KÖNYV MELLETT

 

Krudy Gyula tíz éve halt meg: ol­vastam az újságban s elővettem azt a kötetét, amelyet a Franklin Társulat helyesen és bölcsen újonnan kiadott, „Szindbád ifjúsága és meg­térése" című könyvét. Minthogy esős idő volt, olvasgatni kezdtem újra. Mert Krudyt legjobb esős időben olvasni, lehetőleg vidéken, vagy leg­alábbis a főváros vidékies negyedei­ben, Óbudán, vagy a Medve-utca tá­ján, alacsony házakban, hol az eső­cseppek kopogása a tetőcserepeken behallik a szobákba s az ablakon némi ázott levélszag jön be így ta­vaszi időben. S olvasni kell, nem elolvasni, az ő munkái olvasgatnivaló könyvek és nem olvasnivalók, az ember keze önkéntelen és igazság tevő tévedéssel a verskötetek közé helyezi a könyvespolcon. Költemé­nyes próza ez, különös hullámzó líra, az ő világa csak néhány hangulat. A tízéves halál teszi, vagy irályá­nak elmosott halovány hatásai, hogy Szindbád kalandjainak olvasása közben egy vergiliusi sor jut az eszembe: Ibant obscuri sola sub nocte per umbram...Mintegy víz alatt imbolyognak alakjai, e külö­nös árnyak, különös ruházatukban vörös köpönyegükben, magos kalap­jukban s furcsa tájaikon, amelyek elszomorítják és elgyönyörködtetik az embert: „tisztaéletű nők álmaiból való kert terül el a püspöki palota mögött” s a fogadókat ezen a vidé­ken a Fehér Sashoz, a Régi Fejede­lemhez címzik. Egy egyszervolt tar­tomány és egy sohasem volt király­ság körvonalai bontakoznak ki e könyvből, amelyben vidéki gavallé­rok régimódi udvarlással libegnek egykori hölgyek körül, akiknek fő­ként a szoknyájuk és a papucsuk látható s fejlett érzelmi életet él­nek. A királyság földrajzilag vala­hol Bécs és Krakkó között terül el, érződik, hogy nagy hegyek koronáz­zák s éghajlata olyan esős-nedves, mint Normandiáé, tájain pedig ung-megyei hűvösség lakik. E krudy-gyulai tájon a logikátlanság a sza­bály s a mindenütt jelenlévő érzelem az uralkodó, mint egy hajdani francia utazó szerint a régi Orosz­országban. Nem hiába idézi Krudy annyiszor Puskint s nem hiába idézi annyi novellája Turgenyevet, írá­saiban van valamiféle szlávos vo­nás, valamilyen tétlen erő. „Minden orosz csupa tapintat — írja Custine — a génié cselekszik, a tapintatos­ság megfigyel, s a megfigyelés elha­talmasodása pedig a bizalmatlan­sághoz, vagyis a tétlenséghez vezet". Krudy, Szindbádja és a többi alak­jai egytől-egyig jó megfigyelők, de tökéletesen tétlenek mindenben, ki­véve a szerelmet. E tétlenség szlávosan keleti és törökösen is keleti. Fő­ként a nők rajzában van valami tö­rökös vonás, valami furcsa nagy-úrian lusta, biedermeyeresen hódoló, de egyben kissé megvetően tárgyias érzékiség.

Mikszáth is így nézte a nőket, nyelvcsettintve, a szép nő lát­ványa ínyét s nem szellemét csiklan­dozta, erotikájában van valami kuli­náris. Krudyéban is. Szindbád mind­untalan korcsmárosnékkal keveredik homályos és sajátságos kalandokba, hol a test éber, de a lélek ugyancsak aluszik. Krudy tulajdonképpen az érzékeivel ír az értelem ellenőrzése nélkül, egy igen zárt körben igen szabadon, de mindig az érzékeivel: nincs sok különbség a között, aho­gyan egy helyesen elkészített töltött­káposztát és egy kedvére formált női termetet ismertet. Írásának különös varázsát az adja. hogy mindez csöp­pet sem ízléstelen, talán mert az iro­dalmunkban az annyira káros „ma­gyar” ízességet, a jóíz ijesztő egyed­uralmát nála valamiféle sápadtság váltja fel. Világát a borús napok szórt fénye, vagy a világos éjszakák holdfénye világítja meg, a levegő nem egészen átlátszó, talán mert nagymennyiségű ökörnyál teszi ho­mályossá. Az ínycsiklandozó formák ekkép sejtelmesekké válnak a hazai dolgokat nem megszépítő messzeség­ből, de megszépítő ködön át nézi. Szindbádnak szüksége van erre már-csak azért is, hogy a szakácsnőknek kiváló hölgyekkel úgy cseveghessen, mint hercegnőkkel, hogy az élet min­dennapi és kissé közönséges dolgai kellőképpen átlényegüljenek. Ő az utolsó lovagok egyike, Szindbád a hajós udvari modorban társalog a Dulcineák végtelen seregével kispol­gári interiőrökben, hol „a vértanú felesége” kimegy a konyhába és elké­szíti a paradicsomlevest, amely az­után áruló foltokat hagy a szerelem lovagjának fehér mellvértjén: a ma­kulátlan ingmellen. Képzeljünk el egy festőt, aki a hajdani hollandu­sok gazdag és színdús témáit Gulácsy Lajos modorában festi meg, rene­szánsz testiességet kever biedermeyer érzelmességgel, s mindezt a huszadik században teszi, amelyről különben nem vesz tudomást. Nagyjából így kapjuk meg Krudy sajátos eredetisé­gét.

