Rezeda Kázmér szép élete
VAJON MIÉRT erősödik a múlt századi nemesi kúriák,
a turgenyevi nyírligetek közt didergő szél a
Krúdy-művek egyes lapjain Emily Brontë
lápvidékének kísérteties, üvöltő szelévé; a homokbuckák, akácosok, vidéki
csárdák fölött a holdas est borzongató, adysan babonás éjjé; a szelíd biedermeier-idill titkolt
szenvedélyek torz boszorkányszombatjává? Mire jók a gyümölcsillatú őszök, a
rőzselobogású, disznótoros telek – ha ilyen őszökön és teleken suhan át
Krúdy hősein a halálsejtelem, ilyenkor látogatják meg a hullakamrákat? Mit ér a
pesti polgárok irigyelt, csöndes élete, vadszőlővel futtatott háza, „ahol
pirosterítékes asztalon együtt reggelizik friss kávét
a család, és a ház leányainak jácintillatuk van” – ha ugyanezeket a
polgárokat megcsalja a feleségük, s a Kleofásné
kakasában épp egy ilyen „jácintillatú” úrilányból próbálja
virgáccsal kiverni az ördögöt a szennyes, félelmes vén Sziráky,
a koldusok ura és varázslója...?
Kalandorok, züllött arszlánok, utcanők és
újgazdagok századvégi Pestje; céltalan csavargók, szomorú és mulatságos
különcök, ódivatú, sápadt szerelmesek, költők, lovagok, unatkozó rác-asszonyok,
korhelyek és újságírók, kivénhedt zsokék és temetésrendezők, kocsmai
törzsvendég kishivatalnokok, kupecek és markőrök, nádon-éren bujdosó betyárok,
ábrándos kisasszonyok és álmaiktól búcsúzó, ősz gavallérok – –
Mitől olyan bűvösen zsongító s mitől oly keserűen
meghasonlott ez a világ, Krúdy világa?
Amíg a postakocsi hóborította podolini
tájakon jár, s a templomtorony óramutatójára telepedő csókák megállítják az
időt – a szélből és a ködből egyre-másra bukkannak elő – dantei
pokolkörök küldötteiként – a szerelem, a játék, az emlék, a bűnök és a
nyugtát nem lelő bolyongás megszállottjai.
Amadé, a szerencsétlen játékos, Ventusz Vénusz, aki már a halálfejű kocsisnak sem kell, a
fuvolás, aki szerelme ablaka alatt összetöri fuvoláját, Ben,
az elcsapott zsoké, Rezeda úr, Csinosi, Emléki és
Szindbád, vagy a regényekből: Pisztoli tébolyult
mulatásai, őrült feleségei, Cziffra János tótágasba
forduló éjszakája s még sok más – megannyi bizonyíték rá, hogy e
látszólag tán túlzottan is nosztalgikus, érzelmesen-zenei próza mélyén milyen
démonikus, önemésztő tűz izzik.
Az a jegenye termetű, ámuló szemű nyírségi fiú,
aki egy táncosnő szoknyája nyomán Pesten köt ki
1896-ban, mindig is szertelen volt és zabolátlan, mindig is emlékekben és
álmokban élt, már akkor is, amikor serdülőkorában a Dekameron olvasása arra
buzdította, hogy éjszaka bemásszon egy asszony ablakán, vagy derékig
meztelenül, nehéz karddal párbajt vívjon a huszárlaktanyában. S később is: a
férfi-gondok elől a képzelethez, apai nagyanyja mesemondásához menekült,
valahányszor csüggedt, fáradt, kiábrándult volt.
Emlékező vidékről s emlékező családból jött, ahol
a legélőbb emlék maga a nagyapa, a „gróf”-nak becézett legidősebb
Krúdy Gyula, a hajdani honvédkapitány, aki végigharcolta a szabadságharcot.
Komáromnál tette le a fegyvert, s ahogy ő regélte: Komárom sohase kapitulált
volna, ha nem rejtőzik a várban egy szépasszony, akit Klapka féltett és később
külföldre is magával vitt. Jellegzetes Krúdy-szemlélet ez, félig humoros, félig
komoly meggyőződés a nők sorsszerű szerepéről életünk változásaiban;
tökéletesen beleillik az unoka írásainak szemléletmódjába.
„Gyula bátyámmal – írja Krúdy Péter,
az író öccse – gyakran meglátogattuk a ... félrecsapott honvédsapkában ülő, mindig füstölő,
kutyateremtettéző, szikár öreget, ki a legnagyobb szeretettel fogadott
bennünket és... néhány szép mese elmondása után, csendeskésen az íróasztal fiókjából egy kis fekete
skatulyát elővévén, abból Garibaldi hős vérében áztatott, foszladozó
gyolcsocskát magasba emelve, s szent szabadság papjaként áldozott és
áldoztatott.” A nagyapa öccse volt Krúdy Kálmán, aki viszont haláláig le
se tette a fegyvert, hanem Világos után afféle úri betyárnak csapott föl,
gerillaharcokat folytatott az osztrák csendőrök ellen, s híres csínyeiről már
Mikszáth is írt.
A szabadságharcos családi hagyományon kívül
másféle emlékekkel is telítette Krúdyt a Nyírség; egy életforma halódó
anakronizmusával.
„A Nyírség, ahol a
gyermekkori őszök és az ifjúkori tavaszok elrepültek felettem, telve volt
magányos tücskökkel. Ez az álmos, álmodozó, ködös, szeles, egyhangú vidék
nagyon alkalmatos arra, hogy magányos embereket neveljen...
A Nyírség az a hely, ahol legtovább volt agaruk és vizslakutyájuk a tönkrement
gavalléroknak, és ahol mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra, elkótyavetyélt
tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a múltjából
akart megélni. Abból, hogy valamikor volt valami az apja vagy nagyapja... Kártyáztak, ittak, vetélkedtek, cifra kocsin jártak,
hajdút tartottak, párbajoztak, barátkoztak, hangosak voltak a kurjantásaik, de
már mindenki tudta, hogy vége a világnak” – mondja az N. N.-ben s
hozzáteszi, hogy hibáik ellenére is szerette e vadászkalapos vadmagyarokat: „Bár eljöttem közülük, hogy csak
álmomban járjak vissza – legfeljebb az apám sírját látogattam meg
néha–, sokáig nem tudtam elhagyni virtusaikat, vakmerőségüket, attakírozásukat, lógós szomorúságukat...”
Sokáig? – Pesti kalandjai s borús
„összehajolásai” Adyval a Három Holló-beli
poharazgatások közben azt bizonyítják, hogy ezek az
említett tulajdonságok mindvégig elkísérték életútján.
A ház, ahol 1878 novemberében született, s ahonnét
többször, majd érettségije után végleg megszökött – ódon, sárga
nyíregyházi nemesi kúria volt, öreg akácfákkal, szőlős- és gyümölcsöskerttel,
az istállóban hátas és igás lovakkal, tehenekkel, baromfiudvarral. A két
ügyvéd, az apa és nagyapa, kitűnően jövedelmező irodát tartott fenn, ahol
két-három bojtár is segédkezett. A családnak némi birtoka is volt még, nem
csoda hát, ha a Krúdy-ház mozgalmas életet élt: vidám név- és születésnapokkal,
borral, cigánnyal, kártyával, vendégekkel űzve el a nyíri unalmat. Az
élénkséget az is fokozhatta, hagy Krúdynak hat testvére is volt, két lány és
négy fiú.
Apja őt is ügyvédnek szánta.
Az öreg honvéd emlékeinek, a nagyanya, Radics Mária meséinek, az olvasmányoknak, a regényhősökben
felfedezett eszményképnek, erős érzéki hajlamnak, kalandvágynak – ki
tudja mi mindennek kellett benne találkoznia ahhoz, hogy íróvá váljék.
Zsurnalisztaként kezdte, sajátosan romantikus
elbeszélőként folytatta, s a modern magyar próza különös, egyedülálló
mestereként végezte. Lovik, a két Cholnoky,
Csáth, Kaffka, Török Gyula – ha egyben-másban
rokonalkatok is és stílusuk számos érintkezést, kölcsönhatást mutat –
hangulati intenzitásban, költői gazdagságban műveik egészét tekintve nem, csak
részletszépségekben mérhetők hozzá, Móricz pedig
tökéletes ellenpólusa. A Móricz Zsigmond-i realizmus
éppoly idegen Krúdytól, mint Thackeray, Balzac vagy
Tolsztoj művészete. Nem tartozott a nagy leltározók, az emberi komédia
könyörtelen leleplezői közé – Turgenyevhez és
Dickenshez, a lírához és az érzelmességhez, vonzódott; Walter
Scottot, Boccacciót és az Ezeregyéjszakát szerette: a
romantikát, a szerelmet, a mesét. Ahogy Hoffmann
bizarr víziókban látja a szürke városkát, Bamberget,
s Jókai délibábos csillogásúra növeszt egy-egy jelentéktelen tájat: –
Krúdy is úgy teremt mesevilágot a valóságból.
Nem a csodás, sose-volt hősök, lélegzet
elállító események, külsőleges bonyodalmak kedvelése ez, s nem is csupán
egy álmodott kor álmodott szépségeinek makacs őrzésére, újra és újra
pergetésére szánt laterna magica.
Krúdy romantikája: a kagyló védekező
gyöngytermelése, képzelet és valóság, jelen és múlt teljes relativitása egy
olyan lélek benső időtlenségében, amely nem találta helyét a korban, s
„honját a hazában”.
Megértésének, méltánylásának kulcsa – ez;
mondjuk ki hát, ha közhely is: Krúdy elsősorban költő volt, a próza az ő
számára csak álruha. Menthetetlenül lírára ítéltetett költő, akinek a világ
szinte csak ürügy önmaga kifejezésére. Hiányzott belőle az az
éles és komplex társadalomlátás, amely mindenben észreveszi a kínálkozó
nyersanyagot s az összefüggéseket is, a jellemek fejlődését, sorsok alakulását,
távlatát – hiányzott belőle a tizenkilencedik század nagy regényíróinak
válogatni csak kompozíciós okból tudó téma-tisztelete és tárgyilagossága. Élete
is más volt, mint a realista próza legtöbb nagy alkotójáé: –
„fegyelmezetlen” élet volt, az Adyéval rokon, csupa szeszély,
költészet, éjszakázás, botrány, legenda, s ugyanakkor hihetetlen energiájú,
bámulatosan termékeny, gazdag élet... Rezeda Kázmér
szép élete...
Legkorábbi alteregója, Szindbád is (ezt a nevet
még diákkorában vette föl) önmaga lírikus kivetítése, csillapíthatatlan
nyugtalanságának jelképe. Emlékszünk rá az Ezeregyéjszakából, hogyan kezdi
történeteit a tengerjáró Szindbád: „Jó ideig éltem Bagdad városában,
vidáman, derűsen, boldogan, mulatozva, amíg lelkemben ismét fel nem támadt a vágy utazás, kalandok után...” Minden útján
megismétlődik az elmaradhatatlan hajótörés, mindig sírva fogadkozik, hogy többé
nem száll tengerre, de sohasem bírja ki sokáig a szárazföldön.
A tizenöt éves Krúdy-Szindbádnak
is elég volt egy levél, hogy tengerre szálljon; 1894-ban az érettségi előtt
álló diák, akinek már jó néhány tárcája megjelent a Debreceni Ellenőrben (mert
a szerkesztő eleinte azt hitte, hogy e tárcákat a nagyapa-Krúdy írja!), ezt olvashatja
az akkor jónevű, ismert költő, Gáspár Imre levelében:
„Hajlandó-e Ön október hótól a Debreceni
Ellenőrhöz belépni? Ez esetben 40 Frt havidíjjal
szolgálnánk, amely összeg gyakorlatának öregbülésével
növekednék;... végtelen
örvendenék, ha Ön, kinek kvalitása a szó teljes értelmében elvitathatatlan,
alulírott régi vén poéta mellé kerülne.”
