Krúdy Gyula

 

E fejezet írásai, Krúdyról (1941-ből az első, 1954-ből a második) különbözőségükben arra figyelmeztetnek, mennyire módosult felfo­gásunk Krúdyról mintegy másfél évtized alatt. Azt kell mondanom, hogy mindkét felfogás igaz, s mindkettő elégtelen. Egyik tanulmányo­mat sem tudnám megtagadni, tévesnek tekinteni, s egyik sem elégít ki. Krúdy talán bármelyik más írónál alkalmasabb arra, hogy a magunk szemléletét, hangulatait érezzük bele művébe. Mi lehet ennek oka? A közöny-e, vagy az irónia, mellyel a világot szemlélte? Semle­gesség a világgal szemben? Életében sohasem támadták szenvedéllyel, s ma is vagy olyanokat ismerünk, akik hiánytalanul azonosulnak vele, —  vagy olyanokat, akikről minden szava lepereg. De még ma sem kelt életre szenvedélyeket. Mert az azonosulás erősebb a szenvedélyes rajongásnál, – a közöny pedig hidegebb és feltétlenebb az elutasító szenvedélyességnél. Utolsó műveiben, pl. a Valakit elvisz az ördög egyes darabjaiban, a maga korának legkeserűbb ábrázolóját ismer­hetjük föl, – ábrázolót, akihez képest Mikszáth, de még Móricz is ábrándos reménykedőknek minősülhetnek. Ezt az ábrázolást azonban az ábrándosság, a stilizáló tetszetősség külszíne alá rejti Krúdy, hogy e külszín alatt kegyetlenebb lehessen bármelyik kortársánál. Krúdy, a kegyetlen író: különös felismerés ez, ha arra a „ködlovagra” gon­dolunk, akinek valamikor láttuk. Még arra is rá kellett jönni, hogy tulajdon „ködlovag”-ideálját senki sem gúnyolja ki kíméletlenebbül Krúdynál. Kegyetlenség és kíméletlenség, melyek valamely andalító zeneiséggel és festőiséggel, az érzékletességnek, sőt, az életörömnek valamely barbár kultuszával férnek meg: van-e bonyolultabb író Krúdynál? Nem ismerek nála erőteljesebbet, keményebbet. Merő félreértés, hogy korunk biedermeier-nosztalgiái épp nála találtak kielé­gülést. Ehhez a félreértéshez többen hozzájárultunk. Nem tudom, igaz-e az anekdota, mely szerint egy ízben kifosztotta egyik ábrándos csodálóját. Ha eléggé elmélyedünk művében: mindannyiunknak ilyen meg­lepetést okozhat. Örömteli meglepetés ez, mert a vékonypénzű álmo­dozásra cáfol rá. Krúdy álmot ígér, de annál hasonlíthatatlanul töb­bet ad. Alihoz, hogy ezt adhassa, némiképp rablónak, útonállónak, betyárnak kellett lennie magának is. írásaiban nem azt pótolja, ami belőle magából hiányzik, hanem azt írja meg, csaknem közömbös pontossággal, amivel ő maga telítve van. Igazi varázsát: közönyös fölényének köszönheti. A holdkórosok, akik a Vízivárosban vagy a Várban sétálva, Krúdy tartományának polgárjogát vélik élvezhetni: olyasmin érzékenyülnek el, ami neki csak játék volt. Sohasem akarta megváltani a hazát, – de több megváltást hozott honfitársainak, mint korának szabadalmazott prófétái, bricsesznadrágos irodalmi lelkipásztorai. Még csak nagy művet sem akart alkotni. Tudta, hogy legkisebb, leghenyébb írása is: egy monumentális életmű szerves része.

A KÖDLOVAG

1

A „tegnapok ködlovagjai” közül az ő műve vész el leginkább a ködben s a tegnapban – néha úgy érezzük, a „félmúlt” fogalmát csak ezek a furcsa írások világítják meg igazán számunkra, mert az idő s a környezet, melyben alakjai élnek, oly közeli s oly elérhetet­lenül távoli mégis, hogy helyüket alig tudjuk megjelölni az elmúlt napok és évek távolában: valósággal új igeidőket kellett volna terem­teni Alvinczi és Rezeda Kázmér számára, a múlt legparányibb árnya­latait is híven kifejező igeidőket, aminőkkel talán még a francia nyelv­tanban sem találkozunk, s melyek ki tudnák fejezni az ő történeteik­nek álmatag időtlenségét, múlt és jelen közt ténfergő hazátlanságát. A nagy, nyugati kortárs műve a „megtalált idő” csodájával ajándékoz meg bennünket, Krúdy hősei azonban szinte menekülnek kor és idő elől, vagy legalábbis igyekeznek minél hamarább elveszteni azt, s a vörös postakocsi ugyanolyan jelképpé változik át számunkra, mint a teába áztatott kétszersült, de ellenkező értelemmel, egy merőben más irányú varázslat szolgálatában. Ezek az „őszi utazások” olyan égbolt alá ragadnak el bennünket, mely alatt megállt az idő, s a homokórát nem szükséges megfordítanunk többé. Ha kitekintünk a batár abla­kán, a Bakony, a Balaton, a Szepesség vagy a messzi Kárpátalja tájai­nak egy-egy otthonos, regényes magányos szögletében új évszakkal fogunk megismerkedni: tavasz és ősz néha megtévesztően hasonlíta­nak itt egymásra, s vannak napok, mikor a vidék, a fák s a fű színei, a hegyek sápadtsága, a fény s az árnyék játéka elfeledtetik velünk a hónap nevét, a növényzet elhalt már, vagy még meg sem született, s a szél, a pára egyaránt lehet egy beköszöntő évszak ígérete, vagy utolsó üzenet az éppen távozótól —, ezekből a kettős arcú napokból szövődik Krúdy sajátos évszaka, március és október lírai párosodása, ezeknek a napoknak estéin érkeznek meg hősei egy idegen városba, ahol öngyilkosok lesznek a postáskisasszonyért, ennek az évszaknak éjszakáin sétál magányosan a budai utcákon Rezeda úr, belesvén a földszintes házak szobáiba, melyeket szinte áhítatosan világít meg a kályhában hamvadó parázs. Időtlenség, álom, szelíd honvágy, félig feledett emlék: íme az első varázs, melynek oly nehéz ellenállni Krúdy művében. Pedig mindez csak első csalétke, legszelídebb csábítása ennek az írónak.

Úgy látszik, csábításának épp a „fiatal” írónemzedék nem tud ellenállni! Vannak mostoha sorsú írók, akik egész életüket szerkesztő­ségi előszobákban, eldugott, barna faburkolatú kávéházakban, ósdi, Király utcai sörözőkben töltik, alig mozdulnak ki városukból, a kül­földet Bécs jelképezi számukra, ahol áhítatosan keresték fel a császá­rok sírboltját, Versailles kertjei helyett beérik Gödöllővel, a nemzet­közi étkezőkocsi kényelmét legfeljebb Pozsonyig élvezik, olasz tavak helyett a Balaton partján sétálnak, éjszakánként pedig Óbudán vagy a Margitsziget elhagyott szállodájában hajtják pihenőre a fejüket: életükben nem sok ügyet vetnek rájuk, a folyóiratok néha könyörületből közlik írásaikat, tanítványok helyett legfeljebb néhány „bo­hém” újságíró telepedik le magányos asztalukhoz, s mikor meghal­nak, a rövid nekrológ annyit jegyez meg csupán példázódó keserű­séggel, hogy lakásukon a főváros kikapcsoltatta a villanyt. Eljön azonban egy nap, midőn írásaik, melyeket addig pályaudvari köny­vespolcokról emelt le néha egy-két tájékozatlan olvasó, s melyek elfe­ledetten pihentek piros vagy zöld vászonkötéseikben a népszerű, szó­rakoztató hetilap kiadványai között, váratlanul új életre kelnek, elő­lépnek füzetes rangjukból, hogy megkülönböztetett helyet kapjanak néhány irodalmi ínyenc ágyafejénél. Mi a titkuk? Minek köszönhetik rejtélyes másodvirágzásukat?

Művének „felfedezői” úgy járhattak valamiképp, mint azok az utazók, akik különböző világrészekből csaknem egy időben indultak el valamilyen, félig-meddig ismeretlen, kisvárosi templom elfeledett freskófestőjének művéhez, hogy meglepetten, s kissé szégyenkezve találkozzanak egymással zarándoklatuk céljánál.

2

Nevével először egy század eleji újság tárcarovatában találkoztam, mely nagyapám öreg könyvszekrényéből került elő: mohón és elbűvölten olvastam a kis cikket, mely Pestről szólt, a számomra akkor még oly távoli városról, amelyet sokáig csak az ő színeitől ragyogón tudtam magamnak elképzelni: ez a város még ma is él, és még ma sem sikerült teljesen megtalálnom, pedig már akkor tudtam, hogy „az ősz és Buda egy anyától születtek”, s megérkezni is úgy szerettem volna, mint a „Dumas regényéből való ifjú, egy tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a tizenhat esztendős emberek szoktak!” Ezt az írást csaknem egy évtizeddel később láttam viszont a Pesti albumban, s még soká kutattam hiába az alföldi város könyvtárában a megejtő szavú író könyvei után. Így „fedeztem fel” Krúdyt, akiről első ifjú­ságunkban senki sem beszélt nekünk, és mily nagy volt meglepeté­sem, mikor később láttam, hogy csaknem ugyanígy, egymástól füg­getlenül, magányosan érkezett el hozzá a többi fiatal író is. Mi lehetett az, ami előkészített bennünket számára, mi volt az oka, hogy két nemzedék tagjai éreztek megmagyarázhatatlan rokonságot a színei­vel és az álmaival? Krúdy valamiképp azt mondotta el, amit mind­nyájan leginkább szerettünk volna, s avatott tanítómestereink mel­lett ő volt a patkányfogó bűvész, kinek egyikünk sem tudott ellen­állni, ki magával csalt, noha úgy látszott, semmibe veszi az irodalmat, az utókort, s noha magunk is éreztük, hogy nem nyerünk tőle semmi kézzelfogható tanítást és útmutatást, legfeljebb valami édes, mustos, őszi ízt, melyre már régóta emlékezünk valahonnét, s melyet sohasem fogunk elfelejteni. Egy álomban látott táj vagy város képe kísérhet csak oly hűségesen végig az életünkön, mint az ő tájai és magányos, felvidéki városai, hallgatag rendházaikkal, rostélyostól és sörtől szagló vendéglőikkel, hegyi folytjukkal, melyben egy régi iskolatárs vesz­tette el az életét. Nem tudtunk neki ellenállni, noha éreztük, sokszor adott okot a bizalmatlanságra, s példája gyakran ugyanolyan kevéssé volt épületes, mint Roncsy kapitányé, ki lyukat fúrt az uszodák deszkafalába, és gólyalábakon sétált este, a kisvárosi utcán.

