KÖNYV MELLETT
Krudy
Gyula tíz éve halt meg: olvastam az újságban s
elővettem azt a kötetét, amelyet a Franklin Társulat helyesen
és bölcsen újonnan kiadott, „Szindbád ifjúsága és
megtérése" című könyvét. Minthogy esős idő volt,
olvasgatni kezdtem újra. Mert Krudyt legjobb esős
időben olvasni, lehetőleg vidéken, vagy legalábbis a főváros vidékies negyedeiben,
Óbudán, vagy a Medve-utca táján, alacsony házakban, hol az esőcseppek
kopogása a tetőcserepeken behallik a szobákba s az ablakon némi ázott levélszag
jön be így tavaszi időben. S olvasni kell, nem elolvasni, az ő munkái
olvasgatnivaló könyvek és nem olvasnivalók, az ember keze önkéntelen és igazság
tevő tévedéssel a verskötetek közé helyezi a könyvespolcon. Költeményes próza
ez, különös hullámzó líra, az ő világa csak néhány hangulat. A tízéves halál
teszi, vagy irályának elmosott halovány hatásai, hogy Szindbád kalandjainak
olvasása közben egy vergiliusi sor jut az eszembe: „Ibant obscuri sola
sub nocte per umbram...” Mintegy
víz alatt imbolyognak alakjai, e különös árnyak, különös ruházatukban
vörös köpönyegükben, magos kalapjukban s furcsa tájaikon, amelyek
elszomorítják és elgyönyörködtetik az embert: „tisztaéletű
nők álmaiból való kert terül el a püspöki palota mögött” s
a fogadókat ezen a vidéken a Fehér Sashoz, a Régi Fejedelemhez címzik. Egy
egyszervolt tartomány és egy sohasem volt királyság körvonalai bontakoznak ki
e könyvből, amelyben vidéki gavallérok régimódi udvarlással libegnek egykori
hölgyek körül, akiknek főként a szoknyájuk és a papucsuk látható s
fejlett érzelmi életet élnek. A királyság földrajzilag
valahol Bécs és Krakkó között terül el, érződik, hogy nagy hegyek koronázzák
s éghajlata olyan esős-nedves, mint Normandiáé, tájain
pedig ung-megyei hűvösség lakik. E krudy-gyulai tájon a logikátlanság a szabály s a mindenütt
jelenlévő érzelem az uralkodó, mint egy hajdani francia utazó szerint a régi
Oroszországban. Nem hiába idézi Krudy annyiszor Puskint
s nem hiába idézi annyi novellája Turgenyevet,
írásaiban van valamiféle szlávos vonás, valamilyen tétlen
erő. „Minden orosz csupa tapintat —
írja Custine
— a génié cselekszik, a tapintatosság megfigyel, s a megfigyelés elhatalmasodása
pedig a bizalmatlansághoz, vagyis a tétlenséghez vezet". Krudy, Szindbádja és a többi
alakjai egytől-egyig jó megfigyelők, de tökéletesen tétlenek mindenben, kivéve
a szerelmet. E tétlenség szlávosan keleti és törökösen is keleti. Főként a nők
rajzában van valami törökös vonás, valami furcsa nagy-úrian lusta, biedermeyeresen hódoló, de egyben kissé megvetően tárgyias
érzékiség.
Mikszáth is így nézte a nőket, nyelvcsettintve,
a szép nő látványa ínyét s nem
szellemét csiklandozta, erotikájában van valami kulináris. Krudyéban is. Szindbád minduntalan korcsmárosnékkal
keveredik homályos és sajátságos kalandokba, hol a test éber, de a lélek
ugyancsak aluszik. Krudy tulajdonképpen az érzékeivel
ír az értelem ellenőrzése nélkül, egy igen zárt körben igen szabadon, de mindig
az érzékeivel: nincs sok különbség a között, ahogyan egy helyesen elkészített töltöttkáposztát és egy kedvére formált női termetet
ismertet. Írásának különös varázsát az adja. hogy
mindez csöppet sem ízléstelen, talán mert az irodalmunkban az annyira káros
„magyar” ízességet, a jóíz ijesztő egyeduralmát
nála valamiféle sápadtság váltja fel. Világát a borús napok szórt fénye, vagy a
világos éjszakák holdfénye világítja meg, a levegő nem egészen átlátszó, talán
mert nagymennyiségű ökörnyál teszi homályossá. Az ínycsiklandozó formák ekkép sejtelmesekké válnak a hazai dolgokat nem megszépítő
messzeségből, de megszépítő ködön át nézi. Szindbádnak szüksége van erre
már-csak azért is, hogy a szakácsnőknek kiváló hölgyekkel úgy cseveghessen,
mint hercegnőkkel, hogy az élet mindennapi és kissé közönséges dolgai
kellőképpen átlényegüljenek. Ő az utolsó lovagok egyike, Szindbád a hajós
udvari modorban társalog a Dulcineák végtelen seregével kispolgári interiőrökben, hol „a vértanú felesége” kimegy a konyhába
és elkészíti a paradicsomlevest, amely azután áruló foltokat hagy a szerelem
lovagjának fehér mellvértjén: a makulátlan ingmellen. Képzeljünk el egy
festőt, aki a hajdani hollandusok gazdag és színdús témáit Gulácsy Lajos
modorában festi meg, reneszánsz testiességet kever biedermeyer
érzelmességgel, s mindezt a huszadik században teszi, amelyről különben nem
vesz tudomást. Nagyjából így kapjuk meg Krudy sajátos
eredetiségét.
