ASSZONYSÁGOK DÍJA

 

Meghökkentően, furcsán-szép, érett mű az Asszonyságok díja: a megszokott gordonkahang zenéje, a stílus ebben is sokszor elandalítja az olvasót, a mű egészében viszont Krúdy mélyvilága tárul fel előttünk. S ez a világ már nem pusztán álom és valóság, élmény és emlék, líra és látomás különös, varázsos vegyülete. Az ideges, hajlékony, bűvös költőiséggel áradó és drámaian egzaltált stílus, e gyöngéden érzelmes, finoman zenei próza mélyén démonikus, önemésztő tűz izzik; a (csehovi szóval) „becsületes álmatlanság”, az élet értelmének keresése Czifra János görbe éjszakájának kalandozásai közben olyan íróról vall, aki az emberi lélek rejtett – s nem is épp tiszta – mélységeinek félelmes ismerője. Cselekmény, történés ebben a regényben is kevés van, s amit eseményben nyújt, az egyúttal mondanivalója lényege is: valaki, aki eddig csak halottakként foglalkozott embertársaival, ráeszmél az élőkre, lakodalom, tor és keresztelő hármasságában az örömre, bánatra, szerelemre, szenvedélyre. Czifra János temetésrendezőből, a hullaház állandó látogatójából, aki fekete lovakon, koporsókon, öngyilkosokon, gyászhuszárokon kívül alig vett észre valamit az életből, a „Démon” és az „Álom” új embert farag. Hősünk a regény végén örökbe fogadja a szegény kis Natália árvaságra született gyermekét, s most már nemcsak temeti, de szereti és érti is az emberi életet. Közben valósággal mitikus életre támad a szemünk előtt a hajdani József- és Ferencváros, persze, nem az előkelő, hanem a düledező, a roskadt, a démonibb, a „földszintes” külváros.

Krúdy nagyon kedvelte ezt a városrészt. Első állandó lakása is a régi Józsefvárosban volt, 1899-ben, a Vas utcában. Az akkori Józsefváros még fás, árnyas, kisvárosi jellegű, s az író több regényében és novellájában szerepel színtérként. Az N. N.-ban írja: „Én... én idegen voltam Pesten ... Vezettek férfiak, vezettek nők, hogy kiismerjem magam a városban. De mégis többnyire nőktől tudtam meg például, hogy merre van a Kacsa utca, a Zöldvadász-vendéglő, a divatos és kalaposbolt a Belvárosban, a ráctemplom a Tabánban, a vasúti töltés a Zuglóban, az újpesti határcsárda, a császárfürdői sétány, az óbudai Flórián-szobor, a Jánoshegyi út... Különösen egy asszonyismerősöm vette fejébe, hogy úgy kell ismernem a főváros külső területeit, mint a legöregebb bérkocsisnak ...” S valóban: a korabeli fővárost végül is ő ismerte a legalaposabban. Sajátos nosztalgiájának megfelelően főleg az omladozó múlt hangulatait árasztó városrészek érdekelték. Józsefvárosi emlék című novellájában is: a faluról felköltözők mezítláb járnak, kakast nevelnek, az utca „elhagyott, élettől ellódult utcácska”, a házak zsalugáteresek. „Valamely virágneve volt az utcának, talán éppen Jázmin utca volt” – s esténként józsefvárosi gavallérok népesítik be: „városi hivatalnok, jogász, medikus, egy-két hadnagy és egy féleszű költő”, valamennyi a környéken lakik, kis hónapos szobákban. De a legtöbb Pesten játszódó mű szereplői is el-elvetődnek erre a környékre. A Hét bagoly-beli Józsiás is itt köt ki végül Áldáska oldalán, s a temetésrendezőről és munkatársairól már itt hírt kapunk. Áldáska az Üllői út külső részén, A régi Arabs Szürkéhez címzett vendéglőben várja Józsiást: „Ekkor néhány fekete kocsi állott meg a ház előtt, mert már alkonyatra hajlott az idő, és a város különböző részeiből beszállították az öngyilkosok hulláit abba a sötét, hideg épületbe, amely nem messze állott A régi Arabs Szürkéhez. A hullaszállító kocsisok estefelé, midőn az utolsó fuvart csinálták, az alkonyati pasasérral rendszerint állomást tartanak a kocsma előtt ... Nem voltak víg fickók... De mégis volt közöttük egy vidám ember, akit Áldáska és Józsiás úr gyakran elhallgattak. Ez a férfiú azonban nem volt kocsis, egy közeli temetkezési vállalkozónak volt a segédje ...”