A szökevényt ezúttal még sikerül hazavinni, hogy
(jóval a szokásos korhatár előtt) levizsgázzék, és „bene
maturus”-ként átmenetileg megnyugtassa az
aggódó családot, akik nem ok nélkül féltették; mert az írás nem veszélytelen
mesterség, noha Krúdy ebben a kérdésben is szívesen áltatta magát a múlttal, a
régi írók idillivé álmodott példájával.
Szerep volt ez is, akár Rezeda Kázmér vagy
Nagybotos Viola. A korral szemben, ha másból nem lehetett, hát író-szerepéből
formálta meg az elkésett lovag kedve szerint való alakját. A kor a
romantikátlan üzlet, alantas érdekek, a nagy bukások és nemzeti politikánk
tragikus útvesztésének kora, amely az élet minden területén kikezdi a régi
morált. De akad benne néhány olyan év, s az első világháború kitörése előtt egy
egész évtized, amelyre az öregek, nem egészen indokolatlanul, úgy szoktak
emlékezni, mint „boldog békevilágra”. A készülő változások forrongó
erőit kevesen veszik észre, s a felszín derűs és nyugodt. A Krúdy-hősök az
átlagnál érzékenyebbek; innét ered meghasonlottságuk: vérükbe ivódott a kor, s
átérzik minden nyomorúságát, távoli földrengését – idejétmúlt pózaikban,
félmúltba süllyedő, réveteg jelenükben viszont valami elérhetetlen életforma
boldogságát keresik. Ez a boldogság kissé hasonlít a század elejének békéjéhez,
persze úgy, hogy e tízes évekbe a biedermeier emlékei keverednek, s úgy is,
hogy: törékeny, csalóka, válságokat takargató boldogság.
Krúdy emlékező stílusa tehát egyfajta
életforma-teremtést is jelez, mind az alakok, mind az író szempontjából; a
világot eleve bizonyos benső szelekcióval fogadja magába, s kirekeszt belőle
mindent, ami nem kapcsolódik személyes álmokhoz, emlékekhez, élményekhez. Olyan
zárt és külön világot alkot magának, hagy azon belül – reális és képzelt
alakjaival sokszor és sokféleképp azonosulva, de ugyanakkor el is válva tőlük s
mintegy mögéjük rejtőzve – menthetetlenül különccé válik ő maga is.
Ettől kezdve a különc figurákat keresi és találja
meg, azokat, akik illenek szerepéhez.
Ez a szerep lényegében saját egyéniségének és
életének, terhes dzsentri-örökségének, elvágyódásának és kiábrándultságának húsz harminc évvel való visszavetítése. Művei állandóan
szélesedő gyűrűzéssel áramlanak kora felé, de odáig csak a rövid cikkekben
érnek el. „Mindig akadnak utasok, akik a vonatról lekéstek” –
írja N. N.-ről, az elmaradt emberről –
önmagáról. A hetvenes-nyolcvanas évek Pestjének sokrétű, színes ábrázolásától
időben csak a világháborúig jut el. Nyírségi novelláinak és regényeinek alakjai
– apáik és testvéreik még Mikszáth dzsentrijei – lassan
visszahúzódnak tanyai udvarházaik rozmaringillatú múlandóságába, s
„királyi gőggel” távolodnak el az élettől, mint Álmos Andor a Napraforgó-ban: „A
méla, elcsendesedett, megvető magyar úr volt, aki semmit sem akar a világtól,
mint egy zugot, ahonnan száműzve vannak a kellemetlen, tornászó új
emberek.”
A szerep, „az utolsó gavallér” szerepe
az évek során valami, vigasztaló Nirvánába alvad át. Rezeda úr az őszi utazások
végén, vágyait legyőzve, keresztberakott lábakkal ül egy svábhegyi fa alatt,
közönyösen küldve el Krónprinc kisasszonyt s
buddhistaként, megigazulva. S vajon nem ez áll-e legközelebb Krúdy
gondolatvilágához: az életet mindenestül szenvedésnek valló, s a szenvedés
megszüntetésére meditációval törekvő buddhizmus? – „Mindig tudtam
– mondja Irma–, hogy okos ember. De azt sohasem gondoltam, hogy
vallásos meggyőződések alapján adja ki az utamat.”
Ebben a mondatban sok kedves irónia és önirónia is
van. De Álmos úr és Evelyn beszélgetése komoly:
„Várjuk meg a vidék egyhangú estéit, holdjárásait, farkasüvöltéses
éjszakáit. Az órákat mindennap vigyázva felhúzzuk, az emlékeinket eltemetjük, a
meleg kályha mellett nyugodalmasan üldögélünk, trik-trakot
játszunk, és sohasem írunk egymás tudta nélkül levelet, bármilyen borús az
alkonyat. – Én várni fogok. – A bolond
élet csak rohanjon mások országútain, mi a
napraforgókat nézegetjük, hogyan nyílnak, növekednek, hervadnak. Daliák voltak
még nemrégen, de most őszidőben háztetőt födnek velük”.
E melankolikus sorok alatt a dátum: 1918.
A kor és szerep disszonanciája nyilvánvaló. Így
csak az vágyik nyugalomra, akinek nyugalom soha nem adatott, így csak
az ír az otthonná időtlenült békéről, aki az időben élt, otthontalanul és békétlenül.
Mert hiszen hiába nősült meg kétszer is, hiába volt férj és apa, sem ez, sem a
barátok társasága nem oszlathatta el magányát.
Hogyan és miért alakult ki ez a menekülés a
korból, ez az anakronisztikus szerepjátszás? Modern író-e Krúdy, vagy megkésett
romantikus? A kérdésre könnyű a válasz: késéssel indult, de jókor érkezett; nem
volt modern, de akaratlanul is azzá vált.
Régi redakciók
AMIKOR IFJAN és bohém magabízással
bekopogtat a millennium korabeli régi redakciók ajtaján, hogy elkezdje pesti
hírlapírói pályáját – Arany tizenkét, Reviczky hét, Komjáthy egy éve
halott, s 97-ben meghal Vajda is. Az élő költészetet eztán egészen Adyig
– Kiss József neve fémjelzi. A prózaírók idősebb gárdájából él még Jókai,
Mikszáth, Tolnai, Gárdonyi, Petelei, Gozsdu, Baksay, Vadnay, Vértesy, s már feltűnőben
van Ambrus, Bródy, Thury, Herczeg és még egy sereg új tehetség. Hat éve gyűjti
szárnyai alá a fiatalokat Kiss József lapja, A
Hét, és Krúdy éppen a tízéves jubileumra, 1899-re „érkezik be” a
munkatársak közé. A gyors karrier talán annak köszönhető, hogy a Fővárosi
Lapoknál Vadnay Károly (aki ugyan már három éve
átadta a szerkesztést Szana Tamásnak), s az Egyetértésnél
Csávolszky Lajos veszi pártfogásába az ifjút.
A felsorolt írók közül legelső novelláira
kétségkívül Vadnay finom, kulturált szalon-stílusa
hatott, a későbbiekre Mikszáth.
Erre még visszatérünk, most maradjunk a szerep
kérdésénél. Krúdy már Nyíregyházán is – Kálnay
Lászlóval, az idős ügyvédíróval mulatozván együtt – megszokta, hogy vele
egykorúak helyett öreg újságírókkal barátkozzék. Hogy volt-e ebben valamelyes
koraérett számítás is, nem tudjuk, de ez a hajlama, amelyhez Pesten sem lett
hűtlen, kétségtelenül egyik oka a szerep kialakulásának. Akármennyi új
ember nyüzsgött a gomba módra szaporodó újságoknál, bármennyire pezsgett is a
világvárossá fejlődő Pest új élete, ezek, az öregek, akárcsak az Akadémián
trónoló Gyulai, sok mindent megőriztek régi életformájukból. S ez az életforma
eléggé sajátságos volt. Az Ady Endre éjszakái-ban így emlékszik vissza rá Krúdy:
„De Grieux
lovagnak érezte magát minden fiatal hírlapíró. Hajh, de kevés Manon akadt a városban! Párbajt vívni és meghalni a nőért:
ilyen programmal indult el a fiatalember az életbe, akinek valamely köze volt a
költészethez... Ám aki megmenekült Ámor nyilaitól... bizonyosan bajba jutott... a Feld-féle nyári színkörben. A Feld-színház ifjú hölgyei meg voltak arról győződve, hogy
nyáron felfedezi őket a sajtó, a telet már kőszínházban töltik. A névtelen
hírlapíró is nagy hatalom volt itt... Hát még milyen
ünneplésben részesült a hírlapíró, akinek neve már nyomtatásban is
megjelent.”
Valóban: a sajtónak ebben a fénykorában az
újságíró kiváltságos helyzetet élvezett. Nemcsak a színésznők respektálták: a
közvélemény is tisztelte. Kívül állt a polgári előítéleteken, nyugodtan
lehetett a legképtelenebb kalandok hőse, övé volt az éjszaka, minden
kávéházával, mulatójával, övé volt a pillanat mámora és a jövő ígérete –
szabad volt és romantikus. Az újságíróélet romantikájába minden belefért:
hajdani úri gesztusok, költői „bolondériák”, lázas hajsza és
szenzációkergetés, színésznők ünneplése, jámbor férjek felszarvazása, mulatás
és ficsúrkodás, bordélyok látogatása és kiskocsmai
hangulatos esték, millenniumi görögtűz s a jelen cinizmusa; mivelhogy
erkölcsnevelő iskola igazán nem volt ez a pálya...
Maga Pest is élő átmenet volt a régiből az újba, a
csöndes, szinte észrevétlen polgárosodásból a lármás forgatagú, egyre nagyobb
iramú iparosodásba. Ebben a világban az idősebbek még egy régibb kor
rokonszenvesebb morálját képviselték. Nincs benne hát semmi meglepő, ha Krúdy
írásaiban újra meg újra feltünedeznek a régi szerkesztőségek alakjai, ha Gáspár
Imre, „a szemüveges poéta jön kakaslépéseivel a
Józsefváros felől, hogy kézirattal bélelt levelét felküldje az Athenaeum első
emeletére, Vadnay szerkesztő úrnak”, vagy ha
„a nyomdairoda szennyes üvegajtaján át kilép az oroszlánsörényű Ábrányi
Kornél...”
Krúdy különceinek világába ezek az öregek éppúgy
beleillenek, mint korábbról Lisznyaiék vagy későbbről
a Három Holló „hitvitázói”: Révész, Reinitz,
Zuboly, Mikes, Ady.
S ha már harmadszor vagy negyedszer írjuk le Ady
nevét, hadd jegyezzük meg, közbevetőleg: Krúdy Adyt szerette és becsülte
legjobban a Nyugat nagy nemzedékéből. Ez a szeretet és megbecsülés kölcsönös
volt. Többi kortársához csak alkalmi és laza kapcsolatok fűzték – Adyról
egy egész könyvet írt. Természetesen: ez a könyv nem Ady lírájának méltatásával
foglalkozik, hanem éjszakai csavargásaikkal, az Ady körében zajló vitákkal, Ady
és a nők, Ady és a szesz viszonyával, anekdotákkal, emlékekkel. Mégis: olyan
Ady-portré bontakozik ki belőle, amelyet a legteljesebb megértés, együttérzés
és baráti melegség tesz a maga nemében páratlanná.
A régi költők, újságírók alakjai ebben a könyvben
is minduntalan összeolvadnak az újakkal. Az irodalmi élet és általában az élet
valamilyen – a korszakok különbségét sokszor elmosó – fiktív
folytonossága ez; a pillanatról pillanatra emlékké váló, változó valóság
maradandósággá stilizálása.
