Krúdy Gyula

1

Kevés magyar író tudott mindmáig annyira bűvölni prózájával, költőiségével, sőt, néha csak a hangjával is, mint Krúdy Gyula. A vörös postakocsi, a Boldogult úrfikoromban, a Hét bagoly, a Szindbád-novellák írójának prózája egy sajátos költőiség zenéjét zárja magába, álmokat, andalító káprázatokat, regényes és mélabús képzelődéseket idéző zenét – Krúdy olvasói erre a zenére figyeltek föl, arra a sokat emlegetett, mélabús „gordonkahangra”, mely utánozhatatlan bájjal, varázzsal telíti írásait. Ez a hang egy sajátos világot is idéz: hősöket és színtereket, helyzeteket és érzelmeket, aminőkhöz hasonlókat a kortársaknál és az elődöknél egyaránt hasztalan keresnénk. A Krúdy-hősök, az Alvinczi Eduárdok és a Rezeda Kázmérok körül új életre támad a magyar romantika, s hangulatainak forrásai a nyírségi tájban, a felvidéki városok utcáin, a Bakony, a Balaton-mellék szőlőiben – de leginkább mégis Budapest színterein, a Várban, a Vízivárosban, Óbuda alacsony házsorai és orgonás kisudvarai közt, a Svábhegy és a Rózsadomb kocsmáinak magányában, a Zugliget őszi fasorainak csendjében fakadnak föl. A Krúdy-művekből áradó dallam azonban nemcsak a mélabú és a nosztalgia témáit kíséri, hanem azokat a sokkal életszerűbb, gazdagabb, valóságosabb képeket, jeleneteket is, melyek a Józsefváros, a Ferencváros kispolgárainak, kisembereinek sorsát, vagy a pesti éjszaka alakjait, társadalmon-kívüli figuráit állítják elénk. Krúdy bensősége, lírája, csodálatos nyelve, eredeti és képzeletdús stílusa kétféle témakörnek, egy álomszerűbbnek és egy valóságosabbnak kifejezésére szolgál. De mindkettőből ugyanazt a megejtő, felejthetetlen, utánozhatatlan dallamot tudja kibontani.

Ez a dallam valójában: hattyúdal. Egy osztály, egy életmód és életszemlélet – egy irodalmi hagyomány kései, magános hattyúdala.

Kései, magános jelenség Krúdy Gyula és életműve is.

Krúdy helyét éppoly kevéssé jelölhetjük ki a Nyugat soraiban, mint korának bármiféle áramlata vagy csoportosulása oldalán. Pedig témái gyakorta érintkeznek nagy kortársai témáival is. Csakhogy Krúdy egészen másféleképp ír a dzsentriről, mint Móricz, és másféleképp, mint Babits a Halálfiaiban. Krúdy másféle szemmel nézi Pest éjszakai életét, mint Kosztolányi, és másféle lírával zengi a magyar tájat, mint Juhász Gyula vagy Tóth Árpád. Krúdyt ott találjuk azoknál az éjszakai asztaloknál, melyeknél Ady is tanyázik – de maga a Krúdy-életmű Adyra nem ad visszhangot. És Móriczra, Babitsra, Szabó Dezsőre sem. A hanyatló dzsentri másik nagy megmutatójától, a hangulatok, a prózába fojtott, lírai mondanivalók másik nagy költőjétől, Kaffka Margittól is mily nagy távolságok választják el! Emennek oly tiszta és szigorú szerkesztésmódja, a realizmus klasszikus példáin nevelődött művészete ugyancsak idegen a Krúdy-írások kuszaságától, bonyolultabb előadás- és szerkesztésmódjától. Kortársai közt senkit sem említhetnénk, akivel Krúdyt közös harci-eszmei célok vagy művészi, ars poetica-i elvek egybefűznék.

Elválasztja őt kora irodalmi életétől és csoportosulásaitól már életmódja is, mely művének nem egy jellegzetességére nyújthat magyarázatot. A kortársak visszaemlékezései (a továbbiakban főként Olty Antal becses anyagára támaszkodom; kéziratban, Akadémia Könyvtára) egy olyan írót idéznek elénk, aki sokkal inkább „társadalmon- kívüli” volt, mint kortársainak bármelyike. Az a Krúdy, akit az Üllői úti Arabs Szürkében, a lóversenytéren, Madame Louise házában, az óbudai vagy aquincumi kiskocsmákban látunk magunk előtt – az a Krúdy, aki huszártiszteket hajigál ki a kávéházból, párbajokat vív, vagy vidéki könyvügynök-utakra indul – az a Krúdy, akiben a kortársak nem alaptalanul a „rablólovagot” is látják: másféle módon „bohém”, mint a századforduló hírlapírói, színházi emberei, mágnásai vagy aranyifjai. Szilajnak, féktelennek – merészen függetlennek látjuk Krúdyt, az embert; olyasvalakinek, akire még a Horthy-korszak szürkesége, majd a nélkülözés, a mellőztetés sem tudott bélyeget nyomni. Ugyanakkor azonban ügyelnünk is kell, nehogy a „martalóc” Krúdyról szóló legendák elleplezzék előlünk azt a nemesebb valakit, akit fölénye, életbölcsessége, jelleme és eszményekért hevülő lelkülete ugyancsak megkülönböztet attól az éjszakai világtól, melynek nagyonis cselekvő, otthonos tagja. Krúdy nem rokona azoknak a „dekadenseknek” sem, akik a század első évtizedében az abszintos poharat jelképnek tekintik. Indulatai, zabolátlansága közelítik épp a valósághoz, az élet nyers és könyörtelen dolgaihoz – szenvedélyekhez és fájdalmakhoz, melyeket az irodalmi dekadencia sohasem tudna megérteni. De az is kétségtelen, hogy mindaz a gazdag és változatos valóságanyag, melyhez életmódja hozzájuttatja, néha csak ellentmondásosan vagy töredékesen jut művében kifejezésre.

Különösen korábbi írásainak túlontúl lágy lírája, valamint az olyan önarckép-alakok, mint Rezeda Kázmér, megtévesztő képet nyújthatnak Krúdyról – egy modoros, avatag és különc álmodozó képét. Igazinak és hitelesnek talán leginkább Szindbád alakját érezhetjük – Krúdy mivoltáról, szemléletéről a „hajós” egyénisége vall legtöbbet. De ne feledkezzünk meg a Három király Crudyjáról sem, a „püspökről”, a lovagian merészről, az ellenzékiről (Luther hívéről), aki regényes és önfeláldozó kalandokra vállalkozik Mária királynőért és érte kap halálos sebet. A „hajós” és a „püspök” együtt fejezik ki azt az eszményt, melyet Krúdy vallott – illetve, melyet meg is valósított művében és életében. Romantikus eszmény ez: kaland és hősiesség eszménye. Romantikus, mivel egy jobb és szebb élet igénye él benne, mint aminővel kora kínálja – romantikus, mivel tiltakozás ez az eszmény egy szürke és kicsinyes kor ellen. Sajnos, meddő tiltakozás.

