JEGYZETEK

[…]

Krúdy Gyula

visszatérése a könyvkiadásba s az élő irodalomba a legérdekesebb jelenség a mai magyar szellemi életben. A könyvkiadók egy évtizeden át félretolták műveit, romantika, mondták, nem való a tömény realizmus korába. S míg közönségünk az olcsó romantika vízzel kevert itókájával pótolta realizmusban elszáradt torkának szomjúságát – lásd a Csárdáskirálynő sikerét s a hasonlókat – utóbb rájöttek arra, hogy az igazi romantika nem árt az igazi realizmusnak. Így jelent meg újból Krúdy Gyula a színen. Könyveit hamar szétkapkodják. Viszik haza az emberek a múlt hangulatát, azt a különös ragyogást, melyet a Krúdy-sorok gyújtanak bennünk s mintha a hóban aranypor szállna, ha a Krúdy-mondatok muzsikálni kezdenek, aranypor hull a közeli s régi emberekre és házakra. De mi éppen azokat a Krúdy-írásműveket dicsérjük az olvasónak, amelyekben a legtöbb valóság maradt meg. Szembetűnő például a két vaskos kötet, az „Írói arcképek”. (Kozocsa Sándor, a mindentudó, rendezte sajtó alá s látta el ritka, vagy sose látott képeikkel is.) A régen égbeszállott magyar költők életét mindnyájan ismerjük, Krúdy azonban úgy ismeri, mint senki az irodalom historikusai közül. Krúdy olykor semmit sem tud abból, amit a lexikonok és monográfiák tudnak, de ismeri az írók életét, légkörét, hétköznapi dolgait, ahogyan senki. Az alkotások nem ünnepi órákban születnek. Az élet: hétköznap, s a magatartás és jellem: hétköznap, mert az írók nem szoktak szónokolni. Krúdy Gyula igazságot szolgáltat egy-egy írónak. Megírja úgy, ahogyan élt az emberek közt. S az olvasó eltűnődhetik rajta: mi a realizmus, ha nem ez? Amikor szemügyre vesszük a valóságot, nem kell okvetlenül rútnak látnunk. Rajtunk múlik a szem működése. Ez a Krúdy-írásművek tanulsága.

Szalatnai Rezső

(Evangélikus Élet, 1958/5. /február 2./ 2. p.)