Utószó

 

Meghökkentően, furcsán-szép, érett mű az Asszonyságok díja: a megszokott gordonkahang zenéje, a stílus ebben is sokszor elandalítja az olvasót, a mű egészében viszont Krúdy mélyvilága tárul fel előttünk. S ez a világ már nem pusztán álom és valóság, élmény és emlék, líra és látomás különös, varázsos vegyülete. Az ideges, hajlékony, bűvös költőiséggel áradó és drámaian egzaltált stílus, e gyöngéden érzelmes, finoman zenei próza mélyén démonikus, ön­emésztő tűz izzik; a (csehovi szóval) „becsületes álmatlan­ság”, az élet értelmének keresése Czifra János görbe éjsza­kájának kalandozásai közben olyan íróról vall, aki az em­beri lélek rejtett – s nem is épp tiszta – mélységeinek fé­lelmes ismerője. Cselekmény, történés ebben a regényben is kevés van, s amit eseményben nyújt, az egyúttal mondani­valója lényege is: valaki, aki eddig csak halottakként fog­lalkozott embertársaival, ráeszmél az élőkre, lakodalom, tor és keresztelő hármasságában az örömre, bánatra, szere­lemre, szenvedélyre. Czifra János temetésrendezőből, a hul­laház állandó látogatójából, aki fekete lovakon, koporsó­kon, öngyilkosokon, gyászhuszárokon kívül alig vett észre valamit az életből, a „Démon” és az „Álom” új embert fa­rag. Hősünk a regény végén örökbe fogadja a szegény kis Natália árvaságra született gyermekét, s most már nemcsak temeti, de szereti és érti is az emberi életet Közben való­sággal mitikus életre támad a szemünk előtt a hajdani Jó­zsef- és Ferencváros, persze, nem az előkelő, hanem a düledező, a roskadt, a démonibb, a „földszintes” külváros.

Krúdy nagyon kedvelte ezt a városrészt. Első állandó la­kása is a régi Józsefvárosban volt, 1899-ben, a Vas utcában. Az akkori Józsefváros még fás, árnyas, kisvárosi jellegű, s az író több regényében és novellájában szerepel színtérként Az N. N.-ben írja: „Én... én idegen voltam Pesten... Vezettek férfiak, vezettek nők, hogy kiismerjem magam a városban. De mégis többnyire nőktől tudtam meg például, hogy merre van a Kacsa utca, a Zöldvadász vendéglő, a divatos- és kalaposbolt a Belvárosban, a ráctemplom a Ta­bánban, a vasúti töltés a Zuglóban, az újpesti határcsárda, a császárfürdői sétány, az óbudai Flórián-szobor, a János­hegyi út... Különösen egy asszonyismerősöm vette fejébe, hogy úgy kell ismernem a főváros külső területeit, mint a legöregebb bérkocsisnak...” S valóban: a korabeli fővárost végül is ő ismerte a legalaposabban. Sajátos nosztalgiájának megfelelően főleg az omladozó múlt hangulatait árasztó városrészek érdekelték. Józsefvárosi emlék című novellájá­ban is: a faluról felköltözők mezítláb járnak, kakast nevel­nek, az utca „elhagyott, élettől ellódult utcácska”, a házak zsalugáteresek. „Valamely virágneve volt az utcának, talán éppen Jázmin utca volt” – s esténként józsefvárosi gavallé­rok népesítik be: „városi hivatalnok, jogász, medikus, egy­két hadnagy és egy féleszű költő”, valamennyi a környéken lakik, kis hónapos szobákban. De a legtöbb Pesten játszódó mű szereplői is el-elvetődnek erre a környékre. A Hét Bagoly-beli Józsiás is itt köt ki végül Áldáska oldalán, s a te­metésrendezőről és munkatársairól már itt hírt kapunk. Ál­dáska az Üllői út külső részén, A Régi Arabs Szürkéhez címzett vendéglőben várja Józsiást: „Ekkor néhány fekete kocsi állott meg a ház előtt, mert már alkonyatra hajlott az idő, és a város különböző részeiből beszállították az öngyil­kosok hulláit abba a sötét, hideg épületbe, amely nem messze állott A Régi Arabs Szürkéhez. A hullaszállító ko­csisok estefelé, midőn az utolsó fuvart csinálták, az alko­nyai pasasérral rendszerint állomást tartanak a kocsma előtt... Nem voltak víg fickók... De mégis volt közöt­tük egy vidám ember, akit Áldáska és Józsiás úr gyakran elhallgattak. Ez a férfiú azonban nem volt kocsis, egy közeli temetkezési vállalkozónak volt a segédje...”