Krúdy életművének hattyúdal-jellege nem utolsósoron e romantika formáiban mutatkozik meg.

Krúdy műve egy olyan szemléletet szólaltat meg, mely visszahozhatatlanul a múlté. Krúdy műve a régit, a visszahozhatatlant próbálja feleleveníteni – mivel nem tud kibékülni a maga jelenével. Ellentéte a korviszonyokkal, a Horthy-Magyarország jelenével: íme Krúdy néha oly különc „területenkívüliségének” magyarázata.

Krúdy a birtokos középnemességnek abból a rétegéből születik, mely kivette részét 1848-ból, s melynek tagjaiban egy ideig meglehetősen épen élnek az elődök harcos, patrióta hagyományai. Krúdy elődeinek sorában találhatjuk Krúdy Kálmánt, Klapka tábornok adjutánsát, a vörössipkás, huszonhármas „Halálzászlóalj” parancsnokát, aki tizenhétszer tör ki az ostromolt komáromi várból, s ugyancsak rászolgál a „komáromi hős” címére, mellyel Klapka tünteti ki. Krúdy Kálmán, akinek „csínytevéseire” Mikszáth is emlékezik, a szabadságharc bukása után az Ipolyság erdőiben húzza meg magát, s betyárok, szegénylegények módján csap le az osztrák csendőrségre, fosztogatja az önkényuralomnak behódolt nagybirtokosokat, amíg végül egy erdei harcban, tulajdon unokatestvérének, a „pecsoviccsá” lett Paczolay Endre osztrák csendőrtisztnek golyójától pusztul el. Az „úribetyár” Krúdy Kálmán, féktelenségében, kalandosságában, néha emlékeztet is Krúdy Gyulára.

Az író nagyapja, „legidősebb” Krúdy Gyula, ugyancsak Komárom egyik védője, s úgyszólván haláláig a Soroksári úti Honvédmenház parancsnoka. Krúdy édesapja jómódú nyíregyházi ügyvéd, aki „egész életében zsinóros magyar ruhában jár”, s negyvennyolcas programmal két ízben is fellép képviselőjelöltnek.

Ezek a családi hagyományok nem maradnak nyomtalanok Krúdynál – de túlságos jelentőségük az ő korában már nem is lehet. Krúdy csaknem úgy veti magát a főváros éjszakai életébe – mint az ipolysági erdők közé Krúdy Kálmán – csakhogy mindkét „bujdosás” egyaránt meddő és kilátástalan.

Igazi elődeit Jókaiban és Mikszáthban találhatjuk meg – habár műve annyi mindenben különbözik is az övéktől, s kifejlődésének egyik feltétele is az, hogy a korai írásaiban még megmutatkozó mikszáthi hagyományon túlhaladjon. A Krúdy bemutatta világ: Jókai és Mikszáth világának folytatása. Alakjainak egy részét a városba szakadt dzsentriből, a nyírségi kisurak közül, a haladó nemesi kúriák lakóinak sorából emeli ki. Ezeknek köre még kibővül a pesti és budai kispolgárok alakjaival, az éjszakai élet figuráival, a kapitalista nagyváros parazitáinak arcképeivel is. Általában azt mondhatjuk, Krúdy az élet perifériájáról válogatja ki hőseit, s regényei, novellái legtöbbnyire olyan eseményekről szólnak, melyeknek a kor legfontosabb történéseivel, kérdéseivel kevés a közük. Jókai és Mikszáth még többé-kevésbé koruk legfontosabb problémáinak közelében élnek, közéleti szerepük is van, képviselők, szerkesztők. Krúdy egyenest visszavonul a közélettől, „irtózik” a politikától, s egy maga alkotta világba emigrál, vagy meghúzódik egy csendes söröző mélyén, akárcsak a Boldogult úrfikoromban szereplői. Krúdy még mindig a középnemesség szemével nézi a világot – kissé a Krúdy Kálmán módján is nézi – csakhogy ez az osztály már kívül került az életen, maga is perifériára szorult. A nyírségi birtokos dzsentri vagy tönkrement, vagy „hozzáidomult” az új világhoz, hivatalt vállalt, a húsosfazekak köré telepedett.

Krúdy életművének jellegét és helyét az szabja meg, hogy ő továbbra is meg akarja őrizni azt a függetlenséget, melyet elődei számára a földbirtok biztosított. Krúdy nem „idomul hozzá” sem a századforduló, sem a Horthy-korszak Magyarországához. Ha ezt megtenné – Herczeg Ferenc párja lenne belőle, a Gyurkovics fiúk és leányok életének megéneklője, a dzsentri ízlésének kiszolgálója. De Krúdy erre a szerepre nem vállalkozik – a dzsentri sohasem találhatja meg benne kiszolgálóját, szórakoztatóját. Az, amit Krúdy alkot, nem a hivatalnokká, nem a hűbéri-tőkés Magyarország lakájává szegődött dzsentri ízlése szerint való. Krúdy azért is időszerűtlen jelenség a maga korában, mivel tulajdon osztálya képes legkevésbé megérteni őt – ez osztály gondolkodásmódjának, életszemléletének, stílusának utolsó, s immár egyetlen művészi igényű kifejezőjét.

Krúdy mindvégig belülről szemléli a maga osztályát, s épp ezért Szakhmáry Zoltánokat ő sohasem tud alkotni. Tudja, hogy a nemesség történelmi hivatása „átalakult érvényesülési, kenyérszerző küldetéssé, amelynek alapján az ezer esztendő óta itt élő magyar helyet kér magának az országban”. De ez a felismerés csak arra indítja Krúdyt, hogy „bohémesen”, valami gőgös különállásban hangsúlyozza a maga idegenségét a dzsentritől.

Krúdy a kapitalizmust éppoly kevéssé tudja elfogadni, mint azt a helyet, melyet a dzsentri annyi „érvényesülési, kenyérszerzési” igyekezettel könyökölt ki magának benne. Krúdy sohasem – vagy legalábbis : igen ritkán – képes bírálni a dzsentrit, ahogyan Mikszáth vagy Móricz, sőt Kaffka Margit bírálták. De illúziókat sem táplál róla, s végül is inkább a ferencvárosi hentesmester, vagy Madame Louise asztalánál foglal magának helyet, semmint a húsosfazekakért könyököljön.

Művét azért érezzük hattyúdalnak, mivel egy idejétmúlt életszemlélet még tisztán és költőien tud benne megszólalni. De a dallam mögött űrt is érzünk – az élettől, a kor lényeges kérdéseitől mind messzebb vetődő, egy tétlen, sztoikus Nirvánába emigráló, s a valóságot már csak töredékesen vagy elfátyolozottan látó író mindinkább terjedő ürességét. Csak legjelentősebb írásaiban sikerül kitörnie ebből az ürességből, hogy álmok és ábrándok helyett az élet igazi kínjaira és örömeire figyelmeztessen. Ezek az írásai az igazán maradandóak, mert nem „bölcsesség” van bennük, hanem szenvedély, s nem csupán hangulat, de a valóság ereje is.