3

Művészetét egyszerre forradalmian újnak és ősien hagyományosnak érezhettük. Néha úgy látszik, mintha messze megelőzné nyugati kor­társait, s olyan hangokat ütne meg, melyekhez hasonlókra talán csak Giraudoux-nál bukkanunk. Pedig hiába keresnénk nála világirodalmi műveltséget, s úgy érezzük, nem olvasott mást, mint Puskint, Turgenyevet, s a magyarok közül Jókait vagy Mikszáthot; ez utóbbitól még tanult is valamit, első novelláiban fel-felismerjük a nagy elbeszélő hangját, mely később nyomtalanul eltűnik egy olyan próza zenéje alatt, aminőhöz hasonlót hiába keresnénk a magyar irodalomban. Min­dent tudott a Hajós, mindenről hallott, ami ebben az országban tör­tént, nem maradt előtte rejtve sem az italok zamatja, sem az ételek íze, többet tudott az asszonyokról s a szerelemről, mint maga Casanova és Don Juan, ismert minden tájat és szokást, s ilyen beavatottságában talán csak Jókaihoz tudnók őt hasonlítani. Egyébként is sok a közös vonásuk, de Krúdy az érzékenyebb, a tapasztaltabb, a költőibb s a merészebb, ő a nagy újító, aki nem akart semmi újat mondani, csak azt, amit legősibb öröksége, nagyapáitól átörökölt hajlama és ösztöne sugallt. Talán legmagyarabb írónk, aki nem volt sem népi, sem városi, s egyformán otthon érezte magát a Nyírség mocsaraiban vagy a pesti lóversenytér zöld pázsitján; néha úgy rémlik, nem is volt hazája, nem is tartozott sehová, s egész világát maga teremtette meg. Máskor az éles megfigyelőt csodáljuk, aki azonban nem hajlandó elmozdulni sörözőjének kényelmes asztala mellől, s beéri közvetlen szomszédainak arcélével, az örökké álmatlan Kacskovics úrral, Podolini Lajossal, Vilmosi Vilmácskával, Pászmáti úrral, a disznókereskedővel, Széplaki Titusz hírlapíróval, Fridolin pincérrel, aki elbóbiskol az öreg óra alatt, s Szortiment szerkesztővel, aki gyomorbajos létére kénytelen végig­enni a kerületi kéményseprő és a Párizsi utcai suszter ebédjét, oly kevéssé tud ellenállni a szalontüdő s a „tányérhús” csábításának. Krúdy életműve néha csak sörházi és borozói anekdoták sorozatának hat, melyet gondosan részletezett receptek szakítanak meg: gazdag és mély életismerettel megalkotott alakjai keleties tétlenséggel álmo­doznak a fehérterítős asztalokról, egyetlen olvasmányuk: a napi étlap felett.

Nem szabad megfeledkeznünk a másik Krúdyról sem, aki megannyi Rohbock-metszetet támaszt új életre a régi Pest-Buda ábrándos raj­zában. A stilizáló, a dekoratív, a „modoros” Krúdy ez, aki azonban nem kevésbé kedves szívünknek: legtöbb regényében egy régi pasztell párosul valamilyen színes-ízes anekdotával. Szindbád stilizáló kedve néha fülledtté színesíti azokat a lapokat, amelyeken valamilyen szer­tartásról, udvari ünnepről ír: kövessük csak Rezeda Kázmért a Má­tyás templomi királykoronázásra, mikor az öregedő gavallér csaknem vallásos áhítattal sürög a habsburgi hölgyek szoknyái, mentéi körül, s ámbrás leheletüket igyekszik beszívni. A pompa, a szertartásos ünne­pélyesség kultusza, melynek oly szívesen és bőségesen áldoz regényei­ben, sokak szemében szolgalelkű krónikásnak mutatja őt, nagyurak készséges kiszolgálójának, s ő talán nem is sértődnék meg e gyanúsí­tás miatt, hisz legszívesebben Alvinczi Eduárd titoknokának és bizal­masának képében ábrázolja magát, aki előre utazik, hogy szállást készítsen gazdájának, s hűséges szolgaként őrzi magánál a Borz utcai nyárilak kulcsát.

4

Ha Krúdy irodalmi őseit keressük, nem kell messzire mennünk. Jókai tündérvilága és Mikszáth megbocsátó kiábrándultsága különös módon vegyülnek Krúdynál, aki az ő művük egyedüli örökösének és továbbfolytatójának látszik. Kissé időszerűtlen örökség ez: mintha a két nagy elbeszélő kimerítette volna a magyar anekdotavilág minden furcsaságát, s Krúdynak csak az egészen rikító eseteket hagyták volna, melyeket ők nem is mertek feldolgozni. Ez az anekdotai örökség ugyan­csak megérzik Krúdy művén, s elsősorban azoknál a mellékalakoknál mutatkozik, akik szinte egytől egyig rigolyás különcök, s féllábbal a rögeszmék, a lelkibetegségek világában állnak. Krúdy azonban vég­letekig elköltőiesítette ezt az anekdotai anyagot, s így olyasmit való­sított meg, amire elődei még csak nem is gondoltak. Az ő művében is megtaláljuk a valóságnak azt a nagy és hitelesítő részesedését, mely nélkül e mű puszta stílusmutatvánnyá süllyedt volna: de mily költői ez a valóság! És mily jellegzetes, mily telített légkör alakul ki körü­lötte! Ebben a légkörben, mely már a valószerűtlenbe, az álom vilá­gába vezet át, különösen eltorzul minden esemény, minden alak – innét a „modorosság” annyiszor emlegetett vádja. Pedig épp ezt a légkört érezzük leginkább hitelesnek. Fosszuk meg történeteit e csil­logó buroktól – s máris elvesztették életüket.

Érzelmes, színes légkör ez, de inkább a költemény, mint a próza műfajával rokon, – valami szelíd szomorúság szövi át, s ez a szomorú­ság Krúdy egész művében megmarad, változatlanul. Hősei mind egy­formák, jellemük alig változik, – Krúdy emberábrázolása is hasonlít a Jókaiéhoz, de az ő alakjai egy érzelem, egy romantikus rögeszme változásait testesítik meg. Ez a romantika édeskéssé is válhatnék, ha valami kesernyés tapasztaltság, az élet bölcs és öreges ismerete nem állana mögötte. Krúdynak kedvelt figurája az őszülő gavallér, a kiáb­rándult nőcsábász: szavaikból össze lehetne állítani az író életfilozófi­áját. De ezek a cinikusan érzelmes férfiak egy regényes szenvedély igézetében élnek szüntelen, s ők cáfolnak rá leghamarabb önnön böl­csességükre.

5

Krúdy életműve ismét csak arról tanúskodik, hogy a magyar próza megteremtette ugyan a tökéletes novellát, de a remekmívű regénnyel többé-kevésbé adósunk maradt. Krúdy elődeiben és kortársaiban minduntalan a novellista szólal meg, s a Vörös postakocsi szövevényes története is félreismerhetetlenül elárulja a született novellaírót. Krúdy figurái, kik fáradhatatlanul vándorolnak regényről regényre, egy-egy novella magját viszik mindenüvé magukkal: Rezeda Kázmér és Nagy­botos Viola váratlanul bukkannak fel hol Damasztiné házában, hol a Krónprinc-leányok szoknyája mellett. Petőfi Zoltánka árnya majd egy színdarabban, majd a Ferenciek terének sarkán kísért, s a regény végén meg is feledkezünk a Zöld vadászról, noha azt hittük kezdet­ben, hogy az egész történet róla szól majd. Darabokra hullanak e regények, csupa csillogó novella-darabra vagy színpompás, prózába fojtott költeményre. S minél érettebb e művészet, annál kevesebb történik a történetekben: az idő megállt, mint az óra, az öreg pincér álmában, – s a hősök legnagyobb diadala, ha sikerül elveszteniök az időt. Sokan meglepődtek már azon az ékesszóló ürességen, mely úgy tölti ki Krúdy írásait, mint valami mély, álmatagon elnyújtott hang, melyet rabul ejtettek a régi borospince bolthajtásai. Egyik hőse éppen egy ilyen pincéből indul el kalandos útjára a föld alatti folyosókon, melyek Buda mészköves talajában vezetnek, más, furcsa emberek hajlékai felé. S egyik legszebb kisregényében a Bakony zúgását hall­juk szüntelen: maga a regény is oly költőien egyhangú, mint ez a zúgás. Krúdy az egyetlen író, aki egyhangúságával ejt rabul bennün­ket.

Talán épp ez a titka: rábukkant egy hangra, s nem tudott meg­válni tőle, inkább igyekezett hozzábűvölni az olvasót. Ezért a hangért keressük fel újra s újra, s főként a könnyűségért szeretjük, mellyel hozzáférhetünk. Mindegy, melyik könyvét ütjük fel: mindegyik lapon ugyanaz a jelenet, ugyanaz a hangulat bonyolódik, ölt magára új változatokat. Szegénység ez, ha akarjuk, de gazdag szegénység.

6

Nem hiába érezzük, hogy műve némiképp függeléke, pótléka a százkötetes Jókainak. Mintha az Aranyember írója támadt volna fel újra, hogy szabadabban, érettebben és merészebben szólaljon meg ismét, s ne riadjon vissza, ha kell, akár a cinizmustól vagy a legreménytelenebb szomorúságtól som. Mi volt az oka ennek a borongós kedvnek, ennek az örökké őszies világításnak? A magány hangjai ezek, ha nem is a remete tragikus magányáé, – szelídebb, „városia­sabb” az ő egyedülsége. A Nyírség szülötte otthon van Óbudán vagy a Király utca vendéglőiben, s nem érez honvágyat semmilyen táj után: természet és város egyaránt kevés vigasztalást nyújtó díszletek az ő számára. Ki ne érezné meg csak egyetlen sorának olvasásakor is a magányt, különcök és agglegények magányát, mely szüntelenül körül­veszi, védőn; sajátosan magyar, keleti magány az övé, bölcs, mint az öregek, és színes, mint az álom.