Ez a temetkezési vállalkozó: „Czifra János”, Krúdy apó­sa; Krúdy a második feleségével költözött hozzá a Ferenc­városba. Az öreg majdnem negyven évig élt ott, s ahogy Krúdy Zsuzsa írja: „Jószívvel ismertette meg vejét a ke­rület nevezetesebb lakóival, titkaival. – Itt azonban csak ideiglenesen laktak, születésem után visszamentünk a Szi­getre. Mikor anyu szül, apu három napra eltűnik. Mikor előkerül, örömmel meséli: »Nincs egy vasam sem, minden fillérem elvesztettem, de oly boldog voltam, mert tudtam, hogy ha nekem pechem van a kártyában, neked szerencséd lesz a szülésnél.« Barátai kérdésére, hogy mekkora a gye­rek? így válaszolt: »Négy liter és három deci.« – Megérke­zésem örömére írja meg az Asszonyságok díjá-t, 1919-ben.” A Napraforgó-ba is beszüremkedtek itt-ott e környék hangulatai: Evelin kisasszony is józsefvárosi házából mene­kül haza a Nyírségbe, amikor elfogja a szomorúság. „Evelin még egyszer körülnézett, az ablaka a decemberi kertre nyí­lott A földszintes ablakon azonban vasrács volt, amint a régi házakat építették a Józsefvárosban.” Itt szeret baran­golni Végsőhelyi Kálmán is: „Szokása szerint a Józsefváros­nak vette most is útját, ahol egy donjonos, merengő ház szürke függönyös ablakai alatt naponként elsétált... A mú­zeum körül oly változatlanul álldogáltak a paloták, mint a római pápaság. Itt nem sietnek az élettel, mert annak soha sincsen vége. A családok vére kifogyhatatlanul csergedezik, szinte ugyanazok folytatják tovább az életet megifjodva, akik meghaltak... Kálmán a Józsefvárosból andalgó és meghatott léptekkel tért vissza a Belvárosba, ahol ser- és pörköltszagú kiskocsmákban evett és züllött...”

Csak mutatóba szántuk e néhány utalást az író józsef- és ferencvárosi emlékeiből, de – épp a Napraforgó-ból – nem mellőzhetünk még egy részletet, amely (Végsőhelyi alakjába transzponálva) vallomásnak is tekinthető, s rész­ben kulcs az Asszonyságok díjá-hoz. A rendezett családi életre vágyó s arra nem alkalmas Végsőhelyi – Krúdy minden ilyen józsefvárosi sétája után fogadkozni kezd: „Ezután sohasem ácsorog kártyaasztalok körül... Minden élet céltalan és nyugtalanító, amely a családi boldogságot nélkülözi. Asszonyt vesz a Józsefvárosból... Jó konyha lesz, ízes pecsenye, tiszta asztalkendő, puha ágy, ébresztő óra és boldog, csendes nappal...” – „Minden hajnalban így fogadkozott Kálmán, boldog megtisztulással tért alud­ni, míg este lett, s mindent elfelejtett ismét a jóravaló ha­tározatokból. A zűrzavaros álmok, amelyek a tébolydák reménytelenségeivel lepték meg, midőn lehunyta szemét, hozzájárultak, hogy reggeli fogadalmait mellőzze. Midőn fel-felébredt a szörnyű álomképekből, úgy dobogott a szí­ve, mint egy paralitikusé, aki véletlenül felismerte beteg­ségét. Ha író lett volna, nekiül vala, és leírja álmait, álmá­ban véghezvitt hazug cselekedeteit, öntudatos ámításait, szélhámosságait az álmok országában: sohasem kell egye­bet írnia...” (Kiemelés tőlem. Sz. E.)