Ezek az írásai túlmutatnak az egész Krúdy-mű uralta romantikán, és egy realista művészet nagy, bár ki nem használt lehetőségeit csillantják föl.

2

Krúdy romantikája a századvégből ered, s forrásaira ő maga mutat rá a Hét bagolyban. Az az irodalmi élet, melynek itt oly regényes képét nyújtja, helyenkénti anakronizmusaival is Krúdy írói felléptének viszonyaira jellemző, s megmagyarázza az első Krúdy-írások színeit. A „századvégi” szemléletet képviselő Józsiás – akiben nem nehéz a fiatal Krúdy arcképének némely vonásaira ismernünk – Szomjas Gusztival, az irodalomért rajongó, öreg ügyvéddel vitatkozik, s érvei közt megtalálhatjuk annak az öntudatnak szavát is, mely a kilencvenes évek Krúdyját egy új hang és kifejezésmód keresésére indítja. „Ó, ti csúf, bölcs öreg emberek – fordul szembe Józsiás az idősebb nemzedékekkel –, akik fásult szívetekkel már nem értitek meg az érzők fájdalmát és szenvedését... Mit tudjátok ti már az ifjúság csapongásait, kedvteléseit, a szerelem derűjét-borúját, változását! Mit tudjátok ti már a mai emberek fájdalmas szeszélyeit, gyötrelmes idegességét, századvégi boldogtalanságát! Ti születtetek és éltetek egy álmos, kimerült, szenvedélyeit kiélt korszakban, amikor minden ember bölcs, megalkuvó, innyes, lelkiismeretes és kényelmes volt. Nem ismertétek a fájdalmakat és nyugtalanságokat többé, miután Ferenc Józsefet megkoronáztátok. Az idegen tisztikart elfelejtették az asszonyaitok, miután az emigránsok hazatértek. A férfiak megbocsátottak mindenkinek, hogy nyugodtan szívhassák tajtékpipájukat az udvarházakban, vagy csendesen csibukozhassanak a pesti társas-körben. Lutheránus-csókot váltottak egymással az ellenségek az utca közepén. A királyi kegy csodálatos ragyogással sugárzott végig Magyarországon, ahol csaknem két évtizedig nem ismerték a királyság rendjeleit és egyéb boldogságait. A kuvasz-sovány bujdosóknak, az egykori honvédeknek, a megmaradt táblabíráknak már csak arra volt gondjuk, hogy szép hasat ereszthessenek; az asszonyaiknak, akik a svalizsérekkel táncoltak, a felnövekedett leányaik tisztességes férjhezadása lett az életcéljuk.”

Krúdy felfedezőinek egyike az a Gáspár Imre volt, aki a nyolcvanas évek irodalmi ellenzékének szervezésére is vállalkozott. Józsiás életszemlélete sokban közös – pl. Reviczkyével, vagy a nyolcvanas években fellépő új írónemzedék tagjainak elveivel. „Realisták voltatok, urambátyám, – mondja Józsiás – amíg éltetek, azért nem tudjátok megérteni a mai, századvégi világot”. A nyolcvanas évek irodalmi ellenzékéhez Gáspáron kívül egyéb szál nem fűzi Krúdyt, s az ő indulása olyan időpontra esik, melyben ez az ellenzék ki is adta már erejét – Ady és Móricz ellenzékiségének, illetve forradalmiságának napja pedig még nem jött föl. Mindabban, amit Józsiás a 67 utáni Magyarországról mond, Krúdy dzsentri-szemléletének viszonylag ritka, bíráló elemei is felszínre kerülnek. Józsiás „századvégisége”, tagadhatatlanul, szembehelyezkedés a 67-es opportunizmussal, s a fiatal író szavaiban a 48-as Krúdyk indulata is kísért. De ennek az ellenzékiségnek társadalmi tartalmai éppúgy hiányoznak Józsiásnál, mint Krúdynál is. A „századvégiség” öntudata Krúdynál a romantika felélesztésének egy sajátos módjában nyilatkozik meg, melynek fő jellemzői: a „fájdalmas szeszély”, a „gyötrelmes idegesség”, a nyugtalanság és az elvágyódás. A fiatal Krúdy egy új „regényesség” színeit és zenéit akarja belevinni a világba – az érzelmek és szenvedélyek, a kalandok és álmok új témáit kívánja megszólaltatni. Ő is, és általában a századvégen fellépő fiatal novellisták egy része – különösképp Cholnoky Viktor – a romantika, illetve az irrealitás diadalra juttatásával vélnek tiltakozhatni a 67 utáni világ ún. „realizmusa” ellen, melyet méltán vetnek meg, s tekintenek opportunistának. Krúdy és társai e romantikus kiindulópontja azonban eleve téves – és hogy mennyire az, csak a kortársak egy másik csoportjával összehasonlítva érthetjük meg. Thúry Zoltán, Bródy Sándor, Tömörkény István 67 ál-realizmusának örökségével egy valódi realizmust szegeznek szembe. Realizmust, mely merészen mutat rá a valóságra, s szólaltatja meg az égető korkérdéseket. Krúdynak a kritikai realizmus nagy és művészi vállalkozásaihoz sem korábban, sem későbben nem lesz köze. Mert ezt a realizmust már nem lehet elérni arról az alapról, melyen Krúdy is, Cholnoky is állnak – akiknek műve nemcsak kifejezi, de meg is testesíti osztályuk hanyatlását, süllyedését. A 67 utáni Magyarországot oly tisztán és helyesen látó Józsiás egy új korszak nyugtalanságára, idegességére, kínzó és ki nem elégülő szenvedélyeire hivatkozik – de mit sem lát meg a nyomor kínjaiból, az éhezés kielégületlenségéből, mely Thúry, Tömörkény, Bródy legfontosabb mondanivalóihoz ad indítékot. Az álmoskönyv és a szerelmi levelező csendes szerkesztési munkálatainak idilljébe visszahúzódó Józsiás nemcsak a kiegyező Magyar- országnak fordít hátat – hanem a társadalmi nyomor országának is. Ugyanez a hátatfordítás jellemzi Krúdyt is – amaz írásai kivételével, melyekben sikerül a „századvégi romantikából” kitörnie.