Aki végérvényesen kívül akar helyezkedni korunkon, legjobb,
ha Krudyt olvassa. Napjainktól semmi sincs messzebb,
mint ennek a tíz éve meghalt írónak az életműve. Talán ez új sikerének a titka,
ez a titka annak a divatnak, amely egyre keresettebbé teszi ritkuló könyveinek
antikvár példányait s az új kiadásokat, amilyen a két Szindbád-kötet együttese
is. Az olvasó biztonságban van, semmit sem kap a történelmi idők légköréből, a
történelmi idő az egyetlen igeidő, amelyet Krudy nem
ismer. A legelemibb magyar dolgokat példátlan biztonsággal tudja nem is más
időbe, hanem időn kívül helyezni. Művében nincs benn semmi
Magyarországból, ami fogható, de benne van minden, ami illanó, tünékeny,
mint a füst, vagy az illat, ezt keresi, mint Odysszeusz
Ithaka tüzeinek füstjét a látóhatáron. Nem hiába emlegetem Odysszeuszt:
Szindbád is „hajós” mindenekelőtt és ő is hontalan, nyugtalan
és bujdosó, valamit keres a hazájában, talán éppen a
hazáját, nem oly politikusan, mint Kölcsey
bujdosója, nem is mint hazafi, nem
is mint ember, talán még leginkább mint férfi. Ezért keresgél mindig szoknyák
körül, s
ezért ő az utazó az utazásért, csapongó a csapongásért,
vándorló a vándorlásért „Útnak, szónak,
házasságról való tanácskozásnak nincs vége”, mondja
az egyik Szindbád-elbeszélés címe. E cím egyben jellemzi is a kötetet, amelyben
parttalanul árad a szó, nincs vége szerelemről s
házasságról való tűnődésnek s Szindbád utainak ez a
lényege, hogy ne legyen végük. Ezek mellett az utak mellett fogadók százai
állnak, de a végükön nem áll otthon s a Szindbád-kötetnek azt a novelláját
érzem leginkább jelképesnek, ahol a tetszhalott hajóst kétkerekű kocsiján szerető
feleséghez, feleség szeretőhöz küldözgeti. Kinek van szüksége egy halott
férfira Krudy asszonyai között, Szindbád ing a két
ház közötti útközön, mint Mohamed koporsója ég és föld között.
A szindbádi hontalanság körülbelül ebben
az értelemben értendő, nem másként. Krudy
Magyarországa különben egészében a délibábé, nem gyökerezik földbe,
társadalomba, korba s mégis
hitelesen magyar, furcsa, lebegő égi más, amely különben a legvaskosabb valóról
készült. A Szindbádban, mint a többi Krudy-könyvben
is a levegő a magyar s
minden viszonylatban meghatóan tudja kivonni mindenből azt, amire a magyar szív
különösen — otthonosan dobban. Szindbád egyhelyt, mikor a
királykoronázásról beszél, minden mást felejtve rögtön a habsburgi hölgyekre
fordítja a szót, s néhány
vonással azonnal beletalál abba az atmoszférába, amelyben az uralkodóházzal
kapcsolatban Krudy ösztönszerű biztonságban érezheti
magát. A pozsonyi országgyűlés lovagi-férfiúi olajfestményéhez vándorol vissza,
a vitám et sanguinem-hez, Terézia királynőhöz:
még ebben a viszonylatban is a lovagi alkalom érdekli. Szindbád történeteiben
az irodalmunkból hiányzó lovagregény és udvari költészet bolyong, egy térben,
időben, társadalomban eltévedt piros postakocsin, málló úriházak, polgári
otthonok, s legfőképp
női szoknyák és topánkák körül. Mit élvezek e különös történetekben, amelyeket
legjobb esős időben olvasgatni, kissé szórakozottan s lehetőleg gyöngélkedve?
Nem a meseszövést, nem a lélekrajzot, nem a ,,morál”-t. Ezeknek jórészt nyoma sincs benne, éppúgy nincs nyoma,
mint annak a világnak, amelyben élek, vagy annak az utópiának, amelyben élni
szeretnék. Azt hiszem mindenekelőtt a mondatfűzést és a szókötést szeretem bennük, azt a sajátos, nehezen
kifejezhető aromát, amelyet nemes borokban
élveznek azok a borivók,
akik mielőtt a poharat
a szájukhoz
emelnék, kissé hullámoztatják benne az italt és a szagát
élvezik: előbb szaglásukkal kóstolgatják a bor illatát, kipárolgását. Krudy költészete a Szindbádban és másutt körülbelül úgy
viszonylik egy szükségképpen s nem
sajnálni valóan letűnt Magyarországhoz, mint e pára magához a borhoz.
SZABÓ
ZOLTÁN
(Jelenkor, 1943/11. /június 1./ 8. p.)