című
regénynek, amelynek a napokban kell a magyar könyvpiacon megjelennie, ha ugyan
még kiadják egy beteg ember könyvét. Mert a betegség nagyon mulatságos,
szórakoztató dolog, amely mellett nagyszerűen telik az idő, de nagyon szeretik a
beteg embereket félretolni az útból.”Ez az első értesülésünk a Festett király-ról, amelyet a Magyarság 1929. évfolyama közöl folytatásokban, s amely könyv alakban csak 1930-ban jelenik meg a Franklinnál. Krúdy állapota és helyzete ekkoriban egyáltalán nem
„mulatságos”, sőt: egészségileg és anyagilag egyaránt válságos. Súlyos szervi szívbaja s féloldali szélütése 1928 nyarán ismét ágyba dönti, és mire talpra áll: a világ betegszik meg. A nagy gazdasági válság kora ez, és Krúdyn nem sokat segít, hogy 1930-ban végre Baumgarten-díjat kap. Öt évvel előbb még tizenhat kötete jelent meg, s művei tíz-kötetes gyűjteményének első kiadása: az 1926-27-es év alig hoz valamit – kivéve a Mohács-ot
– ; 1918-ban, ötvenedik születésnapján az Athenaeum újra kiadja a tízkötetes gyűjteményt s a Franklin egy novelláskötetet (Hét szilvafa) – de 1929-ben már egyetlent műve megjelentetésére sem vállalkoznak a kiadók. Krúdy Zsuzsát idézem:
„A gazdasági viszonyok romlásával egyre nehezebb írásait elhelyezni. Többnyire azzal adják vissza, hogy még több kiadatlan kézirata vár közlésre. Telítve vannak.” Ha meggondoljuk, hogy három év alatt harmincnál is több könyvét adták ki, s ezekből a világválság tetőpontján, az infláció kellős közepén – amikor jóformán senki sem vesz könyvet – még sok van raktáron, eladatlanul, úgy véljük, valami igazuk a gyakran vádolt kiadóknak is lehetett, bár a beteg és eladósodott íróval szemben kétségtelenül lehettek volna megértőbbek, méltányosabbak. (De hát miért is várnánk ezt el 1929-ben, kapitalista könyvkiadóktól?!) – 1930-ban azonban már ismét három regénye lát napvilágot, s köztük épp a Festett király; ezt követi egy év múlva Az első Habsburg. (A történelmi regénytrilógia 1943-tót kezdve Három király címmel többször is megjelent.)Mindezzel csak arra akartam röviden utalni, hogy a most új köntösbe öltöztetett Festett király – éppúgy mint a trilógia másik két része – Krúdy leggyötrelmesebb korszakában, szinte embertelenül nehéz körülmények közt született. S ha Bálint György 1931-ben azt írta róla a Nyugat-ban, hogy Krúdy történelem- és lélekábrázolása romantikus, és Dickensre emlékeztet, több fantáziával és kevesebb realizmussal – nyilván jó oka volt rá, s amit mond, meggyőzőbb, mint az elvétve itt-ott azóta is olvasható túlzott magasztalások vagy sommás lekicsinylések. A Három király-t nem lehet és nem is helyes Móricz Erdély-e mellé állítani s a magyar történelmi regény egyik csúcsaként ünnepelni, de nem fogadható el Fenyő Miksa ex cathedra ítélete sem:
„...olykor a teremtő fegyelem hiánya vagy akár lazasága azt hozta magával, hogy elbeszélése nem volt szuggesztív, emberei nem voltak elég érdekesek. Áll ez különösen történelmi regényeire. A történelmi regény feltétlenül megkövetel valamely studiumot, ha nem is olyan alaposat, mint amilyet Flaubert vagy Móricz Zsigmond végzett. Fantázia is kell hozzá, de ezt valamely konkrét állványzatra kell ráépíteni. E nélkül az állványzat nélkül összeomlik, mint Krúdy II. Lajos-regénye.” Hogy a Festett király – Szapolyai – regénye is összeomlik-e, arról Fenyő Miksa nem szól. Nézzük meg hát egy kissé közelebbről.
