KRUDY GYULA: HÉT BAGOLY – BOLDOGULT URFIKOROMBAN

Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest 1954. Sőtér István bevezető tanulmányával, Ferenczy Béni rajzaival.

 

Minden Krudy-könyv, szinte kivétel nélkül: líra, amely a képzelet sajátos sugárzásába vonja a valóságot. Ezért is oly nehéz e művek helyét kijelölni prózairodalmunkban. Szelíd nyírségi tájak, magányos ódon vidéki kúriák, gyümölcsillatú őszök és disznótoros telek; egy régi, talán sohse volt Pest biedermeier-hangulata, polgári családok békés élete, »ahol pirosterítékes asztalon együtt reggelizik friss kávét a család, és a ház leányainak jácint-illatuk van...«; az élet számkivetettjei: megtört, céltalan csavargók, furcsa, szomorú vagy mulatságos különcök, ódivatú, sápadt szerelmesek, akik még meg tudnak halni egy lányért...; költők, lovagok, szerencsejátékosok, férjüket megcsaló gazdag kereskedő-asszonyok, kivénhedt zsokék és temetésrendezők, korhelyek és újságírók, ábrándos-lelkű fiatal nők és őszülő gavallérok – ez Krudy világa, de csak töredékes felsorolásban. S a különös, néha már-már valószínűtlen alakok körül az emlékek, képek, tájak, hasonlatok, dallamok színes kavargása, megható és groteszk apró események egymásba-fonódása, néhány állandóan visszatérő főtéma s annak sok-sok variációja jelzi hogy az író – vágyainak és érzéseinek előhívó oldatában – az ábrázolt életből is egy külön kozmosz egyéni vonásait varázsolja képpé. Stílusának sokat emlegetett zeneiségében, sokhelyütt kissé avítt, kedves modorosságában régi klavikordok és zenélőórák hangszínei bujkálnak. Tudatos és szándékos ez nála s abból a nosztalgikus magatartásból fakad, amely egy elérhetetlen életforma boldogságát keresi alakjainak jelképes sorsában. Ha a kor reális képét keressük műveiben, – világa kettőssége olykor zavar bennünket. Mert noha egyrészt elfogadjuk e világ szépségeit költői igazságnak, hiszen a líra heve hitelesíti, – másrészt viszont csupán egyes mozzanatait tudjuk azonosítani a valósággal. Van valami figyelemre méltó abban, hogy e regények nőalakjainak nagy része kissé kancsal. A Hét bagoly-ban is így réved vissza nagy szerelmére Szomjas Guszti úr: »Flóra volt a keresztneve, a legszebb haja volt a városban, kicsit kancsalított, mintha nem ehhez a világhoz volna szokva a látása, mindig oly meglepetten nézett, mintha akkor ébresztették volna fel valamely gyönyörű álmából.« – A nőknek ezt a fajta nézését, amelyet sűrűn emleget, azért szerethette annyira Krudy, mert ez volt – az ő látásmódja is. Ahogy Hoffmann bizarr víziókban látja a szürke kis Bamberg városát, ahogy Jókai délibábos csillogásúra növeszt egy-egy jelentéktelen tájat-: Krudy is úgy teremt mesevilágot a valóságból. Romantikus tehát, ha megkésve is, csakhogy Jókai romantikus hőseinek tettereje az ő figuráiban már egy álmodott múlt álmodott szépségeinek makacs megőrzésévé csökken. Az is kétségtelen, hogy ha lazán is, de a mikszáthi elbeszélés vonalához is kapcsolódik. Ez az elbeszélő- forma, amely néhány alapszínére bontva és továbbfejlődve Lovikban, Török Gyulában is él, – Krudyra az anekdotikus stílust hagyta örökül s a dzsentri-témát is, bizonyos vonatkozásokban. Mikszáth hajdani gavallér­jai azonban Krudy világában már egykori hatalmuk látszatát sem igyekeznek fenntartani: lassan visszahúzódnak tanyai udvarházaik rezeda-illatú múlandóságába, s búcsúznak az élettől »királyi gőggel«, mint Álmos Andor a Napraforgó c. regényben: »a méla, elcsendesedett, megvető magyar úr volt, aki semmit sem akar a világtól, mint egy zugot, ahonnan száműzve vannak a kellemetlen, tornászó új emberek.«