(Ez a temetkezési vállalkozó: „Czifra János”, Krúdy apósa, Krúdy a második feleségével költözött hozzá a Ferencvárosba. Az öreg majdnem negyven évig élt ott, s ahogy Krúdy Zsuzsa írja: „Jó szívvel ismertette meg vejét a kerület nevezetesebb lakóival, titkaival. – Itt azonban csak ideiglenesen laktak, születésem után visszamentünk a Szigetre. Mikor anyu szül, apu három napra eltűnik. Mikor előkerül, örömmel meséli: »Nincs egy vasam sem, minden fillérem elvesztettem, de oly boldog voltam, mert tudtam, hogy ha nekem pechem van a kártyában, neked szerencséd lesz a szülésnél.« Barátai kérdésére, hogy mekkora a gyerek? így válaszolt: »Négy liter és három deci« – Megérkezésem örömére írja meg az Asszonyságok díjá-t, 1919-ben.”)

A Napraforgó-ba is beszüremkedtek itt-ott e környék hangulatai: Evelin kisasszony is józsefvárosi házából menekül haza a Nyírségbe, amikor elfogja a szomorúság. „Evelin még egyszer körülnézett, az ablaka a decemberi kertre nyílott. A földszintes ablakon azonban vasrács volt, amint a régi házakat építették a Józsefvárosban.” Itt szeret barangolni Végsőhelyi Kálmán is: „Szokása szerint a Józsefvárosnak vette most is útját, ahol egy donjonos, merengő ház szürke függönyös ablakai alatt naponként elsétált... A múzeum körül oly változatlanul álldogáltak a paloták, mint a római pápaság. Itt nem sietnek az élettel, mert annak soha sincsen vége. A családok vére kifogyhatatlanul csergedezik, szinte ugyanazok folytatják tovább az életet megifjodva, akik meghaltak ... Kálmán a Józsefvárosból andalgó és meghatott léptekkel tért vissza a Belvárosba, ahol ser- és pörköltszagú kiskocsmákban evett és züllött...”

Csak mutatóba szántuk e néhány utalást az író józsef- és ferencvárosi emlékeiből, de – épp a Napraforgó-ból – nem mellőzhetünk még egy részletet, amely (Végsőhelyi alakjába transzponálva) vallomásnak is tekinthető, s részben kulcs az Asszonyságok díjá-hoz. A rendezett családi életre vágyó s arra nem alkalmas Végsőhelyi – Krúdy minden ilyen józsefvárosi sétája után fogadkozni kezd: „Ezután sohasem ácsorog kártyaasztalok körül... Minden élet céltalan és nyugtalanító, amely a családi boldogságot nélkülözi. Asszonyt vesz a Józsefvárosból... Jó konyha lesz, ízes pecsenye, tiszta asztalkendő, puha ágy, ébresztőóra és boldog, csendes nappal...” — „Minden hajnalban így fogadkozott Kálmán, boldog megtisztulással tért aludni, míg este lett, s mindent elfelejtett ismét a jóravaló határozatokból. A zűrzavaros álmok, amelyek a tébolydák reménytelenségeivel lepték meg, midőn lehunyta szemét, hozzájárultak, hogy reggeli fogadalmait mellőzze. Midőn fel-felébredt a szörnyű álomképekből, úgy dobogott a szíve, mint egy paralitikusé, aki véletlenül felismerte betegségét. Ha író lett volna, nekiül vala, és leírja álmait, álmában véghezvitt hazug cselekedeteit, öntudatos ámításait, szélhámosságait az álmok országában; sohasem kell egyebet írnia...” (Kiemelés tőlem. Sz. E.)

