Húsz évvel ezelőtt Budapesten, a Margitszigeten, egy szegényes szobában, amelyben néhány nappal előbb kikapcsolták a villanyt, a kifizetetlen számla miatt, meghalt egy magyar író,
Krúdy Gyula. Húsz év elég idő ahhoz, hogy irodalmi műveltsége felé körülményesebben tájékozódó nemzet is megtudja, kit kell
tisztelnie egységesen egy jó íróban. Krúdy Gyuláról ma már
mindenki, aki magyar könyvet olvas, tudja, hogy nagy íróink sorába való.
Magyar prózát senki nem írt oly költői kifejező erővel, mint Krúdy Gyula.
Regényeiben, száz meg száz elbeszélésében, ezernyi cikkében és apró írásművében nem az esemény a fontos, hanem a leírás, a
hangulat. Vannak művei, amelyekben nem is történik semmi, csak állingál néhány ember az előtérben és beszél. De Krúdy a
maga igazságait oly ellenállhatatlan bűbájjal löveli
ki sajátos nevű és furcsa szerepű figuráiból, hogy mindnyájunkat megfog valami
varázslat, A szó mágikus ereje teszi ezt az
olvasóval. Krúdy társadalmi igazságokat, az úri osztály bírálatát, s kemény
bírálatot ám, százízű szóval mond el. E szavakban
megelevenedik a régi Magyarország, amelynek különös emléket emelt Krúdy Gyula.
Evésről-ivásról, kalandokról és családi összeomlásokról, züllésről és egyszerű
emberi órákról beszél az író. Kedvenc tája a Felvidék, ahonnan lutheránus
elődű családja származott, a Nyírség és Budapest. A régi pesti életet senki sem
írta meg hangulatosabban, mint Krúdy. Krúdy Gyula egyébként Nyíregyházán
született 1878-ban, újságíró volt Debrecenben és Budapesten. Az Ady-nemzedék nagyjai közé tartozik. Felhívjuk a figyelmet írásműveire,
amelyek most új kiadásban is megjelennek.
[Szalatnai
Rezső]
(Evangélikus Élet,
1953/20. /május 17./ 4. p.)