Az öregek hatásán túl talán itt bujkál a
szerepjátszás másik gyökere: az idő kijátszásának vágyában. S innét ered e
szerepjátszás fájó kettőssége is, az a nosztalgia és önvád, amely az Aranykézuccai szép napok előhangjában szólal
meg:
„Ők voltak az írók – a régiek –,
manapság semmit nem tudunk. – Írom ezt negyvenedik évem felé, midőn több
mint húsz esztendeje apró betűkből tengetem-lengetem életemet. Éltem.
Szenvedtem. Sírtam. Sokat aludtam. Néha boldognak kellett volna lennem egy-egy
őszies délutánon. (Magamban az óramutatót figyeltem. Miért örüljek? Úgyis estve lesz nemsokára.) – Ezt a könyvemet sem szeretem
jobban, mint a többieket. Gyakran azt hiszem, hogy már senkit és semmit nem
szeretek. – Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! – Semmit nem
írtam, csak színhazugságokat. Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi
könyveimre... Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb
könyvem... nem jelent meg
nyomtató műhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedülvalóságomban láttam,
amit gőgös elvonultságomban kinevettem vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a
könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem
őket... Ők, a régi írók írtak igazságokat,
szépségeket, jóságokat, meséket. Félrefordították fejüket az élet
kellemetlenségeitől... – Ha én leírnám, hogy mit
éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy
toronyba zárnának. – Ezért nem ér semmit az egész irodalmam.”
Ennél kíméletlenebbek nem, csak igazságosabbak
lehetünk hozzá. Szerepöltésével az időt kijátszania nem sikerült, de ha
komolyan gondolta, hogy „színhazugságokat” írt, akkor tévedett.
Valóban: nem üres dicsekvés az, hogy mindenkinél
jobban ismerte az embereket. Ezt az ismeretét drágán szerezte –
egészsége, lelki egyensúlya árán. (Ennyiben csakugyan különbözött régebbi,
nyugodtabb korok egyik-másik írójától.) Gyűjtőlencséje is ferde csiszolású volt
kissé: törten bocsátotta át a sugarakat, mert az éjszakai fények másként
verődnek vissza egy arcról, mint a nappaliak, s ő főként éjszaka élt. De ebben
a torzításban olyan mélységei is feltárulnak az emberi léleknek, amelyeket
napvilágnál elképzelhetetlennek tartunk. Nem – :
Krúdy hiába hivatkozik a régi írókra, hogy azok elfordultak az élet
kellemetlenségeitől; Turgenyevet és Maupassant-t így emlegetni éppoly hamis, mint – magát
Krúdyt. A századvég és századforduló pesti zsibvásáráról, e romlott, zavaros,
de hallatlanul izgalmas Vanity Fair-ről
olyan képet hagyott ránk, mint senki más.
A vallomás keserű, fanyar. Az enyhén pozőr
mondatok szereplírája őszinte fájdalmat takar. „Mennyit szerettem volna
írni, ami igaz! Csakhát...
Akkor talán bezárnának, mint az őrülteket!” Ki hiszi el, milyen
döbbenetes szakadékok tárulnak fel az emberi lélek igazi ismerője előtt? És a
kor, a hazug illúziókban élő kor sem kedvezett a nyílt
szókimondásnak. A szerepjátszás harmadik oka ez lehetett.
Don Quijote – Rezeda Kázmér... ? A feltolakvó párhuzam
helyett nem lenne igazabb úgy, hogy: azért Rezeda, mert ő már olyan Don
Quijote, aki tudja, hogy a szélmalmok nem óriások, s harcolni ellenük nem
érdemes... ?
„Én el szoktam pusztítani a verseimet fogyó
életem növő lázában...” Krúdy láza rokon az
Adyéval. De nem irodalmilag, hanem máshonnét, mélyebbről, emberibben –
valamely kisnemesi, hétszilvafás oldalágról. S ha életük más-más hőfokon izzott
is, ha az egyik a múltba révedt, a másik a jövőbe kiáltott – ők azért
tudták, hogy nincs messze egymástól a Szilágyság s a Nyírség.
Nyíri csend
KRÚDY ÚTJA Mikszáth tájairól indult, mint ahogy
ebből a kasból rajzott ki a kor úgyszólván valamennyi prózaírója, még Móricz
is. Mikszáthról azonban lemoshatatlan Jókai keresztvize – így hát a
magyar próza abban a szerencsés helyzetben van, hogy legkülönbözőbb
törekvéseivel együtt mindenestül visszavezethető Jókaihoz, aki a maga óriási
jelentőségű, ezerarcú életművével sose érdemelte meg, hogy egyszerűen
„mesemondónak” minősítsék. S ha Krúdyban egyrészt Jókaira utal a
romantika, a különc figurák hada, másrészt Mikszáthra a dzsentri-téma és az
anekdotikus szerkesztés – Móricz viszont sok tekintetben a realista
Jókainak és a Noszty fiú Mikszáthjának folytatója,
továbbfejlesztője. A mikszáthi novellaforma bomlik fel és finomul tovább Lovikban is. Jókaiból és Mikszáthból kiindulva a magyar
próza fejlődésvonala nagyjából két ágra oszlik: az egyiket Thury,
Tömörkény, Kaffka, Ambrus, Bródy nevével
jelezhetnénk, betetőzőként Móriczot említve – a másik: Török, Lovik, a Cholnokyak, Karinthy,
Füst, Kosztolányi s betetőzőként Krúdy. Ez a nagyon is leegyszerűsített
felosztás alig több, mint a realizmus és
pszichologizmus, az inkább extrovertált és inkább introvertált szemlélet
– és ábrázolási mód megkülönböztetése, s jól tudjuk. hogy
e kettő nagyon sokszor (főként Kosztolányi esetében) szétbonthatatlanul vegyül.
Azt is tudjuk, hogy a Jókai–Mikszáth színkép prizmatörése sokkal több
színt mutat. De ez most felesleges elemzések hínárjába bonyolítania. A fontos
csak az, hogy Krúdy ehhez a bizonyos másik ághoz tartozik: a lélek benső
kalandjainak nagy romantikusai közé.
Ide tartozik annak ellenére, hogy jó tíz éven át
megrekedt a maga pátriájában. Ő nem Párizs felől vette be Pestet, mint Ady, nem
is tudott olyan esztéta-magaslatról nézni e kis országra. mint
Ambrus vagy Babits. Egyszóval: kimaradt az új irodalom fő sodrából. Erre vall
az is, hogy a Nyugatban először 1910-ben jelenik meg. Az időpont nem véletlen:
ez idő tájt kezd Krúdy Mikszáth-modora alól valami új és eredeti kibontakozni,
s erre már érdemes felfigyelniük a finomabb hallásúaknak.
A Vadnay-stílusú szürke,
jelentéktelen szalon-novellák után (ezekre nem érdemes szót vesztegetnünk) A víg ember bús meséi-től (1900) egészen A podolini takácsné-ig (1911) tart Krúdy „mikszáthos”
korszaka.
Ha nem volna bennük valami árnyalatnyi
hangulatbeli eltérés, egy leheletnyivel választékosabb és bágyadtabb stílus, ha
kevesebb különc szerepelne bennük – akkor ezeket a novellákat nyugodtan
írhatta volna az öreg mester is. Első pillantásra legalábbis így véljük.
Az aranysarkantyús vitéz legendáját például így
kezdi: „Ez a történet belényúlik a tegnapba. Jól össze kell szedni az
emlékezésemet, hogy tisztán láthassam, merre kanyarog ez a mese...”
A hangleütés Mikszáthé. De a meseszövéssel bizony
már csal, mert nemigen kanyarognak ezek a mesék. A Paraszkiva-malomban
vagy a Nyíri pajkosokban alig történik valami. – Az ungvári püspök
megveszi az elhagyott malmot három kalugyer számára. A nagytalpú Hipác, a szépfürtű Nicefor és a
dörgőhangú Cyrill beköltöznek, aztán –
„unalmasan múlnak a napok”. Amiker végleg
elunják magukat s kiderül, hogy asszonyt nem hozhatnak
a házhoz, sorra megszökdösnek. Az üres malomba egy Bobák
nevű hóbortos indzsellér telepszik a kutyáival, s
amikor Nicefor váratlanul visszatér, Bobák megijed, hogy esetleg visszajöhet a másik két
kalugyer is és akkor vége az ő nyugalmas életének. „Búsan és aggodalmasan
gubbasztott a tető felett, elnézvén a szürke messziségbe, amerről a másik két
éhes kalugyernek jönni kellene. Fehér vászonköpönyege leffentyűit libegtette a
síkság felett kóborló nedves szél.”
Az anekdotikus, szelíden humoros stíluson belül az
ilyen fordulatok is Mikszáthra emlékeztetnek: – Amikor a püspök megveszi
a morotvaparti házat, Hipác azt mondja: „Mindig
tudtam én, hogy a pispek jó fiú”; de amikor nem
engedi, hogy megnősüljenek – („Apage. Ha
házat vettem nektek, akkor kalugyerek vagytok, a barátnak
pedig tilos almafa az asszony. Ha pedig mégis kellene az almafa, akkor menjetek
a pokolba, ki a házból.”) –, Hipác
„fejcsóválva ment vissza Niceforhoz, a szépfürtűhöz és az ölestermetű Cyrillhez és szomorúan mondta: – A
pispek mégsem egészen jó fiú. Mindig tudtam.”
A kép az első ecsetvonástól az utolsóig –
tökéletes: az ironikusan rajzolt alakokból csak úgy árad az unalom, a
tétlenség, a céltalanság, a pusztulás. A befejező látomás a nedves szélben
gubbasztó Bobákról szinte megállítja az időt a malom
felett. Hangulat- és légkörteremtő ereje máris megragadó, stílusa tiszta és
pontos, kerüli a cicomát, s egyelőre még a leíró részekben sem sejteti a
későbbi Krúdy képekben, metaforákban tobzódó, szimultán képzettársításokkal
lazított zeneiségét. Viszont a cselekménytelenség s a jellemek állóképszerű
változatlansága az érett Krúdy-írásokban is megmarad.
A Nyíri pajkosok története is egyszerű: a szép Csebiné elkártyázza pénzét, s hódolója, az öreg Dömmel kapitány párbajban lelövi Molnár Györgyöt, az asszony
nyertes és éppen ezért zsaroló, becstelen ajánlatot tevő kártyapartnerét.
– A Korvin lelke még ennél is tömörebben elmondható: – egy ember
meghal és senki sem gyászolja. Vagy Az aranysarkantyús
vitéz? Bikky Pál, a düledező udvarházában vegetáló, kurta
nemes megtudja, hogy egy báró lesz az új főispán, s elhatározza, hogy a fogadásán lóháton jelenik meg, paszomántos mentében,
csizmáján aranysarkantyúval. Mivel úszik az adósságban, két öreg cselédje
„föllázad” ellene és erőszakkal otthon tartja. – Az ágyúgolyó
c. elbeszélés Bodó Sámuel uram részvételét meséli el
az utolsó nemesi fölkelésben. Ez a részvétel annyiból állt, hogy Bodó uram elkésve poroszkált a felkelők után s betért egy
vendégfogadóba. Ott végigette, itta, aludta a háborút, s aztán hazament. De
mert útközben talált egy elgurult ágyúgolyót, otthon hős lett belőle.
A példákat még folytathatnánk. E tíz év termése
javarészt ilyen és hasonló novellákból áll. Külön-külön majdnem mindegyikben,
kivált a „pajkos” Gaál-család
ábrázolásában Mikszáth adomázó kedvtelése bujkál, de az egész mégis többet
nyújt: a nyíri különcök éles szemmel megfigyelt galériáját. A kedélyességük sem
teljesen mikszáthi ezeknek az írásoknak – sok esetben ridegebbek,
fanyarabbak, bár jórészükben derű, rokonszenvező mosoly uralkodik.