Egyelőre, a fiatal Krúdynál, ez a romantika jelentősen gátolja annak a realista művészetnek kialakulását, melynek lehetőségei pedig oly biztatóak már első novelláiban is. A kritika sokat emlegette egy időben Krúdy impresszionizmusát. Kétségtelen, hogy az impresszionizmus, mint módszer, Krúdy romantikus mondanivalójának kifejezésére szolgál leggyakrabban. Az ő romantikája főként hangulatokban – a régi Pest, ódon házak, különc emberek és sorsok hangulatiságának éreztetésében mutatkozik meg. Némelyik novellája nem egyéb, mint hangulatkép – és ilyen Írásai a leginkább romantikus jellegűek is: ezekben válik leginkább zeneivé a prózája, stílusának festőisége ezekben a legeredetibb. A realista ábrázolásra már sokkal inkább alkalmasak zsánerkép-szerű novellái, melyekből ugyan éppen nem hiányzik a hangulati elem, csakhogy mindig a jellemzés, az ábrázolás céljainak alárendelt módon. A korai novellák egyike, A víg ember bús meséi (1900) egyik legszebb darabja, Az aranysarkantyús vitéz legendája mutatja legvilágosabban, hogy a realizmus micsoda lehetőségei mutatkoznak meg már a fiatal Krúdynál, s e lehetőségeket mi módon szolgálja még a hangulatiság is. Bikky Pál uram terve, hogy aranysarkantyúsan fogadja az eredetileg annyi ellenkezéssel várt főispánt – terv, melyben végül is cselédei akadályozzák meg: mily sokat mond ez a kis történet a pusztuló nyírségi kúriák világáról. A hanyatló osztály valóságát e novella nem kevésbé erőteljesen érzékelteti, mint a Színek és évek, vagy Alekszej Tolsztoj első írásai. És a hangulati kép, mellyel az elbeszélés zárul, mily kevéssé öncélú, s mily sokat ad hozzá a bemutatott világ légköréhez: „Az eső eközben csendesen suhogott a régi udvarház körül – és a dombok a messziségben belévesztek a leereszkedő őszi ködbe az álmos délutánon. Azon a csúnya, nedves, kedvetlen őszön, amikor a bárót installálták nálunk.”

A Hét krajcár bemutatta „kisúri” világ alakjaira, helyzeteire is ráismerhetünk néha Krúdynál; valóság-ábrázolásának drámaisága miben sem marad Móriczé mögött. A podolini takácsné (1911) egyik elbeszélése, a Korvin lelke jó példája lehet e drámai realizmusnak. Korvin, e „felsővidéki, kis nemesember”, alighogy lehunyta szemét, felesége máris elajándékozza tárgyait – s a tetszhalott magáhoztérte valósággal kétségbeejti a családot, mely már megrendelést adott a koporsóra is. Az egykori szerető, a halottvirrasztó

vénasszony, Sári néni szavai, melyekkel végül mégis őrök álomba csitítja-ringatja Korvin István urat, többet mondanak egy élet kietlenségéről, értelmetlenségéről, mint bármiféle elemzés, boncolás: „Ne bolondozzon a ténsúr!... Ugyan hogy nem tud már egyszer végtére megnyugodni? Elmúlt már minden. Az uram szépen kiharangozza. Jobb lesz odakünn, pihenjen meg. A bajszát is kipedertem.” Az ilyen jellemeket, sorsokat sűrítő részletek olvastán sajnálhatjuk, hogy Krúdy számára a „századvégiség” csábítóbb volt az igazi drámákat, igazi szenvedéseket kereső, az élet igazának megismerésére törő, írói kíváncsiságnál.

Pedig ez a kíváncsiság az első világháború előtti korszak novelláiban fel-felbukkan még, s az emlékező, elmerengő romantika fátylai alól néha nagyon is élesen, biztosan tör céljára. Ritkák, de annál ragyogóbbak azok a Krúdy-novellák, melyekben a lágy líraiság felett a leleplező kíméletlenség diadalmaskodik. Mint például a Szindbád ifjúsága (1911) „első utazásában”, mely megdöbbentő képet ad egy kisváros embereiről, egymás közé zárt, eseménytelen életeinek titkos bűneiről, torzulásairól. A tánciskola a tűzoltólétrával, mely alól a körorvos és a szerzetesi algimnázium igazgatója leselkednek a felettük kapaszkodó kislányokra – micsoda szomorú és groteszk pillanatkép. De menynyire jellemző a gesztus is, mellyel Szindbád-Krúdy napirendre tér felette: „Szindbád térdig érő hóban ballagott a direktorral a város felé. Szürkés, acélfényű este volt. A Poprád aluszékonyan suttogott a híd alatt a léknél, és a pohos torony komolyan állott a havas háztetők fölött. – Szindbád egyszerre megállott és hosszan, édesdeden felkacagott.” Ez az „édesded kacaj”, ez a könnyed legyintésű, könnyelmű mozdulat viszi is Krúdyt mind messzebb attól a művészettől, melyhez pedig hajlamai vonzanák.

A tízes évektől kezdve Krúdy mindinkább valamiféle stilizáló dekoratív művészet felé halad, mely mihamar' modorrá válik nála. A „századvégiség” öröksége ez is; Krúdy romantikája : játékosan stilizáló művészet, tetszetős, regényes pózok, különc alakok és helyzetek füzére ez Időben. E romantika legtöbbet mondó jelképe : a „vörös postakocsi”, mely álombéli tájak felé viszi a mélázó utasokat. Krúdy, ez az alapjában kiábrándult író – újabb ábrándba menekül, kiábrándultsága elől. És ez az ábránd a Krúdy-féle romantika legfőbb táplálója. Krúdy megteremt magának egy „régi Magyarországot”, olyannak, aminő az a valóságban sohasem volt: a tiszta és mély emberi érzések, a lélek- és jellem-nemesség országának. A Krúdy romantikus álmában élő Magyarországnak csupa Anyégin – csupa Alvinczi és Rezeda a lakója. Ennek az ábrándbeli Magyarországnak felhőszintjéről tekint alá ő fölényes-kesernyés mosollyal az „aranyásók” Budapestjére – hiszen jól tudja, hogy „a szerelem, melyről Puskin zengett, városunkban nem szokásos”. Mennyire másféle ez a romantika, mint Jókaié, vagy épp a reformkoré volt! Krúdy maga sem hiszi igaznak, amit a régi országról nagynak és költőinek képzel el. Krúdy egy hanyatló osztályt romantizál a „vörös postakocsi” utasaiban – e hanyatlás tényét Alvinczi Eduárd éppúgy példázza, mint Rezeda Kázmér. A Krúdy-regényalakok sohasem hősök – hanem különcök. Igaz viszont, hogy különcökké mindig is ritka erényeik: lovagiasságuk, rajongásuk, függetlenségük és büszkeségük miatt válnak. Néha meg éppen: életművészetük, ételhez-italhoz értésük, egy régi, feledett élnitudásba beavatott voltuk teszi őket különcökké. Sőt, különcök abban is, ahogyan érzéssel, odaadással, cinizmus és élvhajhászás nélkül tudnak udvarolni, szeretni. A szerelmi öngyilkosság, az életen át tartó trubadúri hűség emiatt válik a Krúdy-írások egyik jellegzetesen romantikus motívumává.

