Májusi emlékeztetők

 

KRÚDY GYULA negyven éve távozott az élők soriból (1933. május 12-én halt meg Bu­dapesten), de életműve erősebben él, mint va­laha. Csodálatos próza, a huszadik századi ember romantikája a Kárpátok alatt. De ro­mantika-e valóban Krúdy írói módszere? Ha egyenként, lassan olvassuk mondatait, min­den szóra fülelve: olyan érzés fog el, mintha Petőfi vagy Arany gyémánt realizmusú mondatait olvasnók. Sehol semmi lírai túlzás, a hasonlatok is idevalók, földiek, ellenőriz­hetők, nyilvánvalók. Mondjuk, találomra ütöm fel egyik nagy elbeszélését, egy téli napról van szó. „Általában a tél jelképezi a hosszú emberi életkort.” Ez a hangütés az író eszméltető tétele. Utána egy kis környezet­rajz következik a jól fűtött szobáról, ahol „boldogan kering a pipa füstje, jóízűen csat­tan a tubákos szelence, télszagot, életet hoz­nak magukkal a látogatók és friss híreket a városból. Ilyen hosszú télen még az is érdekli a szobában üldögélőket, hogy mekkora a hó­tömeg a nagy Kristóf vállán, és zajlik-e a Duna?” Ezután néhány kérdést tesz fel ar­ról, mit csinálnak az emberek ilyen télben? S megint visszatér ahhoz, hogy az idő hosszú, mintha mindig tél volna a világon. Csak egy- egy bekezdés végén érezzük, hogy csilinge­lő szánra emelt át minket az író s mély hó­ban visszafutottunk egy régi korba. Ezek a mondatok, bekezdések és fejezetek áradni kezdenek, az idő megállt, esemény nincs, egy életérzés zeng idegzetünkön, A Krúdy-életmű egyetlen ária Magyarországról. Felejthetetlen melódia egy földrajzi és történelmi valóság­ról, melyben hibákba és vétkekbe botlik az olvasó, mint általában a világirodalom min­den országidéző regényében. De ez a felidé­zett idő elbűvölő gyönyörűség is, mert olyan kényszer nélküli, szabad és teljes lélegzetvé­telhez jut benne az ember, mint éppen Pető­fiben és Aranyban. Most azt a változatot él­jük, amikor Krúdy, a nyíregyházi Krúdy, akit halála után elfeledtek, élni kezd, fénylik, minden oldalról megbecsülik, német fordítá­sa európai siker volt, S fölfénylik tiszta mon­dataiban az, ami rendkívüli emberség volt, s amit az igazság mérlegére kell helyezni, mint semmi mást e világon.

[…]

Szalatnai Rezső

 

(Evangélikus Élet, 19743/21. /május 27./ [4.] p.)