A Nyíri pajkosok-ban is
tetszelegve kalandozik el a régi mulatságok epizódjaiba; hogy a híres Kállay Emma valaha három nap, három éjjel húzatta a kedvenc
nótáját a sóstói fürdőn, vagy hogy a gyönyörű Gaálné
ferblin nyeri el férjétől a konyhapénzt – s azt is mondja, hogy
„jobb világ volt az, mint a későbbi” –, de a novella különös
képet ad erről a „jobb” világról. Csebiné
(akinek egyébként a férje is kártyás) 4000 forintot veszít. (Óriási összeg volt
ez akkor, s az asszony ezt, az ilyen nagy tétben folyó játékot nem
tartja tisztességtelennek, de Molnár ajánlatát igen; holott Molnár csak a
megfelelő következtetést vonta le: könnyelmű nővel van dolga. Ugyanilyen furcsa
az öreg kapitány becsületfogalma is. Amikor Csebiné
veszít, Dömmel így kiált fel: „De hát miért is
nem tud kártyázni, szegény asszony?!” – és
habozás nélkül megöli Molnárt, akinek csak annyi a bűne, hogy cinikusan, léhán
képviseli az „adós, fizess!” elvét. S miért öli meg? Mert
„gavallériából”, szerelemből megígérte Csebinének
(ő, a szegény nyugdíjas), hogy rendezi a tartozást. – Krúdy, mint
látható, akaratlanul is elég lesújtó módon állítja elénk a dzsentrit.
Egymás után vonulnak előttünk el azok a nyíri
birtokosok, akik szerint – ahogy az N. N.-ből
már idéztük – „vége a világnak”, de azért tovább
uraskodnának. Ez az uraskodás már olyan sem lehet, mint Mikszáth sárosi nemeseinél: Krúdy dzsentri-figurái a teljes
felbomlásra ítélt, megzavarodó, begubózó
félhalottakra hasonlítanak. (Milyen más az Úri-muri alföldi dzsentrije, a
pusztulás ellenére is: mennyi életerő van benne!) – Ne tévesszen meg
bennünket a urai hang: – az író bonckése csontig
hasít.
Korponai Gáspár, a volt intéző,
behúzódik a löki grófok elárvult kastélyába, s a halott grófné emlékének él; Viczky Gábor beleőrül abba, hogy nem találja meg, apja
örökségét; Bánatos András lehajtott fejjel baktat a csatakos országúton
megszökött felesége nyomában, majd visszafordul, „vissza az elmúlt
századba, álmodni”; – az írnokká degradált szegény nemesek a ravasz
Tahiról beszélgetnek irigyen, aki ifjúkorában mindenét elpazarolta, de aztán
húsz évig rakosgatta pénzecskéjét a takarékba s most újra birtokot vett
magának; a legidősebb Vitkóczy kisasszony tíz éve
vár, hogy valaki majd csak elveszi;
a Gaáloknak semmijük sincs, csak a szép lányaik és
mértéktelen gőgjük; Zathureczky, a hajdani agarász
eladja utolsó agarait, hogy kivergődjön adósságaiból, de az agarak után búsulva
rögtön el is mulatja a vételárat...
Fonnyadó vénkisasszonyok, kilátástalan jövőjű
fiatalok, csődbejutott urak, akik – „hadd
lám, uramisten, mire megyünk ketten” – még meglévő kis
vagyonkájukat is utána hajítják a már eldorbézoltnak, s kártya, bor,
kétségbeesés, sivárság, reménytelenség.
Ez hát a nyíri csend. Nem az idill – a halál
csendje.
Vörös postakocsi
S IDILLNEK nem éppen ilyen kétes-e Krúdynak a
tízes évek végig teljesen kifejlődő stilizált biedermeiere, amely felváltja a
Mikszáth-bűvöletet? Nincsen-e az egész Krúdy-életmű illúzióteremtő felhámja
alatt dezillúzió, sajátosan magyar fin de
siècle? Az elszabadult metaforák
andalító hullámverésében mennyi segélykiáltás, hány beteg, megdöbbentő emberi
sors! Vagy az az áldott vidéki csend, ahová a fáradt
Krúdy-hősök vágyakoznak, mégis több a halál csendjénél, élet is és gyógyulás
is?
Mindegy; – Szindbád elindul a vörös
postakocsin, és felfedezi önmagát: a lírai szerepet s az ifjúkor tiszta
álmainak időtlenségét, akár Alain Fournier
Grand Meaulnes-e. A Nyírségben sem az a fontos többé,
hogy: „a furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó Magyarország itt
hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott,
nyomorgott legtovább...” – s ha elmereng a régi vidéki nemes urak
életén, méhes csöndjében Horatiust, Berzsenyit olvasgató alakjain, ezentúl nem a pusztuló dzsentrire gondol, nem azt az
életformát eszményíti, amelyet ő maga is üresnek és veszendőnek ítélt.
Megkezdődik a témák és alakok visszavetítése a múlt egy olyan síkjára, ahol még
becsülni- és irigyelnivalót talál a vidéki udvarházak életmódjában. Az élet ősi
és egyszerű formáit dicséri tehát, mindazt, ami a gazdálkodáshoz, a ház körüli
tavaszi, őszi munkákhoz kapcsolódik – a szilárd és biztonságot. nyújtó
kereteket, lakodalmak, keresztelők, születésnapok és temetések örök naptári
körforgását, a messzi távlatokra berendezett, józan hétköznapi tevékenykedést –,
szemben a város rohanó, ideges napjaival, zilált
éjszakáival, perckergető élvezethajhászásával.
A vörös postakocsi tehát nekivág az országnak.
Valóságos pickwicki körutazás ez: alakok, történetek,
anekdoták sora – csupa feledtető tarkaság. S a menekülés mégsem sikerül.
Ahogy a Napraforgó Evelynjének
békéjét feldúlja a városból utána jövő Végsőhelyi Kálmán, ugyanúgy követi Krúdy
többi alakját is a mélabú. A betegség, amitől oly sok Krúdy-hős szenved: az új kor tülekedése a pénzért, érvényesülésért, a törtetésben
torzzá silányuló emberi értékek végkiárusítása.
Ellenhatásként: jönnek az emlékek, a tájak, a
szerelmek, a líra áradata a korral szemben, a mindent sodrába vonó, egyetlen
muzsika – megszületik az az utánozhatatlan
stílus, amit egyesek a gordonkaszóhoz, mások az őszi éjben trillázó hegedű
futamaihoz hasonlítottak: a Krúdy-hang.
De éppen mert oly tiszta ez a muzsika – akár
a hegyi patak vizén a kövek – átcsillan rajta a rezignáció.
Krúdyt nem vakította el sem a millennium pompája,
sem a békebeli kor 1914-ig tartó napsütése. Az Őszi utazások egyik
fejezetében például ezt írja:
„Idegenszerű, új világ keletkezik Pesten,
ipari és kereskedelmi szaga van minden embernek, fantasztikus ügynökök raja
nőtt az aszfaltból. a svindlit büszke mellveregetéssel
munkának nevezik... Haas és Deutsch
alatt repedezik a föld, újságvállalatok, házak, ipari vállalatok inognak... Szinte amerikai verseny keletkezik...
A kávéházak negyedévenként cserélnek gazdát. Egy ember nagyon komolyan
meggazdagszik azon, hogy egy esztendő alatt négy kávéházat vett és tovább adott... A politikai szenvedélyek a végletekig felizgatják az
embereket, a miniszterelnöktől kezdve mindenki meggazdagodáson töri a
fejét.” Üzlet! „Úgy hangzik ez a szó, mint a trombitaharsogás... Sivár, jajgató, kétségbeesett, elégedetlen és csőd
szélén álló város ez... Az emberek fuldokolnak az
adósságokban és senkinek nincs hitele...”
Ha biedermeiert, ha soha vagy csak rövid ideig
volt idillikus Pest-Budát teremt a képzelete: – a stílus káprázata mögött
akkor is ez a kép rejlik; mert alteregóiban sem léphet ki mindabból, ami
e nyolcvanas évek végzetesnek mondható következményeképp létrejött: saját kora
háborúba hanyatló esztelenségéből.
Mert suhan ugyan vele a vörös postakocsi, de merre
és hogyan? Ama mikszáthos korszakában a tájleírás
– hogy ezt vizsgáljuk meg először – konkrét, tömör, világos és
természetes volt szerkezeti és (kisebb mértékben) hangulati funkciója volt a
novellában.
Régen ilyen röviden intonált tájleírással kezdett
egy novellát: „Szenice felé, locsogó jegenyenyírek
között, amelyek messziről olyanoknak látszottak, mintha merő ezüstből lettek
volna, állott egy ódon kastély, benne laktak Gaálék.”
A realista írók szokványos kezdése ez: pár szóval
odavázolja a tájat, beleilleszti a szűkebb helyszínt, ahol a cselekmény
játszódni fog, s ezek után kezdődhet a történet.
A második korszakából származó Tótágas azonban
már egészen másként indul:
„A múzeumkert környékén,
ahol a gyermekkertésznők oly kellemesek, mint a
grófnők, s minden rossz német és francia regényt végig szeretnének játszani,
amíg a könyvet unatkozva ölükbe ejtik a szívalakú
falevelek alatt és az álöltözetű koronaherceg helyett meg kell elégedniük egy proviánt-tiszttel: ezen a környéken, egy látszólag
aluszékony mellékutcában, hol a fehér csipkefüggönyökön a gólyák és a darvak féllábon aludtak...” – Nem folytatjuk, mert az
idézett mondat egy egész oldalra terjed. De nézzünk még egy leírást:
„Alkonyodott, mint a fáradt szív... A Nyírség apránként magára húzogatta álomködös kendőjét,
mint egy beteges hölgy, aki délutáni ábrándozások után, alkonyattal
megállapítja magában, hogy mégiscsak egyedül kell tovább élni, a nappali sugár
lopva elhúzódik a messzi jegenyefasor mögött, mint egy jó kedves, aki még a
távolból is visszatekinget, de mégiscsak elmegy. Üres marad a helye a kályha
melletti karosszékben...”
Az eltérés a korábbi stílustól nyilvánvaló.
Legszembeötlőbb a hasonlatok tovább burjánzása, láncreakciószerű bomlása,
sejtosztódása. Az első példában még csak a közbevetések duzzadnak véget érni
nem akaró mondatokká. Ezek a mondatok azonban korántsem bőbeszédűek vagy
feleslegesek. A múzeumkertben üldögélő nevelőnők,
olcsó regényeikkel és olcsó kis álmaikkal, a mellékutcák házainak fehér
csipkefüggönyei s mindaz, amit még felsorol: legalább olyan fontosak a maguk
helyén, mint Levrey Konstantin groteszk története.
Vagyis: megszűnik a leírás alárendelt szerepe s
ugyanez történik a hasonlattal is. „Alkonyodott, mint a
fáradt szív...” Érezhető, hogy itt a „fáradt szíven” van a
hangsúly, ehhez simul hozzá az alkony, mint hangulati megfelelő, s nem az az érdekes, amit, hanem az, amihez hasonlít
valamit az író; – „mint egy beteges hölgy...” – mondja,
s a hasonlat a továbbiakban mit sem törődik már a ködös, nyíri alkonnyal,
amelyből született, hanem az ábrándos és magányos hölggyel foglalkozik;
„mint egy jó kedves” – és máris látjuk a távozó kedvest,
akinek a helye üres marad a kályha mellett, holott csak az utolsó nappali sugár
eltűnéséről van szó. Csak erről? E hasonlat-görgetegnek, amely mindig
újabb és újabb elemeket olvaszt magába, éppen az a varázsa, hogy mindig többről
van szó benne, mint abban, ami elindította. A táj is: már nem a
környezetrajzért fontos, nem tárgya a leírásnak, egészen más a szerepe.
