KRUDY GYULA:
HÉT BAGOLY – BOLDOGULT URFIKOROMBAN
Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest 1954. Sőtér István bevezető tanulmányával, Ferenczy
Béni rajzaival.
Minden Krudy-könyv, szinte kivétel nélkül: líra, amely a képzelet
sajátos sugárzásába vonja a valóságot. Ezért is oly nehéz e művek helyét
kijelölni prózairodalmunkban. Szelíd nyírségi tájak, magányos
ódon vidéki kúriák, gyümölcsillatú őszök és disznótoros telek; egy régi, talán
sohse volt Pest biedermeier-hangulata, polgári családok békés élete, »ahol pirosterítékes asztalon együtt reggelizik friss kávét a család,
és a ház leányainak jácint-illatuk van...«; az élet számkivetettjei: megtört, céltalan
csavargók, furcsa, szomorú vagy mulatságos különcök, ódivatú, sápadt szerelmesek,
akik még meg tudnak halni egy lányért...; költők, lovagok, szerencsejátékosok,
férjüket megcsaló gazdag kereskedő-asszonyok, kivénhedt zsokék és temetésrendezők,
korhelyek és újságírók, ábrándos-lelkű fiatal nők és őszülő gavallérok –
ez Krudy világa, de csak töredékes felsorolásban. S a
különös, néha már-már valószínűtlen alakok körül az emlékek, képek, tájak,
hasonlatok, dallamok színes kavargása, megható és groteszk apró események egymásba-fonódása,
néhány állandóan visszatérő főtéma s annak sok-sok variációja jelzi hogy az író – vágyainak és érzéseinek előhívó
oldatában – az ábrázolt életből is egy külön kozmosz egyéni vonásait varázsolja
képpé. Stílusának sokat emlegetett zeneiségében, sokhelyütt kissé avítt, kedves
modorosságában régi klavikordok és zenélőórák
hangszínei bujkálnak. Tudatos és szándékos ez nála s abból a nosztalgikus magatartásból
fakad, amely egy elérhetetlen életforma boldogságát keresi alakjainak jelképes
sorsában. Ha a kor reális képét keressük műveiben, – világa kettőssége olykor
zavar bennünket. Mert noha egyrészt elfogadjuk e világ szépségeit költői igazságnak,
hiszen a líra heve hitelesíti, – másrészt viszont csupán egyes mozzanatait tudjuk
azonosítani a valósággal. Van valami figyelemre méltó abban, hogy e regények nőalakjainak
nagy része kissé kancsal. A Hét bagoly-ban
is így réved vissza nagy szerelmére Szomjas Guszti úr: »Flóra volt a keresztneve,
a legszebb haja volt a városban, kicsit kancsalított, mintha nem ehhez a világhoz
volna szokva a látása, mindig oly meglepetten nézett, mintha akkor ébresztették
volna fel valamely gyönyörű álmából.« – A nőknek ezt a fajta nézését, amelyet sűrűn
emleget, azért szerethette annyira Krudy, mert ez
volt – az ő látásmódja is. Ahogy Hoffmann
bizarr víziókban látja a szürke kis Bamberg városát,
ahogy Jókai délibábos csillogásúra növeszt egy-egy jelentéktelen tájat-: Krudy is úgy teremt mesevilágot a valóságból. Romantikus
tehát, ha megkésve is, csakhogy Jókai romantikus hőseinek tettereje az ő
figuráiban már egy álmodott múlt álmodott szépségeinek makacs megőrzésévé
csökken. Az is kétségtelen, hogy ha lazán is, de a mikszáthi elbeszélés vonalához
is kapcsolódik. Ez az elbeszélő- forma, amely néhány alapszínére bontva és
továbbfejlődve Lovikban, Török Gyulában is él, – Krudyra az anekdotikus stílust hagyta örökül s a
dzsentri-témát is, bizonyos vonatkozásokban. Mikszáth hajdani gavallérjai
azonban Krudy világában már egykori hatalmuk
látszatát sem igyekeznek fenntartani: lassan visszahúzódnak tanyai udvarházaik
rezeda-illatú múlandóságába, s búcsúznak az élettől »királyi
gőggel«, mint Álmos Andor a Napraforgó c. regényben: »a méla, elcsendesedett,
megvető magyar úr volt, aki semmit sem akar a világtól, mint egy zugot, ahonnan
száműzve vannak a kellemetlen, tornászó új emberek.«
S ebben az
életműben, ha el is mereng a régi vidéki nemesurak
életén, méhes csöndjében Horatiust, Berzsenyit olvasgató alakjain, – mégsem
a feudális világ eszményítéséről van szó s nem is a dzsentri pusztulása fontos.