Ám Krúdy regényes nosztalgiája egy sohasem volt, múltbeli Magyarország után, néha magába öleli azokat a nagy, patrióta emlékeket is, mellyekkel az ő kora már mit sem tud kezdeni. A késmárki piac, Rákóczi zászlaja az öreg templomtornyon, az osztrák dragonyosokkal szembeszegülő város – és a Petőfi emlékét hűséggel őrző alföldi csárdák, dunántúli présházak éppúgy hozzátartoznak a Krúdy-alkotta országhoz, mint a feledett konyhareceptek, nóták, tréfák, vagy Rezeda Kázmér gáláns virágcsokrai. Mi sem természetesebb, mint hogy ez a regényes ország-ábránd egy líraisággal telített kifejezésmód segítségével szólal meg mindig. Egy-egy Krúdy-novella cselekménye néha nem több mint egy lírai költeményé. Tanulságos lenne megfigyelnünk, miként küzd, mérkőzik ez a líraiság Krúdy legtöbb művében az epika kényszerével, a próza nyűgeivel. A Krúdy-írások eseménytelensége, erős hangulatisága, sőt monotonsága is: egymással összefüggő sajátosságok. Néha ebben a lírai nemben is remeket alkot Krúdy – amikor sikerül magától távol tartani a stilizálási szándékot, s megőrizni az elbeszélést egy érzelmi állapot, egy emlék, vagy egy mély, igazi szenvedély fűtötte hangulat légkörében. Ilyennek érezhetjük a Szindbád ifjúsága „második utazását”, az alföldi kisváros éjszakájának hangulatával, melybe oly költőin és egyszerűen illeszkedik bele a tragikus szerelem emléke. Ha valahol, úgy az ilyenfajta írásokban tudja megteremteni Krúdy a maga romantikájának legkevésbé modoros változatát.

Sajnos, a tízes évek írásainak javarésze inkább a stilizáló, modoros eljárást követi – a „vörös postakocsi” történetének vagy a Palotai álmoknak (1914) előadásmódját. Ezek a művek éppen nincsenek híján a költőiségnek, s a mélabú úgy tölti be őket, mint Péter Pál és Szekszti Judit szerelmének meséjét az őszi Bakony erdeinek zúgása. De a költőiség mögött azt az űrt is érezzük már, melyről fentebb szóltunk – ennek a romantikának már pusztán menekülésjellege van. Péter Pál, aki az Arany Golyóban, ágyán heverészve régi képeslapokat olvasgat naphosszat, s akit ebből a tétlenségből, ürességből kiragad a szerelem – Krúdynak ez a különc-típusa sohasem tud meggyőzni az érzelmeknek, a kínoknak és reményeknek arról a hitelességéről, melyet Szindbádnál sohasem vonhatunk kétségbe. Az ilyen írásokban a szenvedélyek is „leheletnyi” hangulatokká finomodtak – és ez a finomság már valójában fakóság, ez a költészet már csak merő fikció, ez az elszakadás a valóságtól inkább a tétlenség, a tehetetlenség jele, mint az igazi romantikusok merész, kockázatos szárnyalásáé. Behatóbb kutatás bizonyára rámutat majd, hogy Krúdy fejlődésében a tízes évek valamiféle bénaságról tanúskodnak, mely bénaság csak a húszas évekkel kezd oldódni, hogy az író eljuthasson legérettebb korszakához, a húszas-harmincas évek fordulóján, melyből a Három király trilógiája, a Boldogult úrfikoromban, de még inkább Az élet álom novellái és a poszthumusz elbeszélések emelkednek ki.

Fel kell figyelnünk arra a fejlődésre és változásra, mely Krúdy művében a tízes évek elejétől élete utolsó szakáig végbemegy. Ezt a változást leginkább az olyan témákon mérhetjük le, melyek vissza-visszatérnek művében az évek során, és így mintegy ciklust alkotnak. Ilyen téma pl. Petőfi Zoltán alakja, sorsa is. A Zoltánka című „szomorújátékban”, s az olyan novellákban is, aminők a Zoltánka estéje, vagy a Régi pesti fametszet, Zoltán és Szendrey Júlia alakját még a stilizáló, modoros romantika eljárásai szerint formálja meg Krúdy. Ez a „biedermeier”-jellegű ábrázolásmód, ez a csaknem kizárólag külső, keresett hatásokkal dolgozó stílus épp azt a megrendítő drámát hagyja elsikkadni, melyet pedig ez a téma eleve kínál. A jóval későbbi változatokban (Petőfi Zoltán utazásaiból, Petőfi Zoltán Pesten) majd szívtépő hangsúlyokkal elevenedik meg Petőfi özvegyének és fiának sorsa, kallódása, árvasága. Épp ebből az árvaságból és reménytelenségből a korábbi téma-változatok alig is nyújtottak valamit. Krúdy azonban később elvetette magától az ódon metszetek stílusában tetszelgő modorosságot, és inkább arra törekedett, hogy témájának legmélyebb valóság-tartalmát tárhassa fel. Krúdy fejlődése, általában a dekoratív-stilizáló modorosságtól az egyszerűség, s egy bensőségesebb, mélyebb művészet felé halad.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy Krúdy az egyértelműen realista művészethez is eljut. Inkább azt kell látnunk, hogy utolsó műveinek egy része még sokkal inkább különc témákat dolgoz fel, mint a koraiak. Ez írások cselekménye csak ürügy az író számára, hogy különceit valamely sörház vagy vendéglő asztala mellé ültesse, és mélabús anekdotákat meséltessen velük felvidéki városkák embereiről, belvárosi háztulajdonos asszonyságokról, akik húsz éve sértődötten élnek lakásukban, amiért körülöttük a régi boltok és utcák megváltoztak stb. E novellák „cselekménye” néha kimerül egy étkezés leírásában, a „csonthús” elkészítésének és tálalásának ismertetésében. Ebben az eseménytelenségben is egy elképzelt és megálmodott világ békéje, derűje rejtezik – de ezek a témák néha egy-egy jellegzetes típust is megismertetnek velünk, annak a „kisvilágnak” valamelyik alakját, melybe Krúdy visszahúzódott. Különös jelentősége van annak is, hogy a béke és derű, melyre Krúdy áhítozik, csaknem mindig az evés-ivás körülményes szertartásai során születik meg – már nem a szerelem, s még kevésbé a munka hozza el azt. Krúdy alakjait sohasem láthatjuk tevékenység – hanem csak pihenés közben. Ezek az emberek, ezek a történetek még mindig az élet margóján foglalnak helyet – de mégsem oly mértékben álomalakok, „ködlovagok” már, mint a tízes évek Krúdy-hősei.