Sorozatos asszociációk bontják ki e leírásokban az író vagy az alakok
lelkiállapotát.
„A kopár nyírfák, mint fázékony zárdaszűzek remegnek a tájon és az élet elviselhetetlenségét kiáltják lesoványodott karjaikkal.
Nem jó erre utazni, mert a keresztutak megszólítják az alkonyattal az
utazót és elmondják neki, hogy úgyis hiába megy gyors lovaival, a
percet, az órát többé nem találhatja életben.”
Krúdy érett írásaiban megszólal a táj s az időt mondja; az időt, amelyet Szindbád úgy
szeretne kijátszani, hogy százévesnél is vénebbnek álmodja magát, Alvinczi úgy,
hogy meghalt titoknoka, a régi Szilveszter helyett annak hasonmását veszi maga
mellé, Rezeda úr úgy, hogy Buddha révületébe merül... Megszólal a táj, és a
megkésett lovag fájdalmát mondja, azt, hogy az élet elviselhetetlen; zenélni
kezd a táj és a magányt mondja, az ábrándokat, a
szerelmet, a halált mondja.
Megszólal a táj és azt
mondja: az élet álom.
Álom sokféle van. Krúdy félreismerése akkor
kezdődött, amikor az ő igaz és sokszor gyötrő álmait mindent megszépítő
ámításnak vélték a gyatra álomfejtők.
Nem kisebbítjük, ha bevalljuk: ilyet is lelni
benne.
Ám a Palotai álmok édes-bús szerelmi
története; Péter Pál és Szekszti Judit kisasszony
pasztellfinomságú regénye, az Őszi versenyek szegény öreg zsokéjának
megrendítő révülete, az N. N. mély és gyöngéd csellózengése,
a Hét bagoly emlékekkel, téli színekkel, jó ízekkel, békével telített
tiszta levegője s még sok-sok regény és novella: megannyi remek-álom.
Igaz: a groteszkségek és fantasztikumok mélyén
nincs olyan világosan kielemezhető jelképes mondanivaló, mint a legtöbb Hoffmann-novellában, de legalább ugyanolyan mély
pszichológiai tudás rejlik bennük. Nincs, vagy csak nagyon ritkán van a
Krúdy-novellákban olyan artisztikus játék az idővel, mint Virginia Woolf különben gyönyörű regényében, az Orlando-ban.
Krúdy időrétegeinek jelenből-múltba váltása, összemosódása inkább az Évek Woolfjára, vagy a Mrs. Dallovay-re emlékeztet, tehát az olyan
modern regényekre, amelyekben az idő szuverén kezelésének, sűrítésének,
tágításának, keverésének komoly funkciója van az ábrázolásban. S akármilyen
elragadóan merül fel abból az annyit emlegetett, teába mártott sütemény ízéből
a múlt: Krúdyra a prousti séma sem húzható rá. Proust az emlékezés Ariadne-fonalán
addig tapogatózik vissza, amíg teljesen, minden oldaláról megvilágítva, szinte
egy tömbben napvilágra nem hozza az emlékében nyugtalankodó hajdani élményt.
Felfejt és újraköt minden szálat (közben elgyönyörködik e szálak színeiben,
formájában, kuszaságában), beilleszti a szőttes egészébe, s végső fokon alárendeli
a mű távlati koncepciójának. Krúdy – s ez nem minősítés, csupán
megállapítás – erre képtelen. Amit ő csinál, az
sokkal szeszélyesebb, villanásszerűbb, mozaikosabb s épp ezért spontánabb és
ösztönösebb is. Helyenként – természetesen nagyon mutatis
mutandis – már a szimultánizmus, vagy a joyce-i asszociációk körét súrolja.
Krúdy a XX. századi európai regény nagy
formakísérletezői és megújítói közé tartozik, de nemcsak a képzeletével és
stílusával remekel – műveiben ott él a realitás is.
Hadd vegyük példának a számtalan novella helyett A vörös postakocsi című regényét. A Kiss
Józsefhez intézett bevezető levél szerint: évtizedek óta érlelődő témáját
akarja megírni, a pesti vásárt, ahol a becsületes ember ritka, mint a fehér
holló, ellenben annál több az „ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és
hölgy...”
A vékonyka történet (két vidéki színésznő pesti
kalandozásai) a részletek bámulatos gazdagságával mutatja be a századforduló
Budapestjét, a millennium fényeinek árnyékát; az éjszakai életet, a
szerencsejátékosokat, nyilvánosházakat. „Az egész Pest egy nagy
nyilvánosház” – mondja Estella a
regényben. – „A férfiak mind azért
dolgoznak, lopnak, csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a
ringyóknak új tavaszi kalapjuk legyen.”
Klára látogatása Steinnénál (amikor is kis híján elveszti ártatlanságát); Estella elbeszélése; a pesti lófuttatás, amelyre még
Bécsből is eljön „a kávéházak szemetje”; a Párizst utánzó Orfeum; a
Feld Zsigmond-féle régi
városligeti színkör s a benne és körülötte zajló élet; – mindebben éppoly
hitelesen él a valóság, mint amennyire él a pesti és budai utca-, ház- és
tájleírásokban is (amelyek a régi város mesteri megelevenítései), a tabáni ősz
hangulataiban vagy Rezeda várbéli kószálásaiban.
Valóságosak az alakok is. A tegnapok ködlovagjaiban
megörökített Szemere Miklós de genere
Huba itt: Alvinczi Eduárd. Különc szokásai, nemes gesztusai ellenére is:
szerencselovag s kótyagos fejű „”honmentő” ez az Alvinczi, s
amikor Krúdy legendássá növeszti, voltaképp ezzel is azt hangsúlyozza, hogy az
akkori Pest eszményképei az ilyen nagyurak voltak. Nemcsak Klára kisasszony
rajong érte – még Rezeda sem tud minden irigység nélkül gondolni a
számára egyébként ellenszenves Alvinczira. Holott
Rezeda – némi fenntartással – a költészetet jelenti ebben a
romlott és pénzéhes városban.
S nem a legvalóságosabb-e a novellahős Rumfy Artur, a facér, vidéken
csellengő és krakélerkedő újságíró, Klaránsz, a kis
színésznő (azonos a Vörös postakocsi Klárájával), aki naiv hittel indul neki pályafutásának s visszautasítja (vajon meddig?) a
kövér színigazgató felajánlkozását – a Férfimese tehetetlen, emberileg
elveszett hőse, és még annyian? Nincs-e ott a legirreálisabb képen is Krúdy
fanyar humorának egy-egy ecsetvonása? Ben, a zsoké,
nemcsak szánalmas, de nevetséges is, és milyen jóízű mosolyra késztet az, hogy
élete válságos pillanataiban mindig a versenypályáról veszi hasonlatait az író... Milyen kedvesen ironikus az. ahogy
Macskási, miután elégetett szerelmes leveleivel
szerencsésen felgyújtja a vendégfogadót, boldogan alussza az igazak álmát...
Kell-e finomabb humor, mint a Régi regényeké, a hóbortos, könyvei közt
áloméletet élő hadiözveggyel és visszatérő férjével?
Vagy hogy ismét a Vörös postakocsiból emeljünk ki
egy alakot. Urbanovicsné, a gazdag bácskai özvegy, aki
minden évben feljön Pestre, itt kimulatja magát, elkölt egy csomó pénzt, fiatal
színészek után fut. Hogyan viselkedik ez a vagyonos, de műveletlen nő a
színházban?
– A szigetvári
vértanúk c. darabot adják. Urbanovicsné mindig ezt
nézi meg. „Leginkább a negyedik felvonást szeretem hallgatni –
mondta Urbanovicsné narancsot hámozgatva –,
midőn a kirohanás van s Jézust! kiáltanak
háromszor.” – Horváth kisasszony megértőleg
bólintgatott: „Én se értem az öreg Feldet,
miért játszatja a többi felvonást? A kirohanást és a görögtüzet kellene
négyszer megismételni.” S távoli képzettársításokkal (egy másik
regényben!) milyen mulatságosnak hat aztán, amikor Rezeda úr egy szilveszteri
mulatságon valami asztaltársaság közepette egy hölgy fecsegését hallgatja, s a
tányérjába meredve, magában háromszor Jézust! kiált...
Krúdy humora a korai, mikszáthos
korszakban még nem volt különösebben eredeti. Középső,
stilizáló korszakában alakul ki nála az a groteszk helyzeteket élvező irónia,
amely Levrey Konstantin szerelmét tótágast állítja,
Nagybotost visszahozza a „másvilágról”, Pisztolit
Kleofásné kakasa után küldi, Harras
Rudolffal végignézeti a tömlöc ablakából, hogyan emelgeti babája, Andimandi a sétányon a szoknyáját, az apró Bent beülteti a
vérmes úrnő ölébe, Csinosival és Rombolaival
nőt raboltat, Ludacskaival eladatja a koporsóját s
Rezedának lelki vigaszul szerelmi bánatában a buddhizmust nyújtja...
E korszakának novelláiban nemcsak a valóság vet
minduntalan furcsa bukfenceket – szokatlan a névadás is, amely rendkívül
kifejező, jelképes voltával is arra utal, hogy Krúdy alakjai lényegében
egysíkúak; nem rendelkeznek változó és alakuló, az eseményekre mindig másképpen
reagáló, rugalmas, fejlődő, esetleg ellentmondásos lelkialkattal, komplikált
jellemmel s más egyébbel, ami állítólag minden esetben nélkülözhetetlen a
reális regényhősök számára.
Ezek az alakok többször és több
helyen is visszatérnek; ugyanígy a jellegzetes motívumok is: a férjüket csaló
asszonyok, orfeumból hajnali misére járó táncosnők, a Teréz-templom, amely ez
áhítat s a Rác-templom, amely a szerelmi találkák helye, séták a szigeten,
Zugligetben, Budán, hajdan szeretett nők felkeresése, amikor rendszerint
kiderül, hogy Szindbádnak vagy egy másik őszülő
gavallérnak közben itt is, ott is felnőtt egy „kacsafarkhajú”
fia, vagy ideges, törékeny szépségű lánya; Louise
asszony és „barátságos háza” például számtalan regényben,
novellában szerepel; akár Lujzának, Jellának, Cornéliának, vagy
„grófné”-nak hívják s a házát „zöld háznak” vagy
„kakasos háznak” – az alak és a ház ugyanaz és ugyanazok a
látogatói is – Krúdy, Ady, Cholnoky, Mikes és a
hírlapírók hada.
Kálnay László, az egykori öreg barát, hol saját
személyében bukkan föl (az Ady Endre éjszakáiban, de más művekben is), hol
Szomjas Gusztiként a Hét bagolyban, noha az N. N.-ben
Szomjas Gusztit nyíregyházi különcként ismerjük meg, akinek csalhatatlan
szisztémája van a Monte Carlo-i
bank megdöntésére. (Vagyis: a Hét bagoly-beli Szomjas
úr lehet, hogy két modell után készült.) A Tótágas
Emíliája a Meteor-kávéházban tűnik fel, mint Rienzi
Mariska, kabarétáncosnő, aki Ady elképesztésére a biliárdasztalon, a költő orra
előtt áll tótágast... Az „Esperes”, akivel Adyék
„kakasos házában” találkozunk, megjelenik a Boldogult úrfikorom vendéglőjében is Pista úr társaságában, de a
róla elmondott anekdotát (azt, hogy amikor örökölt, befeküdt
„Jolán” asszony házába, s amíg a pénze tartott, föl se kelt,
úgyhogy közben kihízta a nadrágját) az N. N.-ben Huray László ügyvédre ruházza, mint akivel a nyíregyházi
„Hársfa” különszobájában esett meg ez a dolog.