Legzsivajgóbb lapjai mögül is a csendet érezzük, régi kertek és erdők csendjét, mely annyira rokon írásainak őszies érettségével. Művét néha túlérettnek találhatjuk, s eltűnődhetünk rajta, vajon egy régi forma kései virágzását, vagy egy új születését kell-e benne felis­mernünk? Ám nem kerül túlságosan nagy fáradságunkba, ha csak talányokra akarunk vadászni alkatában és alkotásaiban. Novelláinak színes jelbeszédében, azt hisszük, szüntelen önmagáról vall az író, de csakhamar ráeszmélünk, hogy a szívéhez közelálló hasonmások alig is árulnak el róla valamit, hacsak leleplezést, önvallomást nem meré­szelünk látni e különcök kedves pózaiban, finom kétértelműséggel űzött szenvelgésében és modorosságában! Hisz minden Krúdy-figura egyetlen pózt – s legtöbbször ugyanolyant testesít meg. Kevés író járt oly közel a giccshez, az útszélihez, mint ő, s kevés tudott mégis oly tiszta, oly gőgösen igényes maradni. Kiválasztottak tisztaságával bírt, mely még a vásárban sem tud bemocskolódni. Hiába vesszük szemügyre Rezeda úr arcképét, a deresedő hajú, dohányszín felöltős férfiú vonásai mögött nem fogjuk Krúdy igazi arcát megtalálni. Leg­szemérmesebb írónk ő, aki látszólag mindig önmagáról beszélt, anél­kül, hogy vágyairól, vívódásairól, félelmeiről valamit is elárult volna. Megtudjuk, melyek voltak kedvelt ételei, hogyan szerette a vesevelőt, milyen sört csapoltatott délben, és milyen bort kívánt asztalára lámpa­gyújtás után, de ezzel ki is merülnek értesüléseink, melyekből emberi alkatát fel akarjuk magunknak építeni. Ugyancsak zavarba jönne, aki feszegetni próbálná a „tanítást” és „útmutatást”, mellyel műve szolgál, pedig az ő könyvei őrzik leggondosabb csomagolásban a ma­gyar élet ízeit és színeit. Hagyományossága, magyarossága sokban hasonlít ama háziasszonyokéhoz, akik valóságos nemzeti eszmét és örökséget ápolnak féltékenyen őrzött kézírásos szakácskönyveikben. Ilyen szakácskönyvet ő is írhatott volna, de inkább álmoskönyvet szerkesztett, a magyar irodalomnak e legigénytelenebb remekművét, melynek rövidke, lírai betéteiben, elszórt jegyzeteiben egy nagy költő játszadozhatott dédelgetett babonáival, különcségeivel. Ki tudná megmondani: mennyire volt komoly ez a játék, mennyi része volt benne a hitnek s az írói tudatosságnak, mely tenyér jóslatok és álom­fejtések közé egy költői világnézet bizonyítékait rejtette? A kiadó megbízatásának teljesítése közben mintegy a maga műveinek kommen­tárját, a maga félálomban eltöltött életének útikalauzát írta meg Krúdy. Úgy látszik, ennek a kornak leghitelesebb írója csak egy álmos­könyv szerkesztője lehetett, ugyanúgy, ahogy a múlt század ízlését és szellemét is a „100 kötetes Jókai” örökíti meg leghívebben. Hisz a Vörös postakocsi és az Álmoskönyv ugyanolyan testvérek, mint a Magyar Nábob, s Józsa Gyuri közszájon forgó hőstettei. Az elefánt­csonttorony legtökéletesebb példáját Krúdy szolgáltatja: ki hinné, hogy végigélte a világháborút? 1918 nyarának is csak egy szép álmot köszönhet: az Utitársat, melyet Kisörsön vetett papírra. A sörözők asztala mellől nem látni ki a történelem „színpadjára”.

De kérjünk mi is helyet a Vörös postakocsiban! Ehhez nem szüksé­ges épp Alvinczi Edvárd történetéhez folyamodnunk: vegyünk le találomra két könyvet a polcról! Egyik az Utitárs, a másik pedig Krúdynak talán legkülöncebb és legérettebb műve: a Boldogult úrfikoromban...

7

Regényei, novellái tulajdonképp nem is érnek véget, az író egy­szerűen otthagyja alakjait, s még azzal sem törődik, hogy a szereplők közül legalább meghaljon valaki. Talán sohasem fogjuk megtudni, vajon hanyagság és a mesterségbeli tudás hiánya vagy újító szándék, fölényes könnyedség, játékos különcködés, sőt számító rafináltság voltak-e létrehozói annak, amit művében hol kinyilatkoztatásszerű merészségnek, hol suta lomposságnak érzünk. Talán a Boldogult úrfikoromban... tud csak kételyeinkre végleges feleletet adni, s ennek a regénynek olvasása közben lehetetlen rá nem ébrednünk, hogy Krúdy művészete korát jóval megelőzően volt újító és merész, s a feladat, melyet itt megoldott, talán a legnehezebb erőpróba volt, melyet magyar prózaíró valaha vállalni mert. Az a virtuóz fogás, mellyel történetének fonalait néha az unalomig engedi lazulni, hogy azután az eseménytelenségből varázsolja elő emlék és álom legköltőibb hatásait: az írás, a forma, az ábrázolás kitanult ínyencével, hétpróbás beavatottjával ismertet meg bennünket. Hisz semmi sem törté­nik ebben a könyvben, s százegynéhány lapon csak egy terézvárosi asztaltársaság sörözésének részleteiről értesülünk. Ezek a részletek azonban epikus fontosságúakká magasodnak, s Pista úr, az elnök, ujjának egyetlen mozdulatával olyan feszültséget tud teremteni, mint a legizgalmasabb kalandregény hőse, akiről nem tudjuk, sikerül-e ki­térnie a homlokának szegezett revolvercső elől? Az idő megállt itt is, és vannak pillanatok, mikor a Bécs városához címzett sörház vendégei valósággal el vannak zárva a külvilágtól. Néha nyílik csak az ajtó, s pillanatra behallatszik a terézvárosi templom déli harangszava. Egy doboz szárdínia, orosz kaviár vagy óbor, mely a küldöncök zsebéből az asztalra kerül: olyan jelentős esemény e helyen, mint másutt az ékszeresládikó, melyre egy apátsági templom romjai közt bukkan a kincskereső kalandor. Melyik korban élünk? Első Ferenc József ural­kodása idején – akiről ugyanannyi szó esik itt is, mint akármelyik Krúdy-regényben —, vagy a húszas években talán? Irma, az Andrássy úti trafikos hamisítatlan pesti nyelven beszél, a hatodik kerület immár annyira elterjedt tájszólásában, s a többi úriembert is jól ismerjük; Krúdy bennfentes életismeretén kell ismét csodálkoznunk, s csodálkozásunk csak növekszik, mikor rádöbbenünk, hogy ez az életismeret nem terjed túl a söröző ajtaján. Túlságosan sok és túlsá­gosan kevés ez a tudás, akármelyik realista író számára. A terézvárosi asztaltársaságot megörökítő nagyarányú festményen a vendégek fur­csa szokásai és különc rögeszméi is helyet kapnak: egy-egy mozdula­tukat oly gondosan és részletesen írja le Krúdy, mintha csak a való­ságábrázolást akarná végletekig tökéletesíteni. S mikor végre meg­jelenik a herceg, úgy érezzük, annyi előkészület történt a csoda elhitetése kedvéért, hogy azon sem lepődnénk meg, ha egy angyal jelennék meg, sugárzóan és szárnyasan.

Krúdy megmutatta nékünk, hogy a valósághoz is éppoly komoly és mély köze van, mint az álomhoz és a révülethez, s ha művének szerkezeti erényeire vagyunk éppen kíváncsiak, rájöhetünk, hogy e csodá­latos történetet nem csupán a Bécs városához címzett söröző falai foglalják megbonthatatlan, hiteles egységbe.

De ha Krúdy igazi álom világát akarjuk megismerni, az Utitársat kell fellapoznunk, az írónak talán legköltőibb művét, melyben mind­végig kitart egy romantikus zenei hangnem mellett. Ez a zeneiség, ez az édeskés romantika csak így, ily tömény állapotban, ily álom­szerűvé ködösítve nem bántó. Még a keret is illőn zárul a regény köré; Eszténa szomorú történetét csak holdfényes, alföldi rónán átutaztában mondhatta el a dereshajú útitárs, környezetének pedig talán csak azt a felvidéki kisvárost lehetett választani, melynek temetője, bástyafala, öreg temploma úgy várhat ma is Szindbádra, mint egy régi díszlet, melyet már sohasem keresnek elő a színház kelléktárából. Nem csoda, hogy ebben a városban külön ház jutott a Halálnak, aki köp­cös, kis utasforma ember, és piros zsebkendővel letakart kalitkát visz a kezében: abban hordja el a lelkeket, mint a cinkéket. Itt már a csodák és meglepetések között vagyunk – ez az írás akár E. T. A. Hoffmann műve is lehetne, noha a német kísértetlátó nem tudta volna ily szépen megírni! Az álom vége pedig vízióba hajlik át, s a folyó felé menekülő Eszténa körül a kétszáz év előtti város jelenése támad fel. Kénszaga van a levegőnek, kakas kukorékol a Szent János templom tornyáról, s az utcákon tolongó tömeg talán a mártírszüzek elégetését akarja látni a piactéren. Eszténa maga is álomalak – testtelen és jelenésszerű, mint a legtöbb nő Krúdynál (gondoljunk csak a Vén kópé Antóniájára, aki talán Rezeda Kázmér elmúlt szerelmeit akarja jelképezni, s hol szőkén, hol feketén, hol lángvörös hajjal jele­nik meg az öregedő hírlapíró előtt). Eszténa neve spanyol városok képét idézi elénk: „Valahol messze – Szevillában – élesen kezdenek harangozni, sok apró harang szólal meg egyszerre, mintha most gyúj­tanák meg a gyertyákat Isten Báránya körül.”

Az álomszerűség igazi titka a stílusban rejlik, s végre erről is kell szólnunk, hisz Krúdy művében talán a stílus a legfontosabb. Hangja, mellyel most elbűvöl bennünket, nem egyéb, mint a stílus bizonyos mágiája: bonyolult, merőben zenei mágia! Ennek a stílusnak emlékei élnek majd legtovább, ezek a hangok csalogatnak majd vissza újból és újból Krúdy művéhez. Szín, zene és valamilyen túltelített édesség, mint az agyoncukrozott, soká a napon érlelt befőtteké: íme, Krúdy stílusának ajándéka. Ne higgyük, hogy egyenletes vagy egyhangú! A mértéket nem ismeri, de nem is szabad ismernie. Ha két szín, két metafora közül kell választania, felhasználja mindkettőt, sőt harma­dikat keres melléjük. Mégsem modoros, sőt inkább lompos néha, de lompossága éppoly kívánatos, mint a túlságos keresettséggel öltözködőknél valami szándékos, kacér hanyagság, mellyel eleganciájuk merevségét akarják enyhíteni. Hiányoznék stílusából a báj és könnyedség, ha túlságosan sok ügyet vetett volna a műgondra, s kelleté­nél hosszabb időt töltött volna egy mondat, egy kép csiszolásával. Legfőbb, sőt egyedüli eszköze a metafora, itt azonban ugyancsak nem fukarkodik a költői szertelenségekkel. Keresi a bizarrságot, anélkül, hogy nyegle akarna lenni; különcségeiben is férfias a stílusa. Képei oly váratlanok, oly sűrítetten színesek, mintha a félbemaradt magyar romantika benne akarta volna kiélni minden paradicsomi pompáját. Keleti színek és európai formák vegyülnek el ennek a szlávos álmodo­zónak képzeletében. Hanyag, mivel tudja, hogy minden szava csal­hatatlanul pontos, minden képe egy rejtett világot és valamilyen isme­retlen vonatkozást tár fel: ezt a hanyagságot szokták „modorosnak” érezni. Keresett, sőt précieux mer lenni, nem riad vissza a pesti nyelv szörnyszülött szavaitól, néha körmönfontan ódon, vagy akadémiku­sán virágos, s legtöbbször azokra a részegekre emlékeztet, akik dülön­gélve járnak ugyan, de biztosak benne, hogy baj nem érheti őket, hisz Szűz Mária fogja fel őket estükben, a kötényével.