Nos, az Asszonyságok díja ilyen álmokat ír le, de másfé­léket, tiszta és igaz álmokat is. Mindjárt az első mondat szokatlan és sejtelmes eseményekre utal: „Démon, aki az egész világ felett uralkodik, egy nap Pestre jött, és a te­metésrendező házában lelt búvóhelyet” A ház bútorainak, tárgyainak fura viselkedéséből nyilvánvaló, hogy Czifra Já­nosra, aki eddig tisztes polgári életet élt, különös kalandok várnak. Az ötvenéves, köpcös, meggondolt férfiú sötétnek, alaktalannak, testetlennek, megfoghatatlannak és ijesztőnek látja a Démon árnyékát, a magány és öregedés árnyékát, a temetőkben, hullaházban töltött évek árnyékát, a látszólag mértékletes, nyugodt, gondtalan, de a halállal nagyon is közeli kapcsolatban levő élet mélységeinek árnyékát, s bár nem hisz a kísértetekben: valami már elkezdődött „Nem, semmiképpen sem akarta észrevenni, hogy új lakó költözött a házba. Miatta tehet, cselekedhet a hívatlan vendég, amit akar, ő bizony nem borítja fel a nyugalmát” Egy jellegze­tes Krúdy-motívum jelzi, hogy Czifra János régi világa is álomvilág volt, a Démon jötte előtt: .„...meghúzta a ze­nélő óra zsinórját, és hallgatta a régi vakért, amely a kép rámái közül hangzott.”