Amitől Rezeda Kázmér, Józsiás és még oly sok Krudy-hős szenved, s amitől Álmos úr, Alvinczi és a többiek
eltávolodnak, az: az új kor pénzért folyó hajszája, rohanó,
minden igaz érzést eltorzító, embertelen élete. Minden szemlélődő melankóliája mellett,
Krudy kifogyhatatlan a nyugalom, a béke, az
egészséges, egyszerű örömök, a hétköznapi szépségek dicséretében. Idillt-kívánó
romantikája ezt többnyire a Felvidék s a Nyírség kis falvaiban, földszintes
józsefvárosi házakban, családias levegőjű kiskocsmákban találja meg, s
elsősorban az ifjúság álmainak időtlenségében. Egy gyakorta
előforduló képe is erről a vágyáról vall: »A belvárosi torony óráján valaha csókák
ültek, és nem engedték gyorsan múlni az időt.« – Szomjas Guszti is, amikor szállást
kap a Hét bagolyban, azt akarja, hogy minden a régi, csöndes, idillikus időkre emlékeztesse:
»Mindig egy kicsit mámoros vagyok, ha a múlt időkről beszélek- mondja Fonnyadinénak – Itt állok ön előtt, mint egy öreg vándorló,
egy eltévedt kóborló, és csak arra kérem, ne mondja, hogy szép ifjúságomat
álmodtam.«
Hogy mindez
csak illúzió? Igen, az, hiszen az ember úgy színezi ki múltját, ahogy akarja. A
lényeges mégis az, hogy a felszínnel való megelégedés, a karrier és az élvezetek
utáni törtetés helyett Krudy legrokonszenvesebb
alakjai (akik az író szemléletét fejezik ki) a tiszta, mélyen átélt, emberibb,
igazabb életet áhítják. Ezzel szemben az is igaz, hogy jelenüket úgy élik, mint
akik átutazóban vannak a múltból (amelyet szépnek hisznek) a jövőbe, amely
számukra már csak a tűnő ifjúság s a mámoros szerelmek végét, az öregséget és
az elmúlást jelenti. Nemcsak a maguk: egy osztály öregségét és elmúlását is.
Sőtér István bevezető tanulmánya értő szeretettel tárja föl e
különös írói világ számos problémáját. »Egy osztály, egy életmód és
életszemlélet, – egy irodalmi hagyomány kései, magános hattyúdala«
– mondja róla, s nemcsak a Nyugat íróitól s a kor irodalmi életétől, de
a századvég dekadenciájától is elválasztja. Észreveszi és, helyesen,
hangsúlyozza is, hogy Krudyt a kor szürkeségével soha
ki nem békülő »indulatai, zabolátlansága közelítik épp
a valósághoz, az élet nyers. és könyörtelen dolgaihoz, – szenvedélyekhez
és fájdalmakhoz, melyeket az irodalmi dekadencia sohsem
tudna megérteni.« Azt, hogy a műveiben kifejeződő valóságot mégis töredékesnek érezzük,
Sőtér e művek periférikus jellegével indokolja, :
»regényei, novellái legtöbbnyire olyan eseményekről szólnak, melyeknek a kor
legfontosabb történéseivel, kérdéseivel kevés a közük.« A tanulmánynak ez a
része érdekesen és meggyőzően fejtegeti Krudy
szemléletének társadalmi okait, végső összegezésében mégsem tűnik egészen igazságosnak,
amikor a nagy-realizmust kéri számon. Az álmok és ábrándok, amelyekkel Sőtér szembeállítja az élet igazi kínjait és örömeit, éppen
Krudynál pontosan ezekből a kínokból és örömökből
szövődnek. Egyébként legnagyobbrészt mégis Krudy
életszeretetét s nagyszerű írásművészetét állítja a középpontba s a Hét bagoly
és a Boldogult úrfikoromban rövid, de kitűnő
elemzésével egészében méltányos, bíráló megjegyzéseiben is helytálló képet
rajzol Krudyról.