Krúdy ez utolsó korszakának jellemzésére két novellát említsünk (Utolsó szivar az Arabs Szürkében és A hírlapíró és a halál), melyek ismét csak egyazon történetről szólnak: a hírlapíró megsérti a Kaszinó-t, s ezért pisztolypárbajt kell vívnia az ország legjobb céllövőjével, a „szolgálatonkívüli” huszárezredessel. A párbaj azzal végződik, hogy a nyápic hírlapíró lövi le az ezredest. A történet egyik változata a párbajra készülő hírlapírót mutatja – a másik az ezredest. Mindkét változatban a kocsma, a vendéglő játszik jelentős szerepet. Az egyikben a hírlapíró a „sors kedvezéséből” olyan „csonthúshoz” jut, hogy a többi vendég alig leplezhető irigységgel tekint asztala felé. Széplaki Titusz hírlapíró ebből az étkezésből merít annyi önbizalmat és bátorságot, hogy meg tudja ölni ellenfelét. A másik novellában az ezredes meg akarja „érteni” ismeretlen ellenfele életét, s ezért olyan helyre tér be, olyan ételeket, italokat rendel, aminőkkel, elképzelése szerint, a hírlapírók élni szoktak. Ez a „kísérlete" valamiféle elérzékenyült lelkiállapotba ringatja – s a párbajban emiatt marad alul. Mindkét változatból kiszorul a voltaképpeni „történet” : a párbaj. Helyét a vendéglői életkép, az étkezés mindennapi idillje foglalja el. Ebben az idillben tudja megmutatni hőseinek emberi, rokonszenves vonásait – ebben a helyzetben gondolkoztatja el őket, támaszt szívükben elérzékenyülést, megértést. Krúdy egy rideg világ elől húzódik az ilyen szigetekre, az ilyen „területenkívüliségekbe”, ahol még – szerinte – törtető és gyilkos vágyaikat, indulataikat az emberek le tudják vetkőzni.

A húszas évek kezdetétől, Krúdy fokozatosan elvetette magától a „századvégiség” stilizáló, modoros romantikáját anélkül, hogy művének költőisége emiatt csorbát szenvedett volna. Ellenkezőleg, igazán költőivé csak abban a tisztultabb korszakában vált. Első, a tízes éveket megelőző írásaiban a realista ábrázolás nem egy csirája rejtezett már, de ezek a csírák később, a „vörös postakocsi” romantikájának korszakában, nem tudtak kibontakozni. Ám a húszas évektől kezdve, s különösen a húszas-harmincas évek fordulóján, Krúdy-művében a valóságábrázolás egy sajátos igénye is kezd megmutatkozni, mely legjellemzőbben a Boldogult úrfikoromban... c. regénye lapjain érvényesül.

Krúdy fejlődésének beszédes példája a Három király történelmi regény trilógiája is, mely mindeddig meglehetősen mostoha elbánásban részesült, s a legkevésbé emlegetett Krúdy-írások közé tartozik. Korántsem lehet ugyan a Három királyt Móricz Erdélye mellé állítani, mégis, szomszédságában, a két világháború közti korszak egyik legjelentősebb történelmi regényének tekinthetjük. A Három királyban Krúdy olyan feladatra vállalkozott, mint még soha, egyetlen művében sem, s ez a regény az ő valóság-ábrázoló képességeit is olyan fokon mutatja, ahová elérkeznie máskor nem sikerült. A mohácsi vészt és következményeit, az 1526-27-es esztendők nagy, tragikus változásait felölelő regény többé nem holmi perifériás kérdésről szól, hanem a nemzet történelmének egyik legsúlyosabb fejezetéről, melynek tanulságait Krúdy a maga korának valósága felől szemléli. Ha Krúdy addig csak különcöket vagy „ködlovagokat” alkotott – most, a Három királyban három plasztikus, erőteljesen megformált jellemet: II. Lajosét, Szapolyai Jánosét és Mária királynőét. Ez utóbbinak alakja válik központivá a trilógiában; Mária sorsa, drámája fogja egységbe a cselekményt – ez a sors az egész ország végzetét is tartalmazza. Krúdy, aki többi írásában oly távol marad a közélettől, s oly kevéssé érti meg azokat az erőket, melyek az életet mozgatják, most néha meglepő világossággal irányítja a cselekményt épp feléjük. Mária pénzszerzési kísérletei, diplomáciai ügyeskedései, .sakkhúzásai a politikában, s általában egész tevékenysége – valamint szerelme, hűsége, szilárdsága: megannyi újszerű téma Krúdy tolla alatt. Még ha nem is lehet kétséges, hogy a Három király történelemszemlélete igen hiányos, még ha a nép szerepe nagyon is halovány benne, s a parasztmozgalmak, a reformáció stb. csak epizódszerűen kapnak helyet fejezeteiben : ez a mű mégis Krúdy valóság-ábrázoló képességeinek egyik legjelentősebb példája, s a legtöbbet vall mindazokról a lehetőségekről, melyek Krúdy életművében mégsem bontakozhattak ki.

Az a pesszimizmus és komorság, mely a regény történelemkoncepcióján uralkodik, Krúdy világnézetének hátterét is megérteti velünk. A nemzeti függetlenség ügye mintha azért kerülne itt napirendre, hogy a komáromi hősök ivadéka a magyar szabadságmozgalmak legvégső, történelmi forrásaiig hatolhasson. A Habsburgok uralma alá kerülő ország, mely függetlenségéről önként mond le, felemelhető-e még? Az olyan „ellenzékiek”, mint Crudy, Luther Márton „püspöke”, vívhatnak-e majd sikeres harcot a Szapolyaiak és a Habsburgok ellen? A felelet csüggedt, lehangoló. Crudy a Habsburg-ház útját egyengető királynőért hal meg – a reménytelen, trubadúri szerelem fölébe nő az ügynek, melynek sikerében senki sem bízik már. A haza ügye iránti közöny, a viszályok, az önzés, a köpenyegforgatások, árulások – micsoda jellemző, kíméletlen kép alakul ki e rajzokból, Mohács Magyarországának mily megdöbbentő valóságát tudja itt megragadni Krúdy. II. Lajos halála értelmetlen áldozat, melyre a király inkább gyengeségből szánja el magát: „elmegy uralkodni a másvilágra” – ahová alattvalói kívánják. És II. Lajos szerepét is mennyire megvilágítják szavai, melyekkel Máriától búcsúzva, letűnik a színről: „Az volt a baj, hogy csak gyűlölni tudtam ezt az országot, nem pedig szeretni. A magyarokat szeretni kell – ez a titka az uralkodásnak.” A tehetetlen Lajossal szemben Szapolyai mohósága, hírvágyában asszonyossá váló hangja, esdeklése, alkudozása Mária előtt – majd pedig az „első Habsburg”, Ferdinánd, ájtatos közönyével: egy ország végzete e jellemek egymásutánjában. Az író rokonszenve Mária oldalán van: de amiként Lajost és Szapolyait kisemmizte a történelem, úgy Máriát is, aki fivérének, Ferdinándnak készítette az utat a magyar trónra. Szerepe abban állt, hogy helyét másnak adja át – s hogy mit tett, arra későn döbben rá. Krúdy megérteti, sejteti Máriával a titkot, melyet Lajos már csak Mohács küszöbén ismert föl; de Mária, aki talán már szeretni tudná az országot, félreáll az útból, hogy azon egy hideg, szenvtelen férfi léphessen a trónra, akitől ez a nép, ez az ország éppoly idegen, mint aminő utódai számára is marad. Kesernyés, reménytelen hangsúllyal zárul a regény: egy vereség regénye – s Krúdy a maga jelenét is e vereség megmásíthatatlan következményeként szemléli.