Másnap: vasárnap, Péter-Pál napja. „Két halottat kell meglátogatni és temetésükről intézkedni.” Az egyik tulaj­donképpen még csak reménybeli halott: egy özvegy, aki előre megrendeli saját temetését A másik: egy kövér kato­natiszt, akinek ki kell ereszteni a vérét, mert másképp a leg­nagyobb koporsóba sem fér bele. Az özvegynél tett látoga­tással kezdődik a régi Ferencváros megelevenítése, groteszk figuráival, reménytelen bútoraival, életunt székeivel, kö­zömbös ablakú lakásaival; majd napi teendőin tűnődve Czifra a Bakáts térre ér, s ott betéved a templomba. A tér leírása mesteri, s épp itt, ebben a részben figyelhetünk fel meglepetten arra, amire Perepatits Antal egyik írásában csak félve céloz, ti. Krúdy „freudista” hajlamára: „A ki­rály, akinek mesebeli pápaszem volt az orrán, amelyen át ruha nélkül látta az embereket: egyetlen foltocskát sem fedezhetne fel a ferencvárosi kisasszonyokon az ünnepnapi misén. Mintha sohasem álmodtak volna tűzoltóval, lóval, hímszamárral, öklöndöző öregemberrel, kertészlegény vízi­puskájával...” Hősünk a templomban már mindent más­ként lát, mint azelőtt. „Czifra János szinte maga is meglepődött, hogy milyen furcsát gondolt, holott gondolkozni nemigen volt szokása.” A Bakáts téri esküvőről lakodalom­ba keveredik, még táncra is perdül, alaposan berúg, majd a negyedik fejezetben Frank Jeremiás és Neje utcájába téved széles nagy jókedvében. Úgy kerül ide, hogy a lakodalomból kimegy a hullaházba, s utánanéz: segédei rendben elintéz­ték-e a két temetést (mert közben az özvegy is meghal); az­tán felül a hullaszállító kocsira, mert a Frank Jeremiás és Neje utcájából megint öngyilkosságot jelentettek. Az eskü­vő, a lakodalom, az esti Üllői út pompás leírása után is kü­lön remeklés: Frank Jeremiás és Neje utcája. Ez a furcsa, kitalált nevű utca a prostituáltak egyik – már rég megszűnt – utcája, alacsony, sárga házakkal. „Itt mindenki este ébred. S este suhan fel némi körültekintés után a gyanús kapun a nagy hasú polgár és a zöld kamasz. Olyan szaguk van ezek­nek a szobáknak, mintha mindennap húsvéti öntözködés volna itt. A kopott díványok, rongyos törülközők, foltos pléhedények, füstölő lámpások, fülledt ágyak, fotográfiák, képes levelezőlapok már hosszú évek óta ugyanazok, csak a lakó változik időnként...” A temetésrendező itt találkozik az ismeretlennel, az idegennel, az Álommal, azaz a maga hasonmásával. Maga előtt is elhazudott önmaga, régi elte­metett énje ez, az a Czifra János, aki bizony gyakori ven­dége volt ennek az utcának, s tán nemcsak álmaiban. Taga­dására az Álom csak csöndesen legyint: „Hagyjuk, Czifra úr, az álszenteskedést, mi ketten jól tudjuk a magunkét. Míg napközben szomorú, ünnepélyes s meghatott orcával viseltük foglalkozásunk fekete ruháját... éjjel, loppal, egy másvilági (tehát való) életünkben csak olyanok voltunk, mint a fekete nyakkendős kanverebek a tűzfal csúcsán, amint lehetetlen táncukat lejtik a szürke kis nőstény kö­rül... És vajon mit keres ma este Czifra János Frank Je­remiás és Neje utcájában? Én megmondom Czifra János­nak, ha nem tudná.” És meg is mondja; leleplezi a temetés­rendező vágyát: nőt keres itt, bármily undorító is az egész utca. Merthát „régi szokása ez a polgárságnak, hogy lako­dalomból jövet eltéved Frank Jeremiás és Neje utcájába”. A házasság és lakodalom szépségeivel, jóízeivel, zenéjével, táncával, vigasságával szemben itt haláltánc folyik s az ár­nyakat látjuk: a szerencsétlenek, gyönge idegzetűek, a meg­csalt férjek, a csalók, a részegesek, csavargók, szélhámosok, „alattomos bujálkodók” szexuális és egyéb nyomorát, hát­borzongatóan beteggé és groteszkké torzulva, például a ha­todik fejezetben, ahol „Jella asszony” házában jelképessé növő, siralmas mazochista színjátékot mutat be Czifra Já­nosnak az Álom. Jella asszony, aki annyi regényben és novellában szerepel, itt már kikopott a vagyonából, s a háza is lecsúszott lányok menedéke lett.

Pest jellegzetes éjszakai alakjain kívül itt ismerkedik meg Czifra János – Álom jóvoltából – az áldott állapotban levő Natáliával, akit lelkiismeretlen szeretője és alávaló korcs­matöltelék barátja, Palacki már teljesen tönkretett S innét kezdve a történet bonyolultabbá válik, mert amíg Natália vajúdik, Álom a nő szeméből olvassa ki múltját, Czifra úr okulására, s ebbe a múltba beletartozik Dubli úr históriája is Margittal s ugyancsak Palackival, aki a regényben méltó véget ér: Frank Jeremiás és Neje utcájában szúrják agyon. Natália élete, sorsa és vajúdása szinkronban pereg le előt­tünk, s egyúttal bepillantunk nemcsak Jella asszony házába, de a többi regényalak múltjába és jelenébe is, a régi Pest egy rezervátumába. „Kis levonóképecskék vannak itt egy­más mellé sorakoztatva, melyek mást mutatnak elölről és mást, midőn ujjhegyünkkel ledörzsöljük róluk a papirost.” Valóban: Krúdynak csaknem minden műve, de legkivált az Asszonyságok díja többrétegű, s ahogy Sőtér István mondja: „A Krúdy-művekből áradó dallam... nemcsak a mélabú és a nosztalgia témáit kíséri, hanem azokat az életszerűbb, valóságosabb képeket és jeleneteket is, amelyek a József­város vagy a Ferencváros kispolgárainak, kisembereinek sorsát, a pesti éjszaka alakjait, társadalmon kívüli figuráit állítják elénk. Krúdy lírája, csodálatos nyelve, képalkotó művészetének fölidéző ereje kétféle témakörnek: egy álom­szerűbbnek és egy valóságosabbnak kifejezésére szolgál.”

