna a műgondra s kelleténél hosszabb időt töltött volna egy mondat, egy kép csiszolásával. Legfőbb, sőt egyedüli eszköze a metafora, itt azonban ugyancsak nem fukarkodik a költői szertelenségekkel. Keresi a bizarrságot, anélkül, hogy nyegle akarna lenni: különcségeiben is férfias a stílusa! Képei oly váratlanok, oly sűrítetten színesek, mintha a félbenmaradt magyar romantika benne akarta volna kiélni minden paradicsomi pompáját. Keleti színek és európai formák vegyülnek el ennék a szlávos álmodozónak képzeletében. Hanyag, mivel tudja, hogy minden szava csalhatatlanul pontos, minden képe egy rejtett világot és valamilyen ismeretlen vonatkozást tár fel: ezt a hanyagságot szokás „modorosnak” érezni! Keresett, sőt précieux mer lenni, nem riad vissza a pesti nyelv szörnyszülött szavaitól, néha körmönfontan ódon, vagy akadémikusan virágos s legtöbbször azokra a részegekre emlékeztet, akik dülöngélve járnak ugyan, de biztosak benne, hogy baj nem érheti őket, hisz Szűz Mária fogja fel őket estükben a kötényével! Szabatos és hiteles a maga módján: sűrű stílusában nem a köd nyirkos homálya, hanem a tömjén illatos füstje érzik.

8.

Nem emlékszem, leírta-e valahol az „irodalomszót, vagy ha leírta is, nem igen törődött azzal, amit az írók „művészi hitvallásnak”, vagy éppen „világnézetnekneveznek. Nem akart változtatni a világon, sokkal inkább megvetette az embereket s a valóságot, hogy sem bíbelődni akart volna velük! Talán csak egy panasza volt, egyetlen kivetni valója, hogy: „a szerelem, melyről Puskin zengett, városunkban nem szokásos.Talán dacból és lázadásból oly érzelmesek a hősei, talán Rezeda Kázmérral akart bosszút állni pénzéhes, anyagias korán! Műve így lesz mégis tiltakozó, építő és ébresztő, megkésett romantikájában így készíti elő az érzelmek valamilyen megujhodását, emberibbé válását – ezért magányos, álomszerű és örök!

Sőtér István.

(Ködlovagok. Írói arcképek. /Szerk. Thurzó Gábor/
Bp. 1941, Szent István-Társulat. 180-202. p.)