A „vándor-motívumokból” talán ennyi is
elég. Ennyi is bizonyítja, hogy Krúdy – művei főszereplőit tekintve
– kevés figurával és kevés helyzettel dolgozott. A mellékszereplők tömege
természetesen sokkal változatosabb.
Alteregói nagyjából egyformák, közülük csak
Szindbád és Rezeda emelkedik ki, mert őket sokszor megírta és sokféle
helyzetben.
A vörös postakocsi, akár a felvidéki városkákon,
akár a Nyírségen, vagy Pesten megy át: ugyanazokat az utasokat viszi; (de sűrűn
kitekintenek az ablakon s az ő szemükkel ilyenkor mi is
meglátunk új arcokat).
Változik a táj: egy nagy költő engedelmes
hangszerévé válik, de a kor emberének fájdalma él benne, az átalakuló ország, a
talajukat vesztett, békére vágyó, megszédült, elhibázott életű, két világ
határán bukdácsoló s végül letűnő emberek fájdalma.
Változik a hang: egy nagy költő monotonságában is
sokszínű és szenvedélyes lírájává válik.
Védekezés ez és tiltakozás azzal szemben, ami
embertelen és bántó az új korszakban, az üzlet, a tülekedés korszakában. Közben
azt is szépséggé stilizálja, amit talán nem kellene: a királykoronázást,
Habsburg-uralmat, középkori emlékeket; mitikusan titokzatossá növeszti a Tisza István-i konok „rendíthetetlenség” korlátolt és
általa is viszolyogva nézett magatartását.
Rossz politikus volt: érzelmei és hangulatai
irányították. Károlyi földosztása meghatja, de közben érzelmes cikkeket ír
Erzsébet királynéról, Rudolf királyfiról; lelkesen magasztalja a háború
önkéntes ápolónőit, a téli hadjárat magyar bakáit, de közben Polónyi Géza kalapjáról is cikkezik és Szemere
tervéről, hogy mentsük meg a „történelmi osztályt” – s
tárcáin hol bosszankodik az ember, hol elgondolkozik, hol meg elnézően
mosolyog.
De a stilizálás, a szerepjátszás, a valóság
elmélyült megmutatása és hanyag elhárítása, realitás és álom, tévedések és
igazságok eggyé-ötvözése, az egész életmű, amely részben meg akarta
állítani az időt, részben túl akart lépni rajta – noha művészi
maradandóságban ezt el is érte, mégis azt bizonyítja, hogy menekülni nem lehet,
az időt kijátszani nem lehet.
És a szerelem? Az sem váltja meg a korából
elvágyódó Rezeda urat?
A nők könyvéből
A SZERELEM Krúdy műveiben alapélmény és
megunhatatlan mondanivaló. Kivált az a fajtája, amelyről Kaffka így ír a
Színek és évek-ben:
„Sehol a föld kerekén nem tudják olyan szép megjátszással, lendülőn,
búsan, szilajon és parádésan élni a szerelmet, mint erre mifelénk tudták
hajdanában. Az azótavaló emberek többet tanultak,
tudnak minden tudományból, de eldurvultak ebben. Kertelő szavaikon mindjárt
átüt a nyers és kíméletlen, egyszerű kívánás... Egy
szép, finom kultúra veszett ki az idővel... az asszonnyal-bánás művészetét nem érnek rá megtanulni
manapság! És elfeledték, mennyire felér a szerelemcsata sok gyönyörű, tomboló,
dacos és keserves virtusa azzal a »cél«-lal, mely
magában közönséges és kiábrándító. – Sehol annyi színe-illata nincs a
szónak, nincs annyi hátmegette, ha kurtán és
jelentőséggel ezer fojtott érzésből kipattan; sehol nem rejtezik olyan szép
gőgbe a bánat, sehol az emberek úgy egy életet áldozni egy-egy percnyi
felülmaradásért nem tudnak; mint itt akkor, az ősi lápvidék, a megbolygatatlan nádak-erek kerítette tájon.”
Krúdyban a szerelemnek ez a „nyírségi”
formája valami egészen csodálatosan (néha érzelmesen) naiv trubadúr-lírával
párosul.
Szomjas Guszti ötven év óta
minden este így alszik el: „Lehajtotta a fejét, és szokás szerint halk
fohászt küldött ahhoz a messzi nőalakhoz, Flórájához, akit a legjobbnak és
legszebbnek képzelt el a hosszú életen át.” – Álmos Andorból olyan
fergeteges szerelmi vallomás tör elő, amelynek már semmi köze a prózához, vad
képek és hasonlatok expresszív zuhataga; nemkülönben Józsiás
urat is könnyekig meghatja, amikor Zsófia az ő kedve szerint öltözködik fel. Egyáltalán – ebben a világban a nők
istennők és királynők. A furcsa az, hogy ezek a csupa álom- és
csipkeköltemények egyúttal nagyon is hús-vér asszonyok, akiknél a konflisban
egy csók a Lánchídtól a Vérmezőig tart, vagy a Kamaraerdőig...
„Olyan csók, amelyet egyikük sem ismert ez ideig – narkotizáló, az
egész elmúlt életért, nyomtalanul elrepült élekért kárpótoló csók... Csók, amely után már nem sok jöhet az életben.”
Nem élettelen bálványok tehát, akiknek csak a szoknyájuk szegélyét szabad
megcsókolni s a cipőjük fűzőjét megkötni egy-egy kapualjban (bár a Krúdy-hősök
ezt is sűrűn gyakorolják, főleg a harisnyakötővel...).
Érzékiek, élvezetre vágyók, kicsinyesek és féltékenyek, hűtlenek is és hiúk is,
de jók és önfeláldozók is tudnak lenni, megvan bennük minden női tulajdonság, a
nyugtalanító kiszámíthatatlanság is. Reálisak és józanok is (miközben
hallatlanul szentimentálisak és romantikára vágyók olykor), józanabbak, mint a
férfiak, s gyakori köztük az olyan nő, mint Leonóra a Hét bagolyban, aki
ruházza és eteti, úgyszólván teljesen eltartja Józsiást.
Krúdy regényei, novellái, de még Adyról írt emlékezései is tele vannak ilyen
jószívű asszonyságokkal, akik így pártolják az irodalmat. A hősök rendszerint
attól jutnak lelki válságba, hogy ez angyali pártfogók langyos szerelmét
megunva, kalandokba bocsátkoznak, s e kalandokban többnyire gyógyíthatatlan
sebeket kapnak.
A Krúdy-művekben a kedély és az érzelem játékainak
minden árnyalatát végigpróbáltató szerelem érleli igazán férfivá és asszonnyá a
szereplőket. S ezek a „légies” lírába transzponált szerelmek nagyon
jól megférnek a legvaskosabb valósággal is. Aligha lehetne az író módszerére
árulkodóbb jelenetet találni, mint amikor (szintén a Hét bagolyban) a vedlett
ruhájú, kócos, öregedő, trampli Fonnyadinét Szomjas
Guszti, ahogy meglátja, azon helyben az ő tündéri Flórájává álmodja át. Ez a
motívum is, mint a többi, mindjárt a képzelt múlt hangulataiba olvad át.
Szomjas úr, midőn arra kéri Fonnyadinét, hogy
„Flóra” ízlése szerint öltözködjék, így fejezi be szavait:
„Még volna egy kérésem, amelyet azonban nem
muszáj teljesíteni. Szeretném, ha Fonnyadi úr néha az
ablak alatt elkiáltaná magát: Donauwasser! Amint a
régi Pesten kiáltották a vízárusok. Szeretném, ha téli estéken tollat fosztanának
a háznál, a »tiroli«-nak
káposztagyalulás idején sörös kriglije legyen, mint Flóra házánál volt.”
De hát miféle hölgyek is ezek az imádottak,
akiknek a hajfürtjét, ingecskéjét, kesztyűjét s egyéb emléktárgyait szent
szomorúsággal csókolgatják Krúdy hóbortos lovagjai szegényes kis albérleti
szobáik esti félhomályában?
Ártatlan fiatal lánytól férjüket
„divatból” csaló polgárasszonyokon át félvilági nőkig mindenfajta
akad köztük. Csendes, derék vidéki családanyák, kitanult és izgató
„modern” pesti dámák, táncosnők, színésznők, kokottok és becsületes
„megtévedtek”, szőkék, barnák, feketék, vörösek, karcsúak és
magasak, alacsonyak és molettek, áldozatok és férfifalók, önzők és önzetlenek... Egyik menekül a férfi elől, a másik fut utána.
Szindbád, Rezeda és Krúdy szerelmeiben csak egy a
közös: az, hogy semmiféle szerelem sem ad kielégülést.
Ezek a férfiak és nők mindannyian szenvednek. Mert
a szerelemben is valami soha-nem-voltat, valami
tökéleteset, mámorosan-szépet, elérhetetlent keresnek, míg csillapíthatatlan
érzékiségük sosem, vagy csak ritkán engedi, hogy megállapodjanak.
A Krúdy-hősöknek nem erényük a hűség. Amit ők
hajszolnak, azt egy nőben nem találhatják meg. Végül elfáradnak és
hódolatukba (amely mindörökké változatlan) némi cinizmus vegyül. Szindbád,
Nagybotos, vagy Rezeda eljut odáig, hogy már-már hivatásszerűen
„gyűjti” a tapasztalatokat, a csalódott nőkkel nem sokat törődve;
hiszen legfeljebb az történhet, hogy a kaland után egy „okos” nővel
megint több van.
S akkor hát e hódolat nem is olyan egyértelműen
őszinte. „Nincsen olyan asszonyszoknya a világon, amelyért egy
másodpercig is szomorúnak szabad lenni.” Ezzel a könnyednek látszó
„erkölcsi tanulsággal” zárul a Pesti nőrabló története.
Csakhogy előzőleg mást is mond, mégpedig ezt:
„A rövideszű nő is
tisztában van azzal, hogy a szerelem csak játék. Míg a férfiak minden életükkel
adóznak e mulatságnak.”
Csinosi, „aki valaha Pest női szívein tiport”
és Krúdy szerint egész életét feltette a játékra, „öregségére abból élt,
hogy a nőket szidta úton-útfélen...”
Emléki dalai
MIÉRT ZENG akkor mégis otellói
vággyal a férfi éneke, miért oly megrendítően, oly lázasan boldogtalanul szép
Krúdy érett éveinek szerelmi költészete, Emléki lírája?
Hiszen a nők eszerint méltatlanok a férfiak nagy érzelmeire... Talán azért zengi mégis a nők dicséretét, mert ez is szerep
lehetett? Vagy mert „csodálatos nő-kultusz
volt a világon a háború előtt és így volt Pesten is...”?
A méz mellett mindig ott az epe: a drága, eszményi
nők (s ezt férjük is tudja) szeretőikkel sétálgatnak délben a Váci utcán, velük
járnak a lóversenytérre, vagy kártyázni a barátnőik zsúrjaira. Úgy dicsekednek,
mint Késő Fáni: „Leánykoromban demi-vièrge
voltam. Félszűz, mint Marcel Prévost
divatos regényében írta. Ez volt ambíciója minden leánynak az én
társaságomban.”
Azt hisszük, még sincs igaza annak, aki azt
mondja, hogy Krúdy megvetette a nőket. Vagy ha igen, akkor annak a másik
kritikusnak is igaza van, aki szerint megvetette az embereket mindenestül.
De talán közelebb járunk az igazsághoz, ha azt
mondjuk, hogy szerelmi és általános emberszemlélete a századvégi csömör és az
eszmény utáni vágy közt ingadozott.