8

Nem emlékszem, leírta-e valahol az „irodalom” szót, vagy ha leírta is, nemigen törődött azzal, amit az írók „művészi hitvallásnak”, vagy éppen „világnézetnek” neveznek. Nem akart változtatni a vilá­gon, sokkal inkább megvetette az embereket s a valóságot, hogysem bíbelődni akart volna velük. Talán egy panasza volt csak, egyetlen kivetnivalója, hogy: „a szerelem, melyről Puskin zengett, városunk­ban nem szokásos”. Talán dacból és lázadásból oly érzelmesek a hősei, talán Rezeda Kázmérral akart bosszút állni pénzéhes, anyagias korán. Műve így lesz mégis tiltakozó és ébresztő, megkésett romantikájában így készít elő valamiféle megújhodást.

1941

PÁLYAKÉP KRÚDYRÓL

1

Kevés magyar író tudott mindmáig annyira bűvölni prózájával, költőiségével, sőt néha csak a hangjával is, mint Krúdy Gyula. A vörös postakocsi, a Boldogult úrfikoromban, a Szindbád-novellák írójának prózája egy sajátos költőiség zenéjét zárja magába, álmokat, andalító káprázatosat, regényes és mélabús képzelődéseket idéző zenét – Krúdy olvasói erre a zenére figyeltek föl, arra a sokat emlegetett, mélabús „gordonkahangra”, mely utánozhatatlan bájjal, varázzsal telíti írásait. Ez a hang egy sajátos világot is idéz: hősöket és színtere­ket, helyzeteket és érzelmeket, aminőkhöz hasonlókat a kortársaknál és az elődöknél egyaránt hasztalan keresnénk. A Krúdy-hősök, az Alvinczi Eduárdok és a Rezeda Kázmérok körül új életre támad a magyar romantika, s hangulatainak forrásai a nyírségi tájban, a fel­vidéki városok utcáin, a Bakony, a Balatonmellék szőlőiben – de leg­inkább mégis Budapest színterein, a Várban, a Vízivárosban, Óbuda alacsony házsorai és orgonás kisudvarai közt, a Svábhegy és a Rózsa­domb kocsmáinak magányában, a Zugliget ősi fasorainak csendjében fakadnak föl. A Krúdy-művekből áradó dallam azonban nemcsak a mélabú és a nosztalgia témáit kíséri, hanem azokat a sokkal életsze­rűbb, gazdagabb, valóságosabb képeket, jeleneteket is, melyek a Józsefváros, a Ferencváros kispolgárainak, kisembereinek sorsát vagy a pesti éjszaka alakjait, társadalmon kívüli figuráit állítják elénk. Krúdy bensősége, lírája, csodálatos nyelve, eredeti és képzeletdús stílusa kétféle témakörnek, egy álomszerűbbnek és egy valóságosabb­nak kifejezésére szolgál. De mindkettőből ugyanazt a megejtő, felejt­hetetlen, utánozhatatlan dallamot tudja kibontani.

Ez a dallam valójában: hattyúdal. Egy osztály, egy életmód és életszemlélet – egy irodalmi hagyomány kései, magányos hattyúdala.

Kései, magányos jelenség Krúdy Gyula és életműve is.

Krúdy helyét éppoly kevéssé jelölhetjük ki a Nyugat soraiban, mint korának bármiféle áramlata vagy csoportosulása oldalán. Pedig témái gyakorta érintkeznek nagy kortársai témáival is. Csakhogy Krúdy egészen másféleképp ír a dzsentriről, mint Móricz, és másféleképp, mint Babits a Halálfiaiban. Krúdy másféle szemmel nézi Pest éjszakai életét, mint Kosztolányi, és másféle lírával zengi a magyar tájat, mint Juhász Gyula vagy Tóth Árpád. Krúdyt ott találjuk azoknál az éjsza­kai asztaloknál, melyeknél Ady is tanyázik – de maga a Krúdy-életmű Adyra nem ad visszhangot. És Móriczra, Babitsra, Szabó Dezsőre sem. A hanyatló dzsentri másik nagy megmutatójától, a hangulatok, a prózába fojtott, lírai mondanivalók másik nagy költőjétől, Kaffka Margittól is nagy távolságok választják el. Emennek oly tiszta és szigorú szerkesztésmódja, a realizmus klasszikus példáin nevelődött művészete ugyancsak idegen a Krúdy-írások kuszaságától, bonyolul­tabb előadás- és szerkesztésmódjától. Kortársai közt senkit sem említ­hetnénk, akivel Krúdyt közös harci-eszmei célok vagy művészi ars poeticái elvek egybefűznék.

Elválasztja őt kora irodalmi életétől és csoportosulásaitól már élet­módja is, mely művének nem egy jellegzetességére nyújthat magyará­zatot. A kortársak visszaemlékezései egy olyan írót idéznek elénk, aki sokkal inkább „társadalmonkívüli” volt, mint kortársainak bár­melyike. Az a Krúdy, akit az Üllői úti Arabs Szürkében, a lóverseny­téren, Madame Louise házában, az óbudai vagy aquincumi kiskocs­mákban látunk magunk előtt – az a Krúdy, aki huszártiszteket hajigál ki a kávéházból, párbajokat vív; vagy vidéki könyvügynök-utakra indul —, az a Krúdy, akiben a kortársak nem alaptalanul a „rablólovagot” is látják: másféle módon „bohém”, mint a századforduló hírlapírói, színházi emberei, mágnásai vagy aranyifjai. Szilajnak, fék­telennek – merészen függetlennek látjuk Krúdyt, az embert; olyas­valakinek, akire még a Horthy-korszak szürkesége, majd a nélkülözés, a mellőztetés sem tudott bélyeget nyomni. Ugyanakkor ügyelnünk is kell, nehogy a „martalóc” Krúdyról szóló legendák elleplezzék elő­lünk azt a nemesebb valakit, akit fölénye, életbölcsessége, jelleme és eszményekért hevülő lelkülete ugyancsak megkülönböztetnek attól az éjszakai világtól, melynek annyira otthonos tagja. Krúdy nem rokona azoknak a „dekadenseknek” sem, akik a század első évtizedében az abszintes poharat jelképnek tekintik. Indulatai, zabolátlansága köze­lítik a valósághoz, az élet nyers és könyörtelen dolgaihoz – szenvedé­lyekhez és fájdalmakhoz, melyeket az irodalmi dekadencia sohasem tudna megérteni. De az is kétségtelen, hogy mindaz a gazdag és vál­tozatos valóságanyag, melyhez életmódja hozzájuttatja, néha csak ellentmondásosan vagy töredékesen jut művében kifejezésre.

Különösen korábbi társainak túlontúl lágy lírája, valamint az olyan önarckép-alakok, mint Rezeda Kázmér, megtévesztő képet nyújthat­nak Krúdyról – egy modoros, avatag és különc álmodozó képét. Igazinak és hitelesnek talán leginkább Szindbád alakját érezhetjük

– Krúdy mivoltáról, szemléletéről a „hajós” egyénisége vall legtöb­bet. De ne feledkezzünk meg a Három, király Crudyjáról sem, a „püs­pökről”, a lovagian merészről, az ellenzékiről (Luther hívéről), aki regényes és önfeláldozó kalandokra vállalkozik Mária királynőért, és érte kap halálos sebet. A „hajós” és a „püspök” együtt fejezik ki azt az eszményt, melyet Krúdy vallott – illetve, melyet meg is valósított művében és életében. Romantikus eszmény ez: kaland és hősiesség eszménye. Romantikus, mivel egy jobb és szebb élet igénye él benne, mint aminővel kora kínálja – romantikus, mivel tiltakozás ez az eszmény egy szürke és kicsinyes kor ellen.

Krúdy életművének hattyúdal-jellege nem utolsósorban e roman­tika formáiban mutatkozik meg. Krúdy műve a régit, a visszahozhatatlant próbálja feleleveníteni – mivel nem tud kibékülni a maga jelenével. Ellentéte a korviszonyokkal, a Horthy-Magyarország jele­nével: íme, Krúdy néha oly különc „területenkívüliségének” magyará­zata. Ez az ellentét fordítja művészetét a romantika felé is, mely meglehetősen időszerűtlenül támad fel újból alkotásaiban.

Krúdy a birtokos középnemességnek abból a rétegéből születik, mely kivette részét 1848-ból, s melynek tagjaiban egy ideig meglehe­tősen épen élnek az elődök harcos, patrióta hagyományai. Krúdy elő­deinek sorában találhatjuk Krúdy Kálmánt, Klapka tábornok adju­tánsát, a vörössipkás, huszonhármas „Halálzászlóalj” parancsnokát, aki tizenhétszer tört ki az ostromlott komáromi várból, s ugyancsak rászolgált a „komáromi hős” címére, mellyel Klapka tüntette ki. Krúdy Kálmán, akinek „csínytevéseire” Mikszáth is emlékezik, s akinek alakját a családi legenda eszményíti, a szabadságharc bukása után az Ipolyság erdőiben húzza meg magát, s betyárok, szegény­legények módjára csap le az osztrák csendőrségre, amíg végül egy erdei harcban, tulajdon unokatestvérének, a „pecsoviccsá” lett Paczolay Endre osztrák csendőrtisztnek golyójától pusztul el. Az „úri betyár” Krúdy Kálmán féktelenségében, kalandosságában néha emlé­keztet is Krúdy Gyulára.

Az író nagyapja, „legidősebb” Krúdy Gyula, ugyancsak Komárom egyik védője, s úgyszólván haláláig a Soroksári úti Honvédmenház parancsnoka. Krúdy édesapja jómódú nyíregyházi ügyvéd, aki „egész életében zsinóros magyar ruhában jár”, s negyvennyolcas programmal két ízben is fellép képviselőjelöltnek.

