Szindbad lovag

Írta Strém István

Szívbeli hang magyar Múzsa ajkán,
arany páncéllal és csillogó vérttel
jössz álompalotáidból, Szindbad lovag.
Feletted a hószín csillagok dalolnak,
titkos ajtókat nyitva
végtelenbe utak remegnek lábad előtt,
sejtelemkoszorúzta zengő félhomályban
édes hölgyeid lebegnek
és ifjúságom bíborküllős városkája
muskátlis ablakaival rám kacag.

 

Óh, lásd, a kisvárosi éjszakák bomló keserűségében
hányszor, de hányszor mondtuk: „Tehát mégis [van egy...”
Körül olyan sötét volt a dzsungel az önzők és törtetők zajától
és mi mondtuk: „Tehát mégis van egy” – romantika szőke felhőiben,
eltiportságunk fájdalmából fűzve glóriát homlokodra, mondtuk:
„Ma megint milyen szép tárcát írt Krúdy úr!”

 

De te szelíden őrzöd kincseidet, mint aranyát a hegy,
kék ligeteidben tünde őzikék isznak az álom vizéből
és a magyar udvarházak csendjét új dalra tanítod
stradivári hegedűdön.

 

De te húrjaidból arany krizantémákat zengetsz elénk,
ábrándok szivárványát bús létünkre felvonod,
ki nem mondottan csengő szavadra, halk varázsló,
kilép a kecses dáma vágyaink rejtekéből,
halvány remegéséből híd épül csodák felé
s a valóság kárpitja fellebben,
szemöldökének ezüstlő ívéből
bús létünk fölé tündérkastély ragyog.

 

Titokzatos rózsák harmata hull a szeméből,
melyek nem hervadnak el soha szerelmesünk kertjében
és te fölemelt fővel mégy ködbe vesző hegyeid felé.
De a magyar Helikon meghajol előtted
és a lélek szemérmét legyőzve kiáltja, hogy szeret.
Te mégy az újhold sarlójával fejed fölött,
liliomokat és nárciszokat ültetve a vas ugarba,
az ajándékozás boldogságának lángoló cherub kardjával,
arany hallgatásodat őrangyalul rejtve
mint borszülő hegyek az évezredes mámort.

 

(Az Újság, 1933/109. /május 14./ 2. p.)