Álmos Andor nagy szerelmi vallomásában is e
kettősség viharzik. „Talán te vagy az egyetlen, akinek a kedvéért, az
emlékéért részegen vagy őrülten felzokognék, olyan hangosan, hogy az már
gyönyörűséget okozna. Te vagy, akit elképzelek ágyban fekve, madárbánattal,
ismeretlen tükrű, másvilági tekintettel... Szép vagy,
idegen vagy, más világ vagy Sohasem érzett illatú szigetek vannak benned,
boldog tébolyok hemperegnek a szempilláidon, színes árnyak járnak a homlokodon
és akasztófavirágok nyílnak a lábaidnál... Rejtelem
vagy nekem, pedig üvöltve mondom éjszaka, hogy csak nő vagy...”
Részegség, őrültség, boldog téboly, rejtelem.
Egyik filozófusunk azt a megállapítást tette
egyszer, hogy a nőnek nincs pszichológiája, csak mitológiája, s megértését ez
teszi egyszerűvé, de ugyanakkor hallatlanul nehézzé is. A nőben sokféle lény
lakozik egyszerre és egy időben, s hívásunkra az felel belőle, akit vagy amit idézünk. A tébolyt idézőnek a téboly s a
rejtelmet idézőnek a rejtelem. Ezenkívül a nőben a
férfi számára mindig marad valami végső idegenség és megmagyarázhatatlanság,
egy másik világ igézete. Senki sem mondta ezt el
szebben, mint Krúdy. Mondatai versbe szedhetők: „Sohasem érzett illatú /
szigetek vannak benned / boldog tébolyok hemperegnek / a
szempilláidon...” Néha oldalakon át tartó,
hangulatilag egyre fokozódó leírásainak magasfeszültsége is prózaversbe csap
át: „Csak alkonyattal / ne haljak meg e tájon! / Jöjjön lábujjhegyen a
perc, amely / bekandikál a kulcslyukon / néma, nagy éjjelen midőn / a csillagok
sem láthatók...”
Hogy egyik kedves, gyakorta használt képével
éljünk: úgy törnek ki belőle e dalok, mint Münchhausen
bárónak a kandalló mellett felmelegedő, befagyott postakürtjéből a hang.
Krúdy szerelmesei – képzelődő szerelmesek:
érzéseikbe mindig beleszól az intellektus önkínzó játéka. Álmos Andor vallomása
folytatásában arról fantáziál, hogy Evelyn mást
szeret, egy pesti fiákerost, vagy egy tarkanadrágos hintást s az „odi et amo”
ősrégi, Catullus-fogalmazta lelkiállapotában fakad
ki:
„Gyűlöllek, mert makrót szereztél ifjú
korodban, holott oly kiváló nő vagy, hogy Sanghaiban
megérne száz souveringet egy éjszakád...
S utána a szédület, az agy, az érzékek, a láz
farsangolása:
„Úgy hangzol bennem, mint a négermuzsika... Esküvő van a cukorültetvényen, és a rabszolgák szájharmónikán fújják az orkánszerű tánczenét, amíg
mindenki elveszti az eszét... Máskor magyar népdal
vagy, Tisza mentén, holdvilágnál, halásztanyán, sebes szívvel, öngyilkos
korszakban... A nagyapám keringője vagy vasárnap
délután a zongorámnál... Egércincogás vagy,
cirkusz-zene. Egy végtelen üvöltés vagy, amely az őrültek házából hangzik... Szerelem vagy.”
A magányos gyötrődés és a képzelet játéka sokszor
teljesen ki is elégíti e szerelmeseket. Csinosi
valósággal megsértődik, amikor vigasztalni akarják, mert hát mit is érne az
élete reménytelen szerelem nélkül. Kecseginé „elrablása”
is azért hiúsul meg, mert Csinosi, amikor a tettre
kerülne a sor, csak áll, mint a szélütött, hogy utána elkeseredve borulhasson a
kocsmaasztalra.
Emléki legszebb dalai a meg nem valósult, az
elérhetetlen álmokról zengnek.
Hősei olyan leveleket írogatnak, mint Pisztoli a Napraforgóban:
„Királynő!
Midőn utoljára vallom be önnek mindazon gyengéd
tiszteleteket: szívemnek vadrózsáit; a libegő hangulatokat: elmúlt életem
légkarikáit; a trillázó elgondolkozásokat: a homlokom körül repkedő lepkéket; –
arról kívánom tudósítani, ami önnek mindegy lehet, hogy emlékét úgy viszem
magammal a másvilágra, mint a havasi gyopárt a vadász a kalapja mellett... Napkelte volt ön – az a szűzi fátyol az én világom
felett; és a napnyugta is ön volt, öregember bogarászó dúdolgatása régi, boldog
szerelmi emlékein. A kedvéért lettem volna komédiás vagy csendbiztos,
Jézus-Máriabarát vagy bujdosi bakter, de ön, sajnos,
sohasem óhajtotta, hogy bármilyen állomást elfoglaljak az életében. – A homokórámon feltartózhatatlanul
szaladgálnak lefelé a porszemecskék. Egy céltalan, vak, vakondok élet hamva
dombosodik az üveg alján. Lehettem volna tán majálisrendező vagy funerátor, szolgabíró vagy ispán a kisasszonynál; az
ördögbe, én semmi sem akartam lenni... Már a kezemben
van a vándorbot, ugyanezért nem várakoztathatom a másvilági fogatot, de már azt
sem tehetem, hogy bűnös két szememmel még egyszer végigsimogassam liliom
hajlását, mindenért megvigasztaló kontyát, kedvderítő arcát, drágalátos
tekintetét...”
Ez az egészen más stílusú vallomás is ugyanannak a
nőnek szól. De vajon csakugyan olyan egészen más-e? Valahol a lélek mélyén
nincs-e nagyon is közel egymáshoz ez a kettő: a kétségbeesett, vergődő
megvetés, és a lemondó, alázatos imádat...?
Aki azt hiszi, hogy a szerepből csalhatatlanul meg
lehet ítélni az embert: az ebből a két idézetből eldöntheti a maga számára,
hogyan nézett Krúdy a nőkre.
De az egyik szöveget az az
Álmos úr mondja, akinek ősei mind szerelmi bánatukban lettek öngyilkosok, Álmos
úr, aki tiszai szigetén önmagának hegedülget, s telente a farkasüvöltést
hallgatja – a másikat Pisztoli, a nyíri Falstaff, a boroshordó, a botrányhős, akinek lélekben
ikertestvérét, Palaczki urat egy pesti nyilvánosház
kapujában szúrják le... – S Álmos, aki már maga
is szerep, még külön szerepet is játszik, ahogy Krúdy mondja: „Vizsgázott
abból, amit egykor tanult.” Vagyis: ugyanazt mondja el Evelynnek, amit már elmondott egy előző szerelmének is... És játszik Pisztoli is, azt
játssza, hogy „Pisztoli lovag volt, úr volt,
sőt tisztességes ember volt.”
Vigyázzunk tehát a következtetésekkel. Krúdy
sohasem azonos teljesen a magára öltött szerepekkel.
„Engem
nem látott senki még. S az évek
suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
hullott le rólam: mégis csupa fátyol
a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.”
Babitsnak e négy sora lehetne tán a legtalálóbb
mottó Krúdy szerepjátszásához. Rezeda és Szindbád ismerős arca, Emléki dalai
mögött: volt és van egy ismeretlen arc is. Hiszen ezért volt az egész
játék, hogy azt az arcot tisztán, büszkén – magának őrizhesse meg.
Szerelmes nő- és férfialakjai igaz és költött
gyötrelmeiről sokat beszélhetnénk még, arról is, hogy mennyi apró részletrajz
bizonyítja az író széleskörű ismereteit női dolgokban, s arról is, hogy
Krúdynál a szerelem mindig az ifjúsággal, a fiatal álmok szépségével fonódik
össze. – Juliska, a kis cselédlány, ezt mondja N. N.-nek:
„Olyan lesz a hajad, mint a sirály szárnya,
a kedved, mint a kéményben a szél, a szomorúságod, mint a sír. Mikor keresni
kezdel engem, az ifjúságodat...
Keresni fogsz a mezők illatában, a rozsföldek hajlékonyságában, az őszi
reggelek ecetfavirág pirosságában, midőn egész éjszaka az úton járók csillaga
ragyogott a fejed fölött és reggelre egy ismerős tájra
értél, ahol az én lábnyomaim voltak.”
Hogy így egy kis cseléd nem beszél?! Fontos ez?
A deresedő hajú férfi alkonyba hajló bánata beszél
így.
Emléki dúdolgat így.
Krúdy ügyet sem vet a párbeszédek valószerűségére
olyankor, amikor belefeledkezik lírájába. Szereplőinek benső monológjai sokszor
úgy távolodnak egymástól, mint a parabola szárai, s mégis – egy pontból
erednek. Stílusuk az íróé, nem a sajátjuk.
Vannak persze reális párbeszédei is, de mindennél
fontosabb a dal. Nemcsak prózaíróban, még született lírikusban is bámulatos
ekkora képgazdagság, metafora-tobzódás, amely néhol már zsúfolttá és fárasztóvá
is válnék, ha nem lenne olyan magával ragadó.
Nem idézünk, mert az eddigi idézetek bőséges
példát nyújtanak. Az azonban rendkívül érdekes, hogy ez a képgazdagság szinte
kizárólag a szerelem, a szomorúság, az ősz és a tél leírására szolgál.
Micsoda forró alföldi nyarak vannak Móricz
írásaiban!
Krúdyból hiányzik a nyár s a tavaszról is alig van szava. Hiányoznak belőle a drámai pillanatok is,
az egymással érintkező emberi sorsok közt a feszültség külső történésben kipattanó
szikrája. Feszültség inkább az egyes Krúdy-alakokon belül van, akár az
eleve-elrendeltetés. Ezek az alakok, ha szívükbe-tört tövisként magukban
hordják is a kort, az időt – mégis: valami nagy, egyetemes magány apró,
egymástól elszakadt atomjaiként élnek, kívül az időn. S az időn kívül nincs
dráma.
Emléki dalai az őszről, az ecetfák pirulásáról,
tabáni utcák októberi szelíd verőfényéről, a jégtakaró alatt zúgó Poprádról s a
havas nyíri tájakról mégis felejthetetlenek.
Az élet örömei
MOST TALÁN úgy tűnik, mintha túlontúl borongós,
örömtelen életmű lenne a Krúdy-mű, amelyben nincs vidámság, nincs mosoly. Igaz:
a hangos nevetés majdhogynem ismeretlen Krúdy teremtményei között. Hanem azért
humor, derű, életszeretet, gyönyörködés, elandalodás annál több találtatik
benne. Hiszen szenvedni is csak az tudhat ennyire, aki nagyon szereti az
életet. A buddhistává lett Rezeda úr nyilván nem szenved többé, mert lemondott
vágyairól. De örülnie sincs tovább minek. Gyanítható, hogy az alteregó Krúdy helyett
merült el a vágytalanság tiszteletre méltó, de kissé talán unalmasnak is
tartható állapotába. Mert Krúdyban haláláig elevenen él az a vágy, hogy
mindennek örülni tudjon e világon. Sőt, „halálán túl” is –
hisz a feltámadott Szindbád szüntelenül visszakívánkozik az életbe, ahogy az
egyik novella végső kicsengése is mutatja.
Mi ébreszt benne örömöt, mi az, ami kedves és
kellemes számára?
„Zöld épületek, vadszőlős tornácok,
nyújtózkodó ebek, messzire hangzott barátságos köszöntések, víg szemek és
máslira kötött nyakkendők. Férfiak, pajtások, akik poharat emeltek nőért és
hazáért. Fehér asztalok, hűvös lugasok, szép hosszú őszök, dércsípte falevelek,
gyümölcsillatok és tájak, amelyeken boldog volt, anélkül, hogy akkor tudott
volna a boldogságról. Hosszan ásító évek, jegenyefákkal szegélyezett
gyalogösvények, fodros vízfolyások, játszi kéményfüstök, messziről csikorgó
kutak, barna kapuk, és ágyak, amelyekben gyönyörű csendeseket lehetett álmodni.