Ezek a családi hagyományok nem maradnak nyomtalanok Krúdy­nál – de túlságos jelentőségük az ő korában már nem lehet. Krúdy csaknem úgy veti be magát a főváros éjszakai életébe – mint az ipolysági erdők közé Krúdy Kálmán —, csakhogy mindkét „bujdosás” egyaránt meddő és kilátástalan már.

Igazi elődeit Jókaiban és Mikszáthban találhatjuk meg – habár műve annyi mindenben különbözik is az övéktől, s kifejlődésének egyik feltétele is az, hogy a korai írásaiban még megmutatkozó mikszáthi hagyományokon túlhaladjon. A Krúdy bemutatta világ: Jókai és Mikszáth világának folytatása. Alakjainak egy részét a városba szakadt dzsentriből, a nyírségi kisurak közül, a haladó nemesi kúriák lakóinak sorából emeli ki. Ezeknek köre még kibővül a pesti és budai kispolgárok alakjaival, az éjszakai élet figuráival is. Krúdy az élet perifériájáról válogatja ki hőseit, s regényei, novellái legtöbbnyire olyan eseményekről szólnak, melyeknek a kor legfontosabb történe­teihez, kérdéseihez kevés a közük. Jókai és Mikszáth még többé-kevésbé koruk legfontosabb problémáinak közelében élnek, közéleti szerepük is van, képviselők, szerkesztők. Krúdy egyenest visszavonul a közélettől, „irtózik” a politikától, s egy maga alkotta világba emig­rál, vagy meghúzódik egy csendes söröző mélyén, akárcsak a Boldo­gult úrfikoromban szereplői. Krúdy még mindig a középnemesség szemével nézi a világot – kissé a Krúdy Kálmán módján is nézi —, csakhogy ez az osztály már kívülkerült az életen, maga is perifériára szorult. A nyírségi birtokos dzsentri vagy tönkrement, vagy „hozzá­idomult” az új világhoz, hivatalt vállalt, a húsosfazék köré telepe­dett.

Krúdy életművének jellegét és helyét az szabja meg, hogy ő tovább­ra is meg akarja őrizni azt a függetlenséget, melyet elődei számára a földbirtok biztosított. Krúdy nem „idomul hozzá” sem a századforduló, sem a Horthy-korszak Magyarországához. Ha ezt megtenné

– Herczeg Ferenc párja lenne belőle, a Gyurkovics fiúk és leányok életének megéneklője, a dzsentri ízlésének kiszolgálója. De Krúdy erre a szerepre nem vállalkozik – a dzsentri sohasem találhatja meg benne kiszolgálóját, szórakoztatóját. Az, amit Krúdy alkot, nem a hivatal­nokká szegődött dzsentri ízlése szerint való. Krúdy azért is időszerűt­len jelenség a maga korában, mivel tulajdon osztálya képes legkevésbé megérteni őt – ez osztály gondolkodásmódjának, életszemléletének, stílusának utolsó s immár egyetlen művészi igényű kifejezőjét.

2

Krúdy romantikája a századvégből ered, s forrásaira ő maga mutat rá a Hét bagolyban. Az az irodalmi élet, melynek itt oly regényes képét nyújtja, helyenkénti anakronizmusaival is Krúdy írói felléptének viszonyaira jellemző, s megmagyarázza az első Krúdy-írások színeit. A „századvégi” szemléletet képviselő Józsiás – akiben nem nehéz a fiatal Krúdy arcképének némely vonásaira ismernünk – Szomjas Gusztival, az irodalomért rajongó, öreg ügyvéddel vitatkozik, s érvei közt megtalálhatjuk annak az öntudatnak szavát is, mely a kilenc­venes évek Krúdyját egy új hang és kifejezésmód keresésére indítja. „Ó, ti csúf, bölcs öreg emberek – fordult szembe Józsiás az idősebb nemzedékekkel —, akik fásult szívetekkel már nem értitek meg az érzők fájdalmát és szenvedését... Mit tudjátok ti már az ifjúság csapongásait, kedvteléseit, a szerelem derűjét-borúját, változását! Mit tudjátok ti már a mai emberek fájdalmas szeszélyeit, gyötrelmes idegességét, századvégi boldogtalanságát! Ti születtetek és éltetek egy álmos, kimerült, szenvedélyeit kiélt korszakban, amikor minden ember bölcs, megalkuvó, ínyes, lelkiismeretes és kényelmes volt. Nem ismertétek a fájdalmakat és nyugtalanságokat többé, miután Ferenc Józsefet megkoronáztátok. Az idegen tisztikart elfelejtették az asszonyaitok, miután az emigránsok hazatértek. A férfiak megbocsá­tottak mindenkinek, hogy nyugodtan szívhassák tajtékpipájukat az udvarházakban, vagy csendesen csibukozhassanak a pesti társas­körben. Lutheránus-csókot váltottak egymással az ellenségek az utca közepén. A királyi kegy csodálatos ragyogással sugárzott végig Ma­gyarországon, ahol csaknem két évtizedig nem ismerték a királyság rendjeleit és egyéb boldogságait. A kuvasz-sovány bujdosóknak, az egykori honvédeknek, a megmaradt táblabíráknak már csak arra volt gondjuk, hogy szép hasat ereszthessenek; az asszonyaiknak, akik a svalizsérekkel táncoltak, a felnövekedett leányaik tisztességes férjhezadása lett az életcéljuk.”

Krúdy felfedezőinek egyike az a Gáspár Imre volt, aki a nyolcvanas évek irodalmi ellenzékének szervezésére is vállalkozott. Józsiás életszemlélete sokban közös pl. Reviczkyével, vagy a nyolcvanas években fellépő új írónemzedék tagjainak elveivel. „Realisták voltatok, urambátyám – mondja Józsiás —, amíg éltetek, azért nem tudjátok meg­érteni a mai, századvégi világot.” A nyolcvanas évek irodalmi ellen­zékéhez Gáspáron kívül egyéb szál nem fűzi Krúdyt, s az ő indulása olyan időpontra esik, melyben ez az ellenzék ki is adta már erejét – Ady és Móricz ellenzékiségének, illetve forradalmiságának napja pe­dig még nem jött föl. Mindabban, amit Józsiás a 67 utáni Magyar- országról mond, Krúdy dzsentri-szemléletének viszonylag ritka bíráló elemei is felszínre kerülnek. Józsiás „századvégisége” tagadhatatla­nul szembehelyezkedé8 a 67-es opportunizmussal, s a fiatal író szavai­ban a 48-as Krúdyk indulata is kísért. A „századvégiség” öntudata Krúdynál a romantika felélesztésének egy sajátos módjában nyilat­kozik meg, melynek főjellemzői: a „fájdalmas szeszély”, a „gyötrel­mes idegesség”, a nyugtalanság és az elvágyódás. A fiatal Krúdy egy új „regényesség” színeit és zenéit akarja belevinni a világba – az érzelmek és szenvedélyek, a kalandok és álmok új témáit kívánja megszólaltatni. Ő is, és általában a század végén fellépő fiatal novel­listák egy része – különösképp Cholnoky Viktor – a romantika, illetve az irreális diadalra juttatásával vélnek tiltakozhatni a 67 utáni világ ún. „realizmusa” ellen, melyet méltán vetnek meg s tekintenek opportunistának.

A kritika sokat emlegette egy időben Krúdy impresszionizmusát. Kétségtelen, hogy az intenzív hangulatok érzékeltetése, egy-egy no­vellájának pusztán hangulati elemek köré építése mindvégig kedvelt eljárása marad. Az is kétségtelen, hogy az impresszionizmus mint módszer, Krúdy romantikus mondanivalójának kifejezésére szolgál leggyakrabban. Az ő romantikája főként hangulatokban – a régi Pest, ódon házak, különc emberek és sorsok hangulatiságának érez­tetésében mutatkozik meg. Némelyik novellája nem egyéb, mint hangulatkép – és ilyen írásai a leginkább romantikus jellegűek is: ezekben válik leginkább zeneivé a prózája, stílusának festőisége ezek­ben a legeredetibb. A realista ábrázolásra már sokkal inkább alkal­masak zsánerképszerű novellái. A korai novellák egyike, A víg ember bús meséi (1900) egyik legszebb darabja. Az aranysarkantyús vitéz legendája mutatja legvilágosabban, hogy a realizmus micsoda lehe­tőségei mutatkoznak meg már a fiatal Krúdynál, s e lehetőségeket mi módon szolgálja még a hangulatiság is. Bikky Pál uram terve, hogy aranysarkantyúsan fogadja az eredetileg annyi ellenkezéssel várt főispánt – terv, melyben végül is cselédei akadályozzák meg: mily sokat mond ez a kis történet a pusztuló nyírségi kúriák világáról. És a hangulati kép, mellyel az elbeszélés zárul, mily kevéssé öncélú, s mily sokat ad hozzá a bemutatott világ légköréhez: „Az eső eköz­ben csendesen suhogott a régi udvarház körül – és a dombok a messziségben belé vesztek a leereszkedő őszi ködbe az álmos délutá­non. Azon a csúnya, nedves, kedvetlen őszön, amikor a bárót instal­lálták nálunk.”

A Hét krajcár bemutatta „kisúri” világ alakjaira, helyzeteire is ráismerhetünk néha Krúdynál: valóságábrázolásának drámaisága miben sem marad Móriczé mögött. A podolini takácsné (1911) egyik elbeszélése, a Korvin lelke jó példája lehet e drámai realizmusnak.

Korvin, e „felsővidéki, kis nemesember”, alighogy lehunyta szemét, felesége máris elajándékozza tárgyait – s a tetszhalott magáhoztérte valósággal kétségbeejti a családot, mely már megrendelést adott a koporsóra is. Az egykori szerető, a halottvirrasztó vénasszony, Sári néni szavai, melyekkel végül mégis örök álomba csitítja-ringatja Korvin István urat, többet mondanak egy élet kietlenségéről, értel­metlenségéről, mint bármiféle elemzés, boncolás: „Ne bolondozzon a ténsúr! ... Ugyan nem tud már egyszer, végtére megnyugodni? Elmúlt már minden. Az uram szépen kiharangozza. Jobb lesz odakünn, pihenjen meg. A bajszát is kipedertem.”

Ritkák, de annál ragyogóbbak azok a Krúdy-novellák, melyekben a lágy líraiság felett a leleplező kíméletlenség diadalmaskodik. Mint például a Szindbád ifjúsága (1911) „első utazásában”, mely megdöb­bentő képet ad egy kisváros embereiről, egymás közé zárt, esemény­telen életeinek titkos bűneiről, torzulásairól. A tánciskola a tűzoltó­létrával, mely alól a körorvos és a szerzetesi algimnázium igazgatója leselkednek a felettük kapaszkodó kislányokra – micsoda vissza­taszító pillanat. De mennyire jellemző a gesztus is, mellyel Szindbád–Krúdy napirendre tér felette: „Szindbád térdig érő hóban ballagott a direktorral a város felé. Szürkés, acélfényű este volt. A Poprád aluszékonyan suttogott a híd alatt a léknél, és a pohos torony komo­lyan állott a havas háztetők fölött. – Szindbád egyszerre megállott és hosszan, édesdeden felkacagott.”