Ezt a képet
– a két regényre vonatkoztatva – kiegészíthetnők még néhány vonással.
A Hét Bagoly alapanyaga,
a századvégi Pest irodalmi élete, – sokkal reálisabb, mint bármelyik Krudy-regényé. Ám a jellegzetes Krudy-motívumok,
mint Proustban a Vinteuil-szonáta
egyes részei, itt is állandóan fölcsendülnek. Maga a cselekmény néhány mondatban
elmondható, hiszen Krudyra nem jellemző a sokrétű,
bonyolult meseszövés. (Ezért a részletek gazdagságával, mindent megelevenítő
líraiságával kárpótol.)
Szomjas
Guszti úr, köz- és váltóügyvéd, aki a koronázás óta nem járt a fővárosban, ifjúságát
keresni s régi álmát megvalósítani jön fel Pestre: író akar lenni.
Megismerkedik Józsiással, a fiatal íróval, aki két
férjes asszonnyal folytatott viszonya következtében egy időre hírhedt
botrányhőssé válik. Szomjas Guszti közbeavatkozásával végül a szegény
álmoskönyv-szerkesztő leánya, Áldáska oldalán
megtalálja a nyugalmat és a boldogságot. Körülbelül ennyi az, ami a regényben egyenes
vonalú cselekménynek nevezhető. A vékony mesét lírai epizódok teszik
felejthetetlenné. De most nem is ez érdekel bennünket, hanem egy-két szemlélet
és stílusbeli sajátosság, amely minden Krudy-regényben
felbukkan.
Először is:
a szerelemnek az a fajta ábrázolása, amelyről Kaffka így ír a Színek és évek-ben: »sehol a föld kerekén
nem tudják olyan szép megjátszással, lendülőn, búsan, szilajon és parádésan
élni a szerelmet, mint erre mifelénk tudták hajdanában.« Krudyban
a szerelemnek ez a »nyírségi« formája
valami egészen csodálatosan (néha már érzelmesen) naiv trubadúr-lírával
párosul. Szomjas Guszti ötven év óta minden, este így alszik
el: »Lehajtotta a fejét és szokás szerint halk fohászt küldött ahhoz a messzi nőalakhoz,
Flórájához, akit a legjobbnak és a legszebbnek képzelt el a hosszú életen át«.
– Álmos Andorból a Napraforgóban olyan fergeteges szerelmi vallomás tör elő, amelynek
már semmi köze a prózához, képek és hasonlatok szédítő zuhataga, nemkülönben Józsiás urat is könnyekig meghatja, amikor Zsófia az ő
kedve szerint öltözködik fel: – egyáltalán – ebben a világban a nők istennők és
királynők. A furcsa az, hogy ugyanakkor ezek a csupa álom- és csipke-költemények
nagyon is hús-vér asszonyok, akiknél egy csók a Lánchídtól a Vérmezőig tart, – kicsinyesek
és féltékenyek, hűtlenek is és hiúk is, de jók is tudnak lenni, megvan bennük
minden női tulajdonság. Reálisak és józanok is, józanabbak, mint a férfiak, s
gyakori köztük az olyan nő, mint Leonóra, aki ruházza és eteti, úgyszólván teljesen
eltartja Józsiást. Krudy
regényei, még Adyról írt emlékezései is tele vannak ilyen önfeláldozó
asszonyságokkal, akik így pártolják az irodalmat. A hősök rendszerint attól
jutnak lelki válságba, hogy ez angyali pártfogók langyos szerelmét megúnva, kalandokba bocsátkoznak.