Egy téli bundaszagú utazás, majoránnaillatú kocsmaszoba, deres ablaküvegekre
írott női név, és a frissen hullott hóban ácsorgás egy kis lábnyom felett.
Karácsonyfák alatt fehérlő nők, húsos, puha, ölelésre termett lusta asszonyok,
regényes lányok lengő harisnyakötői, vörös csíkú szőke hajak és gyűrűs,
hosszúkás kezek, amelyeknek az érintése egykor egyértelmű volt a boldogsággal... Betegségek, amelyekből oly jó volt lábadozni, mint
tavaszt lehelni – – postakocsisok útszagú bő köpönyege és az
útitársnő titokteljessége. Felejthetetlen ebek és nagy fák az udvar sarkában,
furcsa öregemberek, piros őszi alkonyatok, kiáltó madarak és mesemondó
öregasszonyok...”
A vidéki udvarházak családias melegségű, tiszta és
csendes élete ez, látszatra eseménytelen, valójában azonban tartalmasabb,
emberibb és szebb is, mint a modern idők zaklatott. ideges,
beteg rohanása. A vadszőlős tornácokon, a hűvös lugasokban, a majoránna illatú
kocsmaszobákban olyan emberek üldögélnek, akik otthont tudnak teremteni
a maguk kis körében, harmóniát, rendet, derűt, bölcs nyugalmat és békét.
Emberek, akik „gyönyörűeket” álmodnak, becsülettel elvégzik napi
munkájukat és tudnak örülni az ünnepek fenyőillatának. Emberek –
amilyenek mi maiak már csak ritkán vagy egyáltalán nem tudunk lenni: a
„napok és munkáks” megszentelői, az élet
áhítatos tisztelői s a halál zokszó nélküli elfogadói. Ebben az életformában
nincsenek gyötrődő lelkek, lázas vágyak, tragédiák és bukások; itt minden öröm:
ősszel az eső és télen a kályha duruzsoló tüze, a káposztagyalulás és a
befőttek eltevése, a reggeli köd és az esti fény a hóprémes
falombokon, a magányos olvasgatás és a hangos baráti társaság, a havas utakon
suhanó szán, a disznóölés és a tiszaparti séták...
A Krúdy-életmű e végső vágyálomtól oly bűvösen
zsongító s oly keserűen meghasonlott. Az élet örömei – lehetnek-e mások,
mint pillanatnyi alámerülés e felszín alatti, bensőséges, gyorsan szétfoszló
hangulatokba, tovaillanó idillekbe? S ha visszagondolunk elmaradó éveinkre, nem
ilyen és hasonló képekben alakul ki bennünk a hajdani öröm, amely utólag is
örömöt okoz?
Az emlékeknek, az átélt és vágyott szépségeknek ez
az öröme mindenütt átcsillan a Krúdy-művek dezilluzionizmusán s magába öleli az egész életet.
Később, a teljes formai lehiggadás, a klasszikus
érettség utolsó korszakában mind szűkebb térre szorulnak az élet örömei: az író
egyre nagyobb teret szentel az étkezés ábrázolásának.
Kissé humorosan hangzik, de így van: Krúdy kései
novelláiban alig történik más, mint az, hogy valaki feltűnik a színen, beül egy
vendéglőbe, és hosszadalmasan, ínyenc módjára megebédel. Különös és aggódó
figyelemmel veszi át a velős csontot a pincértől, elmélyülten kavargatja a
levest, beleteszi a mellényzsebében készenlétben tartott erős paprikát,
szokatlan érdeklődést mutat holmi „resztlik”, marhahús és pörköltmaradékok
iránt, körülményes oktatásban részesíti a pincért, hibáztatja vagy dicséri és
– ennyi az egész.
Családi hagyomány szerint a Krúdyak
őse Mátyás idejében jött be Olaszországból Beatrix kíséretében (az
észak-olaszországi Crudie városkából) és szakács
volt; innét ered az; hogy utódjai annyira szeretik a jó ételeket. Egyesek
szerint viszont Krúdynak ekkoriban már nemcsak a szíve, de a gyomra is beteg
volt, s ezek az „étkező-novellák”: csupa nosztalgia, a hajdan jó étvágyú
ember visszarévedése arra az időre, amikor még ínyenc lehetett.
Hogy így van-e vagy sem – lényegtelen. Az
evés sem megvetendő öröme az életnek, s különben is, Krúdy egyik remekműve, a Boldogult
úrfikoromban teljes egészében ilyen zsánerű írás
és a kedvéért elnézhetjük az ismétléseket.
Gyakori módszere: a párbeszédekben kibontakoztatott emlékezés itt monumentálisra nő s át- meg
átszövi a kocsmában lezajló eseményt. Ez az esemény röviden annyi, hogy egymás
után érkeznek a vendégek a Bécs városhoz címzett fogadóba, ahol Kacskovics úr, a morózus agglegény két szepességi
ismerősével, Podolini Lajos volt alszolgabíróval és
Vilmosi Vilmával üldögél. Az adóbizottsági elnök, a nagykedvű „Pista úr”'
és társasága után egy rendkívül tekintélyes külföldi vendég is betéved a
kocsmába, s lassan valami egészen szokatlan jókedv alakul ki, még a kocsmáros
is táncra perdül feleségével. A vendégek csak másnap tudják meg, hogy ez búcsú
volt: a tulajdonos eladja a fogadót. Kacskovics úr,
mint a ház tulajdonosa, a volt alszolgabíróra és Vilmára bízza a kocsma vezetését.
A remek figurákból álló társaság mulatozása
azonban igazában csodavárás: többé-kevésbé mindegyik rosszul érzi magát az
otthonában és halogatja a hazamenést. A nagyszerűen megszerkesztett
„regény” (voltaképp óriás-novella) csúcspontja az idegen érkezése.
A már-már kókadozó többiekbe ez önt kedvet, hogy aztán a különös, mámoros este
után újra visszazökkenjenek unott, szürke, hétköznapi életükbe.
S utolsó éveiből származó három nagy novellájában
is borússá válnak már ezek az étkezések. A pincér álma mesteri ötlettel vetíti
elénk egy öreg pincér lidércnyomásos szendergését, rádöbbenését arra, hogy
kivénült a szakmából. Az ötlet az, hogy a pincér végigálmodja egy telhetetlen
étvágyú úriember hosszadalmas étkezését; amikor a fizetésre kerülne a sor, a
vendég megszökik, s a pincér – felébred.
„A tükörbe nézett.
Arca veres volt és a víz folyt róla. Mintha a másvilágról jött volna vissza.
Most már biztosan elveszti kenyerét...” Álmában
természetesen végigéli emlékeit is. – Fridolin
nem volt mindig ügyefogyott, öregedő pincér. „Volt idő, amikor csak olyan
hónapos-szobában vett kvártélyt, ahol a háziasszony értett a frakkvasaláshoz
is, mert Fridolin akkor még ki is sütötte a haját,
bolondosan, vakmerően, mint egy világfi...” De
most egyszerre eszébe jut, hogy hová lesznek az öreg pincérek, milyen sors vár
rá? – ”Némelyek, különösen a főpincérek erre az időre már
gondoskodnak mindenféle lavórokról, amelyekben a fájós lábukat áztatják: akár
Rákospalotán, akár Budakalászon, ahol kis házakat lehet venni. Tudja azt
valaki, nagyságos uram, hogyan fáj az öreg pincérnek a lába? Még a megcsalódott
szerelmesek szíve sem fáj úgy...”
Van benne valami megható, hogy az az író, aki annyit kesergett a szerelemről, s élete
fénykorában úgy élt, mint egy mágnás (hotelban lakott, fiákert tartott,
elkártyázott és lóversenyezett egy kisebb vagyont) – most egy öreg pincér
fájós lábán tűnődik el...
Az étkezés rajza ezekben az írásokban már nem
puszta zsánerkép, mint más novelláiban. A párbaj előtt álló ezredes az általa
ágrólszakadtnak tartott újságíró életkörülményeibe próbálja beleélni magát.
Elképzeli, hogyan él, mit eszik egy ilyen „nyavalyás skribler”:
töpörtyűt vesz, paprikát, beül egy kis csehóba. Csupa fölényes önbizalom,
nagylelkű sajnálat és leereszkedő szánakozás. – A
másik novella főhőse, a hírlapíró, éppen ellenkezőleg: a kaszárnya körül
lődörög, azokat az előkelő vendéglőket és klubokat kerülgeti, ahol sejtése
szerint az ezredes megfordulhat, s tele van halálfélelemmel, nyugtalansággal.
(A közelgő végre való tekintettel, persze, előleget vesz fel a laptól.) A sors iróniája, hogy a párbajban mégis az ezredes esik el.
Az ábrázolásnak a legkisebb részletekig
tökéletesre csiszolt, finom kidolgozása, a stílus-szertelenségektől
megtisztult, tömör és telten zengő hang, az egyre higgadtabban s – immár
minden negédességtől mentesen kifejeződő emberség jellemzi Krúdy végső
korszakát. E harmincas évek elején, a maga-vonta
keretek közt – művészete a csúcspontra ért.
1933-ben halt meg. Felőrölte a kenyérharc (mert
végül is elszegényedett), a szédületes iramú munka, az éjszakázás, és a bor
mértéktelen szeretete. Szindbád, a hajós visszatért az ezeregyéjszakai álomba.
Tengernyi kincse maradt ránk örökül, s mi most e
kincsnek csak egy részét tárhattuk fel. Megelégedtünk azzal, hogy végigkísértük
Rezeda Kázmér szép életét az algimnáziumtól a régi redakciókon, a nyíri csenden
át, amint a vörös postakocsin egy maga teremtette álomvilágba távozott.
Megkíséreltünk rámutatni arra, hogy ennek az álomvilágnak megannyi realitás az
alapja, s hogy azok a dalok, amelyeket ez a különös és magányos költő, ez .a nagy lírikus eldalolt, egyaránt zengik a fájdalmat s
az örömöt, a szerelmet s a szépséget, mindazt, ami az életben érték.
Addig is, amíg a nagyobb és részletesebb, a vitás
kérdésekre is választ adó méltatás megszületik Krúdyról, hadd szóljanak
helyette az itt következő novellák; mi pedig búcsúzzunk Ady egykori bírálatának
baráti, szép szavaival:
„Mai ifjúsággal dalolni a tegnapi ifjúságról
csak igaz költőnek adatik, a legnagyobbakhoz hasonlónak, akinek nem egyetlen
ifjúsága van, de váltogatja az ifjúságokat.”
Jegyzetetek
NEM SZÁMÍTVA legkorábbi próbálkozásait: 1896 előtt
vidéki lapokban megjelent cikkeit (már serdülőkorában közölték írásait, s a
millennium idején mint kezdő pesti hírlapíró mindössze
tizennyolc éves volt) – Krúdy írói pályafutása harminchét évre terjed.
Csaknem négy évtized munkásságából kellett tehát válogatnunk, s ráadásul olyan
életműből, amely, ha terjedelemre talán nem is, de a kötetek számát tekintve
Jókai termékenységével vetekszik. Természetesen a hatalmas anyagnak csak
mintegy negyedrésze novellagyűjtemény, a többi: regény, tárca, ifjúsági mű.
Noha e több száz novellát tartalmazó „negyedrész” művészi
színvonala egyenletesnek aligha mondható, a választás mégsem volt könnyű, s
kötetünk 44 elbeszélése mellé könnyűszerrel sorolhatnánk oda legalább
ugyanennyit még.
[Szabó Ede]
(Krúdy Gyula: Válogatott novellák c. kötetének előszava
és jegyzetei.
Szépirodalmi K. 1957. 7-41. és 543-544. p.)