A tízes évektől kezdve Krúdy mindinkább valamiféle stilizáló, dekoratív művészet felé halad, mely mihamar modorrá válik nála. A „századvégiség” öröksége ez is; Krúdy romantikája: játékosan stilizáló művészet, tetszetős, regényes pózok, különc alakok és hely­zetek füzére ez időben. E romantika legtöbbet mondó jelképe: a „vörös postakocsi”, mely álombéli tájak felé viszi a mélázó utasokat. Krúdy, ez az alapjában kiábrándult író – egy ábrándba menekül, kiábrán­dultsága elől. És ez az ábránd a Krúdy-féle romantika legfőbb táp­lálója. Krúdy megteremt magának egy „régi Magyarországot”, olyan­nak, aminő az a valóságban sohasem volt: a tiszta és mély emberi érzések, a lélek- és jellemnemesség országának. A Krúdy romantikus álmában élő Magyarországnak csupa Anyégin – csupa Alvinczi és Rezeda a lakója. Ennek az ábrándbeli Magyarországnak felhőszint­jéről tekint alá ő fölényes-kesernyés mosollyal az „aranyásók” Buda­pestjére – hiszen jól tudja, hogy „a szerelem, melyről Puskin zen­gett, városunkban nem szokásos”. A Krúdy-regényalakok sohasem hősök – hanem különcök. Igaz viszont, hogy különcökké mindig is ritka erényeik: lovagiasságuk, rajongásuk, függetlenségük és büszke­ségük miatt válnak. Néha meg éppen: életművészetük, ételhez-italhoz értésük, egy régi, feledett élnitudásba beavatott voltuk teszi őket különcökké. Sőt különcök abban is, ahogyan érzéssel, odaadás­sal, cinizmus és élvhajhászás nélkül tudnak udvarolni, szeretni. A szerelmi öngyilkosság, az életen át tartó, trubadúri hűség emiatt válik a Krúdy-írások egyik jellegzetesen romantikus motívumává.

Ám Krúdy regényes nosztalgiája egy sohasem-volt, múltbeli Ma­gyarország után, néha magába öleli azokat a nagy, patrióta emlékeket is, melyekkel az ő osztálya már mit sem tud kezdeni. A késmárki piac, Rákóczi zászlaja, az öreg templomtorony, az osztrák dragonyosokkal szembeszegülő város – és a Petőfi emlékét hűséggel őrző al­földi csárdák, dunántúli présházak éppúgy hozzátartoznak a Krúdy alkotta országhoz, mint a feledett konyhareceptek, nóták, tréfák, vagy Rezeda Kázmér gáláns virágcsokrai. Mi sem természetesebb, mint hogy ez a regényes országábránd egy líraisággal telített kifeje­zésmód segítségével szólal meg mindig. Egy-egy Krúdy-novella cse­lekménye néha nem több, mint egy lírai költeményé. Tanulságos lenne megfigyelnünk, miként küzd, mérkőzik ez a líraiság Krúdy legtöbb művében az epika kényszerével, a próza nyűgeivel. A Krúdy-írások eseménytelensége, erős hangulatisága, sőt monotonsága is: egymás­sal összefüggő sajátosságok. Néha ebben a lírai nemben is remeket al­kot Krúdy – amikor sikerül magától távol tartani a stilizálási szán­dékot, s megőrizni az elbeszélést egy érzelmi állapot, egy emlék, vagy egy mély, igazi szenvedély fűtötte hangulat légkörében. Ilyennek érezhetjük a Szindbád ifjúsága „második utazását”, az alföldi kis­város éjszakájának hangulatával, melybe oly költőin és egyszerűen illeszkedik bele a tragikus szerelem emléke. Ha valahol, úgy az ilyen­fajta írásokban tudja megteremteni Krúdy a maga romantikájának legkevésbé modoros változatát.

A tízes évek írásainak java része inkább a stilizáló, modoros eljá­rást követi – a „vörös postakocsi” történetének vagy a Palotai álmoknak (1914) előadásmódját. Ezek a művek éppen nincsenek híján a költőiségnek, s a mélabú úgy tölti be őket, mint Péter Pál és Szekszti Judit szerelmének meséjét az őszi Bakony erdeinek zúgása. De a költőiség mögött űrt is érzünk már: ennek a romantikának már pusz­tán menekülés-jellege van. Péter Pál, aki az Arany Golyóban, ágyán heverészve régi képeslapokat olvasgat naphosszat, s akit ebből a tét­lenségből, ürességből kiragad a szerelem – Krúdynak ez a különc­típusa sohasem tud meggyőzni az érzelmeknek, a kínoknak és reményeknek arról a valóságáról és hitelességéről, melyet Szindbádnál sohasem vonhatunk kétségbe. Az ilyen írásokban a szenvedélyek is „leheletnyi” hangulatokká finomodtak – ez az elszakadás a valóság­tól inkább a tétlenség, a tehetetlenség jele, mint az igazi romantikusok merész, kockázatos szárnyalásáé. Behatóbb kutatás bizonyára rá­mutat majd, hogy Krúdy fejlődésében a tízes évek valamiféle bénaság jegyében állnak, mely bénaság csak a húszas évekkel kezd oldódni, hogy az író eljuthasson legérettebb korszakához, a húszas-harmincas évek fordulóján, melyből a Három király trilógiája, a Boldogult úrfikoromban, de még inkább Az élet álom novellái és a posztumusz el­beszélések emelkednek ki.

Fel kell figyelnünk arra a fejlődésre és változásra, mely Krúdy művében a tízes évek elejétől élete utolsó szakáig végbemegy. Ezt a változást leginkább az olyan témákon mérhetjük le, melyek vissza- visszatérnek művében az évek során, és így mintegy ciklust alkotnak. Ilyen téma pl. Petőfi Zoltán alakja, sorsa is. A Zoltánka című „szomorú­játékban”, s az olyan novellákban is, aminők a Zoltánka estéje vagy a Régi pesti fametszet, Zoltán és Szendrey Júlia alakját még a stilizáló, modoros romantika eljárásai szerint formálja meg Krúdy. Ez a biedermeier-jellegű ábrázolásmód, ez a csaknem kizárólag külső, ke­resett hatásokkal dolgozó stílus épp azt a megrendítő drámát hagyja elsikkadni, melyet pedig ez a téma eleve kínál. A jóval későbbi vál­tozatokban (Petőfi Zoltán utazásaiból, Petőfi Zoltán Pesten) majd szív­tépő hangsúlyokkal elevenedik meg Petőfi özvegyének és fiának sorsa, kallódása, árvasága. Épp ebből az árvaságból és reménytelen­ségből a korábbi témaváltozatok alig nyújtottak valamit. Krúdy azonban később elvetette magától az ódon metszetek stílusában tetszelgő modorosságot, és inkább arra törekedett, hogy témájának leg­mélyebb valóságtartalmát tárhassa fel. Krúdy fejlődése, általában a dekoratív-stilizáló modorosságtól az egyszerűség s egy bensőségesebb, mélyebb művészet felé halad.

Pedig utolsó műveinek egy része még sokkal inkább különc témá­kat dolgoz fel, mint a koraiak. Ez írások cselekménye csak ürügy az író számára, hogy különceit valamely sörház vagy vendéglő asztala mellé ültesse, és mélabús anekdotákat mesélhessen velük felvidéki városkák embereiről, belvárosi háztulajdonos asszonyságokról, akik húsz éve sértődötten élnek lakásukban, amiért körülöttük a régi bol­tok és utcák megváltoztak stb. A novellák „cselekménye” néha ki­merül egy étkezés leírásában, a „csonthús” elkészítésének és tálalá­sának ismertetésében. Ebben az eseménytelenségben is egy elképzelt és megálmodott világ békéje, derűje rejtezik – de ezek a témák néha egy-egy jellegzetes típust is megismertetnek velünk, annak a „kis- világnak” valamelyik alakját, melybe Krúdy visszahúzódott. Külö­nös jelentősége van annak is, hogy a béke és derű, melyre Krúdy áhítozik, csaknem mindig az evés-ivás körülményes szertartásai során születik meg – már nem a szerelem, s még kevésbé a munka hozza azt el, Krúdy alakjait sohasem láthatjuk tevékenység – hanem csak pihenés közben. Ezek az emberek, ezek a történetek még mindig az élet margóján foglalnak helyet – de mégsem olyan álomalakok, „ködlovagok” már, mint a tízes évek Krúdy-hősei.

Krúdy ez utolsó korszakának jellemzésére két novellát említsünk (Utolsó szivar az Arabs Szürkében és A hírlapíró és a halál), melyek ismét csak egyazon történetről szólnak: a hírlapíró megsérti a Kaszi­nót, s ezért pisztolypárbajt kell vívnia az ország legjobb céllövőjével, a „szolgálatonkívüli” huszárezredessel. A párbaj azzal végződik, hogy a nyápic hírlapíró lövi le az ezredest. A történet egyik változata a párbajra készülő hírlapírót mutatja – a másik az ezredest. Mindkét változatban a kocsma, a vendéglő játszik jelentős szerepet. Az egyik­ben a hírlapíró a „sors kedvezéséből” olyan „csonthús”-hoz jut, hogy a többi vendég alig leplezhető irigységgel tekint asztala felé. Széplaki Titusz hírlapíró ebből az étkezésből merít annyi önbizalmat és bátor­ságot, hogy meg tudja ölni ellenfelét. A másik novellában az ezredes meg akarja „érteni” ismeretlen ellenfele életét, s ezért olyan helyre tér be, olyan ételeket, italokat rendel, aminőkkel, elképzelése szerint, a hírlapírók élni szoktak. Ez a „kísérlete” valamiféle elérzékenyült lel­kiállapotba ringatja – s a párbajban emiatt marad alul. Mindkét változatból kiszorul a voltaképpeni „történet”: a párbaj. Helyét a vendéglői életkép, az étkezés mindennapi idillje foglalja el. Ebben az idillben tudja megmutatni hőseinek emberi, rokonszenves vonásait – ebben a helyzetben gondolkoztatja el őket, támaszt szívükben elérzékenyülést, megértést. Krúdy egy rideg világ elől húzódik az ilyen szigetekre, az ilyen „területenkívüliségbe”, ahol még – szerinte – tör­tető és gyilkos vágyaikat, indulataikat az emberek le tudják vetkőzni.

