EGY KRÚDY-NOVELLÁRÓL

Harras Rudolf közkatona egyik története

Krúdy érett korszakának novellái – a Harras Rudolf is –, mivel cselekményük rendszerint alig van, és szinte megfoghatatlan hangulatokra épülnek, líraiságukkal lírai elemzésre csábítanak, holott az efféle elandalodással még versek esetében sem igen kerülünk közelebb a varázs megfejtéséhez. Mert varázsról, különös légkörről van szó a legtöbb Krúdy-novellában. Ha nem akarunk egyszerűen gyöngyöt pergetni ujjaink közt, hanem kíváncsiak vagyunk e gyöngyök ragyogásának, fénycsillámainak alkotóelemeire is, akkor ezúttal hasznosabb lesz, ha lemondunk a lírizálásról, és nem csábíttatjuk el magunkat Krúdy „gordonkahangjától. Próbáljuk meg higgadtan, józanul, lehetőleg szakszerűen boncolni, alkatrészeire bontani ezt a novellát. A próza végül is nem olyan rejtélyes, mint a vers – vagy ha úgy tetszik: mind a kettő rejtély -, és az „elemezhetetlen” talán épp a hűvös szemlélet friss vizében tárulkozik ki előttünk, mint a jerikói rózsa.

Mert (és ezt, nem mentségül ugyan, de elgondolkoztatóul, rögtön előrebocsátom) a Harras Rudolf közkatona egyik története voltaképp elemezhetetlen, azaz pontosabban: szépsége, hatása nehezen határozható meg, szinte észrevehetetlen jellegzetességeiből adódik. Szedjük hát szét elemeire, s rakjuk össze ismét: majd meglátjuk, mire jutunk vele.

Nézzük először is a helyszínt. „Egy vándorkatona érkezett a városba.” Ennek a városnak nincs neve, nem tudjuk, miféle város, nem tudjuk, hol van. Mindenesetre kis városka lehet, mert házikókról hallunk, és nem is zajlik benne valami eleven élet. Kapuja és vámháza van, továbbá egy fogadója, az Arany Csillag. Van még egy börtöne is, a bástyafalba építve, s a falon egy sétány, amelynek később még fontos szerepe lesz a történetben. Aztán: van egy bokros sétatere, kígyómódra tekergő gyalogutakkal. Lassacskán az is kiderül, hogy a város hegyek közt fekszik, az előbbiekből pedig nyilvánvalóan fallal körülvett, megerődített középkori település. „A hegyeket itt-ott hó borította”, tehát esetleg a téli évszakban vagyunk, tél utóján: a városka kéményei füstölnek, a házakban fűtenek, szél fúj, északi szél, s tavaszi viharok készülődnek. Az időpont: „Már akkor esteledett...” A börtön ablakán benéz a hold. A vándorkatona ezek szerint egy télvégi estén érkezik a kis hegyi városba (hogy honnét, egyelőre nem is sejtjük), s ez a város középkorinak látszik, sőt annak rémlik a kor is, hiszen a szöveg porkolábot, vámházat, vámszedőt, vassisakos lámpást, cinkorsót, „régi katonafegyvert” emleget, s egy pillanatra tán a vándorkatonát is zsoldosnak vélhetnénk. De mindjárt az elején gyanút kelt a „jergli” szó, lévén ez Krúdy korából való argókifejezés (ma már ki is ment a divatból), aztán a lutriszám, a linzi lottó eredménye a hírlapban, és később az őrült öreg, aki ezt írja a börtön falára: „It vót Ferenc Józsep és Örzsébet királyné.”

A helyszín, az évszak, az időpont, a kor szemügyrevétele után már nem tévedhetünk: kétségtelenül középkori eredetű, felvidéki városkában, de nem a középkorban járunk, hanem közvetlenül a Ferenc József-i korszak után. Valóban, a novella születési éve: 1920. Mellesleg: szokatlanul rövid ez a novella. Zárt szerkezetű, saját törvényű világ, mindössze három oldalon. Ez a középkori város valamiképp álomba dermedt, az új, modern világban mesebelivé rögződött város. Maga a novella is mesetípusú és felépítésű: Hol volt, hol nem volt – mindegy, hogy hol, mindegy, hogy volt-e volt egyszer egy város, és ebbe a városba egyszer – mindegy hogy mikor? talán nem! – egy vándorkatona érkezett.