Krudy regényeiben a kedély és az érzelem játékainak minden
árnyalatát végigpróbáltató szerelem érleli igazán férfivá és asszonnyá a
szereplőket. S ezek a »légies« lírába transzponált
szerelmek nagyon jól megférnek a legvaskosabb valósággal is. Aligha lehetne az
író módszerére árulkodóbb jelenetet találni -mint amikor a regény elején a
vedlett-ruhájú, kócos, öregedő, trampli Fonnyadinét
Szomjas Guszti azonhelyben az ő tündéri Flórájává
álmodja át. Hogy ínyünkön a valóság íze maradjon, számos apró részlet bizonyítja
az író széleskörű ismereteit kisebb-nagyobb női dolgokban.
E szerelmes
nők és férfiak igaz és költött gyötrelmeiről, Krudy
kimeríthetetlen kincsesbányájáról (a szelíd idilltől, amelyben Áldáska és Józsiás eltűnnek
szemünk elől, az Őszi versenyek fájdalmas, reménytelen zsokészerelméig) sokat
beszélhetnénk még. De ezúttal elégedjünk meg annyival, hogy ez a motívum is,
mint a többi, mindig a képzelt múlt hangulataiba olvad át. – Szomjas Guszti,
amikor arra kéri Fonnyadinét, hogy Flóra ízlése szerit
öltözködjék, így fejezi be szavait: »Még volna egy kérésem, amelyet azonban nem muszáj teljesíteni. Szeretném, ha Fonnyadi
úr néha az ablak alatt elkiáltaná magát : Donauwasser! Amint a régi Pesten kiáltották a vízárusok. Szeretném, ha téli estéken tollat fosztanának a háznál, a
»tirolinak« káposztagyalulás idején sörös kriglije legyen, mint Flóra házánál volt.«
– Ezen az állandó atmoszférán belül a sajátos Krudy
motívumokhoz tartozik még: a hajnali misére járó nők, találkák a különböző templomokban,
szerelmi séták a szigeten, Zugligetben, Budán, elhagyott villák kertjeiben, a
városi és a vidéki tél ezer szépségének mesteri életre keltése, mint éppen a
Hét bagolyban is, az első fejezetben. Persze, említhetnénk még a
lóversenyt, játéktermeket, nyilvánosházakat, Pest éjszakai életét, amely
szintén jelentős helyet foglal el Krudy írásaiban,
lecsúszott exisztenciák, kétes arszlánok és
álhírlapírók hadát, vagy éppen az egyik leggyakoribb motívumot: a kiskocsmákban
lezajló ünnepi étkezéseket.
A Boldogult úrfikoromban
nem is egyéb, mint egy ilyen csendes, vendéglői mulatozás leírása. Krudy egyik gyakori módszere, a párbeszédekben
kibontakoztatott emlékezés itt helyenkint
monumentálisra nő s át- meg átszövi a kocsmában lezajló eseményt. Ez az esemény
röviden annyi, hogy egymásután érkeznek a vendégek a Bécs városához címzett
fogadóba, ahol Kacskovics úr két szepességi
ismerősével, Podolini Lajos volt alszolgabíróval és
Vilmosi Vilmával üldögél. Az adóbizottsági elnök, a nagykedvű
»Pista úr« és társasága után egy rendkívül tekintélyes külföldi vendég
is betéved a kocsmába, ahol lassan valami egészen szokatlan jókedv alakul ki s
még a kocsmáros is táncra perdül feleségével. Csak másnap tudják meg, hogy ez
búcsú volt, mert eladja a fogadót. Kacskovics úr,
mint a ház tulajdonosa, a volt alszolgabíróra és Vilmára bízza a kocsma vezetését.