A húszas évek kezdetétől Krúdy fokozatosan elvetette magától a „századvégiség” stilizáló, modoros romantikáját, anélkül, hogy művé­nek költőisége emiatt csorbát szenvedett volna. Ellenkezőleg, igazán költőivé csak ebben a tisztultabb korszakában vált. Első, a tízes éveket megelőző írásaiban a realista ábrázolás nem egy csírája rejte­zett már, de ezek a csírák később, a „vörös postakocsi” romantikájá­nak korszakában, nem tudtak kibontakozni. Ám a húszas évektől kezdve, s különösen a húszas-harmincas évek fordulóján, Krúdy művében a valóságábrázolás egy sajátos igénye is kezd megmutatkoz­ni, amely legjellemzőbben a Boldogult úrfikoromban… című regénye lapjain érvényesül.

Krúdy fejlődésének beszédes példája a Három király történelmi regénytrilógiája is, mely mindeddig meglehetősen mostoha bánás­módban részesült, s a legkevésbé emlegetett Krúdy-írások közé tar­tozik. A Három királyban Krúdy olyan feladatra vállalkozott, mint még soha, egyetlen művében sem, s ez a regény az ő valóságábrázoló képességeit olyan fokon mutatja, ahová elérkeznie máskor nem sikerült. A mohácsi vészt és következményeit, az 1526–27-es esz­tendők nagy, tragikus változásait felölelő regény nem holmi perifé­riás kérdésekről szól, hanem a nemzet történelmének egyik legsúlyo­sabb fejezetéről, melynek tanulságait Krúdy a maga korának való­sága felől szemléli. Ha Krúdy addig csak különcöket vagy „ködlova­gokat” alkotott – most, a Három, királyban három plasztikus, erő­teljesen megformált jellemet: II. Lajosét, Szapolyai Jánosét és Mária királynőjét. Ez utóbbiaknak alakja válik központivá a trilógiában; Mária sorsa, drámája fogja egységbe a cselekményt – ez a sors az egész ország végzetét is tartalmazza, Mária pénzszerzési kísérletei, diplomáciai ügyeskedései, sakkhúzásai a politikában, s általában, egész tevékenysége – valamint szerelme, hűsége, szilárdsága: meg­annyi újszerű téma Krúdy tolla alatt.

Az a pesszimizmus és komorság, mely a regény történelemkoncep­cióján uralkodik, Krúdy világnézetének hátterét is megérteti velünk. A nemzeti függetlenség ügye mintha azért kerülne itt napirendre, hogy a komáromi hősök ivadéka a magyar szabadságmozgalmak leg­végső, történelmi forrásáig hatolhasson. A Habsburgok uralma alá kerülő ország, mely függetlenségéről önként mond le, felemelhető-e még? Az olyan „ellenzékiek”, mint Crúdy, Luther Márton „püspöke”, vívhatnak-e majd sikeres harcot a Szapolyaiak és a Habsburgok el­len? A felelet csüggedt, lehangoló. Crúdy a Habsburg-ház útját egyengető királynőért hal meg – a reménytelen, trubadúri szerelem fölébe nő az ügynek, melynek sikerében sem bízik már. A haza ügye iránti közöny, a viszályok, az önzés, a köpenyegforgatások, árulások —         micsoda jellemző, kíméletlen kép alakul ki e rajzokból, Mohács Magyarországának mily megdöbbentő valóságát tudja itt megragadni Krúdy. II. Lajos halála értelmetlen áldozat, melyre a király inkább gyengédségből szánja el magát: „elmegy uralkodni a másvilágra” – ahová alattvalói kívánják. És II. Lajos szerepét is mennyire megvilá­gítják szavai, melyekkel Máriától búcsúzva, letűnik a színről: „Az volt a baj, hogy csak gyűlölni tudtam ezt az országot, nem pedig szeretni. A magyarokat szeretni kell – ez a titka az uralkodásnak.” A tehetetlen Lajossal szemben Szapolyai mohósága, bírvágyában asszonyossá váló hangja, esdeklése, alkudozása Mária előtt – majd pedig az „első Habsburg”, Ferdinánd, ájtatos közönyével: egy ország végzete, e jellemek egymásutánjában. Az író rokonszenve Mária olda­lán van: de amiként Lajost és Szapolyait kisemmizte a történelem, úgy Máriát is, aki fivérének, Ferdinándnak készítette az utat a ma­gyar trónra. Szerepe abban állt, hogy helyét másnak adja át – s hogy mit tett, arra későn döbbent rá. Krúdy megérteti Máriával a titkot, melyet Lajos már csak Mohács küszöbén ismert föl; de Mária, aki talán már szeretni tudná az országot, félreáll az útból, hogy azon egy hideg, szenvtelen férfi léphessen a trónra, akitől ez a nép, ez az ország éppoly idegen, mint aminő utódai számára is marad. Kesernyés, reménytelen hangsúllyal zárul a regény: egy vereség regénye – s Krúdy a maga jelenét is e vereség megmásíthatatlan következményeként szemléli.

Krúdy ebben a regényben nem álmokat és ábrándokat, nem méla­bús hangulatokat mutat be, hanem szilaj szenvedélyeket, melyek nagy erővel megformált jellemekből fakadnak. Nyoma sincs a Három királyban annak a stilizáló, „fametszetszerű” technikának, mely korábbi írásait jellemezte. Vad indulatok, nyerseség, szemérmetle­nül megmutatkozó bűnök – és hősiesség, tisztaság, hűség, önfeláldo­zás: íme, a trilógia valóság-anyaga. Némelyik jelenete a shakespeare-i királydrámák tragikumát, indulati szélsőségeit, komor nagy­szerűségét idézi – így elsősorban Mária és Szapolyai összecsapása a székesegyházban. Lajos ravatala előtt; ez a jelenet az egész regény csúcspontja, s ennél drámaibbat, szenvedélyesebbet Krúdy nem alko­tott egész életében. De nem kevésbé ragyogó részletekkel szolgálnak Tomori és Bornemissza vitái a trón lábánál, Szapolyai tanácskozásai a tokaji szőlőhegyen, a pozsonyi udvar életének képei stb. Krúdy, akit legtöbb írása nyomán a kis témák, a különc részletek, a költői hangulatok művészének érezhetünk: itt egy nagy epikai feladat mes­tereként áll előttünk.

3

Krúdy fejlődésének, és általában, egész alkotó módszerének jel­lemző két példája a Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban... Művé­szetének elmélyültével a tízes évek modoros romantikáját is egy tisz­tább és igazabb regényesség váltja fel Krúdy alkotásaiban; e roman­tika első hangjaira a Hét bagolyban figyelhetünk föl. Később, a Bol­dogult úrfikoromban... e romantikát már a realizmus egy sajátos fajtájával párosultan tárja elénk; mindkét regény ugyancsak elüt a Krúdy-féle romantikának attól a változatától, melyre példaként a Palotai álmokat idéztük.

A Hét bagoly – említettük – visszatekintés is, egy írói pálya kez­deti körülményeinek, a kilencvenes évek irodalmi életének felmérése. Krúdynak több írásában tér vissza a századforduló tematikája, és Józsiás története ebben a regényben is kibővül annak az átalakulás­nak rajzává, mely az ódon Pestből véglegesen kapitalista nagyvárost formál. Eltűnik a régi Belváros, melynek képe oly csodálatos költőiséggel merül fel az első fejezet hófüggönye mögül, eltűnik a Hét bagoly – és a régi irodalom. E korszak és nemzedékváltás mezsgyéjén bontakozik ki Józsiás története, a legszebb pesti mesék egyike, melyet bizonyos értelemben a Pál utcai fiúk méltó párjának tekinthetünk. Mindkét regényben ugyanaz a meghatott líra búcsúzik a múlttól, s mindkét író ugyanazzal a kesernyés-szomorkás tekintettel fordul a jelenhez, melyet ridegnek, könyörtelennek – és költőietlennek érez­nek. Az új világ immár nem a mélyen és tisztán érző szíveké – hanem az „aranyásóké”, a könyörtelen törtetőké, akik a kapitalizmus harci modorát, életstílusát egyaránt beleviszik az üzleti és az irodalmi életbe. Az érzés, a gondolat most válik csak igazán piaci áruvá – és ezek a folyamatok megdöbbentően emlékeztetnek a költészet prostituálódásának azokra a jelenségeire, melyeket Balzac regénye, az Elveszett illúziók elemzett. Méltatlan és jogosulatlan ötlet lenne párhuzamot vonni Balzac és Krúdy között, mégis: a téma, a helyzet hasonlósága talán megengedheti, hogy szembeállítsuk egymással Lucien de Rubempré sorsának tragikus kimenetelét azzal az idillel, mely Józsiást várja Áldáska oldalán és Virág Kálmán és Neje álmoskönyv-szerkesztői íróasztala mellett. E két kifejlet különbsége a kritikai realizmus – és a romantika eszmeiségének gyökeres ellentéteire figyelmeztet. De ugyanakkor Krúdy romantikájának javára kell írnunk azt, ahogyan Józsiás elutasítja a kísértéseket, melyek Lucient örvényükbe ragadták. Az új, kapitalista harcmodor azt diktálná Józsiásnak, hogy használja ki a hírhedtsége nyújtotta tőkét, törjön élre, éljen a helyzete nyújtotta karrier-lehetőségekkel. Józsiás a Bel­város helyett a Józsefvárost választja – és Krúdy romantikájának e topográfiai változatára külön is érdemes felfigyelnünk. A „vörös postakocsi” utasainak, a Palotai álmok álmodóinak regényessége min­dig is valamely keresetten ódon, álmatag környezetben bontakozott ki. De akárcsak a Pál utcai fiúkban, a Hét bagolyban is a romantika már a városi kisemberek lakónegyedeit, életszíntereit veszi birtokába. Ennek a világnak, ennek a tiszta és egyszerű környezetnek költésze­tét hozza magával Áldáska is. A századvégi Pest fülledtségével és ki­etlenségével szemben úgy merül fel ez a másik világ, mint a Jókai-féle Senki-szigete – csakhogy valóságosabb, hitelesebb, hétköznapibb regényességgel. Ebben a romantikában már nem a puszta elvágyódás, a testtelen nosztalgia – hanem a jó és tiszta élet, a nyugodt lelki- ismeret, az egyszerű és valódi boldogság utáni sóvárgás az uralkodó. Emlékeztet ez a romantika Mikszáthéra, melynek hasonló elemeit Király István mutatta meg. Ne feledjük: a Hét bagoly az ellenforra­dalmi korszak első éveiben született, s ez a romantika egy ép és igaz költészet hangját röppenti egy boldogtalan kor lármás zűrzavara fölé.