*

Nos, az Asszonyságok díja ilyen álmokat ír le, de másféléket, tiszta és igaz álmokat is. Mindjárt az első mondat szokatlan és sejtelmes eseményekre utal: „Démon, aki az egész világ felett uralkodik, egy nap Pestre jött, és a temetésrendező házában lelt búvóhelyet.” A ház bútorainak, tárgyainak fura viselkedéséből nyilvánvaló, hogy Czifra Jánosra, aki eddig tisztes polgári életet élt, különös kalandok várnak. Az ötvenéves, köpcös, meggondolt férfiú sötétnek, alaktalannak, testetlennek, megfoghatatlannak és ijesztőnek látja a Démon árnyékát (a magány és öregedés árnyékát? a temetőkben, hullaházban töltött évek árnyékát? a látszólag mértékletes, nyugodt, gondtalan, de a halállal nagyon is közeli kapcsolatban levő élet mélységeinek árnyékát?), s bár nem hisz a kísértetekben: valami már elkezdődött. „Nem, semmiképpen sem akarta észrevenni, hogy új lakó költözött a házba. Miatta tehet, cselekedhet a hívatlan vendég, amit akar, ő bizony nem borítja fel a nyugalmát.” Egy jellegzetes Krúdy-motívum jelzi, hogy Czifra János régi világa is álomvilág volt, a Démon jötte előtt: „...meghúzta a zenélőóra zsinórját, és... hallgatta a régi valcert, amely a kép rámái közül hangzott.”

