Krúdy félmúltja és jövője

 

Ha jól meggondolom, igazában nincs is sok vitáznivalóm Vargha Kálmán rendkívül izgalmas, hasznos és további kutatásokra ösztönző tanulmányával,* hisz könyvem megtisztelő túlértékelése hiúságomnak még jól is eshetnék, az írás lényeges gondolataival pedig nagyjából egyetértek. Mégis úgy érzem, az a Krúdy-kép, amelyet felvázolt, színekben és színértékben, árnyalatokban és a megvilágítás módjában kiegészítésre szorul. (S egyúttal hadd vegyem elejét mindjárt egy esetleges félreértésnek is: Vargha Kálmán bevezető mondatai azt sejtetik, hogy az „Arcok és vallomások” sorozatban megjelent munkám azonos azzal a Krúdy-könyvvel, amelyet lelkes ifjonti éveimben tervezgettem ... Nem azonos, mert az még most is megíratlan, s ha elkészül valaha, egészen más jellegű lesz, mint ez a kötet volt; ebben ugyanis némiképp meg volt kötve a kezem: a sorozat igényeihez kellett alkalmazkodnom.) Nem szándékozom ellentanulmányt írni, ezért csak néhány kérdésre szorítkozom és rögtön a tárgyra térek.

Vargha Kálmán felteszi a kérdést: „maradtak-e még rejtélyek Krúdy körül?” – és úgy találja, hogy igen, ma is sok még a rejtély. Igaza is van, ezt mindannyian tudjuk, akik Krúdyval foglalkozunk. De vajon ott kell-e keresnünk a rejtélyeket, ahol ő keresi? Rejtély-e, hogy „Krúdy élte vagy inkább szemlélte-e az életet? Az élet volt-e számára igazán fontos vagy az irodalom?” A kérdés nem felesleges, nem álprobléma, de mi itt a rejtély? Az irodalom volt fontos neki, az irodalom volt számára az élet. Nemcsak szinte példátlan termékenysége, hanem vallomásainak zöme is ezt bizonyítja (könyvem idézeteiből is egyértelműen ez derül ki), nem is szólva olvasmányélmények színezte, irodalomközpontú szemléletmódjáról, amely olykor már szinte zavaróan hat, stilizáltságának, modorosságainak egyik oka, s nem mindig, nem is minden művének válik javára. Krúdy az élet minden mozzanatát eleve az író szerepében élte át, vagy úgy, hogy már átélése közben is a megírására gondolt, vagy pedig úgy, hogy gyakran élményeit is előre meghatározta az irodalom: például kedvenc Jókai- és Turgenyev-hőseinek szerepjátszásból magára öltött maszkja. Gyermekkorától kezdve író akart lenni, semmi más. A rejtély inkább az, hogy látszólag oly mozgalmas, színes életéből miként és miért szorul ki jóformán minden, ami nem irodalom! (Mellesleg: a kártyával, lóversennyel, futó szerelmekkel tarkított, italos éjszakai élet kalandjai ellenére sem olyan színes vagy változatos, ahogy sokan hiszik ...) A kultúra egyéb területei alig érdekelték, kivéve talán a zenét, de erről is kevés és megbízhatatlan adatunk van. Krúdy életében és művészetében az irodalom – ha ezerféleképp szövődött is bele a valóság – mindig is több, gazdagabb, érdekesebb és fontosabb a sokszor rossz álomnak tartott életnél, a való világnál. Legalábbis többnyire erre vall minden nyílt és titkolt nosztalgiája.

S nem rejtély az sem, „hogy miért lett író a tizenhat éves fiatalemberből, aki élvezte a táncot, az italt, a mulatozást, a barangolásokat, a vadászatokat, a társas élet örömeit”. Könyvemben többé-kevésbé fölfejtettem a családból, gyermekkorból, olvasmányokból, társadalmi és egyéni okokból kialakuló hatás-szövedéket, amely már serdülőkorában hálójába kerítette Krúdyt s nagyra növelte irodalmi becsvágyát. Mint ahogy az irodalmivá élt élet és a hétköznapi élet is együtt és egyszerre megférhet bizonyos sajátos lelki alkatú emberekben, az életszeretet, az élet élvezése sem akadálya annak, hogy valakiből író legyen. Ha az volna, akkor azt is mondhatnánk: rejtély, hogy miért lett író Adyból, Móriczból, Karinthyból, Kosztolányiból (ők is szerettek élni)!