Krúdy ebben a regényben nem álmokat és ábrándokat, nem mélabús hangulatokat mutat be, hanem szilaj szenvedélyeket, melyek nagy erővel megformált jellemekből fakadnak. Nyoma sincs a Három királyban annak a stilizáló rézkarc-technikának, mely korábbi írásait jellemezte. Vad indulatok, nyerseség, szemérmetlenül megmutatkozó bűnök – és hősiesség, tisztaság, hűség, önfeláldozás: íme a trilógia valóság-anyaga. Némelyik jelenete a shakespeare-i királydrámák tragikumát, indulati szélsőségeit, komor nagyszerűségét idézi – így elsősorban Mária és Szapolyai összecsapása a székesegyházban, Lajos ravatala előtt; ez a jelenet az egész regény csúcspontja, s ennél drámaibbat, szenvedélyesebbet Krúdy nem alkotott egész életében. De nem kevésbé ragyogó részletekkel szolgálnak Tomori és Bornemissza vitái a trón lábánál, Szapolyai tanácskozásai a tokaji szőlőhegyen, a pozsonyi udvar életének képei stb. Krúdy, akit legtöbb írása nyomán a kis témák, a különc részletek, a költői hangulatok művészének érezhetünk: itt egy nagy epikai feladat mestereként áll előttünk. A Három király az egyetlen alkalom, hogy Krúdy merész kézzel nyúl a valósághoz – míg a maga korának kérdései közül mindig is a kevésbé lényegeseket választja. Ez a merészsége azzal is jár, hogy ki tud bontakozni romantikájának ködei, hangulatai közül, s élete utolsó szakaszában ismét vissza tud nyúlni a valóságnak ahhoz a művészetéhez,melytől első ifjúságában elkanyarodott.

A magyar irodalom igazi vesztesége, hogy ezen az úton, korai halála miatt, már nem tudott tovább haladni.

3

Krúdy fejlődésének, és általában, egész alkotó módszerének jellemző két példája a Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban... Művészetének elmélyültével a tízes évek modoros romantikáját is egy tisztább és igazabb regényesség váltja fel; e romantika első hangjaira a Hét bagolyban figyelhetünk föl. Később, a Boldogult úrfikoromban... e romantikát már a realizmus egy sajátos fajtájával párosultan tárja elénk; mindkét regény ugyancsak elüt a Krúdy-féle romantikának attól a változatától, melyre példaként a Palotai álmokat idéztük.

A Hét bagoly – említettük – visszatekintés is, egy írói pálya kezdeti körülményeinek, a kilencvenes évek irodalmi életének felmérése. Krúdynak több írásában tér vissza a századforduló tematikája, és ebben a regényben is Józsiás története kibővül annak az átalakulásnak rajzává, mely az ódon Pestből véglegesen kapitalista nagyvárost formál. Eltűnik a régi Belváros, melynek képe oly csodálatos költőiséggel merül fel az első fejezet hófüggönye mögül, eltűnik a Hét bagoly – és a régi irodalom. E korszak- és nemzedékváltás mezsgyéjén bontakozik ki Józsiás története, a legszebb pesti mesék egyike, melyet bizonyos értelemben A Pál-utcai fiúk méltó párjának tekinthetünk. Mindkét regényben ugyanaz a meghatott líra búcsúzik a múlttól, s mindkét író ugyanazzal a kesernyés-szomorkás tekintettel fordul a jelenhez, melyet ridegnek, könyörtelennek – és költőietlennek éreznek. Az új világ immár nem a mélyen és tisztán érző szíveké – hanem az „aranyásóké”, a könyörtelen törtetőké, akik a kapitalizmus harci modorát, életstílusát egyaránt beleviszik az üzleti és az irodalmi életbe. Az érzés, a gondolat most válik csak igazán piaci áruvá – és ezek a folyamatok megdöbbentően emlékeztetnek a költészet prostituálódásának azokra a jelenségeire, melyeket Balzac regénye, az Elvesztett illúziók elemzett. Méltatlan és jogosulatlan ötlet lenne párhuzamot vonni Balzac – és Krúdy között, mégis: a téma, a helyzet hasonlósága talán megengedheti, hogy szembeállítsuk egymással Lucien de Rubempré sorsának tragikus kimenetelét azzal az idillel, mely Józsiást várja Áldáska oldalán és Virág Kálmán és Neje álmoskönyvszerkesztői íróasztala mellett. E két kifejlet különbsége a kritikai realizmus – és a romantika eszmeiségének gyökeres ellentéteire figyelmeztet. De ugyanakkor Krúdy romantikájának javára kell írnunk azt, ahogyan Józsiás elutasítja a kísértéseket, melyek Lucient örvényükbe ragadják. Az új, kapitalista harcmodor azt diktálná Józsiásnak, hogy használja ki a hírhedtsége nyújtotta tőkét, törjön élre, éljen a helyzete nyújtotta karrier-lehetőségekkel. Józsiás a Belváros helyett a Józsefvárost választja – és Krúdy romantikájának e topográfiai változatára külön is érdemes felfigyelnünk. A „vörös postakocsi” utasainak, a Palotai álmok álmodóinak regényessége mindig is valamely keresetten ódon, álmatag környezetben bontakozott ki. De akárcsak A Pál-utcai fiúkban, a Hét bagolyban is a romantika már a városi kisemberek lakónegyedeit, életszíntereit veszi birtokába. Ennek a világnak, ennek a tiszta és egyszerű környezetnek költészetét hozza magával Áldáska is. A századvégi Pest fülledtségével és kietlenségével szemben úgy merül fel ez a másik világ, mint a Jókai-féle Senki szigete – csakhogy valóságosabb, hitelesebb, hétköznapibb regényességgel. Ebben a romantikában már nem a puszta elvágyódás, a testtelen nosztalgia – hanem a jó és tiszta élet, a nyugodt lelkiismeret, az egyszerű és valódi boldogság utáni sóvárgás az uralkodó. Krúdy nem tud a századforduló nagy, társadalmi folyamatainak mélyére hatolni, s nem is látja – vagy talán nem akarja látni – a belőlük táruló távlatokat. (Ne feledjük: a Hét bagoly az ellenforradalmi korszak első éveiben született.) De az igény, melyet ez a költői kisregény kifejez: emberi és mély – s ez a romantika egy ép és igaz költészet hangját röppenti egy boldogtalan kor lármás zűrzavara fölé.

Vannak a Hét bagolynak színes és eredeti realista elemei is; Krúdy emberábrázoló művészete Leonórában és Zsófiában a századvégi Pest két jellegzetes asszony-alakját teremti meg. De a regény igazi erényei a romantikától áthatott részekben ragyognak fel; ilyenek: a már említett kezdőfejezet, Józsiás és Zsófia „kirándulása” a zajló Duna jegén, sőt, még a hullaházi jelenet is, mely épp romantikus különcsége, túlfeszítettsége miatt itt-ott már a naturalizmusba csapna át, ha Krúdy valóban megrendült költészete ennek útját nem állná.

