Figyelő
Sőtér István
Szinbád hazamegy
Márai
Sándor regénye – Révai
Egy
idő óta valami óvatos kétkedéssel vették kezükbe sokan Márai könyveit: az a kis
kör, mely első sikereire felfigyelt s hat-nyolc éve valami újító csodát várt tőle,
mind idegenebbül érezhette magát a hirtelen támadt Márai-divat zsivajában s
mind féltékenyebben kérhette tőle számon a Zendülők, vagy a Polgár vallomásai-nak ígéreteit. Ezek a lappangó, vagy nyílt
elégedetlenkedők néha nem ok nélkül vetették szemére már-már veszedelmessé váló
fölényét, bűvészkedő ügyességét, fortélyait, melyekkel anyagának nehézségeit
megkerülni, vagy az itt-ott támadó hézagokat egy túlontúl élesen találó
metafora, vagy bőkezűen csillogó mondat mezében elrejteni igyekezett. Titkos és
nemes neheztelés volt ez, termékeny irigység, melyet méginkább
táplált az író mutatványának szinte ingerlő bravúrja, hetyke virtuozitása – az
elkápráztatott szem felocsúdva csak annál makacsabbul kutatott a rejtező, vagy
kendőzött hibák után.
A
gyanakvók sem merték azonban tagadni, hogy Márai a vérbeli írók biztonságával
találta meg azt a hangot, mellyel olvasóit valami jóleső, kalandos és meglepő
varázslat köreibe csalogatta – furcsán, idegenül csengő hang volt ez kezdetben,
de aki megismerte, rákapott valósággal és mind többet kívánt belőle. Márai jól
tudta ezt s egyre gyakrabban élt titkával, egyre sűrűbben tért vissza azokhoz a
helyzetekhez, melyekben alakjai és történetei egy hol izgatott, hol bágyatag
tájképbe merevedtek lassanként. A «modorosság» vádja, melyet oly szívesen s oly
könnyedén hangoztattak egyesek, mégis igazságtalanabbnak bizonyult, mintsem
első pillanatra látszott: csábítóan tökéletes volt ez a kép, író és olvasó
egyaránt túl otthonosan érezték magukat előtte: egymás arcvonásait, mozdulatait
örökölték a regényalakok s ugyanaz a kibogozhatatlan talány rejtezett
mindegyikük lelkében – az író fölénye mögött mégis volt mindvégig valami lírai
izgalom, mágikus nyugtalanság, ami a legtöbb kételyt ébresztő lapokért is
láthatatlan és szemérmes kezességet mert vállalni. A forma lehetett ugyan
rosszindulatú árulkodó, az írót mégsem kaphatta rajta senki áruláson; az ébredő
kárörömre rácáfolt egy-egy későbbi fejezet szabad tisztasága.
Márainak
azonban így sem volt már szabad kelleténél tovább kétségek között hagynia
azokat a híveit, akik hovatovább belefáradtak némelyik regényének kétértelmű
bújócskáiba s abba a kockázatos játékba, melynek szabályait a sikerében biztos
író szinte a végletekig lazította. A Szindbád így elsősorban azoknak hozott
megnyugvást, akiket szeretetük tett szigorúakká: végre megkapták azt a művet,
mely gyanakvásukat elaltatta s írójukat kikezdhetetlenebb formában állította
színük elé. Úgy látszik, nemcsak az anyaföld érintése ad új erőt, hanem az ősé,
az elődé is: izgalmas látvány ezért az áthasonulás, mely Márai stílusát új és
friss ízekkel telíti a példakép nyomán, melyhez oly gyengéden igyekszik
simulni. Ez a keresztezés valóban nemes gyümölcsöt termett; az utód mondatai
felszívták Krúdy nyelvének őszies édességét, a Márai-féle tájban feldereng a
Hajós álmainak aranyos nosztalgiája.
Ha
csak esszé-oldaláról akarnók megközelíteni Márai könyvét, örömmel kellene
üdvözölnünk a legszebb és legteljesebb tanulmányt, amit valaha Krúdyról írtak –
noha ennek a tanulmánynak hőse nem az a Krúdy, aki minap még kortársunk volt,
hanem a regényalak, akinek Szindbádban, vagy Rezeda Kázmérban megfestette
önmagát. A regényírónak az esszéista latolgató kíváncsisága siet segítségére s
a könyv legerősebb pillérét olyan irodalomtörténeti mondanivaló alkotja, mely
csak egy ilyen szélesen elregényesített arcképben találhatja meg legméltóbb
helyét.
Szindbád
utolsó napjáról szól a regény; mi minden elfér reggel s éjszaka között, mennyi
jelképes cselekedet, bölcsen leszűrt tanítás, mennyi fékentartott,
úri szenvedély! Az utolsó nap egy egész élet foglalatává válik, tragikus
jelentőségében – pedig talán még annyi sem történik itt, mint azokban a tündéri
Krúdy-novellákban, hol a gyomorbajos Szortiment szerkesztő ebédel velőscsontot, majd savanyútüdőt, gombóccal, vagy Fridolin,
az öregpincér szunyókál suttyomban az elnémult falióra alatt. Márai regényének
legfőbb eseményei: egy gőzfürdői látogatás, délelőtti munka a kávéházi
asztalnál s csendes borozgatás a London-étteremben – a tokaszalonna s a főtt
marhahús felett azonban a Proust-i teáscsésze
varázslata ismétlődik meg; ízek és emlékezések fölé egy csodálatos, mesés
Magyarország látomása épül, mely Magyarországnak talán nem is volt más polgára,
az Aranyemberen s a Vörös postakocsi utasain kívül. A méltóságosan táguló
körmondatokban, melyek az álmok víztükre alá süllyedt magyar világ képeit
ölelik át a kézirata fölé hajoló Szindbád szeme előtt, nemcsak a regény
esszé-célzata diadalmaskodik, hanem a példaképe és hitvallása mellett tanúságot
tevő Márai is. Magyarország gasztronómiai térképe bizonyos vallásos-szellemi
tartalommal telik meg, hisz a «London» étlapja legalább annyit őriz egy nemzeti
eszményből, mint a «Milleniumi emlékmű, vagy Varga
Gyula összegyűjtött művei». Márai Szindbádja kalandos szellemidézés, meghatott
kísérlet annak a varázslatnak folytatására, mely a Hajós halálával szakadt
félbe s most poszthumusz bájjal támad fel e lapokon – a tünékeny emlék ismét
testet ölt előttünk, a halott mesélő visszanyúl az időből, hangja röpke ideig
még a tanítvány sorai felett lebeg. A «szellemidézés» emellett keserűbb
tanulságokat is rejt; egy kihalófélben lévő íróerkölcs vádja szólal meg belőle:
hol van amaz «úri» irodalom, mely példaképeit Vörösmartynál – és Petőfinél
kereste, hol az íróbecsület, mely gőgös makacssággal védett egy
időszerűtlenségében csak annál örökebb eszményt? Ki tudná megmondani, mennyire
volt igaza Márainak, mikor ezt az életművészetében is mélyen humanista
erkölcsöt egy tűnő világ színfalai közé száműzte – regényes arcképének
legnagyobb ajándéka mégis az a bátor igazolás, mellyel hősét és világát
felmentette egy elsilányodott, süket kor lekicsinylő ítélete alól.
(Nyugat, 1941/3.
/március 1./ 105. p.)