Szindbád halála

Krudy Gyula nyitott sírján elmondotta Supka Géza, az IGE főtitkára

Álomvizek meselátó hajósának, Szindbádnak utolsó fekete hajójára teszem le az Igének, az Írók Gazdasági Egyesületének virágjait, a magyar író mártírkoszorúját! * Szindbád, Gyula pajtás, miért mentél már el? Hiszen emlékezel, csak tegnap volt még, hogy ott, a ma oly messzi Keletmagyarországon, egy kis, álmos városka konviktusában Te, a nagyobbacska diák titokzatosan félrevontál az udvar szegletébe, s miközben a fiúk zajongva verték a longamétát,  Te elvittél engem mesélő fantáziád szárnyán egy ismeretlen, kalandos világba, amelynek semmi köze nem volt iskolapadhoz, aorisztoszhoz és logaritmushoz. Meséltél a sejtelmesen zuhogó Poprád vizéről, ott Podolin alatt, amelynek jege beszakadt alattad, amikor egy eltévedt ebet akartál a jégzajlásból kimenteni. S mivel hogy a Sors Téged jóságért jósággal ritkán fizetett, ekkor merevedett meg a nyakad olyan úrigőgösre.

És meséltél kis fogatodról és orosz ponnijaidról, amiket 15 éves korodban kaptál nagynénédtől ajándékba. És mivelhogy arra járt egy szegény magyar vándorpoéta, hát azon nyomban száz pengőért eladtad fogatodat és a száz pengőt odaadtad a poétának.

Gyula pajtás, így lettél te a magyar gentry utolsó gavallérja!

Akkor aztán elválasztott bennünket az élet s csak hosszú-hosszú évek multán, nyugtalan fővárosi éjszakák zűrzavarában kerültünk újra össze. Újra félrevontál egy csöndes szögletbe, mint akkor régen és fabulázó kedved újra támadt. Megint egyszer egy egész világot fedeztél fel, Szindbád, csodahajós, és én megint tágra nyílt szemmel, ámuló lélekkel hallgattam romantikus meséidet. Felfedezted a kockás bárót, aki a brit világbirodalom szívét legszívesebben idetelepítette volna a Duna mellé; felfedezted a sánta kapitányt, aki – szűk lévén néki e magyar pátria – elment Afrikába mahdista bálványnak; felfedezted az ungi fejedelmet, aki egyik estéről másnap reggelre az ország egyik leggazdagabb emberévé lett s attól kezdve szüntelenül építgette a kártyavárakat a „nem boldog” magyarról; felfedezted a Trilby előképét, a szerencsétlen Salamon Ellát s ezzel bevezetted az irodalomba az okkult jelenségek hálás témáját. És felfedezted azt az egész világot, ahol hercegek és anarhista költők, mágnások és éhenkórász ujdondászok kart karba öltve halottas táncot jártak egy haldokló társadalom, a magyar úri osztály fölött. De Te legalább lelkiismeretévé lettél ennek a kornak s ha majdan csudálkozó unokák hitetlenül hallanak ilyen emberekről és ilyen korokról, csak fel kell ütniök valamelyik könyvedet a 61 kötet közül, hogy ráolvassák nemzedékünkre az úri tempó és a magyar virtus véresen szép vádját.

Aztán lassacskán elhalkultak a nagyot-akarások, nagyot-lendülések évei. Elcsendesedtünk Gyula pajtás. Már nem az alföldi kúriák s már nem a pesti szalónok érdekeltek. Amikor újra találkoztunk csöndes kis budai vendéglőben, megint csak félrevontál és Szindbád új felfedezéseiről meséltél nékem. A „száz hamis eskü városrészéről”, Tabánról, ahol minden ablaknak, minden kapualjnak meg volt a maga csöndes romantikájú élménye, ahol Szindbád Don Kihotévá lett és minden varrókisasszonyt hercegnővé nézett; ahol mélázó órák csöndjében bútorok pattannak és levendulaszagú szobákban kakukkos óra ketyeg. Ekkor vallotta meg Rezeda Kázmér úr, hogy élete negyedrészét kis budai ablakok alatt töltötte, és itt; ezek alatt az ablakok alatt született meg az, amire a mi históriátlan, amerikaiasan törtető fővárosunknak olyan nagy lelki szüksége van: a pestbudai legenda, amelyet Te álmodtál meg számunkra, Gyula pajtás, álomvizek csodahajósa!

Mindjobban elkomorodtak az évek felettünk. Sudár szép termeted megbókolt a kor előtt; töretlen eleganciád kiszorult az óbudai apró házak közé s most, szegény Szindbád, újra csak új világot kellett felfedezned, keserűet, megalázóat. Megismerted a kiadói várószobák s a miniszteri előszobák szorongásos levegőjét. Néked, 61 magyar kötet írójának, magyar szépségek megálmodójának instanciáznod kellett a mindennapi kenyérért. Szégyenpírral az arcomon olvastam az utolsó napodról szóló lapjelentést: az utolsó szó, amelyet ember hallott Tőled, az volt, hogy „kérem, holnap korán keltsenek fel, mert el kell mennem a pénzügyminiszterhez, meg a kultuszminiszterhez, hogy sürgessem a segélyemet”.

Szindbád, álomhajós, hát erre a valóságra kellett ébredned?! Ahelyett, hogy Nálad előszobáztak volna kiadók minden sor kéziratodért, ahelyett Néked kellett segélyért odarestelkedned a hatalmasok színe elébe!

Szindbád, innen az utolsó hajód mellől tetemre hívom a magyar társadalmat, amely veszni hagyja az írót, a magyarság élő lelkiismeretét. Mi lesz ebből a magyarságból, ha a mindenünnen ránk zúduló veszedelmek közepette elfelejtkezünk utolsó kincsünkről, magyar nyelvünkről és annak kincstartójáról, a magyar íróról is? Mire volt akkor ezer esztendők minden szép álma, minden keserves szenvedése?!

Szindbád, az álmokat mi folytatjuk helyetted s nem nyugszunk, amíg ezek az álmok valóra nem válnak: kiharcoljuk újra a magyar író becsületét ebben az országban s hírét künn a nagyvilágban...

*

Szindbád, fáradt hajós, most már pihenj el. Utolsó vitorlád felvonva, hajód elindul a végtelen fekete vizek felé és mi könnyes szemmel állunk itt a parton, hogy egy utolsó búcsút intsünk még Neked, drága pajtás, csodálatos álomhajós...

(Literatura, 1933/6. /június/ 213-214. p.)