Aki végérvényesen kívül akar helyezkedni korunkon, legjobb, ha Krudyt olvassa. Napjainktól semmi sincs messzebb, mint ennek a tíz éve meghalt írónak az életműve. Talán ez új sikerének a titka, ez a titka annak a divatnak, amely egyre keresettebbé teszi ritkuló könyveinek an­tikvár példányait s az új kiadásokat, amilyen a két Szindbád-kötet együt­tese is. Az olvasó biztonságban van, semmit sem kap a történelmi idők légköréből, a történelmi idő az egyet­len igeidő, amelyet Krudy nem is­mer. A legelemibb magyar dolgokat példátlan biztonsággal tudja nem is más időbe, hanem időn kívül he­lyezni. Művében nincs benn semmi Magyarországból, ami fogható, de benne van minden, ami illanó, tüné­keny, mint a füst, vagy az illat, ezt keresi, mint Odysszeusz Ithaka tüzei­nek füstjét a látóhatáron. Nem hiába emlegetem Odysszeuszt: Szindbád is „hajós” mindenekelőtt és ő is honta­lan, nyugtalan és bujdosó, valamit keres a hazájában, talán éppen a hazáját, nem oly politikusan, mint Kölcsey bujdosója, nem is mint hazafi, nem is mint ember, talán még leginkább mint férfi. Ezért keresgél mindig szoknyák körül, s ezért ő az utazó az utazásért, csapongó a csapongásért, vándorló a vándorlásért „Útnak, szónak, házasságról való tanácskozásnak nincs vége”, mondja az egyik Szindbád-elbeszélés címe. E cím egyben jellemzi is a kötetet, amelyben parttalanul árad a szó, nincs vége szerelemről s házasságról való tűnődésnek s Szindbád utainak ez a lényege, hogy ne legyen végük. Ezek mellett az utak mellett fogadók százai állnak, de a végükön nem áll otthon s a Szindbád-kötetnek azt a novelláját érzem leginkább jelképes­nek, ahol a tetszhalott hajóst két­kerekű kocsiján szerető feleséghez, feleség szeretőhöz küldözgeti. Kinek van szüksége egy halott férfira Krudy asszonyai között, Szindbád ing a két ház közötti útközön, mint Mohamed koporsója ég és föld kö­zött.

A szindbádi hontalanság körülbelül ebben az értelemben értendő, nem másként. Krudy Magyarországa különben egészében a délibábé, nem gyökerezik földbe, társadalomba, korba s mégis hitelesen magyar, furcsa, lebegő égi más, amely különben a legvaskosabb valóról készült. A Szindbádban, mint a többi Krudy-könyvben is a levegő a magyar s minden viszonylatban meghatóan tudja kivonni mindenből azt, amire a magyar szív különösen — otthonosan dobban. Szindbád egyhelyt, mikor a királykoronázásról beszél, minden mást felejtve rögtön a habsburgi hölgyekre fordítja a szót, s néhány vonással azonnal beletalál abba az atmoszférába, amelyben az uralkodóházzal kapcsolatban Krudy ösztönszerű biztonságban érezheti magát. A pozsonyi országgyűlés lovagi-férfiúi olajfestményéhez vándorol vissza, a vitám et sanguinem-hez, Terézia királynőhöz: még ebben a viszonylatban is a lovagi alkalom érdekli. Szindbád történeteiben az irodalmunkból hiányzó lovagregény és udvari költészet bolyong, egy térben, időben, társadalomban eltévedt piros postakocsin, málló úriházak, polgári otthonok, s legfőképp női szoknyák és topánkák körül. Mit élvezek e különös történetekben, amelyeket legjobb esős időben olvasgatni, kissé szórakozottan s lehetőleg gyöngélkedve? Nem a meseszövést, nem a lélekrajzot, nem a ,,morál”-t. Ezeknek jórészt nyoma sincs benne, éppúgy nincs nyoma, mint annak a világnak, amelyben élek, vagy annak az utópiának, amelyben élni szeretnék. Azt hiszem mindenekelőtt a mondatfűzést és a szókötést szeretem bennük, azt a sajátos, nehezen kifejezhető aromát, amelyet nemes borokban élveznek azok a borivók, akik mielőtt a poharat a szájukhoz emelnék, kissé hullámoztatják benne az italt és a szagát élvezik: előbb szaglásukkal kóstolgatják a bor illatát, kipárolgását. Krudy költészete a Szindbádban és másutt körülbelül úgy viszonylik egy szükségképpen s nem sajnálni valóan letűnt Magyarországhoz, mint e pára magához a borhoz.

SZABÓ ZOLTÁN

(Jelenkor, 1943/11. /június 1./ 8. p.)