Másnap: vasárnap, Péter-Pál napja. „Két halottat kell meglátogatni, és temetésükről intézkedni.” Az egyik tulajdonképpen még csak reménybeli halott: egy özvegy, aki előre megrendeli saját temetését. A másik: egy kövér katonatiszt, akinek ki kell ereszteni a vérét, mert másképp a legnagyobb koporsóba sem fér bele. Az özvegynél tett látogatással kezdődik a régi Ferencváros megelevenítése, groteszk figuráival, reménytelen bútoraival, életunt székeivel, közömbös ablakú lakásaival; majd napi teendőin tűnődve Czifra a Bakáts térre ér, s ott betéved a templomba. (Egyébként a tér leírása mesteri, s épp itt, ebben a részben figyelhetünk fel meglepetten arra, amire Perepatits Antal egyik írásában csak félve céloz, ti. Krúdy „freudista” hajlamára: „A király, akinek mesebeli pápaszem volt az orrán, amelyen át ruha nélkül látta az embereket: egyetlen foltocskát sem fedezhetne fel a ferencvárosi kisasszonyokon az ünnepnapi misén. Mintha sohasem álmodtak volna tűzoltóval, lóval, hím szamárral, öklöndöző öregemberrel, kertészlegény vízipuskájával ...”) Hősünk a templomban már mindent másként lát, mint azelőtt. „Czifra János szinte maga is meglepődött, hogy milyen furcsát gondolt, holott gondolkozni nemigen volt szokása.” A Bakáts téri esküvőről lakodalomba keveredik, még táncra is perdül, alaposan berúg, majd a negyedik fejezetben a Frank Jeremiás és Neje utcájába téved széles nagy jókedvében. Úgy kerül ide, hogy a lakodalomból kimegy a hullaházba, s utánanéz: segédei rendben elintézték-e a két temetést (mert közben az özvegy is meghal); aztán felül a hullaszállító kocsira, mert a Frank Jeremiás és Neje utcájából megint öngyilkosságot jelentettek. Az esküvő, a lakodalom, az esti Üllői út pompás leírása után is külön remeklés: Frank Jeremiás és Neje utcája. Ez a furcsa (persze, kitalált) nevű utca a prostituáltak egyik – már rég megszűnt – utcája, alacsony, sárga házakkal. „Itt mindenki este ébred. S este suhan fel némi körültekintés után a gyanús kapun a nagy hasú polgár és a zöld kamasz. Olyan szaguk van ezeknek a szobáknak, mintha mindennap húsvéti öntözködés volna itt. A kopott díványok, rongyos törülközők, foltos pléhedények, füstölő lámpások, fülledt ágyak, fotográfiák, képes levelezőlapok már hosszú évek óta ugyanazok, csak a lakó változik időnként...”A temetésrendező itt találkozik az ismeretlennel, az idegennel, az Álommal, azaz a maga hasonmásával. Maga előtt is elhazudott önmaga, régi eltemetett énje, az a Czifra János, aki bizony gyakori vendége volt ennek az utcának, s tán nemcsak álmaiban. Tagadására az Álom csak csöndesen legyint: „Hagyjuk, Czifra úr, az álszenteskedést, mi ketten jól tudjuk a magunkét. Míg napközben szomorú, ünnepélyes s meghatott orcával viseltük foglalkozásunk fekete ruháját... éjjel, loppal, egy másvilági (tehát való) életünkben csak olyanok voltunk, mint a fekete nyakkendős kan verebek a tűzfal csúcsán, amint lehetetlen táncukat lejtik a szürke kis nőstény körül... És vajon mit keres ma este Czifra János Frank Jeremiás és Neje utcájában? Én megmondom Czifra Jánosnak, ha nem tudná.” És meg is mondja; leleplezi a temetésrendező vágyát: nőt keres itt, bármily undorító is az egész utca. Mert hát „régi szokása ez a polgárságnak, hogy lakodalomból jövet eltéved Frank Jeremiás és Neje utcájába.” A házasság és lakodalom szépségeivel, jó ízeivel, zenéjével, táncával, vigasságával szemben itt haláltánc folyik, s az árnyakat látjuk: a szerencsétlenek, gyönge idegzetűek, a megcsalt férjek, a csalók, a részegesek, csavargók, szélhámosok, „alattomos bujálkodók” szexuális és egyéb nyomorát, hátborzongatóan beteggé és groteszkké torzulva például a hatodik fejezetben, ahol „Jella asszony” házában szinte jelképessé növő, siralmas mazochista színjátékot mutat be Czifra Jánosnak az Álom. Jella asszony, aki annyi regényben és novellában szerepel, itt már kikopott a vagyonából, s a háza is eléggé lecsúszott lányok menedéke lett, holott valaha grófok jártak hozzá ...

Pest jellegzetes éjszakai alakjain kívül itt ismerkedik meg Czifra János – Álom jóvoltából – az áldott állapotban levő Natáliával, akit lelkiismeretlen szeretője és alávaló kocsmatöltelék barátja, Palacki már teljesen tönkretett. S innét kezdve a történet bonyolultabbá válik, mert amíg Natália vajúdik, Álom a nő szeméből olvassa ki múltját, Czifra úr okulására, s ebbe a múltba beletartozik Dubli úr históriája is Margittal s ugyancsak Palackival, aki a regényben méltó véget ér: Frank Jeremiás és Neje utcájában szúrják agyon. Natália élete, sorsa és vajúdása szinkronban pereg le előttünk, s egyúttal bepillantunk nemcsak Jella asszony házába, de a többi regényalak múltjába és jelenébe, a régi Pest egy rezervátumába. „Kis levonóképecskék vannak itt egymás mellé sorakoztatva, melyek mást mutatnak elölről, és mást, midőn ujjhegyünkkel ledörzsöljük róluk a papírost.” Valóban: Krúdynak csaknem minden műve, de legkivált az Asszonyságok díja többrétegű, s ahogy Sőtér István mondja: „A Krúdy-művekből áradó dallam ... nemcsak a mélabú és a nosztalgia témáit kíséri, hanem azokat az életszerűbb, valóságosabb képeket és jeleneteket is, amelyek a Józsefváros vagy a Ferencváros kispolgárainak, kisembereinek sorsát, a pesti éjszaka alakjait, társadalmon kívüli figuráit állítják elénk. Krúdy bensősége, lírája, csodálatos nyelve, képalkotó művészetének fölidéző ereje kétféle témakörnek: egy álomszerűbbnek és egy valóságosabbnak kifejezésére szolgál.”