Vannak a Hét bagolynak színes és eredeti realista elemei is; Krúdy emberábrázoló művészete Leonórában és Zsófiában a századvégi Pest két jellegzetes típusát teremti meg. De a regény igazi erényei a roman­tikától áthatott részekben ragyognak fel; ilyenek: a már említett kezdő fejezet, Józsiás és Zsófia „kirándulása” a zajló Duna jegén, sőt, még a hullaházi jelenet is, mely épp romantikus különössége, túlfeszítettsége miatt itt-ott már a naturalizmusba csapna át, ha Krúdy való­ban megrendült költészete ennek a veszélynek útját nem állná.

A Hét bagolyban kibontakozott romantika csillan föl a Boldogult úrfikoromban... lapjain is, különösen azokban a részekben, melyek Vilmosi Vilmát állítják előtérbe. De ez a regény elsősorban ama sajá­tos realizmus miatt érdemel figyelmet, mely Krúdy utolsó, érett kor­szakában mindinkább felváltja a korábbi korszak modorosságait. Krúdy romantikájának egyik adekvát formája a hangulat-novella volt, amely néha csaknem egy lírai költemény prózai változatának tetszett. Utolsó korszakában azonban Krúdy a hangulat-novellától visszatér a zsáner-novellához, a realista művészetnek ehhez a klasszikus műfajához, mely egyébként korai írásai közt is feltalálható már. Az élet álom című novellakötet úgyszólván csupa zsáner-novellát tartalmaz; bennük Krúdy csupa különcről, régimódi férfiakról, öreg pincérekről, hírlapírókról, az éjszakai élet alakjairól fest képet.

A Boldogult úrfikoromban… valójában regénnyé növelt zsáner-novella. Ebben a novellaformában Krúdy megfigyelő, realista tehet­sége szerencsés keretek közt bontakozhatik ki. Ezeknek a novelláknak hősei ugyancsak nem „ködlovagok”, hanem mozdulataikban és szo­kásaikban, hanghordozásaikban és külső jellegzetességeikben, öltöz­ködésükben és bogarasságaikban aggályos pontossággal megfigyelt, arcképfestő kedvteléssel életrekeltett alakok, sőt típusok. Krúdy életismerete, az élet sajátos területeiről oly sokat tudó beavatottsága e típusok sorában néha igazi, realista remekléseket is hoz létre. A zsáner-novellák nagyrészt a kapitalizálódó Budapestet mutatják be: kéz­művesek, iparosok, kisemberek életét, mindennapjait – és természe­tesen az éjszakai élet szinte autónom világát is, pincéreivel, kucsébereivel, kocsisaival, utcalányaival, szerencsejátékosaival. Talán kisrealizmusnak nevezhetnők Krúdy e művészetét, mely a részletek, az apró, de festői epizódok bensőséges, színes megelevenítésében mutat­kozik meg főként – vagyis egy olyan művészetben, melynek az at­moszféra-teremtés, a megfigyelés, a leírás a leghatékonyabb eszközei.

A Boldogult úrfikoromban… ennek a kisrealizmusnak talán leg­jellegzetesebb példája. A regénnyé bővült zsánerképben egy teréz­városi asztaltársaság tagjainak portréi helyezkednek el; e portrék gazdagsága, a sörházi jelenet résztvevőinek jellegzetességei, beszéd­modora, külsejük stb. lehetőségei teljében mutatják meg Krúdy realizmusát. Az önfeledt, boldog keringőzés, melynek lendülete a „herceget” és Vilmát éppúgy elkapja, mint Vájsz vendéglőst és fele­ségét, ragyogó tetőpontot jelent a majdhogynem mozdulatlan cselek­ményben; ezt a tetőpontot apró, jelentéktelen részletek, újabb és újabb epizódalakok bevonásával, halmozásával készíti elő Krúdy, akinek szerkesztő művészete talán ebben a művében a legérettebb. És mily kiszámított íveléssel siklik alá a regény menete erről a tetőpontról a vendégek távozásának jeleneteiben, amikor e hétköz­napi és mégis oly ritka, rendkívüli örömnek emlékével szerteoszlanak. Krúdy művészete épp abban mutatkozik meg, hogy az örömnek, bol­dogságnak ezt a tüneményszerű jelenését bármiféle „csodás” mozza­nat, bármiféle mesterkélt és modoros fordulat alkalmazása nélkül hozza létre. Az a szinte észrevétlen, minőségi változás, mely a Bécs városához címzett söröző vendégeinek körében végbemegy: nem szür­realista csoda, hanem természetes terméke annak a meleg és bensősé­ges kisvilágnak, melyben Krúdy az egyszerű és mesterkéletlen örömök egyedüli fészkét látja. És ez a kisvilág a pesti élet szerves része is; a Boldogult úrfikoromban... olyan zsánerkép, melynek keretei a pesti élet néhány felejthetetlen típusát fogják egybe. Pista úr vagy Kacskovicsék asztaltársaságán kívül a trafikos, a borbély, a portás, a zongorista, az üvegkereskedő alakjai: a magyar városi élet egy-egy színét, jellegzetességét hordozzák magukon. Ez a regény a városi élet valóságának, költészetének egyik legbensőségesebb kifejezése.

A Krúdy-életmű álomszerűségének titka talán stílusában, képal­kotó művészetében rejlik. Némi iróniával is átszőtten, szertelenül és ellágyulón, burkolt utalásokkal, a játékosság szeszélyeinek engedelmeskedőn, dekoratív zsúfoltsággal sorakoznak föl képei, metaforái. Mindenfajta keresettség nélkül, inkább bizonyos kacér lazasággal bontakozik ki Krúdy stílusa – valóban oldott stílus, a beszéd réveteg és mégis rátarti, gőgös hangsúlyaitól tagoltan. Előadásmódjának utá­nozhatatlan bája épp abból a fölényes könnyedségből adódik, mellyel napirendre tér a műgond aggályai, aprólékosságai felett. De sohasem lompos vagy henye: lebegése, elengedettsége éppúgy, mint helyen­kénti zsúfoltsága, cikornyássága mögött ugyanazt a belső tartást találjuk meg, egy bölcs és független, érzékeny és lírai jellem nemes­ségét.

Krúdy életművének legnagyobb ajándéka: az életöröm, az élet­szeretet, mellyel a világ felé fordul, s olvasóival is megszeretteti azt. A nagy érzések, a szenvedélyek, a vágyódások éppúgy az élet szeretetéből fakadnak nála, mint a mindennapok apró, ártatlan kedvtelé­seinek kultusza. Krúdy világa is csak addig terjed ki, ameddig szere­tető. Művéből hiányoznak a gyűlölet, a megvetés, az irigység és fél­tékenység hangjai. De ugyanígy mentes bármifajta puhaságtól, er­nyedtségtől, megalkuvástól. Álmodozása mélyén is fölfedezzük az in­dulatot – életművészetében is megtaláljuk az érdeklődés, a kíván­csiság szenvedélyes mozzanatait. A magyar irodalomnak ez az egyik leghíresebb „bohémje” sohasem léha, sohasem gerinctelen.

Azt a világot, melyet szeret és bemutat nekünk: szuverén módon, eltulajdoníthatatlan birtokának is érzi. Az ő Budapestje az, amelyet leír, az ő Magyarországa az, melyet vörös postakocsiján beutaz. Ezt . a várost, ezt az országot néha az ő szemével tudjuk nézni, s mindvégig hálásak lehetünk neki, amiért az ilyen látásra megtanított bennün­ket. Mert ez a fajta látás nem az eszményítés, nem a megszépítő hazugság szemével nézi a dolgokat – hanem azzal a szeretettel és életörömmel, mely a szépséget és a költészetet a legszerényebb színte­rekben és tájakban is fölfedezi.

Igazuk van azoknak is, akik egy hagyomány, egy sajátos nemzeti civilizáció őrzőjét látják benne. Az érzelmeknek éppúgy megvan a maguk kultúrája, mint az asztalnak s a társas érintkezésnek. Krúdy egy sajátosan magyar életművészet beavatottja és őrzője – egy sajá­tosan nemzeti életstílus ápolója. A múlt század írói még nem érezték eléggé, hogy ez a fajta civilizáció és stílus is mennyire múlékony, mennyire alá van vetve a történelem, a társadalmi fejlődés törvényei­nek. Krúdy azonban érzi már őzt, s meg szeretné őrizni az elődök élet­stílusából mindazt, ami valóban nemes és maradandó – hogy az új világ se legyen szegényebb általa.

Ugyanígy őrzött azonban eszméket is – habár bizonyos szemér­mes tartózkodással, zárkózottsággal. Nem tartozott a nagy hitval­lók közé – de nem is tagadta meg hitét soha. Hitt abban a szenve­délyben, moly 1848-at létrehozta, s éppen ezért sok mindent meg­értett, magába fogadott 1919 szenvedélyéből is. A régi „hivatalos Magyarország” sohasem ismerte el őt magáénak, s ő erre sohasem tartott igényt. Azt, amit ő szeretett az életben, azt megtalálta a sze­gény emberek világában is, a Józsefvárosban éppúgy, mint Óbudán. Magányossága és függetlensége megóvta attól, hogy bármiféle gyanús vagy bűnös irányzat kiszolgálójává váljék. A kapitalista könyv­kiadás és újságipar csak morzsákat szórt oda Krúdy Gyulának, s hívei megdöbbentőn értesültek halálakor, hogy a Főváros akkorra már hetek óta kikapcsoltatta lakásán a villanyt. Krúdy nem része­sült a napos oldal előnyeiben – de ugyanakkor nem is tudott lázadni; vágyaiban, reményeiben azonban sohasem alkudott meg.

Egy nép, egy nemzet annál többet köszönhet egy-egy írófiának, minél többet mutatott meg, nevezett nevén a kor, a környezet, az emberi és természeti világ valóságából, mely ennek a népnek, ennek a nemzetnek életét, élményét is jelenti. Krúdy életműve olyan, mint egy nagy költemény, melyben az egész ország – s annak városai éppúgy, mint tájai – a derű, a szépség, a költőiség fényeiben világí­tanak. Olyan ország ez, mely után mindig honvágyat érzünk. A Krúdy bemutatta ország arra csábít, hogy hazánkat újból és újból fölfedez­zük, ugyanolyan álmélkodással és örömmel, mint ő maga. Krúdy életművének hívása, üzenete úgy érkezik el ma hozzánk, mint a novel­láinak ősz-esti égboltján áthúzó vadludak hangja. A végtelen messze­ségek, a szabad szárnyalás, az öröm és a tisztaság, az egyszerű és örök költészet hívása ez, melynek visszhangja örökké itt marad közöttünk.

1954

 

(Sőtér István: Tisztuló tükrök. A magyar irodalom a két világháború között.
Bp. 1966, Gondolat. 152-180. p.)