A remek figurákból álló társaságban egy alakra kiváltképp érdemes felfigyelnünk.
Mert Krudy módszeréről ez is elárul valamit. – Az Ady
Endre éjszakái c. könyvben szerepel egy »Esperes«nek becézett férfiú, akinek igazi nevét Krudy
nem közli velünk. »Egy plébánoskülsejű, pápaszemes, igen
komoly és nagy tudású férfiú volt, aki a Béhá
(Budapesti Hírlap) munkatársa volt, hajnalonkint „kis
irodalmit” evett a New-York kávéházban...« Esperes
öröksége, kalandjai, éjszakai iszogatásai Cholnoky Viktorral
és másokkal, bármily sok groteszk elem vegyül is alakjába – valóság. S ugyanez az
Esperes ott ül Pista úr társaságában is, a Boldogult úrfikorom
kocsmájában. S ha már itt tartunk, oszlassuk el a rejtélyt Szomjas Guszti
alakja körül is. – Ugyancsak az Ady Endre éjszakáiban írja Krudy: »Rákosi Jenő bíztató levelei eljutottak Nyíregyházára egy
„fiatal, bontakozó írói tehetséghez”, mire az író kapta magát és Budapestre rándult
legújabb beszélyeivel a farkasbundájában, amilyen bundát tán a múlt század óta
nem láttak Pesten... Kétfelé törött nagy szürke szakállával olyan volt, mint a
törpekirály. Kicsit boros állapotban jött be éjfélkor a New-Yorkba... Kálnay László volt és ügyvédi
irodáját hagyta ott, hogy beszélyíró lehessen Pesten.«
Íme, ez a
furcsa öregúr, aki ötvenéves korában akarta írói pályáját elkezdeni (s később
kiábrándultan visszament vidékre), ez Szomjas Guszti modellje. Azt hiszem, szinte
minden Krudy-alakról ki lehetne mutatni, hogy
bármilyen különc figurának is tűnnek: a valóság talajából nőttek ki. »Esperes
legenda volt« – mondja Krudy,
mielőtt leírná, hogy ki is volt igazában ez az ember. S ő a maga egyéni módján
Adyból, Cholnokyból, Mikesből, Reinitzből
is legendát formál abban a már említett könyvében, amelyen talán a
legközvetlenebbül mérhetjük le: milyen távolság (vagy közelség) van Krudy regényalakjai és a valóság között.
A Hét bagoly
és a Boldogult úrfikoromban, ugyanakkor, amikor Krudy romantikájának erényeit is megcsillogtatja, a
képekben, hasonlatokban páratlanul gazdag, színes stílust, a mulatságos,
érdekes zsánerfigurákat, a mély líraiságot s a tiszta érzelmeket, – egyúttal
leghiggadtabb s legérettebb két műve, amely alkalmas arra, hogy azokat is bevezesse
Krudy világába; akik eddig nem ismerték. Szerencsés
gondolat volt éppen ezt a két regényt választani kiadásra. Sajnos, a címlaptól
eltekintve – amely Csillag Vera munkája – Ferenczy
Béni illusztrációi csak ritkán keltik fel bennünk a Krudy-mű
igazi hangulatait. Úgy érezzük, hogy jellemzőbb jeleneteket kellett volna
kiválogatni s a ceruzarajz helyett a toll, vagy a lavírozott tusrajz felel meg
inkább a Krudy-szöveg légkörének.
Szabó Ede
(Irodalomtörténet, 1955/4. /december/ 506-509. p.)