A regény, amelynek első, nyomdára előkészített kéziratán még a Mindenszentek és a Hölgyek háza olvasható címvariánsként, már a Byron-mottóval is arra utal, hogy Krúdy belesűrítette minden tapasztalatát, élet- és emberismeretét, s úgy világítja át a lélek titkos zugait, ahogy soha még. „Tehát se nem víg, se nem szomorú ez a regény, csak olyan, mint az élet a legtöbb pesti háztető alatt. Egy kis elképzelés, egy kis tapasztalat, kevés álom: ez a könyv, amelyben valaki elgondolja, hogyan élnek polgártársai Pesten. Mit imádkoznak az istenházában, és mit cselekesznek, amikor azt hiszik, hogy senkhsem látja őket.” Azt hiszem, jogosan állítja Féja Géza, hogy ez a könyv lélektani remekmű: „Krúdy nemcsak Pest utcáin, a vidéki szállodákban, kocsmákban, kúriákban és parasztházakban volt otthonos, hanem a lélek útjain és rejtekeiben is. A később divatossá vált mélylélektannak, úgy vélem, ez a legnagyobb magyar megnyilatkozása. Méltó párja a Purgatórium, de az Asszonyságok díjá-t ennél is súlyosabbnak, átfogóbbnak, egyetemesebbnek érzem.”