S ebben az életműben, ha el is mereng a régi vidéki nemesurak életén, méhes csöndjében Horatiust, Berzsenyit olvasgató alakjain, – mégsem a feudális világ eszményítéséről van szó s nem is a dzsentri pusztulása fontos. Amitől Rezeda Kázmér, Józsiás és még oly sok Krudy-hős szenved, s amitől Álmos úr, Alvinczi és a többiek eltávolodnak, az: az új kor pénzért folyó hajszája, rohanó, minden igaz érzést eltorzító, embertelen élete. Minden szemlélődő melankóliája mellett, Krudy kifogyhatatlan a nyugalom, a béke, az egészséges, egyszerű örömök, a hétköznapi szépségek dicséretében. Idillt-kívánó romantikája ezt többnyire a Felvidék s a Nyírség kis falvaiban, földszintes józsefvárosi házakban, családias levegőjű kiskocsmákban találja meg, s elsősorban az ifjúság álmainak időtlenségében. Egy gyakorta előforduló képe is erről a vágyáról vall: »A belvárosi torony óráján valaha csókák ültek, és nem engedték gyorsan múlni az időt.« – Szomjas Guszti is, amikor szállást kap a Hét bagolyban, azt akarja, hogy minden a régi, csöndes, idillikus időkre emlékeztesse: »Mindig egy kicsit mámoros vagyok, ha a múlt időkről beszélek- mondja Fonnyadinénak – Itt állok ön előtt, mint egy öreg vándorló, egy eltévedt kóborló, és csak arra kérem, ne mondja, hogy szép ifjúságomat álmodtam.«

Hogy mindez csak illúzió? Igen, az, hiszen az ember úgy színezi ki múltját, ahogy akarja. A lényeges mégis az, hogy a felszínnel való megelégedés, a karrier és az élvezetek utáni törtetés helyett Krudy legrokonszenvesebb alakjai (akik az író szemléletét fejezik ki) a tiszta, mélyen átélt, emberibb, igazabb életet áhítják. Ezzel szemben az is igaz, hogy jelenüket úgy élik, mint akik átutazóban vannak a múltból (amelyet szépnek hisznek) a jövőbe, amely számukra már csak a tűnő ifjúság s a mámoros szerelmek végét, az öregséget és az elmúlást jelenti. Nemcsak a maguk: egy osztály öregségét és elmúlását is.

Sőtér István bevezető tanulmánya értő szeretettel tárja föl e különös írói világ számos problémáját. »Egy osztály, egy életmód és életszemlélet, – egy irodalmi hagyomány kései, magános hattyúdala« – mondja róla, s nemcsak a Nyugat íróitól s a kor irodalmi életétől, de a századvég dekadenciájától is elválasztja. Észreveszi és, helyesen, hangsúlyozza is, hogy Krudyt a kor szürkeségével soha ki nem békülő »indulatai, zabolátlansága közelítik épp a valósághoz, az élet nyers. és könyörtelen dolgaihoz, – szenvedélyekhez és fájdalmakhoz, melyeket az irodalmi dekadencia sohsem tudna megérteni.« Azt, hogy a műveiben kifejeződő valóságot mégis töredékesnek érezzük, Sőtér e művek periférikus jellegével indokolja, : »regényei, novellái legtöbbnyire olyan eseményekről szólnak, melyeknek a kor legfontosabb történéseivel, kérdéseivel kevés a közük.« A tanulmánynak ez a része érdekesen és meggyőzően fejtegeti Krudy szemléletének társadalmi okait, végső összegezésében mégsem tűnik egészen igazságosnak, amikor a nagy-realizmust kéri számon. Az álmok és ábrándok, amelyekkel Sőtér szembeállítja az élet igazi kínjait és örömeit, éppen Krudynál pontosan ezekből a kínokból és örömökből szövődnek. Egyéb­ként legnagyobbrészt mégis Krudy életszeretetét s nagyszerű írásművészetét állítja a középpontba s a Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban rövid, de kitűnő elemzésével egészében méltányos, bíráló megjegyzéseiben is helytálló képet rajzol Krudyról.

Ezt a képet – a két regényre vonatkoztatva – kiegészíthetnők még néhány vonással.

A Hét Bagoly alapanyaga, a századvégi Pest irodalmi élete, – sokkal reálisabb, mint bármelyik Krudy-regényé. Ám a jellegzetes Krudy-motívumok, mint Proustban a Vinteuil-szonáta egyes részei, itt is állandóan fölcsendülnek. Maga a cselekmény néhány mondatban elmondható, hiszen Krudyra nem jellemző a sokrétű, bonyolult meseszövés. (Ezért a részletek gazdagságával, mindent megelevenítő líraiságával kárpótol.)