A regény, amelynek első, nyomdára előkészített kéziratán még a Mindenszentek és a Hölgyek háza olvasható címva­riánsként, már a Byron-mottóval is arra utal, hogy Krúdy belesűrítette minden tapasztalatát, élet- és emberismeretét, s úgy világítja át a lélek titkos zugait, ahogy soha még. „Tehát se nem víg, se nem szomorú ez a regény, csak olyan, mint az élet a legtöbb pesti háztető alatt. Egy kis elképzelés, egy kis tapasztalat, kevés álom: ez a könyv, amelyben valaki elgondolja, hogyan élnek polgártársai Pes­ten. Mit imádkoznak az istenházában, és mit cselekszenek, amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket.” Azt hiszem, jogosan állítja Féja Géza, hogy ez a könyv lélektani remek­mű: „Krúdy nemcsak Pest utcáin, a vidéki szállodákban, kocsmákban, kúriákban és parasztházakban volt otthonos, hanem a lélek útjain és rejtekeiben is. A később divatossá vált mélylélektannak, úgy vélem, ez a legnagyobb magyar megnyilatkozása. Méltó párja a Purgatórium, de az Asszonyságok díj-át ennél is súlyosabbnak, átfogóbbnak, egye­temesebbnek érzem.”

Vajon mitől is oly súlyos, átfogó és egyetemes az Asszonyságok díja? Természetesen nem elsősorban és főként nem kizárólag formai, szerkesztésbeli bravúrjaitól: valóság és álom mesteri keverésétől, a különböző idősíkok gyakori egymásba játszatásától, amely kétségtelenül finom – és tu­datos – rezonanciákat kelt például Dubli úr és Margit,

Henrik és Natália vagy Dubli úr és Natália története kö­zött. Ez éppoly fontos persze, mint a minden régi Krúdy-ízt megőrző, de a réginél mégis fegyelmezettebb, tisztább stí­lus, vagy mint az impresszionista, szimbolista és expresszio­nista eszközök megnyugtató egyensúlya. S nem mellékes az sem, hogy ez az egyensúly a szemléletben s az ábrázolás- módban is megvan: a hajdani érzelmes biedermeier-idill (amelynek felszínes-édeskéssége sokszor zavaró) itt csak el­vétve – Natália sorsának egyes mozzanataiban – bukkan fel, de akkor is rögtön, magaleleplező módon, a fonákját mutatja. Ám a mű nem így, nem ebben az értelemben sú­lyos – bár művészi fajsúlya enélkül aligha lenne! -, hanem attól és amiatt, amit és ahogyan elmond, bemutat, ábrázol az életből és halálból, a szerelemből és szenvedélyből, a hétköznapokból és ünnepekből, végletes pólusok közt szikráztatva a gyönyör és gyönyörködés ívfényét, űrbe hulló, sivár-sötét éjszakák és feneketlen, koromfekete szakadékok közt tapogatva az emberi lélek fénytelen alvilágát. Súlyos mű, mert líraian és ironikusan, rajongva és szkeptikusan, önkínzóan és keserű-morálisan, már-már gátlástalan nyílt­sággal beszél azokról a kísértetekről, démonokról, amelyek a látszatra tisztes és józan, derék, becsületes emberek agyá­ban is gúnyosan fintorognak, s a feddhetetlenek éjszakáit is pokollá tehetik. Súlyos mű, mert az élet olyan hádészi bugy­raiba világít le, amelyekre elfüggönyzött szobánk homályá­ban sem szívesen gondolunk. Átfogó és egyetemes, mert a színes, tarka, derűs felszínnek az a szurkos és szurtos, nyúló-tapadó, nyálkásan undorító visszája (ahol „négykézlábon szalad a férfi, a teremtés dísze, és sárban fetreng a nő, az élet virága”) – amelyet oly nyersen fordít ki elénk: nem egyszerűen korhoz és helyhez – a századvéghez és a József- vagy Ferencvároshoz – kötött valóság, hanem ősibb és maibb is, ott fortyog a lélek mindenféle kultúrákkal zabo­lázott mélyrétegeiben.