Álljunk meg itt egy percre. Csak addig, amíg tisztázzuk: mit takar ez a fogalom, hogy: vándorkatona. A katonák általában nem szoktak vándorolni, kóborolni, csak a középkorban, vagy még valamivel később is, mondjuk, a harmincéves háborúban, de a mi korunkban legföljebb egy esetben: vesztett háború után, amikor már felbomlottak a frontok, esetleg hadifogságból szökve. Harras Rudolfról meg is tudjuk, hogy messze országokból tér haza, s erről Ady verse jut eszünkbe: „Bajban van a messze város, Gyűrkőzni kell a Halállal: Gyűrkőzz, János, s rohanj, János.” Rudolf azonban már nem gyűrkőzik s nem rohan, ő rég túl van ezen. Messze országokban járt, és porfergeteg kísérte idáig, a kapuig, „mintha bajtársai jöttek volna idáig a csatából. Vagyis csatában volt, ez rendben van, de mi ez a porfergeteg – télen?! Nincs itt valami tévedés? Nézzük csak még egyszer: tél van-e csakugyan? Hogy a hegyeken itt-ott hófoltokat látni, ez nem jelent semmit; magas hegyek csúcsán nyáron is lehet hó. A bokrok közt tavaszi vihar seper végig, a hűvös sétatéren visít a szél, a házakban fűtenek. A novellának kezdetben téli hangulata van (talán a lapuló házikók és a lángossütés miatt), a porfergeteg ennek ellentmond – bár hó nélküli, száraz télen, télutón por is lehet az utakon -, a déliről északira forduló szél megerősíti, a tavaszi vihar ismét megcáfolja... egyszóval: az író bizony kissé összemos három évszakot; lehet ez ősz is, tél is, kora tavasz is, igazában teljesen mindegy, mint ahogy a város neve is közömbös.

De egyáltalán nem közömbös a főhős, a katona neve! A vándorkatona („név szerint Harras Rudolf, mint a makk alsó, amiért sokszor verekedett pajtásaival”) a magyar kártya figurái közül ugrott be a kártyás Krúdynak ebbe a kis remekművébe. Vegyük csak kézbe a makk alsót: bajuszos, körszakállas, sisakba, páncélba öltözött katona. Zsoldosnak látszik. Köztudott, hogy a magyar kártya jól ismert, színes alakjai: Harras Rudolf, Tell Vilmos (makk felső), Fürst Walter (zöld alsó), Rudenz Ulrik (zöld felső), Reding Itel (tök alsó), a Stüssi vadász (tök felső), a Kuoni pásztor (piros alsó) és Gessler Hermann (piros felső) – Schiller Tell Vilmosából származnak, de Krúdy, noha jól ismerte a nagy német költő drámáját, aligha gondolt Schillerre, amikor Harras Rudolfnak keresztelte el hősét. Harras ugyanis a Tell Vilmos-ban Gesslernek, a gyűlölt császári helytartónak a főlovásza, és jellemének semmi köze a Krúdy-féle vándorkatonáéhoz; közös helyzeti jellemzőjük csupán az, hogy mindketten egy Habsburg császár (király) katonái. Krúdy Harras Rudolfja csakugyan maga a makk alsó: egyetlen lap a harminckettő közül, közkatona, nem főúr, nem király, különös ismertetőjele nincs, kivéve indulatos természetét. Mert alighogy betér az Arany Csillagba, ő, aki a neve miatt sokszor verekedett, ám ebbe a városba nem verekedni jött, máris fejbe ver valakit a cinkorsóval. Az író, aki más műveiben oly sokszor bizonyul a finom, árnyalt lélekrajz mesterének, itt látszólag lemond az emberábrázolás minden hagyományos írói eszközéről. A katonáról nem közöl velünk semmi külsőségeset; nem tudjuk meg, hogy fiatal-e vagy idősebb, alacsony-e, magas-e, sovány vagy kövér, szép férfi vagy csúnya, mikor ment el a háborúba s mikor indult haza. Nem tudunk meg róla semmiféle életrajzi adatot, személyleírása még az útlevelekénél is szegényesebb, ha köröztetni akarná a rendőrség, még a haja és szeme színét sem tudná megadni. Arc nélküli, alak nélküli, szinte testetlen és időtlen ez a katona.