Szomjas Guszti úr, köz- és váltóügyvéd, aki a koronázás óta nem járt a fővárosban, ifjúságát keresni s régi álmát megvalósítani jön fel Pestre: író akar lenni. Megismerkedik Józsiással, a fiatal íróval, aki két férjes asszonnyal folytatott viszonya következtében egy időre hírhedt botrányhőssé válik. Szomjas Guszti közbeavatkozásával végül a szegény álmoskönyv-szerkesztő leánya, Áldáska oldalán megtalálja a nyugalmat és a boldogságot. Körülbelül ennyi az, ami a regényben egyenes vonalú cselekménynek nevezhető. A vékony mesét lírai epizódok teszik felejthetetlenné. De most nem is ez érdekel bennünket, hanem egy-két szemlélet és stílusbeli sajátosság, amely minden Krudy-regényben felbukkan.

Először is: a szerelemnek az a fajta ábrázolása, amelyről Kaffka így ír a Színek és évek-ben: »sehol a föld kerekén nem tudják olyan szép megjátszással, lendülőn, búsan, szilajon és parádésan élni a szerelmet, mint erre mifelénk tudták hajdanában.« Krudyban a szerelemnek ez a »nyírségi« formája valami egészen csodálatosan (néha már érzelmesen) naiv trubadúr-lírával párosul. Szomjas Guszti ötven év óta minden, este így alszik el: »Lehajtotta a fejét és szokás szerint halk fohászt küldött ahhoz a messzi nőalakhoz, Flórájához, akit a legjobbnak és a legszebbnek képzelt el a hosszú életen át«. – Álmos Andorból a Napraforgóban olyan fergeteges szerelmi vallomás tör elő, amelynek már semmi köze a prózához, képek és hasonlatok szédítő zuhataga, nemkülönben Józsiás urat is könnyekig meghatja, amikor Zsófia az ő kedve szerint öltözködik fel: – egyáltalán – ebben a világban a nők istennők és királynők. A furcsa az, hogy ugyanakkor ezek a csupa álom- és csipke-költemények nagyon is hús-vér asszonyok, akiknél egy csók a Lánchídtól a Vérmezőig tart, – kicsinyesek és féltékenyek, hűtlenek is és hiúk is, de jók is tudnak lenni, megvan bennük minden női tulajdonság. Reálisak és józanok is, józanabbak, mint a férfiak, s gyakori köztük az olyan nő, mint Leonóra, aki ruházza és eteti, úgyszólván teljesen eltartja Józsiást. Krudy regényei, még Adyról írt emlékezései is tele vannak ilyen önfeláldozó asszonyságokkal, akik így pártolják az irodalmat. A hősök rendszerint attól jutnak lelki válságba, hogy ez angyali pártfogók langyos szerelmét megúnva, kalandokba bocsátkoznak.

Krudy regényeiben a kedély és az érzelem játékainak minden árnyalatát végigpróbáltató szerelem érleli igazán férfivá és asszonnyá a szereplőket. S ezek a »légies« lírába transzponált szerelmek nagyon jól megférnek a legvaskosabb valósággal is. Aligha lehetne az író módszerére árulkodóbb jelenetet találni -mint amikor a regény elején a vedlett-ruhájú, kócos, öregedő, trampli Fonnyadinét Szomjas Guszti azonhelyben az ő tündéri Flórájává álmodja át. Hogy ínyünkön a valóság íze maradjon, számos apró részlet bizonyítja az író széleskörű ismereteit kisebb-nagyobb női dolgokban.

E szerelmes nők és férfiak igaz és költött gyötrelmeiről, Krudy kimeríthetetlen kincsesbányájáról (a szelíd idilltől, amelyben Áldáska és Józsiás eltűnnek szemünk elől, az Őszi versenyek fájdalmas, reménytelen zsokészerelméig) sokat beszélhetnénk még. De ezúttal elégedjünk meg annyival, hogy ez a motívum is, mint a többi, mindig a képzelt múlt hangulataiba olvad át. – Szomjas Guszti, amikor arra kéri Fonnyadinét, hogy Flóra ízlése szerit öltözködjék, így fejezi be szavait: »Még volna egy kérésem, amelyet azonban nem muszáj teljesíteni. Szeretném, ha Fonnyadi úr néha az ablak alatt elkiáltaná magát : Donauwasser! Amint a régi Pesten kiáltották a vízárusok. Szeretném, ha téli estéken tollat fosztanának a háznál, a »tirolinak« káposztagyalulás idején sörös kriglije legyen, mint Flóra házánál volt.« – Ezen az állandó atmoszférán belül a sajátos Krudy motívumokhoz tartozik még: a hajnali misére járó nők, találkák a különböző templomokban, szerelmi séták a szigeten, Zugligetben, Budán, elhagyott villák kertjeiben, a városi és a vidéki tél ezer szépségének mesteri életre keltése, mint éppen a Hét bagolyban is, az első fejezetben. Persze, említhetnénk még a lóversenyt, játéktermeket, nyilvánosházakat, Pest éjszakai életét, amely szintén jelentős helyet foglal el Krudy írásaiban, lecsúszott exisztenciák, kétes arszlánok és álhírlapírók hadát, vagy éppen az egyik leggyakoribb motívumot: a kiskocsmákban lezajló ünnepi étkezéseket.