Krúdy fin de siècle-világa sok helyütt divat is és mo­dor is, és azt sem ártana egyszer alaposabban megvizsgál­nunk: hányféle irodalmi reminiszcencia épült bele ebbe a világba. Hevesi András hívta föl erre eddig tán legszóki­mondóbban a figyelmet, de alighanem túloz, amikor azt ál­lítja, hogy „olvasmányai fordított irányban hatottak rá, mint más nagy íróra: nem szabadították rá a valóság friss és közvetlen szemléletére, hanem elszakították a valóságtól, kiemelték a valóságból és visszaszorították a könyvekhez”. A hatások skálája csakugyan széles: Turgenyevtől Dickensig s még sokakig. Az Asszonyságok díjá-ban is szembeötlik a dickensi (vagy inkább a korai dickensi, a ,,Boz”-i) mód­szer; elég, ha a Pickwick-klubban található olyan betétno­vellákra utalok, mint A gályarab hazatérése, A házaló elbe­szélése Smart Tamásról vagy a Történet a kísértetekről, akik elvittek egy sírásót. De említhetném a Karácsonyi énekből Scrooge-t, akit a karácsonyok szellemei visznek kü­lönös utakra a múltba és jövőbe, akár Czifra Jánost az Álom. Mondjam-e még a kor kedvenc kísértet-történeteit is, vagy olyan máig ható nagy írót, mint Hoffmann? Nyil­vánvaló, hogy a gondos kutatás számos olyan motívumra, formai megoldásra, elvétve talán egy-két utánérzésre is lelne Krúdy munkáiban, amely részben igazolná Hevesi András tételét. Csakhogy a tétel így mégsem igaz. Mert ha még egy tucat klasszikust sorolnánk is fel, és a már meg­szokott képzettársítással újra fölemlegetnénk Proust, Joyce, Woolf és mások nevét: ez is csupán arra volna bizonyíték, hogy a múlt század prózájából kinőve, azt magába asszimi­lálva a modern próza hányféle lehetősége fakadt fel Krúdyban, kortársaitól jórészt függetlenül. Krúdy egységes költői világot teremtett, amely gondolatilag, nyelvileg, formailag, időkezelésben, lélekrajzban sok mai prózatörekvést megelő­zött, s amelyben, mint minden nagy életműben, a feldolgo­zott hatások szerepe csak másodlagos. Rajongóit gyakran kielégíti ennek a költői világnak romantikusan-érzelmes, szándékoltan „ódon” patinás felszíne, őszies mélabúja, mon­datainak zenéje; akik viszont nem szeretik, azok még ezt a vitathatatlan igézetét is hamisnak érzik. Az Asszonyságok díja csak egy a sok remekmű közül (jó néhányat fel tud­nánk még sorolni!), amely nosztalgiákon és bűvöleteken túl és túl az illúziókon s ábrándokon – e világ fojtott és démonikus drámaiságáról vall. Elég, ha itt most csak két nagy­szerű és félelmes jelenetre célzok: a „háromezeréves nő” és a kis öregúr hátborzongató, mitikussá növő példázatára, s Palacki vitájára a halállal, amely Admétosz kétségbeesését juttatja eszünkbe. (De Palackinak nincs Alkesztisze, aki meghalna helyette és érte: Jella asszony csak odébb viteti a sarokra, hogy ne az ő háza előtt végezze!)