És a többi szereplő, aki Harras Rudolf érkezésekor ébren van a téli álmot alvó városkában? Brunó, a porkoláb? Róla annyit mond a szöveg, hogy a vámháznál pipázik, szakértően megjósolja, hogy a katona „a jergliben virrad meg”, kulcs, bilincs, lámpás, ólmos fütykös van nála, s „bikamozgása” van. A vámszedő? Tulajdonképp csak megemlítődik. A vámszedő felesége? „Kenyeret dagasztott és friss lángost sütött.” És így tovább: a fogadós a lutriszámokat gusztálja, a háziszolga Brunóért fut, a vendégek Harras Rudolffal verekednek, az őrült öregember a cella falára ír, Andimandi a sétányon „emelgeti a ruháját”, ugyancsak ott kószál egy részeg, s előzőleg délben a gyerekek egy rongyos kisfiú után szaladnak, és „zabigyerek”-nek csúfolják ... Miféle szereplők ezek? Semmiképp sem „élő” személyek a szó esztétikai ábrázolást jelentő értelmében, tehát nincs egyéniségük, Brunót kivéve neve is csak az egy Andimandinak van, nem tudunk meg róluk semmi lényegeset, Krúdy csak jelzéseket ad róluk. Mondhatnánk: végső, szinte geometriai alapformákra redukálja őket, ahogy bizonyos képzőművészeti irányzatok a látványt vagy a testek térbeli formáit: elvonatkoztat, stilizál. Ebben a novellában személy szerint még a főhős, Harras Rudolf közkatona' egyénisége és egyéni sorsa sem fontos. A többi alak pedig úgyszólván álombéli árnyékfigura csupán. Vajon miért? A magyarázatot a tizennegyedik bekezdésben találjuk meg, amikor a tűnődő, börtönben éjszakázó katona felkönyököl priccsén, és nézi az öregembert, aki egy ceruzacsonkkal írni kezd a „jergli” falára.

Igen: a novella kulcsfigurája ez az eszelős öreg. „Olyan öreg és oly őrült, hogy már csak hideglelősen ült egy sarokban, sohasem nézett ki a világba ...” És itt most- egy kicsit vágjunk elébe elemzésünk menetének, noha ez a rész már nem a novella eddig tárgyalt felszíni rétegéhez, hanem a második, a mondanivalót hordozó mélyebb rétegéhez tartózik. Mit látunk a börtön falán, miféle „ákombákomokhoz” fűzi hozzá az öreg a maga görbe írását („It vót Ferenc Józsep és Örzsébet királyné. Nagyon jó vót”)? Figyeljük csak: „Vérrel, korommal, szénnel, késsel, foggal és körömmel számtalan élettörténet volt a börtön falára írva. Emberek, emberkék, gyermekek, táncoló nők ...” – és minek folytassam? olvassuk végig újra: tizenkét-tizenhárom sorban az emberi élet egész „zsibvására”, öröm és nyomor, boldogság és boldogtalanság, mind „csak arra valók, hogy az ördögnek legyen min nevetni az északi szélben. Nem a vándorkatonáról, nem is a többi, elsuhanó árnnyá vékonyított alakról van tehát szó, hanem általában az emberről, a fájó, zavaros, érthetetlen életről, s amikor Harras Rudolf (aki nyilván csak azért „verekedte be” magát a jerglibe, mert nem volt hol aludnia) szeretné megkérdezni az öreg bolondtól, hogy „mi volt nagyon jó”, akkor voltaképp azon töpreng el: mi volt olyan nagyon jó ebben az egész életben ... „De az öregemberrel nemigen lehetett beszélni. Néhányszor ellovagolt a sárgára meszelt fal mellett, nyerített, combjait csapkodta, lóháton ült. A holdvilág tovább vándorolt a jergliből. Alvó sötét lett.”