A Boldogult úrfikoromban nem is egyéb, mint egy ilyen csendes, vendéglői mulatozás leírása. Krudy egyik gyakori módszere, a párbeszédekben kibontakoztatott emlékezés itt helyenkint monumentálisra nő s át- meg átszövi a kocsmában lezajló eseményt. Ez az esemény röviden annyi, hogy egymásután érkeznek a vendégek a Bécs városához címzett fogadóba, ahol Kacskovics úr két szepességi ismerősével, Podolini Lajos volt alszolgabíróval és Vilmosi Vilmával üldögél. Az adóbizottsági elnök, a nagykedvű »Pista úr« és társasága után egy rendkívül tekintélyes külföldi vendég is betéved a kocsmába, ahol lassan valami egészen szokatlan jókedv alakul ki s még a kocsmáros is táncra perdül feleségével. Csak másnap tudják meg, hogy ez búcsú volt, mert eladja a fogadót. Kacskovics úr, mint a ház tulajdonosa, a volt alszolgabíróra és Vilmára bízza a kocsma vezetését. A remek figurákból álló társaságban egy alakra kiváltképp érdemes felfigyelnünk. Mert Krudy módszeréről ez is elárul valamit. – Az Ady Endre éjszakái c. könyvben szerepel egy »Esperes«nek becézett férfiú, akinek igazi nevét Krudy nem közli velünk. »Egy plébánoskülsejű, pápaszemes, igen komoly és nagy tudású férfiú volt, aki a Béhá (Budapesti Hírlap) munkatársa volt, hajnalonkint „kis irodalmit” evett a New-York kávéházban...« Esperes öröksége, kalandjai, éjszakai iszogatásai Cholnoky Viktorral és másokkal, bármily sok groteszk elem vegyül is alakjába – valóság. S ugyanez az Esperes ott ül Pista úr társaságában is, a Boldogult úrfikorom kocsmájában. S ha már itt tartunk, oszlassuk el a rejtélyt Szomjas Guszti alakja körül is. – Ugyancsak az Ady Endre éjszakáiban írja Krudy: »Rákosi Jenő bíztató levelei eljutottak Nyíregyházára egy „fiatal, bontakozó írói tehetséghez”, mire az író kapta magát és Budapestre rándult legújabb beszélyeivel a farkasbundájában, amilyen bundát tán a múlt század óta nem láttak Pesten... Kétfelé törött nagy szürke szakállával olyan volt, mint a törpekirály. Kicsit boros állapotban jött be éjfélkor a New-Yorkba... Kálnay László volt és ügyvédi irodáját hagyta ott, hogy beszélyíró lehessen Pesten.«

Íme, ez a furcsa öregúr, aki ötvenéves korában akarta írói pályáját elkezdeni (s később kiábrándultan visszament vidékre), ez Szomjas Guszti modellje. Azt hiszem, szinte minden Krudy-alakról ki lehetne mutatni, hogy bármilyen különc figurának is tűnnek: a valóság talajából nőttek ki. »Esperes legenda volt« – mondja Krudy, mielőtt leírná, hogy ki is volt igazában ez az ember. S ő a maga egyéni módján Adyból, Cholnokyból, Mikesből, Reinitzből is legendát formál abban a már említett könyvében, amelyen talán a legközvetlenebbül mérhetjük le: milyen távolság (vagy közelség) van Krudy regényalakjai és a valóság között.

A Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban, ugyanakkor, amikor Krudy romantikájának erényeit is megcsillogtatja, a képekben, hasonlatokban páratlanul gazdag, színes stílust, a mulatságos, érdekes zsánerfigurákat, a mély líraiságot s a tiszta érzelmeket, – egyúttal leghiggadtabb s legérettebb két műve, amely alkalmas arra, hogy azokat is bevezesse Krudy világába; akik eddig nem ismerték. Szerencsés gondolat volt éppen ezt a két regényt választani kiadásra. Sajnos, a címlaptól eltekintve – amely Csillag Vera munkája – Ferenczy Béni illusztrációi csak ritkán keltik fel bennünk a Krudy-mű igazi hangulatait. Úgy érezzük, hogy jellemzőbb jeleneteket kellett volna kiválogatni s a ceruzarajz helyett a toll, vagy a lavírozott tusrajz felel meg inkább a Krudy-szöveg légkörének.

Szabó Ede

 

(Irodalomtörténet, 1955/4. /december/ 506-509. p.)