Azokkal sem kell okvetlenül egyetértenünk, akik szerint Krúdy (s ezt „mentségéül” hozzák fel) mondanivalójának lényegét a mellékesben mondta el: a leírásaiban, képeiben, hasonlataiban, metafora-özönében. De kétségtelenül ez benne a leggazdagabb. Hadd emlékeztessek az esti Üllői út érzékletes megelevenítésére: „A házmesterek és család­tagjaik a házak előtt üldögéltek mindenféle székeken, padocskákon, ládácskákon. A pékboltból a kovász keserves szaga áramlott. A henteseknél zöldpaprika, retek és hagyma állott kosarakban az ajtó mellett, míg odabentről jószagúan nézegettek kifelé a meleg húsok, frissen főtt sonkák, kolbá­szok, amelyek vacsorául szolgáltak a városrésznek. Nyári este volt... Egy kiskocsmából vígan hangzott a harmonika, seres hordóba verték a csapot... míg az udvar zöldkerítéses, folyondáros, piros boros, fehérabroszos zöldjébe fehér­ruhás nők és gigerlikalapos fiatalemberek léptek be karon­fogva. Élni vágyás, meleg kacaj (mint nyári eső pergése), termékenység és nagy adag bujaság lappangott a pesti utcák felett a gázlángok piros-sárga fényeiben...” Négy oldalon át ontja-ömleszti a színekben-szagokban tobzódó utcaképe­ket; de nemcsak az élet örömeit látja – észreveszi a nyo­mort, a szennyet, az olcsó mámort is, a félresiklott életek jajszavát vegyíti a lakodalom víg zsibongásába, a nyilvá­nosház ál-jókedvébe. Amit a könyv nyitánya ígér („Lakoda­lomról, torról és keresztelőről zeng lantom”) – annál jóval többet nyújt: a bőven ömlő „mellékes” mondanivaló egyet­len más művében sem olvad össze ilyen szerencsésen a fő­mondanivalóval, a látomás a reális epikával, a szenvedés a meleg részvéttel, a matériális életélvezet a szellem gyöt­relmével, a zaklatottság a megbékéléssel, az élet indulatos megvetése az élet megbocsátó szeretetével.

 

Az Asszonyságok díja voltaképp: a Bakáts-klinika egyik szépen berendezett különszobája, egy lóversenykedvelő or­vos ajándéka azoknak a szülő nőknek, akik elsőként esnek túl életük nehéz percein. Regényünk végén Natália nyeri el ezt a „díjat”: világra hozza kislányát, s nyomorúságos életé­nek ez az egyetlen, kurta boldogsága; – a szülésbe belehal. Kalandozása kezdetén Czifra János még hetykén utasítja el az Álom leckéztető szavait: „Ne papolj, öreg. Elég prédi­kációt hallgattam végig életemben. Nincs értelme a sok be­szédnek. Egykettőre sírba kell ereszteni a halottat. Mindig a gyorsaságáról volt híres az én üzletem. Lezárni a kopor­sót, aztán gyorsan elvinni, hogy idejük se legyen a család­tagoknak a hosszadalmas búcsúzkodáshoz. Miattam ugyan sírhattak, jajgathattak, kapaszkodhattak a koporsóba...” Most pedig könnyes szemmel lép ki Álommal együtt a hajnalodó utcára. Maga sem veszi észre, de más ember lett. Neki még adatott rá idő, nem úgy, mint a szíven szúrt s az életéért kétségbeesetten alkudozó Palackinak, a re­ménytelen Dubli úrnak vagy a javíthatatlan Henriknek, s mind a többinek, Krúdy e jól ismert korhelyeinek, kártyá­sainak, gavallérjainak, akikből itt is oly páratlan galériát vonultat fel. Czifra János a regény elején azt mondja: „Én nem hiszek a kísértetekben... mert kísértetek nincsenek.” S a regény utolsó mondata épp erre felel világosan, határo­zottan: „Valamely mellékutcában hangosan fütyörészett egy elkésett kísértet.” Az életünk (az éjszakai, a leplezett, az, amit Krúdy az igazi-nak tart) bizony tele van kísértetekkel, hiába tagadjuk. S a legveszedelmesebbek bennünk magunk­ban kísértenek; ha legyőznek, hatalmukba kerítenek, a ma­guk képére formálnak (mint a regény számos hősét) – lehe­tetlenné teszik a szép, értelmes emberi életet. Czifra János legnagyobb – öntudatlan – fölfedezése: hogy a legtorzabb, legszerencsétlenebb s valamelyes értelmet csak az Utódban lelő életet is tisztelnünk kell, senkit sem szabad eleve a ko­porsó mértékével mérnünk s részvétlenül tennünk a sírba. A szegény kis ostoba, ártatlan-bűnös Natália sorsa erre ta­nítja meg a temetésrendezőt. S arra is, hogy a születés na­gyobb misztérium a halálnál, az élet győz a kísérteteken. Akkor is, ha egy-egy elkésett kísértet mindig akad.