Nemcsak a szanatóriumi riportból – egyébként is tudjuk, hogy Krúdy bizony folytatott
„studiumokat”, s nem is csak alkalomszerűen: „Fél napokat görnyedt a könyvtárak zöld lámpaernyős olvasóasztalánál, hírlaptárak csendjében zörgette a sárguló, régi újságfóliánsok lapjait, s gondosan jegyzetelt, mint egy filológus” – írja róla Bóka László. s tőle hallottam azt is, hogy Krúdy kitűnően tudott latinul, eredetiben olvasta a régi okiratokat. Történelmi regényeihez is sok mindent végigbúvárolt. Az viszont érthető és természetes, hogy a Mohács körüli idők gazdag emlékirat- és feljegyzésanyagából – hajlamainak és írói alkatának megfelelően – II. Lajos, majd János király udvari káplánjának, Szerémi Györgynek Epistola de perditione Regni Hungarorum-ja (Emlékirat Magyarország romlásáról) ragadta meg legjobban a képzeletét. Szerémi György a történetíró Verancsics Antal
„bedolgozója” volt, s mint Horváth János megjegyzi: „Verancsics, ha tervezett művét megírja, bizonyára alaposan megrostálta volna Szerémi közleményeit. Bizalmas és több kézen átment hiteles és torz értesülés, rágalom és pletyka, monda és fontoskodó kitalálás, babona és tudákos tamáskodás, hiszékenység és gyanakvás egyvelege kavarog Epistolájában... Mindenütt árulót, esküszegőt, gyilkost szimatol... Természetes, hogy Szerémi Epistolája nem számít megbízható kútfőnek.” Egészen biztos, hogy ezt Krúdy is jól tudta, hiszen Szerémi hitelességét nem manapság kezdték kétségbe vonni; de neki épp erre volt szüksége: az események zűrzavarában nehezen tájékozódó kortárs színes, aprócseprő. gyakran naiv feljegyzéseire, a hiteles tények mögött is ördögi cselszövéseket sejtető
„jólértesültség”-re, hogy fantáziája működni kezdjen.Így aztán, persze, a regény sok szempontból nem elégítheti ki az
„igazi” (tehát lehetőleg minden ízében korhű, átfogó, nagy koncepciójú, a dokumentumok fényében is helytálló) történelmi regény híveinek igényét vagy a történészek hitelességvágyát. Mária királyné például, aki e művekben oly rokonszenves, a valóságban egyáltalán nem volt az; energikus, művelt nő volt, lovagolt, vívott, vadászott, ha ez érdem – de a Habsburg-érdekek elvakult megszállottja volt! Azután: nem ment ő el Székesfehérvárra, se titokban, se nyíltan; nem látta II. Lajos holttestét (s ha látja, sem ismerhetett volna rá, hisz Lajos akkor már két hónapja bomló hulla volt...), a temetésén sem volt jelen; Zápolya 1526 októberében kérte meg a Pozsonyban levő Mária kezét először és utoljára, akkor is politikai érdekből; továbbá... de minek is felsorolni a kisebb-nagyobb pontatlanságokat, hibákat, anakronizmusokat ? A regény egésze csodálatos részlettablói ellenére is romantikus, nemcsak nagy jeleneteiben, hanem abban a téves és bizonyíthatatlan koncepciójában is, mely szerint Szapolyai orgyilkosokkal ölette volna meg II. Lajost, és törvénytelen mesterkedésekkel jutott volna a magyar trónra. Mint korrajz: hiányos és egyoldalú, talán túlzottan is leszűkül Szapolyai és Mária alakjára, környezetére. Kívülről nagyrealista epikának látszik, de ez inkább a kényelmes, kedvtelve részletező, tiszta vonalvezetésű, élvezetes, kristályos és minden
„krúdys” kép- és hasonlatburjánzástól mentes stílus optikai csalása; a belső váz is megvan, a mű egyáltalán nem
„omlik össze”, de ez a váz nem a cselekményé, mert az gyéren folydogál. Ellenben – és a gyönyörű leírásokon, okos merengéseken, szenvedélyes párjeleneteken kívül ez a mű legnagyobb értéke – mesteri portrét kapunk a nagy hatalmú vajdáról, az egykori Dózsa-égető, gőgös és betegesen indulatos főúrról, a későbbi János királyról, Mária királynőről, Báthoryról, a nádorról, a két tábor szinte minden jelentős személyiségéről – s közben láthatjuk, hogy e sok hitvány, pénzért, hatalomért marakodó, önző és felelőtlen nemes jóvoltából hogyan vész el kézen-közön az ország. Ha sokalljuk is kissé a párbeszédeket, a vitákat, s e történeti regényből épp a sokrétűbb történetet hiányoljuk (s már csak ezért sem érthetünk egyet azzal a véleménnyel, amely szerint ez a trilógia a valóságábrázolás legmagasabb foka lenne Krúdy életművében) – szépségei előtt mégsem hunyhatjuk be szemünket, mint ahogy észre kell vennünk a maga korához szóló mondanivalóját is: vádló és aggódó figyelmeztetését azokhoz akik a Festett király írása idején, sajnos, kezükben tartották népünk sorsát.