Arra is csak röviden térnék ki, hogy én Krúdy szerelmi-érzelmi világát sem tartom kevésbé kiismerhetőnek és ellentmondásosabbnak, mint általában a legtöbb emberét. Maga Vargha Kálmán is megmutatja, hogy finom érzékkel és a sorok közt olvasással milyen közel juthatunk ennek a „kiismerhetetlenség”-nek a megértéséhez, amikor az érzékiségnek arról a fajtájáról beszél, „amelyben a képzeletnek van igazán nagy szerepe és hatalma”, s utána az írót idézi, aki Rezeda Kázmér szavaival ismeri be magáról, hogy a nőkhöz való viszonyában „beteg és életunt” ... Ha ezt az alteregói vallomást nem támasztaná alá száz és száz hasonló, meg a jellegzetes Krúdy-alakok egész sora, akkor talán el is hanyagolhatnánk. De a Krúdy-művek jelentős részében – s épp a legelmélyültebb, legművészibb remekekben – a „beteg” szó igen sokszor megdöbbentően valós értelmet kap: a szexuális neuraszténia s az érzékiség beteges megnyilvánulásainak értelmét. (Természetesen átszellemítve s irodalmi síkra vetítve.) Mai lélektani s orvosi ismereteink birtokában aránylag könnyen kielemezhetnénk, feltárhatnánk ezt a bonyolult szerelmi-érzelmi világot. Kérdés, hogy van-e jogunk hozzá, helyes-e és hasznos-e egy halott nagy író lelki sérüléseiben vájkálni, s ha elkezdjük, meddig mehetünk el, hol a határ?!

Az életről áttérve az életműre: nem tudom, csakugyan tisztázatlanok-e „a legalapvetőbb kérdések”, ahogy Vargha Kálmán állítja. „Megkésett romantikus volt-e, egy régmúlt életforma és életstílus elégikus búcsúztatója vagy (kiemelés tőlem! Sz. E.) a huszadik századi próza megújítóinak egyike”? Ha a vagy helyébe ést írunk, a kérdés nem kérdés tovább. Hisz később Vargha Kálmán is azt mondja, hogy ez is volt, az is volt, eklektikus volt. Noha a szónak van valamelyes rosszalló mellékíze, el kell fogadnunk. Krúdy prózája – anyagában, szemléletében, ízlésében – csakugyan eklektikus, de ebben nincs semmi meglepő, olyan íróról lévén szó, aki a múlt század végén indult, kezdőként valóban a romantika hagyományához kötődött, kibontakozása egybeesik a századforduló kusza és sokszínű irodalmi törekvéseivel, érlelődése pedig a modern magyar irodalom megszületésével és felvirágzásával. De ebből a szemléletiízlésbeli eklekticizmusból talán mégsem kellene – kitűnő eszmefuttatások és helytálló értékelések egész sora után – olyan messzemenő és egyoldalú következtetést levonni, hogy „mindaz, amit Krúdy a Nyugat indulásától kezdve alkotott, egy kissé az irodalomtörténeti félmúlt jelenségévé vált”. Érthetem-e ezt másként, mint hogy: kissé elavult, beporosodott, idejét múlta?! (Kivált, ha figyelembe veszem a cikk francia nyelvű összefoglalóját, amely már ügyet sem vet Vargha Kálmán mértéktartó, óvatos fogalmazására, mondván: „Krúdy művészete a magyar irodalomnak a Nyugat című folyóirat jelképezte nagy megújhodásához képest csupán a történelmi félmúltat képviseli.”) Nagy Miklós Krúdy és Jókai című 1968-as tanulmányában számomra elfogadhatóbban, sőt cáfolhatatlanul fogalmaz, amikor bizonyító erejű elemzései közben azt írja: „A romantikus-lírai Krúdy-arcot az rokonítja elsősorban Jókaival, hogy maradandó műveik nagy részében mindketten a magyar félmúlt festői.” Tehát: a Krúdy-művekben ábrázolt világ s nem maga az életmű tartozik a félmúltba. Nagy különbség! Főleg, ha eszünkbe jut, hogy a Nyugat utáni Krúdy nem egészen azonos a Nyugat előtti Krúdyval...