*

Vajon mitől is oly súlyos, átfogó és egyetemes az Asszonyságok díja? Természetesen nem elsősorban és főleg nem kizárólag formai, szerkesztésbeli bravúrjaitól: valóság és álom mesteri keverésétől, a különböző idősíkok gyakori egymásba játszatásától, amely kétségtelenül finom – és tudatos – rezonanciákat kelt például Dubli úr és Margit, Henrik és Natália vagy Dubli úr és Natália története között. Ez éppoly fontos persze, mint a minden régi Krúdy-ízt megőrző, de a réginél mégis fegyelmezettebb, tisztább stílus, vagy mint az impresszionista, szimbolista és expresszionista eszközök megnyugtató egyensúlya. S nem mellékes az sem, hogy ez az egyensúly a szemléletben s az ábrázolásmódban is megvan: a hajdani érzelmes biedermeier idill (amelynek felszínes édeskéssége sokszor zavaró) itt csak elvétve – Natália sorsának egyes mozzanataiban – bukkan fel, de akkor is rögtön, magát-leleplező módon, a fonákját mutatja. Ám a mű nem így, nem ebben az értelemben súlyos – bár művészi fajsúlya enélkül aligha lenne! -, hanem attól és amiatt, amit és ahogyan elmond, bemutat, ábrázol az életből és halálból, a szerelemből és szenvedélyből, a hétköznapokból és ünnepekből, végletes pólusok közt szikráztatva a gyönyör és gyönyörködés ívfényét, űrbe hulló, sivár-sötét éjszakák és feneketlen, koromfekete szakadékok közt tapogatva az emberi lélek fénytelen alvilágát. Súlyos mű, inert líraian és ironikusan, rajongva és szkeptikusan, önkínzóan és keserű-morálisan, már-már gátlástalan nyíltsággal beszél azokról a kísértetekről, démonokról, amelyek a látszatra tisztes és józan, derék, becsületes emberek agyában is gúnyosan fintorognak, s a feddhetetlenek éjszakáit is pokollá tehetik. Súlyos mű, mert az élet olyan hádeszi bugyraiba világít le, amelyekre elfüggönyzött szobánk homályában sem szívesen gondolunk. Átfogó és egyetemes, mert a színes, tarka, derűs felszínnek az a szurkos és szurtos, nyúló-tapadó, nyálkásan undorító visszája (ahol „négykézlábon szalad a férfi, a teremtés dísze, és sárban fetreng a nő, az élet virága"), amelyet oly nyersen fordít ki elénk: nem egyszerűen korhoz és helyhez – a századvéghez és a József- vagy Ferencvároshoz – kötött valóság, hanem ősibb és maibb is, ott fortyog a lélek mindenféle kultúrákkal zabolázott mélyrétegei alatt. Krúdy fin de siècle-világa sok helyütt divat is és modor is, és azt sem ártana egyszer alaposabban megvizsgálnunk: hányféle irodalmi reminiszcencia épült bele ebbe a világba. Hevesi András hívta föl erre eddig tán legszókimondóbban a figyelmet, de alighanem túloz, amikor azt állítja, hogy „olvasmányai fordított irányban hatottak rá, mint más nagy íróra: nem szabadították rá a valóság friss és közvetlen szemléletére, hanem elszakították a valóságtól, kiemelték a valóságból, és visszaszorították a könyvekhez”. A hatások skálája csakugyan széles: Turgenyevtől Dickensig s még sokakig. Az Asszonyságok díjá-ban is szembeötlik a dickensi (vagy inkább a korai dickensi, a ,,Boz”-i) módszer; elég, ha A Pickwick-klub-ban található olyan betétnovellákra utalok, mint A gályarab hazatérése, a házaló elbeszélése Smart Tamásról, vagy a Történet a kísértetekről, akik elvittek egy sírásót. De említhetném a Karácsonyi ének-ből Scrooge-t, akit a karácsonyok szellemei visznek különös utakra a múltba és jövőbe, akár Czifra Jánost az Álom. Mondjam-e még a kor kedvenc kísértet-történeteit is, vagy olyan máig ható nagy írót, mint Hoffmann? Nyilvánvaló, hogy a gondos kutatás számos olyan motívumra, formai megoldásra, elvétve talán egy-két utánérzésre is lelne Krúdy munkáiban, amely részben igazolná Hevesi András tételét. Csakhogy a tétel így mégsem igaz. Mert ha még egy tucat klasszikust sorolnánk is fel, és a már megszokott képzettársítással újra fölemlegetnénk Proust, Joyce, Woolf és mások nevét: ez is csupán arra volna bizonyíték, hogy a múlt század prózájából kinőve, azt magába asszimilálva, a modern próza hányféle lehetősége fakadt fel Krúdyban, kortársaitól jórészt függetlenül. Krúdy egységes költői világot teremtett, amely gondolatilag, nyelvileg, formailag, időkezelésben, lélekrajzban sok mai prózatörekvést megelőzött, s amelyben, mint minden nagy életműben, a feldolgozott hatások szerepe csak másodlagos. Rajongóit gyakran kielégíti ennek a költői világnak romantikusan érzelmes, szándékoltan „ódon”-patinás felszíne, őszies mélabúja, mondatainak zenéje; akik viszont nem szeretik, azok még ezt a vitathatatlan igézetét is hamisnak érzik. Az Asszonyságok díja csak egy a sok remekmű közül (jó néhányat fel tudnánk még sorolni!), amely nosztalgiákon és bűvöleteken túl és túl az illúziókon – e világ fojtott és démonikus drámaiságáról vall. Elég, ha itt most csak két nagyszerű és félelmes jelenetre célzok: a „háromezer éves nő” és a kis öregúr hátborzongató, mitikussá növő példázatára, s Palacki vitájára a halállal, amely Admétosz kétségbeesését juttatja eszünkbe. (De Palackinak nincs Alkesztisze, aki meghalna helyette és érte: Jella asszony csak odébb viteti a sarokra, hogy ne az ő háza előtt végezze!)