Ámde mindez egyelőre maradjon Csak közbevetés, utalás a mű lényegére, s rövid időre térjünk vissza a novella látható szerkezetéhez, felépítéséhez, szembeszökő külső jegyeihez. Szereplői tehát stilizáltak, egy-két vonással felvázolt alakjelzések, konkrét társadalmi kötöttségű, egyénített sorsok helyett: jelképes figurák. Andimandi is az, a katona szerelme, Andimandi, akiből a háború során, míg Harras Rudolf távol járt, „városi örömleány” lett. Különben: maga a téma is közhellyé stilizálódott régen; mert ugyan kinek nem ismerős a hazatérő katona, akit felesége vagy menyasszonya időközben megcsalt? Örök téma ez, amíg háborúk vannak s évek múlva betegen, rongyosan, éhesen, de reménykedve hazatérő katonák. Harras Rudolf is csak egy-két apróságban üt el társaitól; például abban, hogy ezentúl nem akar dolgozni, jövendő életét úgy képzeli el, hogy majd a lány tartja el őt, kocsmájuk lesz, és Andimandi kiszolgálja a vendégeket. Valószínűleg gyereke is van a lánytól, nem tudja, hány éves lehet, fiú vagy lány, de amikor a sétányon egy rongyos kisfiút kergetnek, zabigyereknek csúfolva, „a vándorkatona gondolta magában, hogy tán az ő gyerekét üldözték. Andimandi pedig, a vándorkatona „egyetlen szerelme” így áll előttünk: piros szoknyás, vörös arcú, porcelánszemű nőszemély, aki férfiakra vadászik a bástyasétányon, s már odáig züllött, hogy a részeg vénembereket sem veti meg, azokba is belekapaszkodik. A vándorkatona még így is elfogadná, de Andimandi végképp eltűnik, a mi boldogtalan makk alsónk nem látja őt többé.

Ezzel korántsem mondtunk el mindent a helyszínről és a szereplőkről, de talán lesz még alkalmunk némi kiegészítésre, ha már szemügyre vettük a történet felépítését. A cselekménnyel röviden végezhetünk: a vándorkatona megérkezik hazájába, egy magyarországi kis hegyi városba, hajdani szerelmét keresi, le akarna telepedni; de a lányról rosszakat hall a fogadóban, verekedni kezd a gúnyolódó vendégekkel, bebörtönzik, két éjszakát tölt a jergliben, aztán elzavarják a városból, s ő tovább gyalogol, ki tudja, meddig, ki tudja, hová, sorsát illetően ez már nem is fontos. Ebből a szempontból, a cselekmény szempontjából nézve hát: a novella felépítése egyszerű, egyenes vonalú, célratörő – a katona érkezése és távozása közt minden történés áttekinthető, világos. Ugyanez áll az időkezelésre is; a szöveg végig következetesen múlt időben szól az eseményekről. Az elbeszélő múlton belül persze több réteget figyelhetünk meg, közülük, dramaturgiai szerepét tekintve, a legjelentősebb itt is, mint annyi más Krúdy-írásban, az emlék múlt ideje. Harras

Rudolf visszagondol vándorlásaira, a hazatéréséről szőtt álmokra. S ha jól meggondoljuk, éppen ezek az ábrándjai juttatják börtönbe. Mert egy másik múlt, Andimandi múltja kiesett az ő múltjából, s a jelen – a szoknyáját emelgető örömlány a sétatéren – váratlanul és megdöbbentően idegen, groteszk. Ezt a múlt idejű mondatok közé keveredő jelen idejű fogalmazás külön hangsúlyozza: „A börtön faajtaján van egy lyuk. Innen néha égő, vadállatszemek tüzelnek ki a sétányra, máskor részeg gajdolást hallanak a gyermekek a föld alól, majd meg keservesen sír valaki a föld alatt.” A falon „betűk és nevek ágaskodnak, összekeverednek, hemperegnek, mint egy zsibvásár rongyai. Női nevek, amelyeknek halotti szaguk van.” Nem kétséges: a múltból, a messzi háborúból jövő, s a múltba tovább bandukoló Harras Rudolf közkatona börtönbéli relatív jelen idejében ilyen halotti szaga van az „Andimandi” névnek is ... Furcsa név (Krúdynál szinte kizárólag furcsa nevek vannak, de ez külön téma!), olyan, mint valami régen jégvirággá dermedt becézés, szeretők meghitt pillanataiban tán kedves és játékos, de a józan kívülállók komikusnak hallják. Az író, ezt jogosan feltételezhetjük, tudatosan épít a komikus hatásra mind Brunó, mind Harras Rudolf és Andimandi neve esetében. Különösen érezhető ez a novella végén, amikor a vándorkatona hosszas tűnődés után követi az őrült öregember példáját, s maga is a falra kapar két mondatot: „Itt volt Harras Rudolf katona és jegyese Andimandi. Darab ideig gondolkozott... Majd ő is odaírta, hogy: Nagyon jó volt.” A novella több feszültségi pontja közül ez az utolsó, utána már csak a művészileg elengedhetetlenül szükséges hangulati, cselekménybeli lezárás, a kurta végkicsengés következik: „Reggel a vándorkatonát elkergették a városból. A hegyeket itt-ott hó borította, s ő tovább gyalogolt.” Tökéletes, vérbelien novellisztikus záróakkord, hiszen a novellát (amelynek többnyire nem célja az ábrázolás teljessége) úgy kell lezárni, hogy ez egyúttal nyitás legyen, utalás valamire, aminek még lehet s talán van is folytatása, de már a novella keretein kívül, a központi témán kívül, voltaképpeni érdeklődésünk tárgyán kívül.

