Márai
Szindbádja
Egy idő óta valami óvatos kétkedéssel vették kezükbe sokan
Márai könyveit: az a kis kör, mely első sikereire felfigyelt, s hat-nyolc éve
valami újító csodát várt tőle, mind idegenebbül érezhette magát a hirtelen
támadt Márai-divat zsivajában, s mind féltékenyebben kérhette tőle számon a Zendülők
vagy a Polgár vallomásainak ígéreteit.
Ezek a lappangó vagy nyílt elégedetlenkedők néha ok nélkül vetették szemére
már-már veszedelmessé váló fölényét, bűvészkedő ügyességét, fortélyait, melyekkel
anyagának nehézségeit megkerülni, vagy az itt-ott támadó hézagokat egy túlontúl
élesen találó metafora vagy bőkezűen csillogó mondat mezében elrejteni
igyekezett. Titkos és nemes neheztelés volt ez, termékeny irigység, melyet még
inkább táplált az író mutatványának szinte ingerlő bravúrja, hetyke virtuozitása
— az elkápráztatott szem felocsúdva csak annál makacsabbul kutatott a rejtőző
vagy kendőzött hibák után.
A gyanakvók sem merték azonban tagadni, hogy Márai a
vérbeli írók biztonságával találta meg azt a hangot, mellyel olvasóit valami
jóleső, kalandos és meglepő varázslat köreibe csalogatta — furcsán, idegenül
csengő hang volt ez kezdetben, de aki megismerte, rákapott valósággal, és mind
többet kívánt belőle. Márai jól tudta ezt, s egyre gyakrabban élt titkával,
egyre sűrűbben tért vissza azokhoz a helyzetekhez, melyekben alakjai és
történetei egy hol izgatott, hol bágyatag tájképbe merevedtek lassanként. A
„modorosság” vádja, melyet, oly szívesen s oly könnyedén hangoztattak egyesek,
mégis igazságtalanabbnak bizonyult, mintsem első pillanatra látszott:
csábítóan tökéletes volt ez a kép, író és olvasó egyaránt túl otthonosan
érezték: magukat előtte: egymás arcvonásait, mozdulatait örökölték a regényalakok,
s ugyanaz a kibogozhatatlan talány rejtezett mindegyikük lelkében — az író
fölénye mögött mégis volt mindvégig valami lírai izgalom, mágikus nyugtalanság,
ami a legtöbb kételyt ébresztő lapokért is láthatatlan és szemérmes kezességet
mert vállalni. A forma lehetett ugyan rosszindulatú árulkodó, az írót mégsem
kaphatta rajta senki áruláson; az ébredő kárörömre rácáfolt egy-egy későbbi
fejezet szabad tisztasága.
Márainak azonban így sem volt már szabad kelleténél tovább
kétségek között hagynia azokat a híveit, akik hovatovább belefáradtak némelyik
regényének kétértelmű bujócskáiba, s abba a
kockázatos játékba, melynek szabályait a sikerében biztos író szinte a
végletekig lazította. A Szindbád így elsősorban
azoknak hozott megnyugvást, akiket szeretetük tett szigorúakká: végre megkapták
azt a művet, mely gyanakvásukat elaltatta s írójukat kikezdhetetlenebb formában
állította színük elé. Úgy látszik, nemcsak az anyaföld érintése ad új erőt,
hanem az ősé, az elődé is: izgalmas látvány ezért az áthasonulás, mely Márai
stílusát új és friss ízekkel telíti a példakép nyomán, melyhez oly gyengéden
igyekszik simulni. Ez a keresztezés valóban nemes gyümölcsöt termett; az utód
mondatai felszívták Krúdy nyelvének őszies édességét, a Mária-féle tájban
feldereng a Hajós álmainak aranyos nosztalgiája.
Ha csak esszé-oldaláról akarnók
megközelíteni Márai könyvét, örömmel kellene üdvözölnünk a legszebb és
legteljesebb tanulmányt, amit valaha Krúdyról írtak — noha ennek a tanulmánynak
hőse nem az a Krúdy, aki minap még kortársunk volt, hanem a regényalak, akinek
Szindbádban vagy Rezeda Kázmérban megfestette önmagát. A regényírónak az
esszéista latolgató kíváncsisága siet segítségére, s a könyv legerősebb
pillérét olyan irodalomtörténeti mondanivaló alkotja, mely csak egy ilyen
szélesen elregényesített arcképben találhatja meg legméltóbb helyét.
Szindbád utolsó napjáról szól a regény; mi minden elfér
reggel s éjszaka között, mennyi jelképes cselekedet, bölcsen leszűrt tanítás,
mennyi fékentartott, úri szenvedély! Az utolsó nap
egy egész élet foglalatává válik, tragikus jelentőségében — pedig talán még
annyi sem történik itt, mint azokban a tündéri Krúdy-novellákban, ahol a
gyomorbajos Szortiment szerkesztő ebédel velőscsontot,
majd savanyútüdőt gombóccal, vagy Fridolin, az öregpincér szunyókál suttyomban
az elnémult falióra alatt. Márai regényének legfőbb eseményei: egy gőzfürdői
látogatás, délelőtti munka a kávéházi asztalnál, s csendes borozgatás a
London-étteremben — a tokaszalonna s a főtt marhahús felett azonban a prousti
teáscsésze varázslata ismétlődik meg; ízek és emlékezések fölé egy csodálatos,
mesés Magyarország látomása épül, mely Magyarországnak talán nem is volt más
polgára az Aranyemberen s a Vörös
postakocsi utasain kívül. A méltóságosan táguló körmondatokban,
melyek az álmok víztükre alá süllyedt magyar világ képeit ölelik át a kézirata
fölé hajoló Szindbád szeme előtt, nemcsak a regény esszé-célzata
diadalmaskodik, hanem a példaképe és hitvallása mellett tanúságot tevő Márai
is. Magyarország gasztronómiai térképe bizonyos vallásos-szellemi tartalommal
telik meg, hisz a „London” étlapja legalább annyit őriz egy nemzeti eszményből,
mint a „Millenniumi emlékmű, vagy Varga Gyula összegyűjtött művei”. Márai Szindbádja,
kalandos szellemidézés, meghatott kísérlet annak a varázslatnak folytatására,
mely a Hajós halálával szakadt félbe, s most posztumusz bájjal támad fel e
lapokon — a tünékeny emlék ismét testet ölt előttünk, a halott mesélő visszanyúl
az időből, hangja röpke ideig még a tanítvány sorai felett lebeg. A
„szellemidézés” emellett keserűbb tanulságokat is rejt; egy kihaló- félben levő
íróerkölcs vádja szólal meg belőle; hol van amaz „úri” irodalom, mely
példaképeit Vörösmartynál — és Petőfinél kereste, hol az íróbecsület, mely
gőgös makacssággal védett egy időszerűtlenségében csak annál örökebb eszményt?
Ki tudná megmondani, mennyire volt igaza Márainak, mikor ezt az
életművészetében is mélyen humanista erkölcsöt egy tűnő világ színfalai közé
száműzte — regényes arcképének legnagyobb ajándéka mégis az a bátor igazolás,
mellyel hősét és világát felmentette egy elsilányodott, süket kor lekicsinylő
ítélete alól.
(Sőtér István: Tisztuló tükrök. A
magyar irodalom a két világháború között.
Bp. 1966, Gondolat. 307-309. p.)