A Hét bagolyban kibontakozott romantika csillan föl a Boldogult úrfikoromban... lapjain is, különösen azokban a részekben, melyek Vilmosi Vilmát állítják előtérbe. De ez a regény elsősorban ama sajátos realizmus miatt érdemel figyelmet, mely Krúdy utolsó, érett korszakában mindinkább felváltja a korábbi korszak modorosságait. Krúdy romantikájának egyik adekvát formája a hangulat-novella volt, mely néha csaknem egy lírai költemény prózai változatának tetszett. Utolsó korszakában azonban Krúdy a hangulatnovellától visszatér a zsáner-novellához, a realista művészetnek ehhez a klasszikus műfajához, mely egyébként korai írásai közt is feltalálható már. Az élet álom című novellakötet úgyszólván csupa zsáner-novellát tartalmaz; bennük Krúdy megannyi különcről: régimódi férfiakról, öreg pincérekről, hírlapírókról, az éjszakai élet alakjairól fest képet.

A Boldogult úrfikoromban... valójában regénnyé növelt zsáner-novella. Ebben a novellaformában Krúdy megfigyelő, realista tehetsége szerencsés keretek közt bontakozhatik ki. Ezeknek a novelláknak hősei ugyancsak nem „ködlovagok”, hanem mozdulataikban és szokásaikban, hanghordozásaikban és külső jellegzetességeikben, öltözködésükben és bogarasságaikban aggályos pontossággal megfigyelt, arcképfestő kedvteléssel életrekeltett alakok, sőt típusok. Krúdy életismerete, az élet sajátos területeiről oly sokat tudó beavatottsága e típusok sorában néha igazi, realista remekléseket is hoz létre. A zsáner-novellák nagyrészt a kapitalizálódó Budapestet mutatják be: kézművesek, iparosok, kisemberek életét, mindennapjait – és természetesen, az éjszakai élet szinte autonóm világát is, pincéreivel, kucsébereivel, kocsisaival, utcalányaival, szerencsejátékosaival. Ezek az írások, kétségtelenül, egy realista Krúdyt állítanak elénk – habár az ilyenfajta realizmus nem tud eljutni az összefüggések, a nagy, égető korkérdések és eszmék felismeréséig. Talán kisrealizmusnak nevezhetnők Krúdy e művészetét, mely a részletek, az apró, de festői epizódok bensőséges, színes megelevenítésében mutatkozik meg főként – vagyis, egy olyan művészetben, melynek az atmoszféra-teremtés, a megfigyelés, a leírás a leghatékonyabb eszközei. Az, ahogyan egy embert vagy egy eseményt – menyegzőt vagy temetést – leír: az ábrázolási művészet nagyigényű remekléseire nyújt alkalmat, az ő kisrealizmusának keretei közt is.

A Boldogult úrfikoromban... ennek a kisrealizmusnak talán legjellegzetesebb példája. A regénnyé bővült zsánerképben egy terézvárosi asztaltársaság tagjainak portréi helyezkednek el; e portrék gazdagsága, a sörházi jelenet résztvevőinek jellegzetességei, beszédmodora, külsejük stb., lehetőségei teljében mutatják meg Krúdy kisrealizmusát. Annak a költőiségnek, mely ebben a regényben kibontakozik, több a köze a realizmushoz, mint a romantikához. Az önfeledt, boldog keringőzés, melynek lendülete a „herceget” és Vilmát éppúgy elkapja, mint Vájsz vendéglőst és feleségét, ragyogó tetőpontot jelent a majdhogynem mozdulatlan cselekményben; ezt a tetőpontot apró, jelentéktelen részletek, újabb és újabb epizód-alakok bevonásával, halmozásával készíti elő Krúdy, akinek szerkesztő művészete talán ebben a művében a legérettebb. És milyen kiszámított íveléssel siklik alá a regény menete erről a tetőpontról a vendégek távozásának jeleneteibe, amikor e hétköznapi és mégis oly ritka, rendkívüli örömnek emlékével szerteoszlanak. Krúdy művészete épp abban mutatkozik meg, hogy az örömnek, boldogságnak ezt a tüneményszerű jelenését bármiféle „csodás” mozzanat, bármiféle mesterkélt és modoros fordulat alkalmazása nélkül hozza létre. Az a szinte észrevétlen, minőségi változás, mely a „Bécs városához” címzett söröző vendégeinek körében végbemegy: nem szürrealista csoda, hanem természetes terméke annak a meleg és bensőséges kisvilágnak, melyben Krúdy az egyszerű és mesterkéletlen örömök egyedüli fészkét látja. És ez a kisvilág a pesti élet szerves része is: a Boldogult úrfikoromban... olyan zsánerkép, melynek keretei a pesti élet néhány felejthetetlen típusát fogják egybe. Pista úron, vagy Kacskovicsék asztal- társaságán kívül a trafikos, a borbély, a portás, a zongorista, az üvegkereskedő alakjai is: a magyar városi élet egy-egy színét, jellegzetességét hordozzák magukon. Ez a regény, kisrealista művészetében is, a városi élet valóságának, költészetének egyik legbensőségesebb kifejezése.

Krúdy művészetének határai azonban megmutatkoznak ebben a regényben is. A Boldogult úrfikoromban... a maga „időtlenségével” bizonyos értelemben visszalépés még arról a szintről is, melyet a századforduló korrajzára törekvő Hét bagoly jelez. A Boldogult úrfikoromban... is csak a nagy, a lényeges koresemények peremére szoruló alkotás, mely eleve lemond az események akár leghalványabb kommentálásáról is. A merészség, mely a Három királyt jellemezte, teljességgel hiányzik belőle. Szinte szükségszerűnek érezzük azt a párhuzamot, melyet a „Bécs városához” meghitt „úri murija” – és ama másik, vadabb, szilajabb mulatozás, a Szakhmáry-tanya halálos vigadása közé vonhatunk. A Boldogult úrfikoromban... is annak a hattyúdalnak egyik éneke, melyet fentebb említettünk.

Mi szól hozzánk ebből a hattyúdalból? Talán nem is csupán a tisztasága, költőisége; hanem inkább néhány hangsúlya és árnyalata, melyek az élet örömét, szépségét hirdetik. Krúdy éppoly életigenlő, mint Mikszáth vagy Jókai. Mi sem áll tőle távolabb, mint a halál, a hanyatlás kultusza – még ha ő maga, akarva-akaratlan, részese is egy osztály hanyatlásának. De ebből a feltartóztathatatlan folyamatból mégis egy olyan világ ábrándjához szállnak a hattyúdal hangjai, mely világban az igaz, emberi érzések és erények, a jóság, a szépség, az öröm és a becsület méltó, nemes helyükön állanak.

(Sőtér István: Romantika és realizmus. Válogatott irodalmi tanulmányok.
Bp. 1956, Szépirodalmi K. 573-598. p.)