S milyen csodálatos e főmotívum aláfestő zenéje, micsoda (szinte operai) nagyáriák csendülnek fel közben! A java Krúdy-művek egyik főerőssége, legvonzóbb érzelmi-gondolati teljesítménye ez az „áriázás”, amit annyian éreznek antiepikusnak – s talán az is; de ha hiányoznék, tán szét is foszlana Krúdy varázsa. A bevezetés, az egész mű alapdal­lamát adó nyitány után ilyen nagyária – con dolore – az esküvőről és a házasságról szóló, látszat és valóság e fáj­dalmas szembeállítása; vagy Álom nagy recitativója – con passione – Czifra emlékeiről, az emberek rejtegetett szennyeséről; Palacki előadása a borokról; Dubli úr szerelmi vallomása – affettuoso – Natáliának; s (a többiről nem is szólva) a legszebb: a himnikusan szárnyaló ének – maestoso – a Gyermek születéséről... „Jött a messzi tengerek part­jairól, amelyeket sohasem látott emberi szem, ahol a hul­lámverésből szellem-ének hangzik a szirteken... Vagy ta­lán nagy folyamok mentéről jött, ahol csillagok nézegetik fénylő szemüket a mély vizekben... Itt valahol az Élet fája a rengeteg közepén, és megszámlálhatatlanok az ő le­velei. Ezek a gyöngéd levélkék, virágok, magvak, tövisek, porzók, pihék hullanak le a nagy fáról, hogy a sebes folya­mok hátán elutazzanak az emberlakta vidékekre... És most elkezdi útját e földön, az ösvényen, amelyet mindenki magának tapos, és amelyen egyedül kell végigmennie... Az út végén ásójára támaszkodva áll a sírásó és nyugodal­masan pipázik... Ámde mi lesz addig, amíg a gyermek görnyedt öregasszonyként, a gond és bánat rőzsekötegével a hátán a sírásó karjába tántorodik? Vajon egy boldog múltra nézhet vissza, üde dűlőútra, amelyre gyümölcsfák hajol­nak ... Vagy a kalandorélet marad a háta mögött, mint az országútra vetett piros, rongy? A boldogtalanság baglya hu­hog éjszaka a háztető felett, vagy boldog, önfeledt virágok nyílnak az ablak előtt? Merre, hová?...”

Krúdy egész életében erre a „hogyan?”-ra és „hová?”-ra kereste a választ. Hogyan kellene élnünk és hogyan élünk? Boldogan vagy boldogtalanul merre, hová tartunk? S jó irányba-e? Varázstükre fénylő oldala helyett gyakran a sö­tétet, a homályosat, a foncsorozottat tartotta elénk: így ne! ezt ne! a Cviklik, Dublik, Henrikek, Palackik útja a kísértetektől rajzó éjszakába, a mélybe, a megsemmisülésbe visz! De Natália szép-szomorú kálváriája s a Gyermek ér­kezése túlmutat az éjszakán, az emberi lélekre sokszor le­szálló éjen. Krúdy az Asszonyságok díjá-ban ásott legmé­lyebbre kérdéseivel, és itt is jár legközelebb a válaszhoz.

Szabó Ede

 

(Asszonyságok díja.
Bp. 1968, Szépirodalmi K. 225-238. p.
/Magyar elbeszélők./)