KRÚDY GYULA,
a magyar romantika elkésett gyermeke

 

Az író, akinek emlékünnepén sorsát, életét, művét magunk elé idézzük, egyike volt azoknak, akik öntudatla­nul, a sugallat sajátos paran­csára olyasvalamit éreztek meg és fejeztek ki, amit előttük még nem mondott (ki senki. Krúdy Gyula igazi pályafutá­sa a halála után kezdődik — ő az az író, aki még posthumus műveivel is új híveket, lelkes olvasókat szerez magá­nak. Rokontalan jelenség volt — helyesebben igazi ro­konai a múlt század nagy ma­gyar írói: Jókai és Mikszáth, illetve a századvég dekoratív hajlamú, félromantikával ka­cérkodó magyar novellistái. Az orosz nemesi élet patriar­kális bensősége, a magányba süppedő udvarházak turgenyevi világa bizonyos visszhangot kelt Krúdy írásaiban is. Ugyanakkor azonban Krúdy művészete érintkezik a húszas —harmincas évek nyugati iro­dalmainak törekvéseivel, ame­lyek a prózát mintegy meg akarván újítani, a líra oldottságához, zeneiségéhez közelí­tik azt. Ez a zenébe átolvadó próza másfél évszázada, az európai romantika első nagy lapjain született meg — s épp a századvégen támadt fel új­ból, illetve újabb hullámmal a húszas—harmincas években. Volt idő, amikor Krúdyt Giradouz-val, Woolffal együtt emlegették — holott, amiben talán közös is velük, azt ná­luk korábban művelte. Lehetetlen itt nem gondolnunk a századvég bécsi szecessziójára, Hoffmannsthal stílusára, vala­mint a dekoratív, stilizáló elő­adásmód ama divatjára, mely Oscar Wilde művészetét épp­úgy jellemezte, mint a század­vég német íróit.

Krúdy művészetének van köze ehhez a világirodalmi környezethez, de mégis olyas­valamit alkotott, aminek pár­ját a világirodalomban nem ta­lálhatjuk meg — rokonságát pedig csak némelyik magyar elődjénél.

Úgy is mondhatnók: Krúdy a magyar romantika egyik elkésett gyermeke. Rangját, kü­lönállását — irodalmi szerepé­nek jelentőségét ez a körül­mény adja meg. A romantika nála már párosodott az imp­resszionizmussal, a hangulati­ságnak azzal a hajlamával, amelyet ugyancsak a század­vég fejlesztett ki.

A Krúdy-írások hangulatisága nem utolsósorban zenei­ségükben jut érvényre — ab­ban a sajátos gordonkahang­ban, mely novelláit, regényeit annyira átjárja. A Palotai ál­mok képei, eseményei mögött mindvégig ott érezzük a Ba­kony zúgását — Rezeda Káz­mér vagy Szindbád történetein pedig változatlanul ott borong valamely mélabú, a vágyódás, az emlék dallama. Ez a dallam bűvölte meg olvasóit, s külö­nösen a harmincas évek fiata­labb írónemzedékét. Mert eb­ben a dallamban egy sajátos líra nyilatkozott meg, a ma­gyar tájak,, a magyar élet lí­rája. Ennek a lírának forrásait a nyírségi tájban találjuk meg, vagy a felvidéki városok utcáin, a Balatonmellék sző­lőiben — de leginkább mégis Budapest színterein, a Várban, a Vízivárosban, Óbuda ala­csony házsorai és orgonás kis-udvarai közt, a Rózsadomb kocsmáinak magányában, a Zugliget őszi fasorainak csend­jében. A Krúdy-művekből áradó dallam azonban nemcsak a mélabú és a nosztalgia témáit kíséri, hanem azokat az élet­szerűbb, valóságosabb képeket és jeleneteket is, amelyek a Józsefváros vagy a Ferencvá­ros kispolgárainak, kisembe­reinek sorsát, a pesti éjszaka alakjait, társadalmon kívüli figuráit állítják elénk. Krúdy bensősége, lírája, csodálatos nyelve, képalkotó művészeté­nek fölidéző ereje kétféle té­makörnek: egy álomszerűbb­nek és egy valóságosabbnak kifejezésére szolgál.

Amiként Jókai egy eszményi Magyarországot alkotott meg: eszményi hősökkel — hogy értük mintegy kárpótol­ja magát a fakó, nyomasztó mindennapokért — úgy Krúdy is eszményi, regényes világot teremt, hogy otthon érezhesse magát.