Azokkal sem kell okvetlenül egyetértenünk, akik szerint Krúdy (s ezt „mentségéül” hozzák fel) mondanivalójának lényegét a mellékesben mondta el: a leírásaiban, képeiben, hasonlataiban, metaforaözönében. De kétségtelenül ez benne a leggazdagabb. Hadd emlékeztessek az esti Üllői út érzékletes megelevenítésére: „A házmesterek és családtagjaik a házak előtt üldögéltek mindenféle székeken, padocskákon, ládácskákon. A pékboltból a kovász keserves szaga áramlott. A henteseknél zöldpaprika, retek és hagyma állott kosarakban az ajtó mellett, míg odabentről jószagúan nézegettek kifelé a meleg húsok, frissen főtt sonkák, kolbászok, amelyek vacsorául szolgáltak a városrésznek. Nyári este volt... Egy kiskocsmából vígan hangzott a harmonika, seres hordóba verték a csapot... míg az udvar zöld kerítéses, folyondáros, piros boros, fehér abroszos zöldjébe fehér ruhás hők és gigerlikalapos fiatalemberek léptek be karonfogva. Élnivágyás, meleg kacaj (mint nyári eső pergése), termékenység és nagy adag bujaság lappangott a pesti utcák felett a gázlángok piros-sárga fényeiben...” Négy oldalon át ontja-ömleszti a színekben-szagokban tobzódó utcaképeket; de nemcsak az élet örömeit látja – észreveszi a nyomort, a szennyet, az olcsó mámort is, a félresiklott életek jajszavát vegyíti a lakodalom víg zsibongásába, a nyilvánosház áljókedvébe. Amit a könyv nyitánya ígér („Lakodalomról, torról és keresztelőről zeng lantom”) – annál jóval többet nyújt: a bőven ömlő „mellékes” mondanivaló egyetlen más művében sem olvad össze ilyen szerencsésen a főmondanivalóval, a látomás a reális epikával, a szenvedés a meleg részvéttel, a matériális életélvezet a szellem gyötrelmével, a zaklatottság a megbékéléssel, az élet indulatos megvetése az élet megbocsátó szeretetével.

*

Az Asszonyságok díja voltaképp: a Bakáts-klinika egyik szépen berendezett külön szobája, egy lóversenykedvelő orvos ajándéka azoknak a szülő nőknek, akik elsőként esnek túl életük nehéz percein. Regényünk végén Natália nyeri el ezt a „díjat”: világra hozza kislányát, s nyomorúságos életének ez az egyetlen, kurta boldogsága; – a szülésbe belehal. Kalandozása kezdetén Czifra János még hetykén utasítja el az Álom leckéztető szavait: „Ne papolj, öreg. Elég prédikációt hallgattam végig életemben. Nincs értelme a sok beszédnek. Egykettőre sírba kell ereszteni a halottat. Mindig a gyorsaságáról volt híres az én üzletem. Lezárni a koporsót, aztán gyorsan elvinni, hogy idejük se legyen a családtagoknak a hosszadalmas búcsúzkodáshoz. Miattam ugyan sírhattak, jajgathattak, kapaszkodhattak a koporsóba ...” Most pedig könnyes szemmel lép ki Álommal együtt a hajnalodó utcára. Maga sem veszi észre, de más ember lett. Neki még adatott rá idő, nem úgy, mint a szíven szúrt s az életéért kétségbeesetten alkudozó Palackinak, a reménytelen Dubli úrnak vagy a javíthatatlan Henriknek, s mind a többinek, Krúdy e jól ismert korhelyeinek, kártyásainak, gavallérjainak, akikből itt is oly páratlan galériát vonultat fel. Czifra János a regény elején azt mondja: „Én nem hiszek a kísértetekben ... mert kísértetek nincsenek.” S a regény utolsó mondata épp erre felel világosan, határozottan: „Valamely mellékutcában hangosan fütyörészett egy elkésett kísértet.” Az életünk (az éjszakai, a leplezett, az, amit Krúdy az igazinak tart) bizony tele van kísértetekkel, hiába tagadjuk. S a legveszedelmesebbek bennünk magunkban kísértenek; ha legyőznek, hatalmukba kerítenek, a maguk képére formálnak (mint a regény számos hősét) – lehetetlenné teszik a szép, értelmes emberi életet. Czifra János legnagyobb – öntudatlan – fölfedezése: hogy a legtorzabb, legszerencsétlenebb s valamelyes értelmet csak az Utódban lelő életet is tisztelnünk kell, senkit sem szabad eleve a koporsó mértékével mérnünk, s részvétlenül tennünk a sírba. A szegény kis ostoba, ártatlan-bűnös Natália sorsa erre tanítja meg a temetésrendezőt. S arra is, hogy a születés nagyobb misztérium a halálnál, az élet újra és újra győz a kísérteteken. Akkor is, ha egy-egy elkésett kísértet mindig akad.

