KRÚDY GYULA,
a magyar romantika elkésett gyermeke
Az író, akinek
emlékünnepén sorsát, életét, művét magunk elé idézzük, egyike volt azoknak,
akik öntudatlanul, a sugallat sajátos parancsára olyasvalamit éreztek meg és
fejeztek ki, amit előttük még nem mondott (ki senki. Krúdy Gyula igazi
pályafutása a halála után kezdődik — ő az az író, aki még posthumus
műveivel is új híveket, lelkes olvasókat szerez magának. Rokontalan jelenség
volt — helyesebben igazi rokonai a múlt század nagy magyar írói: Jókai és
Mikszáth, illetve a századvég dekoratív hajlamú, félromantikával
kacérkodó magyar novellistái. Az orosz nemesi élet patriarkális bensősége, a
magányba süppedő udvarházak turgenyevi világa bizonyos visszhangot kelt Krúdy
írásaiban is. Ugyanakkor azonban Krúdy művészete érintkezik a húszas —harmincas
évek nyugati irodalmainak törekvéseivel, amelyek a prózát mintegy meg akarván
újítani, a líra oldottságához, zeneiségéhez közelítik azt. Ez a zenébe
átolvadó próza másfél évszázada, az európai romantika első nagy lapjain
született meg — s épp a századvégen támadt fel újból, illetve újabb hullámmal
a húszas—harmincas években. Volt idő, amikor Krúdyt Giradouz-val, Woolffal
együtt emlegették — holott, amiben talán közös is velük,
azt náluk korábban művelte. Lehetetlen itt nem gondolnunk a századvég bécsi
szecessziójára, Hoffmannsthal
stílusára, valamint a dekoratív, stilizáló előadásmód ama
divatjára, mely Oscar Wilde művészetét
éppúgy jellemezte, mint a századvég német íróit.
Krúdy művészetének van köze ehhez a világirodalmi
környezethez, de mégis olyasvalamit alkotott, aminek párját a világirodalomban
nem találhatjuk meg — rokonságát pedig csak némelyik magyar elődjénél.
Úgy is mondhatnók: Krúdy a magyar
romantika egyik elkésett gyermeke. Rangját, különállását
— irodalmi szerepének jelentőségét ez a körülmény adja meg. A romantika nála
már párosodott az impresszionizmussal, a hangulatiságnak
azzal a hajlamával, amelyet ugyancsak a századvég fejlesztett ki.
A Krúdy-írások hangulatisága nem
utolsósorban zeneiségükben jut érvényre — abban a sajátos gordonkahangban,
mely novelláit, regényeit annyira átjárja. A Palotai álmok képei, eseményei
mögött mindvégig ott érezzük a Bakony zúgását — Rezeda Kázmér vagy Szindbád
történetein pedig változatlanul ott borong valamely mélabú, a vágyódás, az
emlék dallama. Ez a dallam bűvölte meg olvasóit, s különösen a harmincas évek
fiatalabb írónemzedékét. Mert ebben a dallamban egy sajátos líra nyilatkozott
meg, a magyar tájak,, a magyar élet lírája. Ennek a
lírának forrásait a nyírségi tájban találjuk meg, vagy a felvidéki városok
utcáin, a Balatonmellék szőlőiben — de leginkább mégis Budapest színterein, a
Várban, a Vízivárosban, Óbuda alacsony házsorai és orgonás kis-udvarai közt, a
Rózsadomb kocsmáinak magányában, a Zugliget őszi fasorainak csendjében. A
Krúdy-művekből áradó dallam azonban nemcsak a mélabú és a nosztalgia témáit
kíséri, hanem azokat az életszerűbb, valóságosabb képeket és jeleneteket is,
amelyek a Józsefváros vagy a Ferencváros kispolgárainak, kisembereinek
sorsát, a pesti éjszaka alakjait, társadalmon kívüli figuráit állítják elénk. Krúdy
bensősége, lírája, csodálatos nyelve, képalkotó művészetének fölidéző ereje
kétféle témakörnek: egy álomszerűbbnek és
egy valóságosabbnak kifejezésére szolgál.
Amiként
Jókai egy eszményi Magyarországot alkotott meg: eszményi hősökkel — hogy értük
mintegy kárpótolja magát a fakó, nyomasztó mindennapokért — úgy Krúdy is
eszményi, regényes világot teremt, hogy otthon érezhesse magát.
