Olvasás
közben
A Szabó Ervin Könyvtár több mint hétszáz oldalas, szép
kiállítású, jubiláris kiadványán, a Krúdy világán
szakmai, írói körökben sokan vitatkoznak: védik, támadják, lelkesednek érte, szidják.
Vagyis sikert aratott, ha nézeteink meg is oszlanak róla. Mindenesetre: senki
sem vonja kétségbe, hogy anyagának gyűjtője és szerkesztője, Tóbiás Áron
érdemes, részben úttörő, s mindenképp nagy munkát végzett. Az én mérlegem
nagyjából a könyv javára billen. De ha kissé elfogultan szeretem is Krúdyt
(vagy éppen ezért) – értem és érzem az ellenvetések jogosságát. Utálom az
intimpistáskodást, az író magánéletének szemérmetlen turkálását. S ha
terjedelméhez képest elvétve is, nem bántóan sűrűn, sajnos, a Krúdy
világa több ízben téved efféle ízléstelenségbe. Főleg a
magnetofonos emlékezésekre gondolok, amelyeknek javítatlan közlése – nyelvi,
stiláris szempontból is! – súlyos hiba. (Hogy kirívó példát idézzek: mire jó
Kéhli Feritől megtudnunk, hogy „közbe Gyula bácsi kiment a dolgát végezni, s
ott elaludt bizony..”?) Ha az író még élő gyermekei ma már sok mindenben
kegyeletes szépítésre törekszenek, ezzel nem kell okvetlenül egyetértenünk. Ám
abban igazuk van, hogy inkább Krúdy műveivel kell foglalkoznunk, mint a
Krúdy-legendák szaporításával. Gügye kis anekdoták, semmitmondó hebegések,
valószínűtlen – a nyilatkozóra és az íróra egyaránt kompromittáló – históriák
feltálalása: mindez elmaradhatott volna. És – igen: túl sokszor esik szó az
ital, a párbajok, a könnyű szerelmek „hőséről”, a kártyás gavallérról, rossz
férjről, hanyag apáról, a magányos dúvadról és „kedves úriember”-ről. Krúdy ez is
volt, ne eszményítsük, helyes. De – habár a kötet gyakran
ellenpontoz, és Krúdyról mindennek az ellenkezőjét is megtudhatjuk! – talán,
ugye, mégiscsak az író, századunk egyik nagy prózaírója lenne a fontos? Aki a
kötet vitatható világával szemben vitathatatlanul az írói munka hőse volt, nem
elsősorban a kiskocsmáké.
Szerencsére – s ezen viszont a háborgóknak is el kellene
gondolkozniuk – csak a kötet kisebbik része kelt ilyen
viszolygást. Tán egyharmada sem. S ha a maradék kétharmad részből leszámítjuk
a szürke hordalékanyagot – a könyv felénél is több az, ami izgalmas, szép,
megható vagy felvillanyozó, új ösztönzéseket adó s az olvasók és Krúdy-kutatók
figyelmét egyaránt fölkeltheti. (Ide sorolnám Kozocsa Sándor régóta várt,
kitűnő Krúdy-bibliográfiáját, az író-kortársak, családtagok, barátok, korabeli
és mai kritikák felvonultatását.) Lenyűgözően gazdag anyag ez, a Családi albumtól
a Levelesládáig, a Költők tisztelgésétől – bár itt néhány gyönge vers fölösleges!
– a Mű és mérték c. fejezetig. Krúdy családja, életmódja, munkája, olvasmányai,
kapcsolata a kiadókkal, sikerei és „élve eltemetése” a forradalom bukása után
– életének szinte minden mozzanata világosabban rajzolódik elénk a könyv
elolvasása után, s az itt-ott még bujkáló ellentmondások közt is könnyebb
eligazodnunk. S ezt – ha bíráljuk is – mégis Tóbiás Áronnak köszönhetjük. Ám ha
a jövőben újra ilyen – elismerést érdemlően nehéz – feladatra vállalkozik,
nem árt erősebben megráznia a rostát. Akkor sem, ha résein netán kihullik a
magnótekercs.
Szabó
Ede
(Új Írás, 1965/1. /január/ 121. p.)