Krúdyban csillapíthatatlan függetlenségvágy él s ezt a vágyat bizonyára osztálya örökségeként hozza magával a kapitalista nagyvárosba is. A függetlenségnek ez az igénye lappang az ő sokat emlegetett »bohémségében« — ez az igény jelentkezik abban a fölényes elutasításban is, mellyel az első világháború, majd pedig az ellenforradalom Magyaror­szágának mindennapjai fölött napirendre tér. Az ilyen eluta­sítás, persze, azzal is együttjár, hogy a kor valóban égető kér­dései elsikkadnak — sőt, meg­szólaláshoz sem jutnak művé­ben, mégis Krúdy világában visszájára, ellentétére fordít­va, a kortársi világ képe is benne rejtezik. Minél fakóbb a valóság, annál színesebb nála az eszmény — minél köznapibb a környezet, annál regé­nyesebb, kivételesebb az álom. Krúdy szándékosan választja az élet perifériáját — s ebben annak az embernek vallomá­sát kell látnunk, aki érzi, hogy eszményeire és álmaira, életbölcsességére és stílusára, a kortársi világnak nincs szük­sége. És amire annak a kornak szüksége nem volt: éppen az a nemes, a maradandó, az igazán jelentős Krúdy művében. Nemcsak az asztal és a szere­lem örömeivel népes ugyanis a Krúdy-féle periféria. Regé­nyes nosztalgiája egy sohasem volt, múltbeli Magyarország után, magába öleli azokat a nagy, patrióta emlékeket is, amelyekkel kora már mit sem tud kezdeni. A késmárki piac, Rákóczi zászlaja az öreg temp­lomtornyon, az osztrák drago­nyosokkal szembeszegülő ku­ruc város — és a Petőfi emlé­két hűséggel őrző alföldi csár­dák, dunántúli présházak épp­úgy hozzátartoznak a Krúdy-alkotta országhoz, mint a fele­dett konyhareceptek, nóták, tréfák, vagy Rezeda Kázmér gáláns virágcsokrai.

Krúdy életműve: hattyúdal, egy letűnő osztály hattyú­dala. Osztályé, mely valamikor az ország polgárosodásának ve­zetője volt, s mely lassanként a nemzet parazitájává vált. Krúdy, aki oly sokat hozott magával egy osztály örökségé­ből, éppen különállása, függet­lensége, alkalmazkodási kép­telensége miatt sohasem azo­nosulhatott ezzel a parazita­sággal. De amíg múltszázadi író elődei még a közélet pia­cairól hallatták osztályuk szemléletének hangjait — ad­dig a kései utód, Krúdy Gyula, az élet peremére szorult már. Nagy és vigasztaló örömöket, szeszélyeket, bolondságokat ta­lált ennek a pereméletnek va­lóságában, de legmélyebb él­ménye mégis a letűnés törté­nelmi tényének átélése, felis­merése volt. A letűnés lírája is megkap ma bennünket Krúdy művében s mivel benne a pusz­tuló osztály egykori, immár időszerűtlenné vált erényei még egyszer megmutatkoznak. Krúdy már csak az álmok vásznára tudja vetíteni azt az országot, amelyben osztálya — az egykori középnemesség — magát otthonosan érezte vol­na. De Krúdy tudja már a ke­serű igazságot — azt, hogy ez az ország már elmúlt, s ez az osztály még csak ábrándokat sem kerget már, hanem a hú­sosfazekak őrzője lett.

Krúdy álma erről az ottho­nosnak, meghittnek, bensősé­gesnek vágyott országról: mégis a legszebb szerelmi val­lomások egyike. Valamikor a romantika szólaltatta meg a magyar táj hangulatait — az ország »szerelmes« fölfedezése Vörösmartynál kezdődött s Pe­tőfi tájfestő költeményei, Jó­kai tündéri látomásai után Krúdy az, akinek művében az egész ország szépsége, sajátsze­rűsége, légkörének és emberei­nek jellegzetessége még egy­szer tudatosodik. Krúdy nagy, lírai hangulatú körképe az or­szágról, a legmaradandóbb örökség, amelyet műve szá­munkra tartalmaz.

Sőtér István

 

(Magyar Nemzet, 1958/110. /május 11./ 8. p.)