De hát mi is ez a központi téma a Harras Rudolf-ban, pontosabban: mi rejlik a novella felhámja alatt? Milyen mélyebb rétegei vannak ennek a meseszerűen naiv történetnek? Milyen sajátos világkép bujkál benne, hogyan és milyen eszközökkel éri el azt, hogy – végül is némiképp szimbolistának érezve – jelképességében és stilizáltságában megsejtsük: szépsége és hatása épp benső gazdagságából ered? Mert a vándorkatona története egyáltalán nemcsak az, amiről eddig beszéltünk, sőt: a többlete a lényeg.

Említettem már, hogy a novella 1920-ban jelent meg, a háborús összeomlás, a Tanácsköztársaság bukása után, az ellenforradalom, a fehér terror idején. Krúdynak – és még számos író kortársának – a legkeservesebb, legválságosabb korszaka volt ez: hitvány vádaskodások, támadások kereszttüzében, adósságok közt fuldokolva, magányosan és elszigetelten, margitszigeti remeteségébe szorulva, fáradtan és kiábrándultan az álmokba s már előbb egy új házasságba menekült. De azért nemcsak Álmoskönyv születik ebben a „koldus nyomorban”, hanem remekművek sora is, többek közt 1919-ben az Asszonyságok díja, s 1922-ig a Napraforgó, a Hét bagoly, az N. N., vagy a magyar novellairodalom olyan páratlan alkotása, mint az Őszi versenyek. Krúdy szemléletmódja, világképe, mondanivalója, stílusa, minden írói eszköze most, a harmincas évekig érlelődik tökéletessé. Így többek között épp stilizáló módszere is. A Harras Rudolf közkatona egyik története hallatlan tömörségét és kifejezőerejét épp a stilizálásnak köszönheti. El lehetne mondani ezt a történetet részletező, aprólékos realizmussal is, föl lehetne ruházni a katonát s a többi szereplőt sokkal több egyéni vonással, le lehetne írni alaposabban a várost, a börtönt, Andimandi férfifogó sétáit és így tovább – de vajon érdemes volna-e? Nem laposodnék-e egészen szokványos, elcsépelt históriává a hazatérő katona története? Vagy még inkább: a jelképes erejű mondanivaló helyett nem válnék-e túlzottan hangsúlyossá mindaz, ami mellékes? Meg aztán: akkor olyasmit is ki kellene mondani, értelmezni, magyarázni, esetleg körülírni, ami félig vagy egészen elhallgatva, sejtetve vagy szimbólummá sűrítve sokkal hatásosabb. A Harras Rudolf mélyebb rétegei, a felszínre kiborítva, jelképi erejüktől megfosztva, talán csak ilyen „banalitások” lennének: – elvesztettük a háborút; vége a Ferenc József-i korszaknak, amelyet egyesek „boldog békeidő”-nek hívtak, s amely állítólag „nagyon jó volt”; rongyos, kimerült katonák térnek haza az értelmetlen harcokból, s otthon nem várja őket senki; mi maradt a katonának emlékeiből, ábrándjaiból? mi marad az egész életből, „emberek, emberkék” életrongyaiból? kusza ákombákomok egy börtön falán, és célnak: a továbbvándorlás. Kétségtelen: ez is mond valamit, nem is keveset az olvasónak. De a novella, így, ahogy Krúdy írta meg, furcsa módon ennél épp azzal mond többet, amit nem mond el. Egy szót sem ejt például vesztett háborúról, sőt, igazában „háborúról” sem: a csatára vonatkozó egyetlen utalás is, félig-meddig hasonlatképpen, egy mellékmondatba kerül: a katonát porfergeteg kísérte, mintha bajtársai jöttek volna idáig a csatából. Nem mondja ki az író azt: sem, hogy vége a Ferenc József-i „békevilágnak”, még kevésbé mondja, hogy az a világ jó volt! Ezt az Őrült mondja, illetve ő is csak közvetve és egy börtön falára írva: „It vót Ferenc Józsep és Örzsébet királyné. Nagyon jó vót.” És a megcsalt, kijátszott, jerglibe dugott, majd világgá kergetett vándorkatona már csak „lekopírozza” az öreg följegyzését: „Itt volt Harras Rudolf katona és jegyese Andimandi”, majd némileg kétkedve ő is hozzáteszi: „Nagyon jó volt.” Az őrült, öreg gesztusában és helyesírási hibáiban, Harras Rudolf (a; makk alsó) indokolatlan és gépies falra kapará-szásában, emlékhagyásában komikum, tragikomikum és soksok kimondatlan, gyilkosan ironikus kérdés rejlik: mi volt olyan nagyon jó? a háború? a bujdosás és vándorlás? az éhezés, a börtön? Ferenc József és Erzsébet házassága? az uralmuk? Harras Rudolf hiábavaló hazatérése? Andimandi elzüllése? a kocsmai verekedés? nézni, ahogy talán a katona gyerekét üldözik, zabigyereknek csúfolva? Mi volt „nagyon jó”? mi volt olyan jó a rabok életében, mi örömük volt a boldogtalan, százszor földhöz vert szíveknek, a táncoló nőknek, koporsóban fekvő nagy bajszú halottaknak? mi volt olyan jó ebben a keserves emberi életben?!