Vargha Kálmánnak – s ez tanulmánya lényege és érdeme – igaza van, ha felhívja rá figyelmünket, hogy a századforduló magyar prózája erősen hatott Krúdyra. De melyik Krúdyra? A húszéves újságíróra, aki minden idősebb pályatársában, a szerkesztőkben, de még a dilettánsokban is „mesterét” tisztelte? A Mikszáth iskoláját kijáró, egyéni hangú, érett íróra, aki sajátos stílusának kohójában eklekticizmusát is minőségileg új egységbe olvasztotta? Vagy a húszas évektől egyre nagyobbá, utánozhatatlanná növő Krúdyra? Mert ez sem mindegy. Az én felfogásomnak valóban nem felel meg, hogy Krúdyt olyan magától értetődően visszautaljam a félmúltba és A Héthez kapcsoljam, ahogy Vargha Kálmán teszi. (Bár ő tudatosan és szándékosan „sarkít”, mégsem hiszem, hogy Bródyval, Ambrus Zoltánnal, Lovikkal és másokkal is ezt tenné, azaz kiutasítaná őket a jelenből ...) Krúdyt nem skatulyázhatjuk be a századfordulóba – bármily kényelmes megoldás volna is –, hiszen nemcsak túlélte, de íróként is túlnőtt rajta! És ha van rejtély, akkor ez a rejtély: hogy miképp sikerült megkésett romantikusból merészen modern, újszerűen kísérletező íróvá válnia anélkül, hogy félredobta volna korábban kicsiszolt eszközeit. Írói terve és a megvalósítás közt csakugyan volt ellentét, feszültség, de adott lehetőségeinek határán belül ezt is leküzdötte. Még életében átlépett a félmúltból a jövőbe, sok vonatkozásban túljutva a Nyugat prózájának eredményein. (Csak azt ne kérjük rajta számon, hogy miért nem volt Móricz-típusú regényíró!)

Én sem gondolom, hogy kisebbítené Krúdyt, ha alaposan megvizsgáljuk: hogyan alakítja, mennyire határozza meg pályakezdését – s korántsem egész életművét! – a századforduló kortársi irodalma. (S itt az a gyanúm: nem is az élvonalbeli kortársak közt kellene szétnéznünk, hanem sokkal inkább a harmad- negyedrangú, ma már elfelejtett írók közt, akikből Krúdy talán többet merített, mint feltételeznők.) De hogy ettől könnyebb lesz-e őt elhelyeznünk ,,a magyar próza történetének folyamatában” ... S vajon olyan töretlen és szabályos volt a magyar próza fejlődése, hogy csak Krúdy „helyretevése” okoz benne gondot?! És ha Vargha Kálmánnak teljesen igaza volna s Krúdyt – fellélegezve, hogy végre nincs tovább vele bajunk – tudatunk modern lakásából visszaköltöztetnénk a századforduló és félmúlt összkomfortjába, akkor megnyugodhatna az irodalomtörténet lelkiismerete? Vargha Kálmán nyilvánvalóan nem tud megbarátkozni Krúdy szövevényességével, azzal, hogy annyi, számára zavaróan ható elem keveredik benne, az érzelmességtől a látomásig, az impresszionizmustól az expresszív lávaömléseken át a szimbolizmusig. Dehát ez ízlés dolga, s arról mégsem szabad elfeledkeznünk, hogy Krúdy tegnapi és mai „újrafelfedezői”, művészetének lelkes hívei, ha tévedtek és tévednek vagy túloznak is egyben-másban, nem ok nélkül látják benne a magyar próza egyik világirodalmi rangú megújítóját, akinek a „félmúltja” mellett jövője is van, mert ha elfogulatlanul nézzük életműve javát: legszebb remekeiben (Hét bagoly, Asszonyságok díja, Napraforgó és még sok más) nem a századforduló stílusára, hanem a mi korunk legfrissebb prózai vívmányaira bukkanunk. Hanem azért ez nem lehet, ne is legyen akadálya annak, amihez Vargha Kálmán cikke oly fontos hozzájárulás: a Krúdy-problémák további tisztázásának, amely szerintem sem lehetséges vagy legalábbis nem lehet teljes, ha nem tárjuk fel még jobban, milyen is volt a századfordulónak az a részben már mohalepte irodalma, amely Krúdy korában még oly frissen zöldellt, s amelytől ő végül is olyan messzire távolodott el.

Szabó Ede