JEGYZETEK
[…]
Krúdy Gyula
visszatérése a könyvkiadásba s az élő
irodalomba a legérdekesebb jelenség a mai magyar szellemi életben. A
könyvkiadók egy évtizeden át félretolták műveit, romantika, mondták, nem való a
tömény realizmus korába. S míg közönségünk az olcsó romantika vízzel kevert
itókájával pótolta realizmusban elszáradt torkának szomjúságát – lásd a
Csárdáskirálynő sikerét s a hasonlókat – utóbb rájöttek arra, hogy az igazi
romantika nem árt az igazi realizmusnak. Így jelent meg újból Krúdy Gyula a
színen. Könyveit hamar szétkapkodják. Viszik haza az emberek a múlt hangulatát,
azt a különös ragyogást, melyet a Krúdy-sorok gyújtanak bennünk s mintha a
hóban aranypor szállna, ha a Krúdy-mondatok muzsikálni kezdenek, aranypor hull
a közeli s régi emberekre és házakra. De mi éppen azokat a Krúdy-írásműveket
dicsérjük az olvasónak, amelyekben a legtöbb valóság maradt meg. Szembetűnő
például a két vaskos kötet, az „Írói arcképek”. (Kozocsa
Sándor, a mindentudó, rendezte sajtó alá s látta el ritka, vagy sose látott
képeikkel is.) A régen égbeszállott magyar költők életét mindnyájan ismerjük,
Krúdy azonban úgy ismeri, mint senki az irodalom historikusai közül. Krúdy
olykor semmit sem tud abból, amit a lexikonok és monográfiák tudnak, de ismeri
az írók életét, légkörét, hétköznapi dolgait, ahogyan senki. Az alkotások nem
ünnepi órákban születnek. Az élet: hétköznap, s a magatartás és jellem:
hétköznap, mert az írók nem szoktak szónokolni. Krúdy Gyula igazságot
szolgáltat egy-egy írónak. Megírja úgy, ahogyan élt az emberek közt. S az
olvasó eltűnődhetik rajta: mi a realizmus, ha nem ez? Amikor szemügyre vesszük
a valóságot, nem kell okvetlenül rútnak látnunk. Rajtunk múlik a szem működése.
Ez a Krúdy-írásművek tanulsága.
Szalatnai Rezső
(Evangélikus Élet, 1958/5. /február 2./ 2. p.)