S milyen csodálatos e főmotívum aláfestő zenéje, micsoda (szinte operai) nagyáriák csendülnek fel közben! A java Krúdy művek egyik főerőssége, legvonzóbb érzelmi-gondolati teljesítménye ez az „áriázás”, amit annyian éreznek antiepikusnak – s talán az is; de ha hiányoznék, talán szét is foszlana Krúdy varázsa. A bevezetés, az egész mű alapdallamát adó nyitány után ilyen nagyária – con dolore – az esküvőről és a házasságról szóló, látszat és valóság e fájdalmas szembeállítása; vagy Álom nagy recitativója – con passione – Czifra emlékeiről, az emberek rejtegetett szennyeséről; Palacki előadása a borokról; Dubli úr szerelmi vallomása – affettuoso – Natáliának; s (a többiről nem is szólva) a legszebb: a himnikusan szárnyaló ének – maestoso -a Gyermek születéséről ... „Jött a messzi tengerek partjairól, amelyeket sohasem látott emberi szem, ahol a hullámverésből szellemének hangzik a szirteken ... Vagy talán nagy folyamok mentéről jött, ahol csillagok nézegetik fénylő szemüket a mély vizekben ... Itt valahol az Élet fája a rengeteg közepén, és megszámlálhatatlanok az ő levelei. Ezek a gyöngéd levélkék, virágok, magvak, tövisek, porzók, pihék hullanak le a nagy fáról, hogy a sebes folyamok hátán elutazzanak az emberlakta vidékekre ... És most elkezdi útját e földön, az ösvényen, amelyet mindenki magának tapos, és amelyen egyedül kell végigmennie ... Az út végén ásójára támaszkodva áll a sírásó, és nyugalmasan pipázik ... Ámde mi lesz addig, amíg a gyermek görnyedt öregasszonyként, a gond és bánat rőzsekötegével a hátán a sírásó karjába tántorodik? Vajon egy boldog múltra nézhet vissza, üde dűlőútra, amelyre gyümölcsfák hajolnak ... Vagy a kalandorélet marad a háta mögött, mint az országútra vetett piros rongy? A boldogtalanság baglya huhog éjszaka a háztető felett, vagy boldog, önfeledt virágok nyílnak az ablak előtt? Merre, hová? ...”

Krúdy egész életében erre a „hogyan?-ra és hová?”-ra kereste a választ. Hogyan kellene élnünk, és hogyan élünk? Boldogan vagy boldogtalanul merre, hová tartunk? S jó irányba-e? Varázstükre fénylő oldala helyett gyakran a sötétet, a homályosat, a foncsorozottat tartotta elénk: így ne! ezt ne! a Cviklik, Dublik, Henrikek, Palackik útja a kísértetektől rajzó éjszakába, a mélybe, a megsemmisülésbe visz! De Natália szép-szomorú kálváriája s a Gyermek érkezése túlmutat az éjszakán, az emberi lélekre sokszor leszálló éjen. Krúdy az Asszonyságok díjá-ban ásott legmélyebbre kérdése válaszáért, s itt is jár hozzá a legközelebb.

1968

 

(Szabó Ede: Otthonunk a művekben. Bp. 1974, Szépirodalmi Könyvkiadó. 50-64. p.)