Májusi emlékeztetők
KRÚDY GYULA negyven éve távozott az élők soriból (1933. május
12-én halt meg Budapesten), de életműve erősebben él, mint valaha. Csodálatos
próza, a huszadik századi ember romantikája a Kárpátok alatt. De romantika-e
valóban Krúdy írói módszere? Ha egyenként, lassan olvassuk mondatait, minden
szóra fülelve: olyan érzés fog el, mintha Petőfi vagy Arany gyémánt realizmusú
mondatait olvasnók. Sehol semmi lírai túlzás, a hasonlatok is idevalók,
földiek, ellenőrizhetők, nyilvánvalók. Mondjuk, találomra ütöm fel egyik nagy
elbeszélését, egy téli napról van szó. „Általában a tél jelképezi a hosszú
emberi életkort.” Ez a hangütés az író eszméltető tétele. Utána egy kis
környezetrajz következik a jól fűtött szobáról, ahol „boldogan kering a pipa
füstje, jóízűen csattan a tubákos szelence, télszagot, életet hoznak magukkal
a látogatók és friss híreket a városból. Ilyen hosszú télen még az is érdekli a
szobában üldögélőket, hogy mekkora a hótömeg a nagy Kristóf vállán, és
zajlik-e a Duna?” Ezután néhány kérdést tesz fel arról, mit csinálnak az
emberek ilyen télben? S megint visszatér ahhoz, hogy az idő hosszú, mintha
mindig tél volna a világon. Csak egy- egy bekezdés végén érezzük, hogy csilingelő
szánra emelt át minket az író s mély hóban visszafutottunk egy régi korba.
Ezek a mondatok, bekezdések és fejezetek áradni kezdenek, az idő megállt, esemény
nincs, egy életérzés zeng idegzetünkön, A Krúdy-életmű
egyetlen ária Magyarországról. Felejthetetlen melódia egy földrajzi és
történelmi valóságról, melyben hibákba és vétkekbe botlik az olvasó, mint
általában a világirodalom minden országidéző
regényében. De ez a felidézett idő elbűvölő gyönyörűség is, mert olyan
kényszer nélküli, szabad és teljes lélegzetvételhez jut benne az ember, mint
éppen Petőfiben és Aranyban. Most azt a változatot éljük, amikor Krúdy, a
nyíregyházi Krúdy, akit halála után elfeledtek, élni kezd, fénylik, minden
oldalról megbecsülik, német fordítása európai siker volt, S fölfénylik tiszta
mondataiban az, ami rendkívüli emberség volt, s amit az igazság mérlegére kell
helyezni, mint semmi mást e világon.
[…]
Szalatnai
Rezső
(Evangélikus Élet, 19743/21. /május 27./ [4.] p.)