Krúdyban csillapíthatatlan függetlenségvágy él s ezt a
vágyat bizonyára osztálya örökségeként hozza magával a kapitalista nagyvárosba
is. A függetlenségnek ez az igénye lappang az ő sokat emlegetett
»bohémségében« — ez az igény jelentkezik abban a fölényes elutasításban
is, mellyel az első világháború, majd pedig az ellenforradalom Magyarországának
mindennapjai fölött napirendre tér. Az ilyen elutasítás, persze, azzal is együttjár, hogy a kor valóban égető kérdései elsikkadnak —
sőt, megszólaláshoz sem jutnak művében, mégis Krúdy világában visszájára,
ellentétére fordítva, a kortársi világ képe is benne rejtezik. Minél
fakóbb a valóság, annál színesebb nála az eszmény — minél köznapibb a
környezet, annál regényesebb, kivételesebb az álom. Krúdy
szándékosan választja az élet perifériáját — s ebben annak az embernek vallomását
kell látnunk, aki érzi, hogy eszményeire és álmaira, életbölcsességére és
stílusára, a kortársi világnak nincs szüksége. És
amire annak a kornak
szüksége nem volt: éppen az a
nemes, a maradandó, az igazán jelentős Krúdy művében. Nemcsak
az asztal és a szerelem örömeivel népes ugyanis a Krúdy-féle periféria. Regényes
nosztalgiája egy sohasem volt, múltbeli Magyarország után, magába öleli azokat a nagy, patrióta
emlékeket is, amelyekkel kora már mit sem tud kezdeni. A
késmárki piac, Rákóczi zászlaja az öreg templomtornyon, az osztrák dragonyosokkal
szembeszegülő kuruc város — és a Petőfi emlékét hűséggel őrző alföldi csárdák,
dunántúli présházak éppúgy hozzátartoznak a Krúdy-alkotta
országhoz, mint a feledett konyhareceptek, nóták, tréfák, vagy Rezeda Kázmér
gáláns virágcsokrai.
Krúdy életműve: hattyúdal, egy letűnő osztály hattyúdala.
Osztályé, mely valamikor az ország polgárosodásának vezetője volt, s mely
lassanként a nemzet parazitájává vált. Krúdy, aki oly sokat hozott magával egy
osztály örökségéből, éppen különállása, függetlensége, alkalmazkodási képtelensége
miatt sohasem azonosulhatott ezzel a parazitasággal. De amíg múltszázadi író elődei még a közélet piacairól hallatták
osztályuk szemléletének hangjait — addig a kései utód, Krúdy Gyula, az élet
peremére szorult már. Nagy és vigasztaló örömöket, szeszélyeket, bolondságokat
talált ennek a pereméletnek valóságában, de legmélyebb élménye mégis a
letűnés történelmi tényének átélése, felismerése volt. A letűnés lírája is
megkap ma bennünket Krúdy művében s mivel benne a pusztuló osztály egykori,
immár időszerűtlenné vált erényei még egyszer megmutatkoznak. Krúdy
már csak az álmok vásznára tudja vetíteni azt az országot, amelyben osztálya —
az egykori középnemesség — magát otthonosan érezte volna. De
Krúdy tudja már a keserű igazságot — azt, hogy ez az ország már elmúlt, s ez
az osztály még csak ábrándokat sem kerget már, hanem a húsosfazekak őrzője
lett.
Krúdy álma erről az otthonosnak, meghittnek, bensőségesnek
vágyott országról: mégis a legszebb szerelmi vallomások egyike. Valamikor a
romantika szólaltatta meg a magyar táj hangulatait — az ország
»szerelmes« fölfedezése Vörösmartynál kezdődött s Petőfi tájfestő
költeményei, Jókai tündéri látomásai után Krúdy az, akinek művében az egész
ország szépsége, sajátszerűsége, légkörének és embereinek jellegzetessége még
egyszer tudatosodik. Krúdy nagy, lírai hangulatú körképe
az országról, a legmaradandóbb örökség, amelyet műve számunkra
tartalmaz.
Sőtér
István
(Magyar Nemzet, 1958/110. /május 11./ 8. p.)