És még mi mindent „nem mond el” az író! S ugyanakkor mennyi – talán akaratlan – utalás a ki nem mondottakra, a képekben, jelzőkben, metaforákban, de még a helyzetekben is; hiszen nyilvánvaló például, hogy győztes háborúból nem így tér haza a katona; a füst bujdosva menekül a déli szél elől, s a katona délről-jött; a fogadós régi katonafegyvert ragad, ez a fegyver tehát már csak afféle emléktárgy; a börtön föld alatti sötétjében fogoly sasok rikácsolnak; a bolond öreg, amikor elkészül feliratával, peckesen, katonásan félreáll és tiszteleg. Rudolf, attól kezdve, hogy megbilincselik, s börtönbe vetik, egyre csak töpreng, tűnődik, gondolhatjuk, hogy nemcsak Andimandin, hanem a falra írt élettörténeteken s a maga életén is. Amikor végre ő is odaírja nevét a többi rab – annyi megháborodott, szerencsétlen, nyavalyatörős – neve mellé, ez talán azt is jelenti, hogy immár nem kényszerből, de önként áll be az emberi nyomorúság véghetetlen zarándokmenetébe. S valami nyomot akar hagyni maga után. Mert már nem az a fontos (hisz meglehet, csak egy őrük lázálma volt), hogy „It vót Ferenc Józsep”, hanem hogy itt volt, ebben a városban, ebben az országban, ezen a világon volt „Harras Rudolf katona és jegyese Andimandi”; itt volt ez a pár is, nemcsak a királyi pár, ők is éltek, ők is emberek voltak vagy szerettek volna lenni, s ha másképp nem megy, némi öncsalással hitetni el magukkal, hogy: „Nagyon jó volt”.

Egy vándorkatona érkezett a városba. Reggel a katonát elkergetik a városból. Hold ragyog be a börtönablakon, az ország, a világ börtönablakán. A hold tovább vándorol, sötét lesz. Megérkezünk, és elmegyünk, a nappalból az éjbe. Megörökítjük magunkat, ahogy tudjuk. S tovább megyünk, amíg bírunk, hordozzuk emberi sorsunkat, múltunkat, álmainkat, múló örömeinket és tartós bánatunkat, mint a szegény makk alsó Harras Rudolf, akiről nem tudjuk, honnan jött és hol tűnik el a távolban.

1973

 

(Szabó Ede: Otthonunk a művekben. Bp. 1974, Szépirodalmi Könyvkiadó. 65-76. p.)